Összetörve - 13. rész

Na, végre megérkezett a fejezet. Habár nem vagyok teljesen megelégedve vele, szerettem megírni, és vannak benne szomorú és édes pillanatok is.
Gondolom, most nagyon utáltok, amiért ennyi ideig tartott, de újból le kell szögeznem, hogy nem az írásnak élek. Vannak napok, amikor nincs is időm akár egyetlen betűt papírra vetni, nemhogy megírni egy egész, 4500 szavas részt. Tudom, más oldalakon minden fejezet időben érkezik, gyakrabban, sőt, még a tartalom is bizonyára messze felülmúlja az enyémet. De nem tehetek semmit ellene, csak ennyit tudok felajánlani. 
Mindennek tetejébe egyre gyakrabban veszem észre, ha néha egy másik blogra tévedek, hogy néhány helyen a saját mondataim, szavaim, kifejezéseim, vagy akár általam kitalált cselekményszálak, beszélgetések köszönnek vissza. Ez borzasztóan elkeserít, már csak azért is, mert rengeteg munkám van ezekben a történetekben: a cselekmény teljes felvázolása, a címek kitalálása, szófordulatok (főleg Damon esetében) megfogalmazása, színesítő epizódok beillesztése. Nagyon bánt, hogy más ezt nem tartja tiszteletben. 
Viszont annak, aki ilyen lojális, és még mindig velem tart, nagyon köszönöm. 
A dal, amit választottam, az imádott Coldplay nagyszerű dala, a Fix You. Kattintsatok a címre, ha meg akarjátok hallgatni a Glee verzióját. Illetve valahol a zenelejátszóban is megtalálható a dal, a négyes szám alatt.
Azt is köszönöm, ha ezt elolvastátok. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.

XIII. fejezet - A titkokra mindig fény derül

Damon

When you try your best, but you don't succeed
When you get what you want, but not what you need
When you feel so tired, but you can't sleep
Stuck in reverse
 
And the tears come streaming down your face
When you lose something you can't replace
When you love someone, but it goes to waste
Could it be worse?

Teljesen elborzadtam. Az én Elenám gyönyörű testét kisebb-nagyobb, sötétvörös hegek, sebek, lilás-sárgás foltok csúfították el. Tudtam, hogy ezeket nem szerezhette balesetben, viszont magának sem okozhatta. Nem...ezeket valaki okozta neki. Valaki, akit meg fogok ölni, ha egyszer rátalálok.
A vicces még is az volt a dologban, hogy olyan birtoklási vágy uralkodott el rajtam, amilyet még sosem éreztem, még akkor sem, amikor láttam, ahogy az öcsém Katherine-nel flörtöl. Habár Elena korántsem volt az enyém, mi több, még csak szerelmes sem voltam belé, az együtt töltött rövid idő alatt még is pillanatok alatt úgy éreztem, hogy ő csak az enyém lehet, és senki másé sem. És a tudat, hogy valaki bántotta ezt a törékeny kis angyalt, ezt a földi csodát, mindennél jobban feldühített, és megtöltött tehetetlen méreggel.
- Ki tette, ezt veled, Elena? - ismételtem meg, aggódva keresve a tekintetét. Ő azonban kerülte a pillantásom, fejét a párnába fúrva, hosszú másodpercekig némaságba burkolózva.
- Nem jelentenek semmit - szólalt meg végül, elködösült szemekkel pislogva rám. Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor volt valami könyörgő a tekintetében, egy olyan érzelem, amely azt sugározta, hogy ne akarjam belemártani magam az ő kis lelkének mocsaras ingoványaiba. Mégis, egyszerűen nem hagyhattam ennyiben a dolgot, nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy valaki bántalmazni merte ezt a jóságos, ártatlan lányt, aki annyira szentül hitt a szerelem létezésében. Az a típusú ember volt, aki mindig mindenkin segíteni akart, és inkább elrejtette a saját problémáit, hogy másnak ne kelljen az ő gondjaival foglalkozni. De én nem akartam elsiklani a szomorúsága felett, hanem segíteni akartam, enyhíteni akartam a fájdalmát, ahogy ő is tette volna a helyemben.
- Elena, kérlek, tudom, hogy nem akarsz róla beszélni...de látom rajtad, hogy valami nagyon bánt, és nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, mi történt veled. Valakit be kell eresztened, és meg kell osztanod vele mindazt, ami szívedet nyomja, különben szétmarcangol majd a keserűség. Engedd, hogy én legyek az az ember...engedd, hogy segítsek neked..rajtad. Kérlek. - Sokáig úgy tűnt, nem fog válaszolni, hanem inkább csak bámul rám, ha lehet, még nagyobb nyomorúsággal, összetört illúziók fényes csillogásával szép szemeiben. Aztán egyszer csak kicsit közelebb jött hozzám, lassan, de biztosan mozogva, egészen addig, amíg teste újra nem lelt otthonra a karjaim között. Szorosan hozzám bújt, két karjával átfonva a testem, fejét a mellkasomba temetve. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hiszen ez jóval több volt, mint fizikai közeledés, hanem egy jel, hogy hajlandó megnyílni előttem, hogy a kezembe adta a bizalmát, amelyet bizonyára nagyon is óvni szokott.
Még eltelt egy kis idő, amíg a csend folytatta uralkodását a szobában. De aztán lassan, egy nagy, mély lélegzetvétel után Elena beszélni kezdett.
- Nem sokkal azután találkoztam vele, hogy a szüleim meghaltak. Az első évem előtt álltam az egyetemen, tele tervekkel, álmokkal, amelyek csak arra vártak, hogy megvalósuljanak... És miután anya és apa elment, hirtelen ezek a vágyak szertefoszlottak. A nagynéném és az akkor tizenöt éves öcsém ösztönöztek arra, hogy mégis elkezdjem az egyetemen. Akkor már tudtam, hogy felvettek a Columbia egyetem virginiai karára, az első éves tandíj már ki is volt fizetve...ezért ha nehezen, de mégis rávettem magam, hogy elkezdjem a főiskolát. Az adott erőt, hogy az anyám miatt mégis képes leszek valóra váltani az álmaimat, mert ő volt az, aki mindig támogatott abban, hogy egy nap író legyen belőlem. - Itt egy rövid szünetet tartott, egy pillanatra elkapva a tekintetem, majd folytatta. - Az első félév végén elkezdtem ösztöndíjak után keresgélni, hogy tudjam folytatni majd a főiskolát, de nem igazán találtam semmit.
És aztán egyszer, egészen véletlenül találkoztam vele. Ugyanúgy...összeütköztem vele a folyosón, mint veled a repülőtéren, de ott annyira béna voltam, hogy szerencsétlen leforrázta magát a kávéval, amit a kezében vitt. Így ismerkedtünk meg; ő harmadikos volt, én meg csak egy tapasztalatlan elsős, akinek támaszra volt szüksége...és rögtön beleszerettem. Menthetetlenül. - Ajkain egy keserű mosoly jelent meg, ahogy kimondta az utolsó szót. Tekintete messze jár, a múlt homályos ködében, felidézve olyan emlékeket, amelyeket megpróbált elfelejteni. De azokat az emlékeket, amelyeket a leginkább ki akarunk törölni az elménkből, a legnehezebb elfeledni. - Először minden tökéletes volt. Borzasztóan törődő volt, odafigyelő, odaadó. Még azt is felajánlotta, hogy huszonegy éves koromig fedezi a tanulmányaim költségeit, mert tudta, hogy addig nem férhetek hozzá a szüleim örökségéhez. Alig voltunk együtt három hónapja, amikor megkért, hogy költözzek hozzá, Egy kisebb lakást bérelt a főiskola közelében, és egy hozzám hasonló, visszahúzódó, feltűnést kerülő lánynak a lehetőség, hogy otthagyjam a kollégiumot felért egy lottóötössel. - Újabb szünet következett, amelyet arra használt föl, hogy egy pillanatra elengedje a kezeimet, amelyeket eddig szorongatott, és megfordult, beleülve az ölembe, a mellkasomnak dőlve. Nem bírtam elnyomni az előtörő elégedett sóhajt, amit testének meleg érintése indított el bennem.
- Minden jónak tűnt, talán túlságosan is jónak, egészen egy bizonyos éjjelig, amely mindent megváltoztatott. - Halkan nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. - Valamivel több, mint egy éve lehettünk együtt. Ő addigra már végzett, hamar talált egy jól fizető állást valahol nem messze a várostól, én pedig tanultam, nagyobb tervekkel, mint valaha. Akkortájt pályáztam meg egy neves ösztöndíjat, amit kifejezetten a hasonló ambíciókat tápláló diákoknak hirdettek meg. A győztes nem csupán pénzt, hanem óriási lehetőséget is nyer, hogy megvalósíthassa az álmát. Minden hitemet belevetettem a pályázatba, és azt hittem, ő is így tesz.
Egyik nap azonban nem jött haza egész éjjel. Egy ideig vártam rá, éberen, még vacsorát is csináltam neki. Jókedvem volt, úgy éreztem, végre minden sínen van...de ő valahogy nem jött. És ahogy telt az idő, a hangulatom is egyre inkább lelohadt. Végül éjjel fél háromkor tántorgott haza...szó szerint. Annyira részeg volt, hogy nem tudott bejönni az ajtón, amikor be akartam engedni. Csak lerogyott a kanapéra, felváltva röhögve és horkolva, miközben én kérdőre vontam, tudni akartam, mégis hol a nyavalyában volt egész éjjel. Akkor hirtelen megváltozott a kedélyállapota, felpattant...emlékszem, a leheletéből áradt az alkohol jellegzetes szaga...Üvöltött velem, hogy mégis honnan veszem a bátorságot, hogy felelősségre vonjam őt. Aztán megfogott, és...és a falhoz vágott. - Elakadt a lélegzetem Elena szavai hallatán. Még így, ismeretlenül is olyan gyűlöletet éreztem az elmeháborodott expasija ellen, mint amilyet kevesek iránt korábban. El sem tudtam képzelni, hogyan emelhet valaki kezet egy ilyen törékeny kis virágszálra, mint ő...legszívesebben letörtem volna azokat a kezeket, amelyek fájdalmat okoztak neki. Ő, mintha érezte volna a feszültséget bennem, megfogta a kezem, s összefűzte azt saját ujjaival, így igyekezve valamennyire lenyugtatni engem.
- Másnap, amikor felkelt, immár józanul, térdre esett előttem, és úgy könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet, mi több, hogy nem fog inni többet, ha így elveszi az eszét. Olyan őszinte megbánás csillogott a könnyei tükrében, hogy nem tudtam nem hinni neki. Megbocsátottam. A következő pár hétben virágokkal, ajándékokkal halmozott el, úgy kényeztetett, mint soha korábban, és betartotta az ígéretét, sőt, egyáltalán nem járt el többé szórakozni a hétvégén. Szépen, lassan, magamhoz tértem a rémületből, és már nem tekintettem másképp arra a kis incidensre, mint egy sajnálatos kisiklásra, és apránként a bizalmam is visszatért irántam. Ostoba voltam, hogy nem láttam előre, ami történni fog.
Nagyjából két hónappal később, egy nap borzasztó hangulata volt, mert összeveszett valakivel a munkahelyén. És egészen véletlenül éppen azon a nap látogattak meg a barátaim a főiskolán. Caroline, Bonnie, és Matt, aki egyébként az első szerelmem volt. Ő azonnal féltékeny volt, de egy ideig képes volt türtőztetni magát. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem látott engem Matt-tel együtt kávézni az iskola kertjében.
Amikor aznap hazaértem, nekem támadt, megvádolt azzal, hogy bizonyára megcsalom - ennél a szónál Elena halkan, humortalanul felnevetett -, és közölte, hogy amennyiben folytatni kívánom a kapcsolatom vele, ne találkozzak többet Matt-tel. Én ebbe nem akartam belemenni, és visszavágtam, hasonló hangerővel bizonygatva, hogy mi ketten tényleg csak barátok vagyunk. Erre megint nekem esett...szó szerint, de most szimplán csak megpofozott. Nekem meg fogalmam sem volt, hogyan fájt jobban a pofon, hogy a fizikai fájdalom, vagy a pszichés teher volt -e összeroppantóbb. Még azon az estén otthagytam, és megkértem a barátnőimet, hogy fogadjanak be az éjszakára. Nem volt merszem elmesélni, mi történt, annyira szégyelltem, így csak annyit mondtam nekik, hogy összevesztünk és nem bírtam egy helyiségben megmaradni vele.
Másnap reggel már ott állt az ajtó előtt, karján egy óriási csokor virággal, és ugyanúgy esedezett, hogy bocsássak meg neki. Először rávágtam az ajtót, szóra se méltatva. De ő nem adta fel, névtelen ajándékokat küldöztetett nekem, sőt, képes volt bejönni egyetemes történelem órára, és egy egész előadóterem előtt könyörögve nekem, hogy bocsássak meg neki egy hozzá hasonló gonosz és önző léleknek. Szó szerint ezt mondta. Elmondta, mennyire szeret, és hogy nélkülem semmit nem ér az élete. Borzasztóan kellemetlen volt, és nem tudtam mást tenni, mint megígérni neki, hogy gondolkozom rajta. Végül csak visszaédesgetett magához, és én jó alany voltam, mert nagyon szerettem, teljesen vakon, legalábbis így hittem. És mélyen, legbelül hittem, hogy meg tudom változtatni.

And high up above or down below
When you're too in love to let it go
But if you never try, you'll never know
Just what you're worth

 

Mondanom sem kell, hogy nem sikerült. Ördögi körbe csöppentem bele azzal, hogy újra és újra megbocsátottam neki. Egy idő után mindig visszaesett és megvert, hogy aztán minden erejével megpróbáljon visszanyerni. Ez ment három hónapokon keresztül, egészen addig, amikor hajlandó voltam még egyszer vissza fogadni azután, hogy negyedszer emelt rám kezet. Úgy tűnt, hogy valami megváltozott, mert ő hirtelen teljesen más ember lett. Lenyugodott, elkezdett megbecsülni, és egy idő után már nem is vitatkoztunk, hanem visszatértünk abba az állapotba, ahonnan elindultuk. Újra elkezdtük igazán szeretni egymást, legalábbis azt hittem. - Még egy szünet következett, és valahogy sejtettem, hogy most jön csak a legrosszabb. Elena végig annyira, de annyira erős volt, hogy nem győztem csodálni a lelkierejét, ahogy képes volt ezt a borzasztó történetet ilyen nyugalommal elmondani, holott minden oka meg lett volna rá, hogy őrjöngjön, vagy legalább sírjon.
- Életem egyik legszebb napjának indult. Kaptam egy levelet, amiből megtudtam, hogy bekerültem a pályázat legutolsó fordulójába, abba körbe, amikor már csak öten maradnak, s azok közül kerül majd ki az ösztöndíj nyertese. Ez volt életem legnagyobb, soha nem látott lehetősége. Méterekkel jártam a föld fölött. Pont otthon, Mystic Fallsban voltam akkor, amikor megtudtam a hírt, ezért gyorsan kocsiba ültem, hogy elmenjek hozzá, és neki mondhassam el először a nagy újságot. Rosszul tettem. Amikor megérkeztem...egy nővel találtam az ágyban...meztelenül, természetesen. Egyszerűen nem hittem a szememnek, nem voltam képes elképzelni, hogy a férfi, akit úgy szerettem valóban egy másik nővel hempergett a szemem láttára. De amikor észrevettek, és ő rögtön kipattant az ágyból, azt hadoválva, hogy ez "Nem az aminek látszik..", már kezdtem elhinni, hogy ez a valóság. Próbáltam nyugodt maradni, és megkértem, hogy csak akkor kezdjen magyarázkodni, ha kettesben lehetünk. Ő úgy csinált, mint aki megértette, és hamarosan megszabadult a plusz egy főtől, akire még ránézni se mertem.
Miután felöltözött, rögtön megkeresett, és azonnal könyörögni kezdett, hogy hallgassam meg és próbáljam megérteni őt is. Én hülye meg hajlandó végighallgatni a szánalmas érvelését. Először köntörfalazott, úgy kerülve a lényeget, mint macska a forró kását. Aztán amikor végre volt gusztusom a szemébe nézni, nekiszegeztem a kérdést:
- Miért tetted ezt? - És életében először végre őszinte volt hozzám. Kerek perec kimondta, hogy az életünk unalmassá vált számára, hogy már nem volt bennem az a tűz, amibe ő még régebben beleszeretett, hogy kiveszett belőlem minden szenvedély, vadság, amire neki lenne szüksége, ráadásul azt is zokon vette, hogy nem tudom eléggé "kielégíteni". Ezt a szót használta. Utána azt ecsetelte, hogy ő kalandokra vágyik, de én ebben nem vagyok partner, mert jobban szeretek a saját csöndes magányomba, a naplóm és a könyveim világába húzódni, mint inkább valami extrémet csinálni vele. Úgy vélte, hogy én visszatartom attól, hogy kiteljesedjen, mert ő egy oroszlán, akit nem lehet ketrecbe zárni és megszelídíteni mint ahogy én akarom, hogy ő is beszürküljön, akárcsak én.
Eddig csendben nyeltem, amivel megvádolt, erőszakkal küzdve a sírás ellen, de ő nem fejezte be, amíg vérig nem sértett. Közölte, hogy nem tud mit kezdeni velem, egy egyszerű kisvárosi lánnyal, aki képtelen túltenni magát a szülei elvesztésén. Rávilágított, hogy naponta mennyi ember veszti el a szüleit, de egyik se csinál ekkora drámát belőle, mint én. - Elena most már sokkal erősebben szorította a kezemet, mintha az emlék felidézése szabályszerűen fizikai fájdalmat ébresztett volna a testében. Válaszul még szorosabban öleltem magamhoz, jelezve neki, hogy támogatom.
- Itt nem bírtam tovább, felpattantam, és megpofoztam. Szinte azonnal felüvöltött, magából kikelve hörögve, és elvörösödött fejjel, vicsorogva nekem rontott, és lelökött a lépcsőn. - Felsóhajtott, kicsit feljebb tűrve az ingemet, hogy sebesülései újra láthatók legyenek. - Akkor szereztem ezeknek a nagy részét. Amint összeszedtem magam, még annyit mondtam neki, hogy ne keressen többet és hogy soha nem akarom látni többé. És azóta nem láttam. Hát...ez az én történetem - fejezte be, elbeszélése alatt először nézve a szemembe. Ahogy mondani szokták, a szem a lélek tükre, s ahogy elmerülve tekintetében látni véltem porrá zúzott érzéseit, végre megértettem a mondás igazságát. Mégis, ahhoz képest, hogy mi mindenen kellett mennie azért, mert megbízott egy igazi seggfejben, nagyon is erősnek mutatkozott, pláne azután, amiket az a barom vágott a fejében.

Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you

Hihetetlen volt számomra, hogyan volt képes valaki úgy kezelni őt, mint egy darab szemetet, amit ide-oda lehetett dobálni, ahelyett, hogy megbecsülte és kényeztette volna őt, áldva a sorsot, hogy egy ilyen jóságot sodort az életébe.
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre - szólaltam meg, a lehető legőszintébben. Ő megértően bólintott, s már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor elnémítottam azzal, hogy mutatóujjamat az ajkaira helyeztem. - De azt tudom, hogy nem létezik nagyon marha annál az embernél, aki ezt tette veled, aki nem volt képes értékelni azt a kincset, amit veled kapott. Te nem érdemelsz kevesebbet, mint hogy királynőként kezeljenek, s mindent megadjanak neked, sőt, még a lábad nyomát is megcsókolják. És hogy tudd, soha nem láttam nálad érdekesebb, sokszínűbb, szenvedélyesebb lényt az életem során, és nincs senki, aki nálad nagyobb erővel állta volna az élet csapásait, hiszen te talpra álltál olyan pofonok után is, amelyek másokat összeroppantottak volna. Megérdemled a világ összes boldogságát, Elena, jobban, mint bárki más. - Amint befejeztem, látni véltem, ahogy az a csillogó könnycsepp, amely végig ott bujkált a szemében, kicsordul, és lassacskán végiggördül szép arcán. Egy gyengéd csókkal vetettem véget életének, még ha tudtam, hogy tulajdonosa szenvedéseinek korántsem vetettem véget.
- Miért vagy ilyen jó hozzám? - kérdezte remegő hangon, még közelebb bújva hozzám.
- Vicces, hogy mennyire elhamarkodom, mert nem is ismerjük egymást olyan hosszú ideje, mégis, máris fontosabb vagy számomra, mint a legtöbb ember az életemben - vallottam be. Érdekes vallomás volt ez, de fölöslegesnek éreztem, hogy elrejtsem előle az igazságot. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy kevés ember volt, akit egyáltalán közel engedtem magamhoz. Egyedül Alaric volt az, akit a barátomnak mondhattam, és talán Rose, aki picit több volt, mint egy mezei asszisztens. De olyan valaki, akivel ennyire őszintén, leplezetlenül együtt tudtam lenni, falak és gátlások nélkül, nem volt az életemben egészen addig, amíg nem találkoztam vele. Még Katherine-nel sem volt ilyen belsőséges a viszonyom.

Tears stream down on your face
I promise you that I will learn from my mistakes
Tears stream down on your face
And I...

 

- Istenem... - szipogta, arcát a vállgödrömbe temetve. - Nem is tudom, mit kéne erre mondani...
- Semmit - feleltem egyszerűen, óvón magamhoz ölelve vékonyka testét. - Csak ígérd meg, hogy soha nem hagyod, hogy annak a balféknek a szavai legyőzzenek, oké? - Szomorkásan rám mosolygott, mielőtt válaszolt volna.
- Megígérem - suttogta, habár mindketten tudtuk, hogy úgysem gondolta teljesen komolyan. Azért átöleltem még egyszer, kezeimmel egyenletesen simogatva a hátát.
- Te tökéletes vagy, Elena. Ne hagyd, hogy ezt elvegyék tőled - mondtam halkan, egy ujjammal felemelve az állát. Újabb könnyek csillogtak meg a szemében, ahogy rám nézett, s a szívem megint elfacsarodott a látványra. Olyan gyönyörű volt, mint egy valódi álom, s most, hogy tudtam a múltját, valahogy még csodálatosabbá volt számomra.

Akkor jutott eszembe először, hogy mekkora kár, hogy az én szívem nem képes a szerelemre. De ha még képes lenne is, soha nem érdemelnék meg egy ilyen csillogó gyémántot, mint a karjaimban fekvő, elhalóan szuszogó nő.

XOXO

A legelső hang, amire figyelmes lettem, halk sírás volt. Nem is inkább sírás volt talán, sokkal inkább egyenletes szipogásnak tetszett, valahonnan nem messze tőlem. Én magam egy sötét szobában álltam, amely első blikkre inkább olyan volt, mint egy koszos padlásszoba. Mivel a hang nem akart szűnni, elindultam az irányába. Amint kinyitottam a padlás ajtaját, egy teljesen más jelenet és helyiség fogadott. Őt láttam, amint a földön kucorogva, felhúzott térdekkel sír, fejét a kezeibe temetve. Amikor feltűnt neki a jelenlétem, rám nézett, s csak ekkor láttam, hogy teste újabb ütésnyomokkal van befedve, s arcán egy tenyér könnyedén kivehető körvonala rajzolódott.
Odasiettem hozzá, magamhoz húztam, majd lábai alatt összefontam a karjaimat, hogy felemelhessem. Érdekes módon egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, mégis a testbeszédünk alapján megállapítottam, hogy nem volt szükségünk hangokra ahhoz, hogy megértsük egymást. Lassan felálltam vele, és elindultam egy másik szoba irányába, amelyet egy átlátszatlan üvegajtó választott el tőlünk. Átléptem vele a küszöböm, és hirtelenjében megint egy teljesen más életkép közepébe csöppentem bele.
Egy étkező bejáratában álltam, öltönyben, a bőr aktatáskámmal a kezemben. Ekkor vettem észre, hogy az étkezőasztal mellett két kisgyerek ül: egy öt év körüli, hollófekete hajú kisfiú, és egy kétévesnek kinéző, mosolygós, barna hajú kislány.
Nagyot nyeltem, miközben figyeltem, ahogy azok ketten önfeledten rajzolgatnak - pontosabban a fiúcska egy képet színezett, miközben a húga a színes ceruzákkal szórakozott. Éppen, mikor egy lépést tettem volna feléjük, egy hosszú, barna hajú nő jelent meg a szobában, és odament a gyerekekhez, gondoskodóan simogatva a fejüket, miközben megdicsérte a rajzaikat. Ekkor hirtelen elfordította a fejét, és észrevett engem. Arcára egy széles, szeretetteljes mosoly ült ki, és elindult felém. A szívem szinte belefacsarodott, amikor felismertem: Elena volt. 
- Szia - köszöntött, majd lábujjhegyre állt, és egy gyengéd kis csókkal üdvözölt. Csak amikor elváltunk, vettem észre, hogy a hasa valamivel nagyobb és kerekebb volt, mint normális esetben. Persze, gondoltam, hiszen várandós volt. Az én gyerekemmel.
- Szia - mosolyogtam vissza, lágyan végigsimítva pocakját. Óvatosan magamhoz öleltem, mintha törékeny lenne, s egy puszit nyomtam kipirult arcára.
- Szia Apu! - kiáltott fel a kisfiú, és azonnal felpattant, hogy odarohanjon hozzám és a karjaimba vesse magát. Én felkaptam, és a karomra ültettem, miközben játékosan összeborzoltam a haját. Ragyogó kék szemeivel, fekete hajával, imádnivaló félmosolyával szinte kiköpött hasonmásom volt. - Megmutassam, mit rajzoltam?
- Mutasd! - kértem meg, mire ő már a földön is volt, s szalad vissza az asztalhoz, hogy megmutathassa a művét. Közben én letettem a táskámat, és követtem őt, nyomomban Elenával, aki kényelmesen elhelyezkedett az ölemben, amint leültem a kislányunk mellé, aki egy kitörő vigyorral üdvözölt.
- Apa - gügyögte, a legelbűvölőbb mosollyal olvasztva engem le a székről. Elena elragadottan nézte, majd figyelve kiemelte őt a székből, és kézbe fogta a kislányt.
- Nézd, Apu! - jelent meg újból a kisfiú mellettem, a kezembe nyomva egy elbűvölő gyermekrajzot, amin egy hatalmas, tűzokádó sárkány volt látható. - Tetszik?
- Nagyon ügyes vagy - dicsértem meg.
- És neked tetszik? - kérdezte meg Elenát, tágra nyílt, kék szemeivel pillantva az anyjára.
- Nagyon tetszik, édesem - biztosította a fiúcskát, aki csibészesen elvigyorodott, majd eltűnt a szoba másik végében, ahol a kisautóit hagyta. Erre a kislány is utána akart menni, s amint Elena letette, már szaladt is bátyja után, remélve, hogy az beveszi majd a játékba. Amennyire a kisfiú hasonlított rám, a húga sokkal inkább az anyjára ütött.
Elena és én, mintha ugyanarra gondoltunk, újból egymásra mosolyogtunk, majd ő közelebb hajolt, fejét a vállamra hajtva. Kezeim megint megtalálták kerekded pocakját, amelyben a harmadik gyermekünk lakozott, s miközben gyönyörködve bámultuk a két kisgyereket, én gyengéden, tőlem amúgy idegen odaadással simogattam a hasát. 

Ha valami, hát ez tökéletes volt.

XOXO

Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you

A szemeim olyan hirtelen pattantak fel, mintha valami távirányítóval vezérelték volna. Rögtön felültem, tekintetettemmel a meleg, barátságos szobát keresve, ahol az előbb még két kisgyerek játszott. Ehelyett egy elsötétített hotelszobában találtam magam, egy takaróba csavarva, s az álom boldog világa egy szempillantás alatt szertefoszlott.

Mégis, egy halovány fénysugár még pislákolni játszott, amikor megpillantottam Elenát, aki egy laptoppal az ölében, érdeklődve figyelt engem.

- Rossz álom? - kérdezte, miközben kicsit közelebb húzódott. - Csak mert motyogtál valamit...amit nem értettem.

- Nem... - ráztam meg a fejem, miközben felültem. A takaró rögvest lecsúszott a meztelen mellkasomról. - Inkább...furcsa. Szokatlan, azt hiszem... - tettem hozzá, kicsit szégyenkezve amiatt, hogy álmomban beszéltem előtte. - Na és te?

- Én viszont rosszat álmodtam, végül is - sóhajtott fel. - És elkerestem keresni valamit, amiről tudtam, hogy úgysem lesz meg.

- Akarsz beszélni róla? - kérdeztem, óvatlanul az övére csúsztatva a kezem. Őszintén szólva nem csak a jóindulat vezérelt, hanem a lehetőség is, hogy eltereljem a figyelmemet erről a bizarr álomról, a vízióról, amiről tudtam, hogy úgyis be fog költözni a szívembe.

- Sokszor álmodom arról a napról - válaszolta elgondolkodva. - Nem meséltem el, mi lett a pályázat sorsa, ugye?

- Nem - helyeseltem, kíváncsian vetve egy pillantást a képernyőre. 

- Nos...megtaláltam a novellát, amit az utolsó fordulóra írtam. Igazából azért kerestem meg, mert már három hónapja gyötör egy....egyfajta álom, mondhatjuk úgy is, és mindig azt érzem, mintha életre kelt volna, amit leírtam. - Bólintottam, mintha érteném amiről beszél, holott kicsit zavaros volt a beszámoló. Mindenesetre borzasztó kíváncsivá tett, miről is szólhat az írás.

- Öhm...megmutatnád, esetleg? - Először úgy tűnt, vonakodik, aztán mégis az ölembe tolta a notebookot. - Olvasd el...bár te vagy az első, akinek megmutatom, szóval...  - Értettem a célzást, felfogtam, mekkora bizalom ez a részéről, hogy nekem mutatja meg ezt a féltve őrzött írást.

Elvettem a gépet, és mohón olvasni kezdtem a novellát. Meg kell mondjam, már az elején levett a lábamról: egy csodálatos metaforája volt az ember gondolatainak és a velünk szembe kerülő véletlenekkel, mindezt egy briliánsan megfogalmazott mondatokkal, kifejezésekkel mutatva be, kvázi az élet, mint olyan szemszögéből vizsgálva az egészet. Annyira érett, komoly írás volt, annyi nagyszerű gondolattal, okfejtéssel, mindezt a mesés elbeszélés köntösébe öltöztetve. Egyszerűen le voltam nyűgözve.

Amíg én olvastam, Elena kimászott az ágyból, és a szekrényhez sétált, és miután kiválasztotta valamelyik pulóveremet, belebújt, s visszatért hozzám.

- Szóval...mi a véleményed? - tudakolta kicsit talán túl félénken, miközben kicsit közelebb bújt hozzám.

- Elena, de hiszen ez elképesztő! Hogyan vagy képes egyáltalán gondolni is arra, hogy nem nyerheted meg? Ez egyszerűen tökéletes, kötve hiszem, hogy bárki jobbat produkált volna ennél.

- Damon...a helyzet az, hogy nem ezt a novellát küldtem be a pályázatra - sóhajtott fel ő, idegesen gyűrögetve pulóver ujját.
- Micsoda? - hőköltem hátra, eltolva magamtól a laptopot. - De miért?
- Nem sokkal a beadási határidő előtt történt az a kis végső affér a barátommal...és...annyira feldúlt voltam, hogy leültem, megnyitottam egy új dokumentumot, és kiírtam az összes bennem kavargó érzést, mindent, amit abban a pillanatban éreztem. Aztán, amint kész lett, kinyomtattam, kivettem a megcímzett borítékból az eredi novellát, kicseréltem arra a bizonyos írásra, és, mielőtt még egyszer átgondolhattam volna, feladtam a postán. Még a gépemről is letöröltem azt a valamit, amit akkor tehetetlen dühömben írtam. Nem akartam, hogy bármi is valaha emlékeztessen arra a napra.
- Szóval már nem is emlékszel, mit küldtél el a pályázatra, ami lehet, hogy megváltoztatta volna az életedet?
- Éppen ez az, megváltoztatta volna. De nem fogja, mert elrontottam - vonta meg a vállát, mintha mindez semmis lenne, csak valami felesleges dolog, amely semmi hatással nem lett volna jövőjére nézve.
- Miért mondtál le róla? Hiszen megvolt rá az esélyed, pláne ezzel a munkával...valóra válhattak volna az álmaid, amelyeket mindig is szerettél volna! - ráztam meg a fejem értetlenül, de a legkevésbé sem vádlón. Valahol, belül, meg tudtam érteni azt az elkeseredést, ami annak a hirtelen elhatározásnak megszületésénél uralkodott rajta.
- El akartam vágni minden köteléket a múltammal - szólalt meg halkan. - Újra akartam kezdeni mindent, tiszta lapot nyitni. És úgy véltem, egy új élethez új célok, új tervek dukálnak. Ezért lényegében elengedtem mindazt, ami azelőtt annyira fontos volt számomra.
- Hiszel a sorsban, Elena? - kérdeztem hirtelen, mintha meg sem hallottam volna a válaszát. Ő kíváncsian vonta fel a szemöldökét, szemmel láthatóan elgondolkodva a kérdésen. Egy ideig nem is látszott megszólalni, s csak azután nyitotta ki újra a száját, hogy végre leereszkedett mellém.
- Nem - állította, és őszintén szólva, mélységesen meglepődtem a feleletén, főleg a novellája elolvasása után. - Tudod, azok után, ami velem megtörtént ebben az életben, máshogy sem tudok gondolni a sorsra, vagy egyáltalán annak a létezésére, mint valami sötét dologra, amely véletlenszerűen kegyetlenkedik azzal, aki a leginkább a padlón. Nem, nem hiszek benne...abban hiszek, hogy mi vagyunk azok, akik befolyásolni tudjuk az életünket, nem pedig valami elképzelt, definiálhatatlan, megfoghatatlan gondolat, amelyben legalább olyan könnyű hinni, mint éppen az ellenkezőjét vallani. - Nagyot sóhajtottam, miközben az arcát fürkésztem. Az igazat megvallva nem volt meglepő, hogy ennyire elveszettnek gondolta magát.
- Én hiszek benne. Igen, fatalista vagyok - mosolyodtam el. - Hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül, hogy mindig azt a világosságot kell követni, ami a szívünkben gyullad. És hiszem, hogy hiába próbálod elszakítani magad az álmaidtól, azok úgy is visszatalálnak hozzád, ha számodra az van megírva valahol. - Ő szomorkásan pillantott rám, megszorítva a kezem. Nem tudom miért, de egyfajta melankolikus remény fényét véltem felfedezni a tekintetében.

- Remélem, hogy igazad van - suttogta, zavartan fixírozva összekulcsolt ujjainkat. Olyan gyönyörű volt, ahogy ott volt mellettem, a lehető legsebezhetőbb, legtörékenyebb állapotában, feltárva szívét előttem. Ha lehet, még jobban vonzódtam hozzá, amióta megtudtam rövidke életének szomorú történetet.

A dolgok innentől kezdve mondhatni a megszokott kerékvágásban folytatódtak. Ajkaink csakhamar találkoztak, s érezni véltem ajkainak lágy érintésében mindazt a keserűséget, tehetetlen fájdalmat, amit nem sokkal később szavakkal mondott el. 

De ez most más volt. Más volt, ahogy a pulóver árván a földre hullott; más volt, ahogy karjaival átfonta a testem; más íze volt a csókjának, amely az édességen és a búskomorságon kívül egy furcsa, erőteljes reménytelenséget is magában hordozott; más volt, ahogy ajkai egybeolvadtak az enyéimmel; más volt, ahogy sóhajtott,vagy nyögött; más volt, ahogy a nevem elhagyta a száját alkalmanként. Mégis, minden ugyanolyan volt: ugyanaz az elsöprő szenvedély, felemésztő vágy, földöntúli gyönyör. 

Tears stream down on your face
I promise you that I will learn from my mistakes
Tears stream down on your face
And I...

Viszont amikor mindennek vége lett, s én a karjaimba zártam, egy sós könnycsepp landolt valahol a vállamon, amelyeket újabb, forró könnyek követtek. Halkan, magában sírt, mintha el akarná titkolni előlem azt, ami bántja.

Azonban, amikor megkérdeztem, mi bántja, megpróbált elmosolyodni, ajkai mégis lefelé görbültek a sírástól.

- Most boldog vagyok....azt hiszem.

Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you 

14. rész >>

Nagyon remélem, mindenkinek tetszett a rész. Szerintetek miért sírt Elena a végén? Ha van kedvetek, időtök, osszátok meg velem a véleményeteket.