2x12 A függönyön túl

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Gyilkosság, Szereplő halála

Meg is érkezett a legfrissebb fejezet, amely ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész  abbahagyta, csak egy kicsit más szemszögből. Ez a fejezet hasonló lesz, mint az őt megelőző, szomorú és akciódús. Sokan csodálkoztatok a két halálon, ami bekövetkezett, és őszintén szólva örültem, hogy egy kicsit sikerült megtévesztenem benneteket. Hogy miért is, mindjárt kiderül.
Ezen kívül elmondanám, hogy se Elena, se Caroline nem látta Stefant, csak Tyler és Connor. 
Jó olvasást kívánok!


XII. fejezet - A függönyön túl

- Gyere, segítek - ajánlotta fel Caroline, és kinyújtotta kezét, hogy felsegítse Tylert, akinek még mindig nem gyógyultak be rendesen a sérülései, és mindennek tetejébe alaposan legyengült a félnapos verbénás-farkasfüves fürdőtől. Tyler rátámaszkodott a lány vállára, s úgy próbált kiegyenesedni, miközben minden erejét megfeszítve igyekezett elnyelni az előkívánkozó ordítást. A másik szobából áthallatszott Elena halk motyogása: "Jön." és még hallani vélték, ahogy Connor gúnyosan felhorkant. Addigra Tylernek sikerült majdnem teljesen lábra állni, de még Caroline támogatásával is nagyon esetlenül mozgott súlyosan sérült lábával. Így történhetett meg, hogy egy véletlen mozdulatnál a hibrid elvesztette az egyensúlyát és túl nagy erővel érkezett vissza a lábaira, aminek köszönhetően egy hatalmas reccsenés hallatszott, ahogy hozzáért a parkettához. Care halálra rémülten fojtotta vissza a lélegzetét, a lehető leggyorsabban az ablakhoz terelve Tylert, miközben hallotta, hogy odabent valaki megindul feléjük.
- Mássz, gyorsan - suttogta sürgetően, egy szempillantás erejéig kinézve az ablakon. Tyler már azon volt, hogy kimásszon, meghallotta egy elsütött fegyver hangját. Ami ezután történt, olyan volt, mintha lelassították volna az események. A hibrid ijedten fordult hátra: megpillantotta Stefant, aki egy eszelős kifejezéssel az arcán meghúzta a ravaszt, egyenesen Caroline felé küldve a golyót, aki még mindig háttal állt. Közben ő is érzékelte a feléjük süvítő golyót, de már nem volt ideje megfordulni vagy elfutni, csak Tyler kétségbeesett hangját hallotta, ahogy ezt kiáltja:
- Caroline, ne! - Ekkor a golyó már nagyon közel volt hozzájuk, alig egy-két másodpercre Caroline hátától, egyenesen a szíve felé száguldva. A halál őrjítő közelségében Tylert elöntötte az adrenalin: a tudat, hogy meg kell mentenie a szeretett lányt bármi áron, olyan erőt adott neki, amivel hegyeket lehetett volna megmozgatni. Minden erejét, fájdalmát, szeretetét iránta megfeszítette és még a vámpírsebességnél is jóval gyorsabban a repülő golyó és Caroline közé vetette magát. A fehér tölgy golyó pedig nem változtatta meg többé az irányát, így egyenesen Tyler hátába fúródott, átszakítva a bőrt, megtalálva az utat dobogó szíve felé, és mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, át is ment rajta, egy lyukat égetve a szívbe, ami mindennél jobban szeretett. Tyler felüvöltött, érezve a vég rohamos közeledtét, s a fájdalom futótűzként való terjedését teste minden egyes porcikájába. Karjai lehanyatlottak Caroline válláról, aki fájdalmasan ordított, látva Tyler haláltusáját. A fiú a földre rogyott, némi vért köhögve, majd utolsó erejével még rámosolyogott Caroline-ra, mert beszélni már nem tudott, s ez az érzelem örökre rajta maradt szép arcán, ahogy bőre elszürkült és kilehelte lelkét.
- Ne, Tyler, nem halhatsz meg, hallod?! - kiáltotta Caroline, eszeveszetten rázva Tyler vállát. Szavainak vége már elcsuklott az előtörő sírástól, s fájdalmában teljesen megfeledkezett arról, hogy hol is van. Ráadásul nem is látta, ki küldte a golyót, mert háttal állt neki, s mire hátrafordult, a támadó már eltűnt, habár elég valószínű volt, hogy Connor tette.
- Tyler, kérlek, Tyler - sírta, kezeivel végigsimítva a halott hibrid hamuszürke arcát. - Ne hagyj itt, Tyler, nem halhatsz meg... - Azonban akárhogy is kérlelte szerelmét, az nem akart felébredni, csak nézett rá ugyanazzal a békés, beletörődő mosollyal, amit élete utolsó másodpercében öltött arcára. Caroline reményvesztetten felnyögött és megadta magát, a sírástól rázkódó vállakkal Tyler élettelen testére borulva. Csak hagyta, hogy a fájdalom átjárja a testét, odaláncolva őt a holttesthez.
- Ó, milyen szomorú - szólalt meg egy gúnyos hang mögötte. A lány hátrafordult és meglátta Connort, aki ugyanazt a pisztolyt szegezi rá, ami nem sokkal korábban Tylerrel is végzett. - Tudod, akárhogy is, hiszek a szerelemben, és nem akarok semmi jó elrontója lenni, hiszen nem vagyok én gonosz! Úgyhogy, felajánlom a lehetőséget, hogy utána menj, és együtt boldogok lehettek a halálban. Mit szólsz hozzá? - Mielőtt Caroline, aki még amúgy sem tért teljesen magához, válaszolni tudott volna, valaki elkapta Connort hátulról, és a falnak repítette.
- Azt már nem! - mennydörögte Klaus, majd egy szempillantás alatt a lány mellett termett, és megpróbálta elrángatni őt Tyler holttestétől. - Gyerünk, Caroline, ki kell mennünk innen - szólt erélyesen, de a vámpír meg se mozdult.
- Nem hagyom itt - közölte makacsul, le sem véve a szemét halott szerelme arcáról.
- Caroline, velem kell jönnöd, hacsak nem akarsz itt meghalni! - utasította Klaus, de mivel Caroline semmi együttműködést nem tanúsított, ezért erőszakkal megragadta és villámgyorsan kisuhant vele a házból. - Menj haza, mi addig elintézzük ezt a szemétládát.
- De Tyler... - ellenkezett Care, megpróbálva kiszabadulni Klaus szorításából. - Nem hagyom itt! Engedj el!
- A fenébe, nincs sok időnk! Értsd meg, hogy veszélyben vagyunk és nem akarom, hogy te is meghalj, világos? - morogta Klaus. - Menj haza!
- Nem!
- Szuper - sóhajtott fel a hibrid, majd mélyen a lány szemébe nézett és megigézte. - Menj haza. - Caroline bólintott és egy pillanat múlva már ott sem volt.

Eközben Damon, Rebekah és Logan egyszerre hatoltak be a házba annak különböző pontjain. Két társával ellentétben ő nem a vadásszal foglalkozott, hanem...
- ELENA! - üvöltötte, berúgva a hátsó ajtót. Szerencséjére rögtön abba az elsötétített szobába érkezett, ahol a lány volt, aki még mindig egy helyben ült, s maga elé meredve motyogott érthetetlen szavakat. Amint meglátta őt, Damont különböző érzelmek öntötték el: megkönnyebbülés, hogy életben találta a lányt, akit mindennél jobban szeretett a világon. Aggodalmat, amikor látta, milyen állapotban van és mi mindent művelt vele Connor. És ezeken kívül felemésztő haragot a vadász iránt, akit mindennél jobban meg akart gyilkolni. Villámgyorsan mellette termett és letépte az összes láncot, ami a székhez kötözte őt, azonban Elena meg sem mozdult, csak meredt maga elé, mintha Damon ott sem lenne.
- Elena - szólalt meg Damon, letérdelve elé, s miközben egyenesen a szemébe nézett, óvatosan a kezei közé vette az arcát, amelyen a mérhetetlen szomorúságon kívül semmi sem tükröződött. Tekintete üres volt, kiveszett belőle a játékos csillogás és az a jól ismert, szerelmes fény, ami akkor mutatkozott meg, ha Damonre nézett vagy gondolt. Szemi azonban nem mutattak mást, mint hűvös beletörődést. - Én vagyok az, Damon. Kérlek, szólalj meg! - kérlelte gyengéden. - Fogalmam sincs, mit művelt veled az az ember, de azt tudom, hogy itt vagyok és nem kell többet félned. Mindjárt vége lesz, csak kérlek, térj magadhoz! - Elena ellenben nem nagyon tűnt közreműködőnek. Arckifejezése semmit sem változott, ahogy a következőket mondta:
- Sosem szerettél. Csak egy nemkívánatos fölösleg vagyok számodra - suttogta szárazon, továbbra is egy pontot fixírozva a falon. Damon elképedve, még ijedtebben bámult rá, s az aggodalom csak úgy sütött a hangjából.
- Mindig is szerettelek és most is szeretlek - válaszolta őszintén. - Látod ezt a gyűrűt az ujjadon? Eljegyzési gyűrű, és azért kaptad tőlem, mert szeretném, hogy egy nap a feleségem legyél. Azért, mert szeretlek és te vagy az egész életem, az emberségem, a lelkem, a testem, a mindenem. Te jelented nekem a világot, te vagy az, aki ideköt és aki szeret. Ne vond kétségbe ezt, akármit is hitetett el veled Connor.
- Megérdemlem a sorsomat, hiszen én minden vagyok, csak különleges nem - közölte Elena monoton hangon, meg sem mozdulva. Damon teljesen kétségbe volt esve, fogalma sem volt, mennyire is szórakozott a vadász a lány érzéseivel, ahogy azt sem tudta, hogyan segítsen ezen.
- Elena, kérlek...térj magadhoz! - Azonban erre már választ sem kapott. Sietnie kellett, hiszen Logan és Rebekah egyedül küzdöttek Connorral, amíg ő Elenát próbálta mag összeszedni, de mégis, nem akart addig meg sem mozdulni, amíg nem sikerül valamilyen módon segítenie rajta. És akkor, amikor rápillantott szerelme arcára, rájött, mit kell tennie. Vérre volt szüksége, még pedig azonnal, de mivel semmi esély nem volt rá, hogy véletlenül találjon egy tasakot a közelben, egyéb lehetőség híján a saját csuklóját ajánlotta fel neki.
- Igyál - utasította, a lány szájához illesztve a sebesült testrészt. Elena először ellenállt, de végül engedett a vér ismerős csábításának és lassan inni kezdte az életet jelentő folyadékot. Ahogy egyre többet ivott, úgy tért vissza testébe nemcsak az élet, hanem a józan gondolatok is, mintha Damon vére összeillesztette volna lelkének összetört darabjait. Amint valóban magához tért, elszakított magát Damon csuklójától, hiszen nem akart túl sok vért elvenni tőle, s ezzel legyengíteni őt.
- Damon! - zihálta, majd át sem gondolva, mit tesz, a fiú karjaiba vetette magát, és jó szorosan magához ölelte. - Itt vagy, ugye? Nem álmodom?
- Nem - vágta rá Damon, gyengéden simogatva a hátát, és belélegezve mindig mámorítóan finom illatát. Határtalan boldogság járta át, annak ellenére, hogy még korántsem volt vége a rémálomnak, de a tudat, hogy élve tudhatja őt, mindenné fontosabb volt számára.
- Jól vagy? - kérdezte, amint elváltak egymástól pont annyira, hogy arcuk szembe nézzen egymással.
- Nem... - rázta a fejét Elena. - Jeremy...
- Mi történt Jeremy-vel?
- Megölte - sziszegte a lány, s most, hogy visszakapta tudatát és érzéseit, határtalan bosszúvágy ébredt benne öccse halála miatt. Most nem akart a fájdalommal foglalkozni, mert az túl felemésztő lenne, először véget akart vetni a vadász életének, megbosszulva ezzel, amit Jeremy-vel tett. Utána tudta, hogy a gyász mindennél nagyobb erővel nehezedik majd rá, de addig, amíg Connor lélegzett, nem látott maga előtt más célt, mint megölni őt. - És ezért végzek vele - határozta el, majd felpattant és Damonnel a nyomában berontott a másik szobába, ahol Logan, Rebekah és Klaus annyira jutott, hogy egy székhez kötözzék Connort, akit a meglepetés erejével sikerült elkapni.
- TE! - vicsorgott Elena a vadászra, majd tiszta erejéből nekirontott, hogy kitörje a nyakát, ahogy a férfi tette Jeremy-vel. Azonban amint kezei a nyakára fonódhattak volna, egy láthatatlan falba ütközött, ami megakadályozta, hogy hozzáérjen. - Mi a...? - csodálkozott Elena, elképedve bámulva az önelégülten vigyorgó Connorra.
- Nekünk se sikerült - csóválta a fejét Logan.
- De hogy? - értetlenkedett Elena, de tekintetéből nem távozott el a gyilkos harag.
- Nyilvánvalóan egy erős boszorkány áll a dolog mögött, ha nem tévedek, ugye barátom? - felelte Klaus Connorra pillantva.
- Azt hiszitek, hogy legyőzhetetlenek vagytok? Hogy ti uraljátok a világot, hogy elnyomhatjátok az ártatlan emberi fajt és úgy játszadozhattok az életeikkel, ahogy az nektek tetszik?! - tudakolta Connor gyűlölködve.
- Ez csak természetes - vigyorgott Klaus, bár ezt most nem gondolta teljesen komolyan.
- És te azt gondolod, hogy a te saját álláspontod helyes? - vágott közbe Elena, mélységes undorral a hangjában. - Szerinted mi, vámpírok nem vagyunk képesek érzéseket táplálni egymás, vagy akár emberek iránt? Szerinted mi nem vágyunk szeretetre, barátságra, megértésre? - tette hozzá, megszorítva a mellette álló Damon kezét. - Szerinted mi magunknak választottuk ezt az életet?
- Ti nem vagytok egyebek, mint lelketlen, gyilkos szörnyetegek, akiket el kell pusztítani - vágta rá a vadász eszelős tekintettel, majd hirtelen, mintegy varázsütésre szétszakította a köteleit, felpattant és előrántotta a fegyverét. Rebekah abban a pillanatban neki akart esni, azonban az a bizonyos láthatatlan pajzs őt is megakadályozta abban, hogy kárt tegyen Connorban, aki viszont rögtön két golyót küldött a lány testébe, de a szívét egyszer sem találta el. Az ős felnyögött és a földre rogyott fájdalmában. Klaus, ezt látva, hátulról próbálta megtámadni, azonban ő sem járt sikerrel, bár Connor őt nem tudta eltalálni, csak a karján.
- Ugye, milyen furcsa, hogy egy ember le tud győzni benneteket? - nevetett fel Connor, végig maga előtt tartva a fehér tölgy golyókkal töltött pisztolyt. Nem tudtok ártani nekem, lássátok be! Sőt, elmenekülni se tudtok előlem. Erősebb és hatalmasabb vagyok nálatok, és addig nem állok meg, amíg holtan nem látom az összes vámpírt a világon! - folytatta mosolyogva. - Nos, ki akar a leghamarabb meghalni? - Elena érezte, ahogy a harag szélsebesen száguldozik az ereiben. Egy pillanatra maga elé képzelte öccsét, akit emiatt az ember miatt veszített el, s a bosszú édes vágya megsokszorozta az erejét. Holtan akarta látni a vadászt, bármi áron, megfizetve neki mindazért a kínért és fájdalomért, amit létezésével okozott.
- Tudod, - szólalt meg halkan, lesütött szemekkel - van valami, ami még nálad is erősebb - közölte, majd felemelte a szemét és pillantását Connor tekintetébe véste. Egy hosszú másodpercig farkasszemet néztek, és aztán, mintha hirtelen egy hatalmas erő belülről kezdte volna emészteni, a vadász felüvöltött, a fejéhez kapva a kezeit és térdre esett. Mindenki döbbenten bámulta Elenát, aki továbbra sem vette le a szemét a vergődő férfiról.
- Érzed, ugye? - suttogta ördögi hangon. - Fájdalom, harag, szomorúság, kilátástalanság...
- Ne, hagyd abba! - könyörgött Connor. Arcáról nemcsak a verejték, hanem a könnyek is csorogtak, ezúttal azonban kínjában.
- Érzed, ahogy átjárja a tested és letaglóz? - folytatta Elena, egyre közelebb lépve hozzá. - Ahogy a fájdalom mérge terjed a szívedben, lezsibbasztva minden egyes porcikádat? Ahogy gyengít a gyász elviselhetetlen súlya, egyre lejjebb és lejjebb taszítva téged a mélybe? Érzed ezt, ugye? Nézz magadba...nem vagy több, mint puszta sötétség, akinek a kegyetlenség az egyetlen lámpása. Látod, mit hagysz magad mögött? Érzed a ridegséget, a gonoszságot?
- Könyörgök, hagyd abba! - nyüszített Connor, aki már összekuporodva feküdt a padlón, még mindig a fejét fogva. A lány azonban még nem ért a végére.
- S íme, lásd magad...mert én látlak téged, ismerem minden gondolatot, minden szavad, minden lélegzetvételed - sziszegte, újabb gyilkos pillantásokat lövellve felé, de amikor újra megszólalt, szavait a még mindig döbbenten álló társaihoz intézte. - Egy ezüst golyóval kell átlőni a szívét. Siessetek, mert tudom sokáig tartani. - Mindegyikőjük idegesen nézett körbe, valami ezüst után kutatva, de csak és kizárólag fából készült fegyvereket találtak mindenhol. Ekkor azonban Rebekah rátalált a megoldásra: megragadta a nyakában függő láncot, amelyen kisebb ezüst gömbök voltak felfűzve, letépte és odadobta az egyik leguruló darabot Damonnek, aki a kezében tartotta Connor egyik pisztolyát.
- Ez jó lesz? - kérdezte, mire Damon kiszedte a töltényeket és behelyezte az ezüst golyót.
- Tökéletes - felelte, majd Elenára pillantott. - Kész vagyunk. - Elena bólintott, majd folytatta monológját.
- Látod, ez vagy te: sötétség, harag, embertelenség, düh és könyörtelenség. De tudod, vannak dolgok, amik mindenkinek kijárnak: a remény...a szeretet...a megbocsátás. - Ekkor a vadász már torka szakadtából üvöltött, könyörgően hunyorogva Elenára, aki megadta a kegyelemdöfést. - Ezt azonban te soha nem érheted el - fejezte be, majd lehunyta a szemét és odébb lépett. Abban a pillanatban, hogy Connor megkönnyebbülten fellélegzett, Damon felemelte a fegyvert, célzott és egyenesen átlőtte a vadász szívét. A férfi ordított, megtántorodott és hátraesett térdelő helyzetéből. Sebéből azonban nem csak vér kezdett el dőlni, hanem egy furcsa, sűrű fekete füst is, amely az ég felé szállt, s amint kiért a napfényre, szerte foszlott. Nagyjából egy percig tartott a haláltusa: Connor emberfeletti hangon, artikulátlanul üvöltött, amíg az életét jelentő, sötétvörös folyadék és a beazonosíthatatlan füst távozott a testéből. És aztán, amikor vége lett, nem maradt más belőle, mint egy kiszáradt, betegesen sápadt, belilult test, amely már csak a halvány emléket őrizte a vadászról, aki uralta a porhüvelyt.
Elena tért először magához, aki erejét vesztve, kimerülten botorkált egyenesen Damon felé, s amint odaért, belevetette magát a karjaiba. Szerelme szorosan magához ölelte, gyengéden simogatva a hátát. Logan, Klaus és Rebekah ellenben még mindig ámulva figyelték a holttestet, még mindig emésztve mindazt, ami a szemük előtt lejátszódott pár perccel azelőtt. Klaust döbbentnek látni ritka és furcsa volt, és ezt jelezte a mosoly is, ami a húga arcára kiült, amikor meglátta bátyja arckifejezését.
- Oké, akkor megmagyaráznátok, hogy ez mi volt? - fordult Rebekah az ölelkező pár felé, akik azonban túl elfoglaltak voltak a válaszadáshoz, ezért Logan válaszolt, aki még mindig a hullát bámulta.
- Démonok szállták meg a testét - magyarázta. - Ezért kellett ezüst golyóval átlőni a szívét. - Logan felelete hallatán Elena szinte azonnal felkapta a fejét.
- De ha démonok szállták meg a testét, akkor már nem volt ember...és ha nem volt ember, akkor Jeremy életben van! - kiáltott fel boldogan, majd kivált Damon öleléséből és átsuhant a másik szobába, ahol az öccse feküdt, még mindig élettelenül.
- És szabadna tudnom, hogy Gilbert kisasszony mit művelt vele? - érdeklődött Klaus, aki Connor testénél térdelt.
- Behatoltam az elméjébe, és elhitettem vele, hogy mindent érez, amit én valaha is éreztem - viszonozta a lány, aki időközben visszatért, a karján hozva Jeremy-t. - Rázúdítottam mindent érzelmemet egyszerre, és ez olyan erősen hatott rá, hogy beláthattam az elméjébe és így megtudtam, hogyan lehet megölni.
- Bámulatos! - bólintott elismerően Klaus. - Azt esetleg, hogy mégis ki volta az a varázsló, vagy boszorkány, aki ellenünk küldte, nem sikerült kiderítened?
- Nem. Az elméje sötét volt, nem volt...nem volt lelke - sóhajtott Elena. - Csak gyilkolást és könyörtelenséget láttam benne, semmi egyebet.
- Érdekes..elég érdekes - töprengett Klaus, magában azon gondolkodva, mégis hogyan volt képes Elena egyáltalán véghezvinni az előbbi mutatványt. Újabb kérdést azonban nem tehetett fel, mert abban a pillanatban Jeremy szemei felpattantak és a fiú levegő után kapkodva felült. Elena, aki eddig várakozóan simogatta az ölében fekvő öccse fejét, rögtön magához ölelte és nem bírt elengedni.
- Ó, Jer - suttogta meghatódva. - Azt hittem, hogy elveszítettelek... - Jeremy, amint kicsit magához tért, viszonozta nővére ölelését, miközben azon gondolkodott, hányadik alkalommal tért már vissza a halálból. Ötnél már elvesztette a számolás fonalát.
- Ja, egy pillanatig én is azt hittem, hogy meg fogok halni - válaszolta Jeremy. - És aztán meg is haltam.
- Hülye! - nevetett Elena, majd újból magához ölelte az öccsét.
Eközben Damon és Logan felkapták a holttesteket: az idősebb Salvatore Tylert, míg Logan Connort.
- Ezzel itt mit csináljunk? - kérdezte Logan, ahogy egy undorodó fintorral az arcán a vállán lógó hullára nézett.
- Ha nem tévedek, van ennek a háznak egy pincéje - felelte Klaus. - Ott jó helyen rohadhat.
- Felőlem - vont vállat Logan, és átment a másik szobába, hogy bedobja a csapóajtón keresztül a testet a pincébe.
- Mi történt Tylerrel? - tudakolta Jeremy szomorúan figyelve barátja élettelen testét.
- Connor lelőtte - adta meg a választ Elena.
- Ez igaz, de azt meg kell hagyni, hogy feláldozta magát - pontosított Klaus. - A golyó Caroline felé tartott, amikor Tyler elé vetette magát. - Klaus akármennyire se szívlelte Tylert, azt meg kellett hagynia, hogy tiszteletet érdemelt a tette miatt. Ráadásul megmentette Caroline-t, amit akár mutatott, akár nem, hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el Klaust.
Éppen, amikor már lenyugodtak a kedélyek, érkezett meg az utolsó meglepetés: Stefan viharzott be az ajtón.
- Jöttem, amint... - kezdte, de amikor meglátta, hogy Jeremy életben van, s a vadászból mindössze egy vértócsa maradt, nem bírta leplezni meglepetését...és haragját sem.
- Hol a vadász?!
- Mi az, hogy hol a vadász? - fakadt ki Damon. - Egy napja hívogatlak, te meg magasról tettél ránk és arra, hogy egy pszichopata, emberi testet öltött démon mászkál a városban! És amikor már éppen mindennek vége van, még képes vagy idetolni a mocskos képedet, és meg mered kérdezni, hogy hol a vadász?!
- Damon, nyugodj le, kérlek - kérte Elena, gyengéden végigsimítva a vámpír felkarját.
- Nem, Elena, nem nyugszom le! - mennydörögte Damon. - Engedd meg, hogy gratuláljak neked, öcsikém, hogy ismételten te lettél a nap hőse! Ha pedig téged nem az érdekel, hogy elveszítettünk valakit, aki fontos volt nekünk, hanem az, hogy mi van a vadásszal, akkor menj le a pincébe és nézd meg, mert ott rohad! - Stefan még nagyobb haragra gerjedt, ahogy bátyja szavait hallgatta, amelyek tetézték elkeseredését az elbukott tökéletes terv miatt. Mindennek tetejébe pedig nem is Damon, hanem Tyler volt az, akit lelőtt, ha már nem lett volna így is elég nagy a katasztrófa.
- Szóval megöltétek? - tudakolta, igyekezve nyugalmat erőltetni a hangjába. - És hogy érted, hogy emberi testet öltött démon volt?
- Szó szerint - magyarázta Elena fáradtan. - Démonok uralták és irányították a testét, ezért csak és kizárólag egy ezüst golyóval tudta Damon megölni.
Nagyszerű, gondolta Stefan, és még Damon is végzett vele.
- Összefoglalva, marhára fölösleges volt visszafáradnod ebbe az unalmas kisvárosba, tesó - puffogott Damon. - Nyugodtan visszamehetsz oda, ahonnan jöttél, és ha legközelebb valaki megint az életünkre tör, akkor majd a végén gyere vissza, hogy learathasd a babérokat. - Jeremy, Logan, Klaus és Rebekah nem bírták megállni nevetés nélkül, ahogy Stefan arckifejezését figyelték, amin egyszerre tükröződött harag, féltékenység, zavar és értetlenkedés. Damon, aki lezártnak tekintette a témát, óvatosan megfogta Elena kezét, aki mindvégig mellette állt, és így szólt:
- Azt hiszem, ideje hazamenni - jegyezte meg. A többiek egyetértően bólintottak, és követték őket, magára hagyva Stefant az üres házban. Klaus külön utakon ment, arra hivatkozva, hogy még van valami dolga, Rebekah pedig, nem akarva csatlakozni a klikkhez, szintén elbúcsúzott.
- Rebekah, várj - szólt utána Elena. Az ős csodálkozva fordult meg. - Csak meg akartam köszönni a segítséged - mondta, és halványan elmosolyodott. Rebekah enyhén szólva meglepődött, de most még egy gúnyos megjegyzés sem jutott az eszébe válaszul.
- Hát...öhm..szívesen - válaszolta gyorsan, kényelmetlenül érezve magát a szituációban, és egy pillanat múlva már ott sem volt.
- Azt hiszem, ez kínos volt - állapította meg Elena.

XOXO

Amíg Jeremy és Logan hazament, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy Jenna és Bonnie jól vannak, addig Damon és Elena kénytelen volt megkeresni Carol Lockwoodot, hogy értesítsék a váratlan tragédiáról. A polgármester teljesen kiborult, és órákon át zokogott, miután megtudta a hírt, ezért a két vámpír, habár tudták, hogy Caroline mellett is lenne a helyük, sokáig időzött a Lockwood házban, igyekezve megnyugtatni a fiát elvesztett édesanyát, és segítettek neki megszervezni a temetést.

De Caroline se maradt egyedül, aki, Klaus igézetéhez hűen haza ment, és hagyta, hogy szerelme elvesztésének mérhetetlen fájdalma magával ragadja. Amint hazaért, lerogyott a nappaliban, és csak sírt, mintha soha nem akarná abbahagyni. A gondolat, hogy Tyler nincs többé, felemésztette és a perc, amikor karjai között meghalt, örökre beleégett a szívébe. 

Egyszer csak diszkrét kopogás zavarta meg, amit először igyekezett figyelmen kívül hagyni. Nem akart és nem is bírt kiszakadni ebből a furcsa, kísérteties állapotból, mert tudta, hogy beengedi a külvilágot, akkor minden még jobban fog fájni neki. Azonban a hívatlan vendég nem akarta feladni, hanem egyre gyakrabban és hangosabban kopogtatott, egészen addig, amíg Caroline hajlandó nem volt észrevenni. A vámpírlány végül felpillantott, és meglátta Klaust, aki az ajtó előtt állt. Ahogy felismerte, fájdalma és szomorúsága mellé harag is társult a férfi iránt, aki megigézte, hogy hazamenjen, ahelyett, hogy bosszút állhatott volna Tyler gyilkosán.

- Bemehetek, Caroline? - kérdezte Klaus halkan. Care kinyitotta az ajtót, de amint az ős belépett, máris egy hatalmas pofont kapott az arcára.

- Ezt meg miért? - értetlenkedett Klaus, megtapogatva az arcát.

- Azért...mert nem engedett...hogy ott...maradjak! - zokogta Caroline, majd nem bírva tovább elviselni a kínzó fájdalmat, összecsuklott, egyenesen Klaus karjaiban találva magát.

- Ssssss, vége van - suttogta Klaus, majd felemelte és bevitte a nappaliba, ahol letette a kanapéra Caroline-t, aki rázkódott a sírás nagy erejű hullámaitól. - Connor hallott. Damon megölte.

- De Tyler is halott! Meghalt, érted? Bár hogy is értenéd, hiszen te nem szeretsz senkit...Fogalmad sincs, min megyek keresztül! - Klaus felsóhajtott a lány szavainak hallatán.

- Lehet, hogy hihetetlen, de pontosan tudom, mit érzel. Ezer év alatt nekem is voltak napjaim, amikor a fájdalom irányított. Olyannyira, hogy már nem bírtam elviselni, és ez volt az egyik oka, hogy sokáig lekapcsoltam az érzéseim, hogy ne érezzek többé fájdalmat.

- Lehet, hogy nekem is azt kéne...

- Nem, Caroline, nem kéne! Téged az érzelmeid és a jellemed tesz azzá, aki vagy, nélkülük nem lennél olyan, amilyennek mindenki szeret. Erős vagy és gyönyörű, előtted az egész élet...csak meg kell tanulnod megbirkózni vele...

- Nem tudok! - kiáltotta Caroline. - Ő nincs többé, érted? Olyan, mintha egy függöny másik oldalán lenne, tőlem elválasztva és nem érezhetem, nem láthatom, nem szólhatok hozzá többé! Csak az emléke maradt meg..ő már nincs...Nincs! NINCS!

- Éppen ez: az emléke. Az, akire emlékeznek, valójában soha nem hal meg. Mert az emlék örök, s így az élet is az lesz, akár dobog a szív, akár nem - felelte Klaus, felemelve Caroline fejét, hogy belenézhessen a sírásól vörös szemeibe.

- Nagyon fáj.... - nyöszörögte a lány, kezeibe temetve arcát.

- Tudom, Caroline, tudom... - mondta Klaus, majd némi tétovázás után egy gyengéd puszit nyomott a lány feje búbjára. Nem is volt csók, inkább csak ajkának lágy érintése, de mégis, valahogy egy kicsit mintha megnyugtatta volna a zokogó vámpírt. A könnyei azonban nem száradtak föl, és tudta, hogy Tyler Lockwood a szíve egyik darabját is magával vitte...örökre.

A következő rész tartalmából...
Ismét eljön egy temetés napja Mystic Fallsban. A tragédia mindenkit máshogy érint: Caroline teljesen összetöri; Damont és Elenát ráébreszti, hogy mennyire könnyen elveszíthetik egymást; Stefant még féltékenyebbé és még megszállottabbá teszi, hogy tönkretegye a bátyja kapcsolatát a szeretett lánnyal; míg Klaust rávezeti arra, hogy milyen is, ha képes megmutatni a valódi érzelmeit.

13. rész >>

Ahogy az elején mondtam, sikerült megtévesztenem benneteket. Többetek is úgy gondolta, hogy Caroline volt az, aki távozott az élők sorából, illetve, hogy Jeremy-től is búcsút veszünk.
Tyler halála az egyik legnehezebb döntés volt, amint valaha meghoztam a Végzet írása során. Nagyon szeretem a karakterét és a színészt is, aki alakítja, de végül is arra jutottam, hogy így lesz a legjobb a történet szempontjából. Az ő távozása sok mindennek a kezdete, ami még csak most van kibontakozóban. 
Ha ezúttal is van véleményetek erről a fejezetről, osszátok meg velem egy komment útján! :)