Összetörve - 16. rész

Még éppen időben, alig pár perccel az új év előtt...bemutatom nektek 2013 legutolsó bejegyzését, az Összetörve új fejezetét! A dal, ami kísér bennünket, ezúttal Pink Try című, zseniális dala. 
Jó szórakozást!
Ja, és aki sírós, készítsen be zsebkendőt is!

XVI. fejezet - Az ördög Converse-t visel

Elena

Ever wonder about what he's doing?
How it all turned to lies?
Sometimes I think that it's better to never ask why

Where there is desire
There is gonna be a flame
Where there is a flame
Someone's bound to get burned
But just because it burns
Doesn't mean you're gonna die
You've gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try
You gotta get up and try, and try, and try

Az ember életében többször előfordul, hogy hirtelen nagyon rossz előérzete támad valamivel kapcsolatban, amikor átjárja egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, amely nem hagyja nyugodni és egyre csak arról suttog a fejedben, hogy akármi is történik majd, az nagyon nem lesz szerencsés. Mégis, az ember általában fejest ugrik a dologba, egyrészt kíváncsiságból, másrészt mert agyának makacs, konok része le akarja győzni ezt a kellemetlen érzést. Hasonló tudat hasított belém akkor is, amikor meghallottam azt a három, lendületes koppanást a szoba mahagóni ajtaján. A pillantásom Damonre siklott, aki meglepett arccal helyezte vissza a kagylót a helyére, miközben ő is az ajtóval szemezett.
- Érkezett egy látogatónk - jelentette ki félhangosan, majd lassan felemelkedett és elindult a hang irányába. - Legjobb lesz, ha megnézem, ki tisztelt meg bennünket. - Én bólintottam, a helyemen maradva, tekintetemet a kinyíló ajtóra függesztve. Azonban hiába nyújtogattam a nyakam, Damon eltakarta előlem a váratlan vendéget, mindössze a zöld tornacipőjét véltem látni, amelyet viselt. És ekkor, hirtelen, mintha villám csapott volna belém, felragyogott a felismerés fénye az agyamban, s mielőtt meghallottam volna Damon megrökönyödött, kissé goromba felkiáltását, már tudtam, ki áll az ajtóban.

Basszus, szitkozódtam magamban, mikor az árkádok alól kilépve a messziről kimagasló toronyórára pillantottam. Már megint késésben voltam, így hát megszaporáztam a lépteimet, ahogy kiértem az udvarra, utat törve magamnak a diákok tengere között. Mivel már reggel is késésben voltam, ezért elmaradt a szokásos felkelés utáni kávém, ami eléggé rányomta a bélyegét az egész napomra. Amikor viszont megláttam az ismerős kávés standot az épület bejárata mellett, elhatároztam, hogy van tíz másodpercem arra, hogy begyűjtsem a szükséges koffeinadagomat. Elő is kotortam némi aprót a zsebemből és kértem egy kávét elvitelre. Amint ezzel végeztem, megint felkaptam a karomban pihenő, tíz kilónyi könyvet, és futólépésben igyekeztem az előadásomra, amiről nagyon nem akartam elkésni. Azonban már-már megszokottnak mondható, messze földön híres szerencsétlenségemnek köszönhetően észre sem vettem, hogy jön velem szembe valaki, így jóformán egy faltörő kos dinamikájával rohantam bele. Nem mondanám, hogy fájt az ütközés, mert egyenesen ráestem a férfi kemény mellkasára, akit föllöktem. Mondanom sem kell, hogy le is öntöttem a tűzforró kávéval, amit kezemben vittem. Most már hivatalosan is én voltam a világ legnyomorékabb embere. Megtisztelő cím, mondhatom.
- Ó, Istenem, ne haragudj, kérlek - hadartam, amint lekászálódtam róla. Közben ő is feltápászkodott, felkapva a válltáskát, amely az ütközés következtében leesett a karjáról, és barátságosan kinyújtotta a kezét, hogy felhúzzon magával. Szégyenlősen mosolyogva fogadtam el a kezét, és továbbra is kerülve a pillantását, inkább a cipőjét fixíroztam. Zöld színű Converse, állapítottam meg. Furcsa egy ízlése van, tettem hozzá gondolatban.
- Nem, én kérek elnézést. Látnom kellett volna, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy jön velem szemben - mondta rögtön, kellemes barátságos hangon. Itt már nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá, és nem is bántam meg. Egy levélzöld, meleg szempár köszönt vissza rám, egy igencsak helyes arcról. A férfinek sűrű, barna haja és markáns vonásai voltak, szája széle pedig egy aprócska mosolyra húzódott.
- Öhm...köszönöm, azt hiszem - rebegtem, újra lesütve a szemem.
- Nagyon szívesen - felelte az idegen, majd átnyújtotta nekem a könyveimet, amelyeket elejtettem. - Amúgy Stefan vagyok - folytatta, üdvözlésül felém nyújtva a jobbját. - Stefan Salvatore.
- Elena Gilbert - válaszoltam, és megráztam a kezét.

Úgy szédültem, mintha a világ forogni kezdett volna velem. Ő lett volna az utolsó ember, akiről gondoltam volna, hogy bekopogtat a hotelszobám ajtaján. Az agyam egy kis része nagyon reménykedett, hogy csak véletlen egybeesés, hogy a váratlan látogató nem ő, hanem egy teljesen más ember, aki egész véletlenül bolondul a zöld színű tornacipőimet. De az utolsó reménysugár is elhalt, amikor meghallottam Damon hangját.
- Stefan! Te meg mi a jó nyavalyát csinálsz itt?
Totális csődtömeg módjára csúsztam le a fal mentén. Végem van, gondoltam, minden ki fog derülni. Damon meg fogja tudni, hogy hazudtam neki, és ezért meg fog gyűlölni fog. A hazugságból és megtagadott igazságból épített instabil vár egy pillanat alatt, füst módjára szertefoszlani látszott a szemem láttára. Azonban megérdemeltem a bukást, hiszen túl ostoba voltam, amikor abban bíztam, hogy sosem fog kiderülni, ki volt az első Salvatore, akivel megismerkedtem. Túl szép álom volt, amelyet most elengedni voltam kényszerülni. Elvégre sosem gondoltam, hogy létezik jövő kettőnk számára, egy olyan élet, ahol boldogan élhetek ezzel a modern Adonisszal, akinek igéző kék szemei örökre lyukat égettek a mellkasomba.
Vettem egy mély levegőt, majd lassan ki is fújtam, kitisztítva ezzel a tüdőmet. Tudtam, hogy szembe kell néznem az démonjaimmal, pontosabban szólva a zöld tornacipőt viselő ördöggel, akinek hangját oly könnyedén felismertem, még ha egy egész szoba is választott el bennünket, mégis nem volt merszem belenézni abba a fájdalmasan ismerős szempárba. Még nem.
- Bátyám, micsoda meglepetés! Nem is sejtettem, hogy éppen itt találkozunk majd. - Már éppen azon voltam, hogy megmutatom magam, amikor valami belső késztetés visszatartott.
- Hagyjuk a fölösleges dumát, Öcsi. Mit akarsz tőlem?
- Tőled? A világon semmit.
- Most azt akarod mondani, hogy azok után, hogy fél éve nemcsak a színedet se láttam, de még csak nem is hallottam felőled, egyszerűen betoppansz ide, hogy megnézz magadnak? - gúnyolódott Damon, s hangjából jóformán sütött az évtizedek óta tartó megromlott testvéri kapcsolat keserű utóíze, amely egyszeriben olyan undokká tette a szavait.
- Honnan feltételezed, hogy téged kerestelek? - érkezett a nyugodt, könnyed felelet. - Vagy arra gondoltál, hogy azért repültem ide Amerikából, hogy lássalak téged? - A szobában megállt a levegő. Rögtön tudtam, hogy Damon minden bizonnyal meglepődött a válaszon, mert pár másodpercig nem tért vissza a hangja.
- Akkor most miért állsz a hotelszobám ajtajában és miért folytatjuk ezt a beszélgetést, mintha a legjobb haverok lennénk? - vágott vissza végül.
- Azért, mert az a hebehurgya nő a recepción meg volt győződve arról, hogy ez a szoba azé a személyé, akit keresek. És nem, nem a te nevedet mondtam.
- Ezek szerint rossz helyen jársz, Stefan - állapította meg Damon. - Örülök, hogy láttalak. - Újult erővel lélegeztem fel. Ha Stefan most elmegy, akkor egy időre mindenképpen megúszom a balhét.
- Márpedig nekem azt mondták, hogy a hatodik emeleten a hatvannyolcas szobát keressem. És mint mondtam, az a szőke nő, aki a recepciós pultnál állt, elég szétszórt volt, ezért vagy háromszor elismételtettem vele.
- Meddig akarod elhúzni ezt a meddő beszélgetést? - fakadt ki Damon. - Ha nem engem keresel, akkor eltévesztetted a szobaszámot. Javaslom, menj vissza a lobbiba és derítsd ki, mi a pontos cím, de engem hagyj békében. Semmi kedvem folytatni ezt a bájcsevejt, és amúgy is feltartasz. - Damon már éppen rácsukta volna az ajtót Stefanra, amikor az imáim ellenére újból megszólalt.
- Csak nem társaságod van? - tudakolta. Damon erre kieresztett magából egy elég frusztrált sóhajt, amiből nem volt nehéz kitalálni, hogy az öccse a tűrőképességei határát feszegeti. Csak menjen már el, rimánkodtam csendben, még mindig szorosan a nappali falának lapulva. A vér sebesen száguldott az ereimben, s minden idegszálammal azt kívántam, hogy bárcsak felébrednék ebből a rémálomból. Az égiek ezúttal azonban nem akartak kitartani mellettem.
- De igen - morogta Damon.
- Elhoztad a titkárnődet nyaralni? - érdeklődött Stefan. - Vagy esetleg Alaric az? Túl a barátságon, vagy valami ilyesmi?
- Marhára vicces vagy - horkant fel az idősebb testvér. - A barátnőmmel vagyok itt, akit nemigen szeretném megvárakoztatni pusztán azért, mert te valami megmagyarázhatatlan okból nem vagy képes eltolni a képedet.
- Ha jól vettem ki a szavaidból, már meg is találtad Katherine utódját! Pedig azt rebesgették a madarak, hogy eléggé magad alatt voltál a Lockwood-ügy miatt. - Undorodva vágtam egy fintort Stefan szavai hallatán, azon gondolkodva, hogy voltam képes valaha is kapcsolatot létesíteni egy ilyen önző, aljas szemétládával, aki így beszél a bátyjával. Persze, azt is tudtam, hogy rossz a viszony kettejük között, na de hogy ennyire? - Na jó, ez túl bunkó volt. Viszont örömömre szolgálna megismerni az új barátnődet. Feltételezem, komoly a dolog, ha elhoztad ide, nemde? - Az agyam már olyan hangerővel sikítozott, hogy messze felülmúlta a szívem eszeveszett dobszólóját, amely afféle gombócként dobogott valahol a torkomban. Istenem, könyörögtem csendben, csak mondjon nemet!
- Nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb alkalom - viszonozta kimérten Damon. Kissé megkönnyebbültem a felelettől, de korántsem éreztem biztonságban magam, ezért úgy döntöttem, a lehető legészrevétlenebbül kislisszolok a nappaliból a hálószoba irányába. Azonban amint átlopakodtam a szoba másik végébe, bekövetkezett a legrosszabb. Stefan észrevett.
- Úristen....Elena - szólalt meg hirtelen, egyenesen rám szegezve a pillantását Damon válla fölött. Erre természetesen Damon is megfordult, összevont szemöldökkel méregetve engem. Én pedig csak álltam szembe velük, mint a cövek, fülig elvörösödve, nagyon remélve, hogy hirtelen kinyílik majd alattam a föld, és elnyel, a lehető legmesszebbre repítve ebből a számomra reménytelen helyzetből. De semmi sem történt, én pedig elkerülhetetlenül belesüppedtem ebbe a mocsárba, amelyből nem többet nem lehet megmenekülni.
- Elena - ismételte meglepetten Stefan. - Mit keresel te itt? - Damon arca egyre inkább gyanakvóbb lett, ahogy ő is megszólított.
- Honnan ismeritek egymást? - kérdezte, hol Stefanra, hol rám pillantva. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak, de még mielőtt bármilyen hülyeséget benyöghettem volna, Stefan megelőzött, teljesen figyelmen kívül hagyva Damon korábbi kérdését.
- Elena, téged kerestelek - mondta. - Miattad vagyok itt. Amint megtudtam, hol vagy, iderepültem.
- Akkor megmagyarázná végre valaki, mi a fene folyik itt? - kiáltott fel Damon, dühtől szikrázó szemekkel méregetve hol engem, hol az öccsét.
- Ugyanezt kérdezhetném én is - válaszolta Stefan. - Mégis mit keresel te itt Elenával? Egyáltalán honnan ismeritek egymást?
- Damon a barátom - suttogtam, miközben mellé léptem, és nyugtatóan végigsimítottam a karját. - És azt hiszem, világosan megmondtam neked, hogy soha többé nem akarlak látni. - Ekkor Damon hirtelen újból felém fordult, s tekintetéből immár valamiféle megvilágosodást véltem kiolvasni.
- Elena, kérlek, mondd, hogy ez nem az, amire gondolok. - Akármennyire is gyűlöltem bevallani, nem hazudhattam többé, mert minden pontosan úgy volt, ahogy ő azt gondolta. Így, habár a beismerés marcangoló érzése kicsit megint összetörte a szívem, el kellett mondanom a teljes igazságot. Azt az igazságot, ami örökre megváltoztatta az életem.
- De igen - feleltem, miközben az első könnycsepp végiggördült az arcomon. - Stefan és én...mi együtt voltunk...több, mint két évig.

Egy hideg fuvallat suhant át a szobán, ahogy hirtelen néma csend telepedett ránk. Damon először csak állt, értetlenül pislogva, mintha nehezére esne felfogni mindazt, amit az előbbi szavaimmal igazoltam. Aztán tekintete újból megváltozott, s a csodálkozás helyét átvette a jeges dac, a csalódottság, a fájdalom és a harag egy sosem látott egyvelege, mely több árnyalattal sötétebbre színezte világos szemeit. Hangosan, egyenletes ütemben fújtatott, miközben mellkasa fel-le járt a levegő áramlásától.
Az arcomon mindeközben újabb könnycseppek szánkóztak végig, ahogy mélységes megbánással néztem Damonre. Már akkor éreztem, hogy megtagadni tőle az igazságot végzetes hibának bizonyul majd, és ezúttal nem tévedtem. Akkor viszont még reménykedtem abban, hogy valahogy helyrehozhatom mindazt a rosszat, amit a hazugságaimmal okoztam. Damon nem ezt érdemelte, még akkor sem, ha én soha nem akartam, hogy ilyen véget érjen a történetünk.
- Ezek szerint te nem tudtad, mi is volt köztünk, ugye? - szakította félbe csendes pillanatunkat Stefan, aki továbbra is ajtóban állt, némi fölénnyel bámulva a bátyát.
- Stefan, menj el! - szólaltam meg, sokkal erősebb, határozottabb hangon. - Tartom magam ahhoz, amit akkor mondtam, amikor utoljára láttalak: soha többet nem akarlak látni, nem akarok beszélni veled. Kitöröltelek az életemből, és nem tervezek változtatni ezen. Úgyhogy most menj el. Nekünk kettőnknek semmi közünk nincs egymáshoz többé. - Amint befejeztem, újból Damonre pillantottam, aki továbbra is szinte megfagyva állt, hitetlenül meredve maga elé.
- Megbántam, Elena! Hidd el, folyamatosan emésztettem magam amiatt, amit veled tettem, és minden vágyam, hogy kiengeszteljelek.
- Nem tudsz kiengesztelni.
- Engedd, hogy megpróbáljam...mindent hajlandó vagyok megtenni, és hidd el, az életemet is odaadnám azért, hogy megmutassam neked, hogy tudok elég jó lenni hozzád. És akkor nem kéne a bátyámhoz menned vigasztalódni! - Damon ennél a mondatnád tért magához, jobban mondva ekkor robbant fel, mint az időzített bomba, és ha nem fogom le, akkor nekiesik Stefan torkának.
- Takarodj innen! - kiáltott rá. - Hogy van merszed idejönni azok után, amit tettél vele?! Úgy bántál vele, mit egy értéktelen szeméttel, és ezek után azt gondolod, hogy visszatér hozzád?! Most azonnal hordd el magad, mielőtt a puszta kezemmel doblak ki innen! - Damon arca teljesen elvörösödött a haragtól, nyakán, homlokán, erős karjain kidagadtak az erek.
- Damon, nyugodj le! - szóltam rá. - Majd én elintézem.
- Nem nyugszom le! Emlékezz, mit tett veled, Elena! Én ezt nem hagyom szó nélkül!
- Damon, most azonnal menj be a szobába! - utasítottam, erélyesen megindítva őt az ellenkező irányba. Ő először nem tűnt túl együttműködőnek, azonban annyira feszült volt, hogy képtelen volt tiltakozni, így végül füstölögve eltűnt a hálószobában. - Stefan, neked pedig nem mondom el még egyszer: hagyj békén. Végre boldog vagyok az életemmel, és ne akard megint elrontani.
- Nem akarom elrontani, Elena, én csak lehetőséget kérek, hogy hallgass meg. Annyi minden van, amiért a bocsánatodat kell kérnem - esdekelt. Ismertem ezt a könyörgő pillantást, de valahogy nem tudott megesni rajta a szívem. Többé nem.
- Nincs miért bocsánatot kérned, mert én már mindent elfelejtettem, ami veled kapcsolatos.
- Elena, kérlek, nagyon kérlek...ha ma nem, akkor aludj rá egyet, csak kérlek, hallgass meg! Végy annyi időt, amennyi kell, én itt leszek és várni foglak. Szépen kérlek, Elena. Semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy adj tíz percet az életedből. - Valamiért az volt az érzésem, hogy amennyiben nem egyezem bele az ajánlatba, ő sosem fog békén hagyni, márpedig én ki akartam őt iktatni az életemből, amilyen gyorsan csak lehet. Így hát végül nagyon kelletlenül, de rábólintottam.
- Rendben van. De semmiképpen sem ma. Legyél holnap délelőtt a hotel lobbijában - javasoltam. - Tíz perc, semmi több.
- Köszönöm, annyira köszönöm!- ujjongott Stefan, de engem nem bírt feldobni az öröme. - Ígérem, nem fogod megbánni! - Mivel nem bírtam tovább hallgatni a hangját, ezért nemes egyszerűséggel rácsuktam az ajtót. Volt nekem sokkal nagyobb bajom is annál, mint hogy az ő hülyeségeit hallgassam.
Utam rögtön a hálószobába vezetett, ahol meg is találtam Damont, aki az ágyon ült, eszelős tekintettel meredve maga elé, míg ajkait beharapta, mintha így tudná visszatartani az előkívánkozó üvöltést. Óvatosan, vigyázva közelítettem meg, titkon félve attól, hogy az az elfojtott, tehetetlen düh rajtam fog csattani. Azonban úgy tűnt, üvöltözés helyett inkább a csend magányos opcióját választotta.
- Damon...én nem tudom, mit mondjak - kezdtem lassan, miután leültem mellé. - De mielőtt bármibe is belekezdenék, azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálom, hogy hazudtam neked. - Hosszú másodpercek teltek el, és újból némaság ült a szobára. Én egyre növekvő aggodalommal fürkésztem Damont, aki továbbra is ugyanabban a pozícióban ült, a semmibe bámulva. Aztán egyszer csak halkan, elhaló hangon szólalt meg.
- Miért tetted ezt velem? - kérdezte. - Miért vártál addig, amikor már késő volt?
- Én... - próbáltam valamiféle magyarázatot találni, de nem jött ki több hang a torkomon.
- Bizonyára tudod, milyen nehezen adom oda valakinek a bizalmamat, benned valamiért mégis olyan könnyedén megbíztam. Mégis, te is azt tetted, amit mindenki más az életemben: kijátszottad.
- Én nem...nem játszottam ki - bizonygattam, letörölve pár kósza könnycseppet az arcomról. - Legalábbis nem akarattal...
- Tudhattam volna, hogy ez lesz - folytatta Damon, továbbra is teljesen nyugodtan. Csak ekkor vettem észre, hogy már nem is hozzám beszél. - Engem sosem tudnak feltétlenül szeretni
- Ez nem igaz - motyogtam, de ő félbeszakított.
- Áruld el nekem, Elena, mikor akartad megmondani nekem, hogy az öcsém a volt barátod, aki kezének nyomait a mai napig ott viseled a testeden? - Mondani akartam valami nagyon bölcset, valamit, amivel jobbra fordíthatnám ezt a szörnyű helyzetet, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. A hallgatásom csendje pedig mindent elárult. - Pontosan erre számítottam - közölte, és hangja már egyáltalán nem volt nyugodt. - Ó, ha tudtam volna, hogy te is csak arra használsz, hogy visszaszerezd Stefant... - Damon felsóhajtott, majd felállt, és se szó, se beszéd elindult kifelé. Itt már úgy rázott a zokogás, hogy alig láttam valamit a szememre boruló könnyek fátyolától, mégis felpattantam, és kétségbeesetten utánakapjak.
- Damon, kérlek, ne menj el! - könyörögtem, minden erőmmel magamhoz szorítva a balját. - Sosem használtalak semmire! Amit irántad érzek, az igaz, valódi érzés, az utolsó szívdobbanásig! - Itt egy pillanatra megtorpant, némi reményt ültetve el sebesen dobogó szívembe, amely sajnos nem volt hosszú életű.
- Időre van szüksége - morogta, majd kitépte magát a szorításomból és becsapta maga után a szoba ajtaját. Én pedig azon a helyen, ahol álltam, sírva rogytam térdre, átkozva magamat azért a rengeteg önző, sekélyes gondolatért és cselekedetért, ami idáig vezetett engem és amiért elveszítettem őt. És akkor még nem tudtam, hogy az igazi fájdalom még meg sem született a lelkemben.

Funny how the heart can be deceiving
More than just a couple times
Why do we fall in love so easy?
Even when it's not right

XOXO

Az óra már az éjfélt ütötte, amikor végül úgy döntöttem, hogy ágyba bújok. Három órán keresztül ültem a nappali kanapéján, először görcsösen zokogva, mintha sosem lelhetnék vigaszt, aztán inkább halkan szipogva, az ajtóra meredve, abban bízva, hogy a szuggerálástól talán kinyílik az ajtó. Azonban ő nem jött vissza. Hallani véltem, ahogy idegesen járkál fel, s alá a szomszéd szobában, amely eredetileg az övé volt; sőt, egyszer-egyszer még tányérok, poharak hangos, kellemetlen hangját is hallottam, ahogy földhöz vágódtak és darabokra törtek.
Tudtam, hogy nem szabad utána mennem, hanem meg kell várnom, amíg ő adja meg nekem az esélyt arra, hogy őszintén beszélhessek arról, ami történt. Mégis, ez a csendes, halotti várakozás jobban letaglózott, mint bármi. Mert az lehet, hogy hazudtam neki Stefanról, pontosabban nem mondtam meg az igazat, azonban mindaz, amit az iránta létező érzéseimről mondtam, az utolsó szóig igaz volt. Röhejes belegondolni, milyen mély szerelmet tápláltam iránta, főleg, ha azt vesszük, milyen rövid az ismeretségünk fonala. Ennek ellenére olyan felemésztő tűz, olyan olthatatlan, szenvedélyes szerelem lobogott bennem, amelyet nem hogy elengedni nem lettem volna képes, de nem is tudtam volna mással pótolni. Ő volt az, akinek a szívemet akartam adni, s csak ekkor ébredtem rá, hogy mindazt, ami törmelékként megmaradt az én megkínzott kis szívemből, már az ő kezébe helyeztem. Csak remélni tudtam, hogy képes lesz hinni nekem, hogy az érzelmeim széles, végtelen tengere nemcsak a fantáziám szüleménye volt, hanem egy nagyon is létező, fájdalmasan gyönyörű valami.
Azt mégis be kellett látnom, hogy jogosan taszított el magától, hiszen egy olyan embernek, aki olyan csalódottságot érez a szerelem iránt, mint ő, nem tudja elképzelni, hogy valaki tényleg őszintén, feltétel nélkül szeretni tudja. Azok után, ami vele történt valóban evidens volt azt gondolnia, hogy én is játékszernek használtam őt, és átvertem, mint ahogy azt már annyian megtették vele korábban. De én tudtam az igazságot.

Ever worry that it might be ruined
And does it make you wanna cry?
When you're out there doing what you're doing
Are you just getting by?
Tell me are you just getting by, by, by?
 

Mint ahogy azt vártam, nem jött álom a szememre. Egy idő után azon kaptam magam, mennyire hiányolom közelségének, ölelésének melegét, amelyet úgy megszoktam az elmúlt hetek alatt, de hiányzott lassú, egyenletes légzése, amellyel a nyakamat csiklandozta, valahányszor a karjaiban nyomott el az álom, és hiányzott az az apró, édes csók, amelyet azelőtt nyomott a homlokomra, mielőtt elaludt volna. Azon gondolkoztam, vajon képes leszek -e valaha megválni ettől a hiányérzettől, ettől a könnyű megszokástól, s rá kellett jönnöm, hogy habár minden bizonnyal mindez emlék már, sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amelyet karjainak biztonságos ölelése nyújtott nekem. Még nem jött el az az idő, hogy belenyugodjak, hogy már csak az utolsó csókjának halovány emlékét őrzöm az ajkamon, hogy eltudjam engedni őt és a szerelmet, amit irátra érzek. Egy mély sóhaj kíséretében gördültem az oldalamra, majd szórakozottan a karjaimba vettem azt a párnát, amelyen egy héttel korábban, még az elutazásunk előtt az feje nyugodott. Óvatosan, mintha törékeny lenne, az arcomhoz emeltem és belélegeztem jellegzetes illatát, s megnyugvásomra tapasztaltam, hogy ha még elmúlófélben is, de az ő bódító illatát éreztem meg.

Már éppen eljutottam abba a stádiumban, továbbra is a fehér párnát ölelve, hogy szemhéjaimat szépen, lassan leragassza az álomképű fáradtság, amikor egész halkan, szinte elhalóan hallani véltem a halk fuvallatot, ami az ajtó nyílásától áramlott be a szobába, gyengéden simítva végig a felkarom csupasz bőrét. Újfent megtelve reménnyel emeltem fel a fejem, s mint afféle valóra vált vízió, ő ott állt előttem. A másodperc rövidke törtrészéig azt hittem, hogy ez tényleg csak az álom csalfa játéka, azonban ahogy közelebb lépett, kék szemeit rám szegezve, s hallani véltem szíve egyenletes, ritmusos lüktetését, tudtam, ez nem álom. Még a sötétben is könnyűszerrel kivettem markáns vonásait, kontúrjait. Ő lassan közeledett felém, útközben ledobva magáról a nadrágot, amelyet a nap folyamán viselt, majd ahogy az ágyhoz ért, egy leheletnyi hezitálás után leereszkedett mellém és egyetlen szó nélkül a karjába zárt. És ahogy újra éreztem azt a két erős kart, ahogyan átfonják a testemet, végre azt éreztem, újból hazataláltam.
- Sajnálom - suttogta ő fülembe, és imádtam, ahogy forró lehelete gyengéden csiklandozta az arcomat. - Annyira sajnálom, amiért ilyen elhamarkodottan ítélkeztem, és amiért ilyen kegyetlen voltam veled szemben. Ugye meg tudsz bocsátani? - Én rögtön bólintottam, pontosan annyi időre válva ki az öleléséből, hogy láthassa a válaszom, de aztán már vissza is tértem oda, ahova tartozom: az ő karjaiba. Hosszú, végtelennek tűnő percek szálltak el így, ahogy egymásba fonódva ültünk, élvezve a kellemes csendet, amelyet végül ő szakított meg.
- Elena, van pár dolog, amit el kell mondanom neked. Olyan dolgok, amelyek talán segíthetnek neked megérteni, miért reagáltam ilyen borzalmasan Stefan megjelenésére, ugyanakkor lehet, hogy megváltoztatná az érzéseidet irántam. A rosszabbik irányba. - Először csak pislogtam, lassan emésztve, amit mondott.
- Akármit is akarsz mondani, nem tudja elvenni az érzéseimet irántad - biztosítottam némi hallgatás után. Damon bólintott, majd lehúzott fekvő pozícióba maga mellé, én pedig hozzábújtam, fejemet a mellkasára hajtva, ahogy ő lassan beszélni kezdett.
- Igazából minden az elején kezdődött, még mielőtt megszülettem volna - kezdett bele. - Nagyon sokan ismerik az apámat, rengetegen hallottak róla, és a mai napig számos ember tiszteli a nevét a szakmában. Ő volt Giuseppe Salvatore, a rettenthetetlen befektetési mágnás, akinek nevét istenként félték, és akinek minden arannyá vált a kezében. Habár az anyja amerikai volt, ő maga büszkén vállalta az apai olasz származását; mi több, itt is született, Rómában. Komoly, szigorú ember volt, aki sosem volt hajlandó kimutatni az érzelmeit, és az egyetlen dolog, ami iránt szenvedélyt érzett, az a munkája volt. Hosszú évek kemény munkájával építette fel a vállalkozást, amely rövid idő alatt az egyik legmeghatározóbb célpontja volt minden befektetéssel kapcsolatos üzletnek. - Damon tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatta, miközben egyenletesen simogatta a hajamat. - Már sikeres, elismert ember volt, amikor megismerte anyámat: egy csupaszív, kisvárosi, törékeny nőt, aki olyan gyengéd szeretettel szerette őt, amilyet leírni nem tudok. Arról, hogy apám valaha viszonozta -e ezeket az érzéseket, fogalmam sincs; azt viszont tudom, hogy egy év ismeretség után elvette feleségül, és nem sokkal később megszülettem én. Három évig minden jónak tűnt, bár még élénken élnek emlékképek az agyamban, amikor apám kezet emelt az anyámra, aki még akkor is olyan szelíden tűrte a verést. Csak néha láttam őt sírni, akkor is az éj leple alatt, csendes magányban, azonban kis gyermekként még nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel.
Aztán egy nap kiderült, hogy az apám már régóta viszonyt folytatott egy másik, nálánál jóval fiatalabb nővel, akitől akkortájt egy fia született.
- Stefan - suttogtam, mire Damon bólintott.
- Amikor anyám tudomást szerzett erről, döntés elé állította Giuseppét, hogy válasszon köztünk és az új családja között. Ő pedig döntött, és maga mögött hagyott bennünket az új családjáért. Ezután szűkösebben éltünk, de a szeretet sosem hiányzott a házból, mert anyám gondoskodott róla, hogy az mindig belengje a kis családunkat. Azonban a boldog éveknek abban a pillanatban vége lett, amikor hétéves koromban anyámnál rákot diagnosztizáltak. Sose mondta el nekem, és én csak később tudtam meg, hogy ő végig menthetetlen volt. Ennek ellenére az utolsó leheletéig dolgozott, fáradhatatlanul, hogy mindent megteremtsen nekem, egészen addig a napig, amíg nem sokkal a nyolcadik születésnapom után egy reggel nem ébredt fel többé. Később nagyon hálás voltam a Gondviselésnek, hogy csendben, békében mehetett el, mégis, az elveszítését sosem tudtam kiheverni. - Újabb szünet következett, amit arra használtam, hogy a hüvelykujjammal letöröljem azt a könnycseppet, amit Damon szeméből csordult ki.
- Anyukám halála után más hozzátartozó hiányában apám kénytelen volt magához venni. Addigra már Stefan anyját is kirúgta, s a sokadik nőjét fogyasztotta, azonban úgy tűnt, az akkor ötéves öcsémet valamiért mégis szereti. Mi több, tett róla, hogy az életem ezután pokollá váljon: mindig Stefan volt a jó fiú, a tökéletes, a minta; őt mindig elhalmozta ajándékokkal, új ruhákkal, a legmodernebb játékokkal, egyszóval, mindent megadott neki,amit csak megkívánt. Velem viszont sosem bánt kesztyűs kézzel: anyám nyugodt, szelíd nevelése után mindennapossá váltak a pofonok és a verések. Állandóan pocskondiázott, szidalmazott, gyalázott, azt ismételgetve, hogy én egy csalódás vagyok. Amikor pedig Stefan nagyobb lett, ő is csatlakozott hozzá, hiszen apám erre buzdította. És ő, annak ellenére, hogy egykor jó kapcsolat volt köztünk, szinte azonnal ellenem fordult.
Ezért tizenhat évesen elköltöztem otthonról, és nem akartam többé visszanézni. Az életem fenekestül felfordult, és olyan emberré váltam, ami egykor annyira távol állt tőlem: habár elit egyetemre jártam, folyamatosan nőkkel voltam, ittam, mintha nem lenne másnap, fittyet hányva anyám minden tanítására az életről. Aztán, nem sokkal a diplomaosztóm után és a huszonkettedik születésnapom előtt, értesítettek arról, hogy az apám haldoklik. Nem tudom, miért, de amint megkaptam az üzenetet hazarepültem, hogy láthassam még egyszer. És ott, a halálos ágyán elmondta azokat a titkokat, amelyeket soha nem osztott meg velem. Megtudtam, hogy azért viselkedett velem ilyen gorombán, mert mindig az anyámra emlékeztettem őt, aki annyira szerette, és akit ő sosem tudott viszontszeretni. Ekkor tudtam csak meg, hogy végig az volt a szándéka, hogy rám hagyja a vállalatot, és nem Stefanra, mert szerinte mindig is én voltam az, akiben meglátta a kellő potenciát. Ahhoz azonban, hogy bocsánatot kérjen, túl büszke volt, s úgy is halt meg két nappal később, hogy nem kért feloldozást mindazért, amit tett.
A halála után rám maradt a hatalmas örökség kezelésének terhe, és természetesen a vállalat vezetése is. Na és itt lépett újra színre Stefan, aki akkor tizenkilenc éves volt, és követelte tőlem az örökségét, amely akkor több tíz millió dollárra rúgott. Én ezt megtagadtam tőle, mert apám végrendelkezése szerint nem juthatott volna birtokába a pénznek mielőtt törvényesen nagykorúvá vált volna. Addig-addig fenyegetett, ameddig odaadtam neki az én örökségem felét, remélve, hogy végre leszáll rólam. De fél évvel később újra megjelent a küszöbömön, egyetlen fillér nélkül, szakadt ruhákban, koszosan. Az utolsó centig elverte és elvesztette azt a tizenöt milliót, amit kapott, és könyörgött, hogy adjak neki munkát és pénzt. Én pedig amilyen hülye voltam, megtettem. Ő azonban nem állt le, és amikor visszaküzdötte magát az elitbe annak a cégnek az élén, amelyet én alapítottam neki, mindent megtett, hogy kifúrjon engem a vállalat vezetői székéből. Végül még perbe is fogott, de amikor látta, hogy az ügy veszett, újabb pénzt követelt tőlem, cserébe a bírósági ügy befejezéséért. Ekkortájt ismerkedtem meg Rose-zal, aki egészen véletlenül megtalálta a bírósági orvosszakértő jelentését az öcsémről, amelyben a pszichiáter kifejti, hogy Stefan egy súlyos pszichés betegséggel küzd, egyfajta bipoláris zavarral, amelynek furcsa kétjelleműségét köszönheti. Amikor ezt megtudtam, megpróbáltam rábeszélni, hogy forduljon orvoshoz, de ő ellenállt, és megfenyegetett, hogy ha nyilvánosságra hozom a betegségét, akkor kicsinál. Így alkut kötöttünk, hogy én hallgatni fogok a problémáiról, ő pedig békén hagy és nem fog többet pénzt kérni tőlem - fejezte be Damon egy mély levegővel. - Tudod, Elena, mindig ő volt az aranyfiú, akinek minden megadatott, én pedig a szerencsétlen második. Mert hiába gondolják, hogy nekem csupa fény és ragyogás az életem, de ez nagyon messze áll a valóságtól. Engem anyám eltávozása óta nem szeretett senki, és te voltál az első, aki úgy tűnt, képes erre, annak ellenére, hogy tisztában vagy azzal, milyen ember vagyok én. És amikor megláttam Stefant, belém hasított a fájdalom, hogy téged is elveszíthetlek, ahogy az anyukámat is elvesztettem, és ezért bepánikoltam. Miatta is esett szét a családom, és miatta nem kaphattam egy cseppnyi szeretet sem az apámtól. És megijedtem, hogy te leszel a következő, akit elvesz tőlem. - Sokkolva hallgattam szavait, amelyekből tényleg sütött az a rengeteg szívfájdalom és jogos aggodalom, amelyeket az évek keserűségei okoztak neki. Annyira sajnáltam őt, hogy azt képtelen lettem volna szavakba önteni. Nem láttam még embert, aki jobban megérdemelte volna a szeretet, mint ő, mégis, sosem találhatta meg, akárhogy kereste is.
- Sosem megyek vissza hozzá - ígértem meg halkan, megszorítva a kezét. - Veled maradok addig a pillanatig, ameddig megtűrsz az életedben. Ígérem - Damon szeméből egy újabb könnycsepp gördült ki, ahogy rám nézett, gyengéden végigsimítva az arcomat.
- És tudod, mi fáj a legjobban, Elena? - kérdezte. - Olyan lettem, mint az apám: képtelen vagyok a szeretetre, és nem vagyok érdemes más szeretetére sem.
- Ez nem igaz - ráztam meg a fejem, még közelebb bújva hozzá. - Te vagy legszeretetreméltóbb, legönzetlenebb, legtisztább szívű ember, akivel valaha találkoztam, és megérdemled a világ összes szeretetét. Ugyan én nem vagyok képes mindezt megadni neked, de szeretlek és szeretni foglak a szívem minden erejével - mondtam szenvedélyesen, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust.
- Istenem, Elena... - suttogta elgyötörten. - Olyan fontos vagy nekem, és kérlek, bocsásd meg nekem, hogy én nem...
- Sssss - csitítottam, újból magamhoz ölelve. - Ezt már megbeszéltünk: én kettőnk helyett is szeretlek majd, örökre. - Ezután csendben feküdtünk egy ideig, egymást ölelve. Végül, már fél lábbal az álmok határtalan világából, Damon még egyszer megszólalt.
- És mit kérsz cserébe, Elena?
- Semmit, csak....csak azt, hogy sose engedj el - feleltem halkan, majd nyomtam egy csókot édes, törődő ajkaira, és hagytam, hogy az állom színes pillangója engem is elragadjon, messze repítve a hotelszoba sötétjéből.

Where there is desire
There is gonna be a flame
Where there is a flame
Someone's bound to get burned
But just because it burns
Doesn't mean you're gonna die
You've gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try
You gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try
You gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try

17. rész >>

Íme, ezzel zárom le az idei évet. Nagyon remélem, hogy tetszett amit olvastatok, és így az új esztendő alkalmából le is írjátok nekem pár szóban, mit éreztek a fejezettel kapcsolatban.

Mivel hét perc múlva itt egy vadonatúj év, számtalan új eséllyel, kalanddal, lehetőséggel, kívánok nektek egy nagyon boldog új esztendőt, és remélem, minden álmotok valóra válik majd.

Nagy ölelés mindenkinek! :)