Always and forever - 10. Á la recherche

Sziasztok! A hónap utolsó napja, és nekem mégis ez az első fejezetem novemberben, de rengeteg dolgot csináltam mostanában, tőlem szokatlan módon, ezért inkább a menyiséget csökkentettem, mint a minőséget. Maga a fejezet több, mint 4000 szó, tehát nem rövid, és igyekeztem a cselekményt is minél inkább továbbvinni. Döntsétek el ti, mennyire sikerült! ;)A legutóbbi fejezetem végén ígértem egy játékot. A fejezet végén bővebb infókat találhattok róla.

Napjainkban:
Lágy zene szólt a hatalmas beépített sztereó hangfalakból, betöltve könnyed dallamával a hatalmas helyiséget, nyugtató rezgése csillapító érintésként hatott Klaus általában eléggé szétcincált idegeire. Elvett egy süteményt a dohányzóasztalra helyezett ezüst tálcáról, a teájába mártotta, majd, halványan mosolyogva a tényen, hogy úgy eszi az édességet, mint a gyerekek, szájába dobta a finom falatot.
Lehunyt szemmel élvezte az ízek csodás harmóniáját, melyek valahogy gyermekkorát juttatták eszébe.
Márpedig teljesen lehetetlen, hogy ő akkoriban ilyet kóstolt volna, totálisan kizárt! Teát ugyan ittak, vagy legalábbis valami olyasmit, de sütemény határozottan nem szerepelt az étrendjén, még évszázadokig.
Mégis, elméjének hátsó zugában leselkedő, sötét szörnyei előmerészkedtek, és megragadták, eleinte csupán határozottan, majd mikor nem engedett, erőszakosan cibálni kezdték a múltba.

10. század:
 - Csönd legyen, Tocho! Amíg nem ül mindenki nyugodtan, nem kezdem el a történetet - dorgálta egy nagyon idős, nagyon ráncos, nagyon sok ruhát és ékszert viselő asszony a gyerekeket, és apró fapoharakat osztogatott szét a kunyhója előtti kis területen összetömörült gyerekeknek. Leginkább a földön ültek, körülvéve az öreganyót és kondérját, de voltak, akik a környező fákról figyeltek, egy-egy sziklán kuporogtak, mint Elijah, Klaus és Rebekah, vagy éppen csak hallótávolságon belül, árnyékban maradva kukucskáltak a tűz felé.
A görnyedt asszony átadott még pár pohárka gyógyfüves vizet az egybegyűlteknek, köztük Elijah-nak és Rebekah-nak. Klausnak már nem maradt, de a két oldaláról a két testvére egyszerre ajánlotta fel neki a sajátját, ami megmosolyogtatta a fiút, még ha látta is húga szemében, hogy azért szívesebben inná meg maga az italt. Egyiket sem fogadta el, csupán egy intéssel utasította vissza őket, majd visszafordult az időközben kényelmesen elhelyezkedett anyóhoz, és szótlanul, várakozásteljesen nézte.
- Szóval.... Réges-régen, mikor a Föld még új volt, és ... - kezdte a vén, bölcs asszony rekedtes, megnyugtató hangján, mire az utolsó pisszenések is elhaltak, és minden gyerek teáját kortyolgatva, a környezetéről megfeledkezve, tágra nyílt szemekkel hallgatta a mesét.
Bár már szinte mind ismerték a történetek nagy részét, ugyanolyan áhítattal tudták végighallgatni őket újra és újra, mintha most hallanák először. Meg aztán, ki tudja, mikor lesz új a történet. Még az idősebb, Elijah-nál is nagyobb fiúkkal is előfordult, hogy sosem hallottak még egy-egy mítoszt, így sosem merték volna kihagyni a közös mesehallgatást.
- ...További három nap telt el, de semmi sem történt, azon kívül, hogy az emberek.... - zengett a mély, komótos, magával ragadó hang végig a tisztáson, és Klaus elfogadta a felé nyújtott forró vizet, majd óvatosan belekortyolt. Kissé csípős, de valahogy édeskés íze volt a különböző füvektől és levelektől.
Félárbocra eresztett szemhéjain átfénylett a tűz meleg lángjainak kígyózó tánca, de ő azt látta maga előtt, amit az idős asszony mesélt, lelki szemei és fantáziája segítségével messze repült a jelenből, és noha érezte testvérei jelenlétét az oldalán, a szikla hűvös keménységét maga alatt, a tea forróságát a torkában és a hirtelen lehűlő éjszakai szellőt, ugyanakkor érezte a perzselő napfényt, az aljnövényzet sűrű áthatolhatatlanságát, a történet hősének minden problémáját. Egyszerre volt Klaus, a kisfiú, és mégis egy nagy ember, akiről a mese szólt. Mint mindig, ha mesélek neki
A hőssel együtt küzdött meg a rájuk leselkedő veszélyekkel, kiállta a próbákat, helyes döntéseket hozott, jóvátette hibáit, legyőzte az akadályokat. Fejben csupa nemes tettet hajthatott végre.
Mikor a történetnek vége lett, pislogva, kissé kábultan tért vissza a valóságba, és ahogy körülnézett, bizony a gyerekek többségének ugyanúgy nehézséget okozott elszakadni a színes fantáziavilágtól, ahová az öreganyó repítette őket.
Persze volt pár gyerek, akik állandóan suttogtak, piszkálódtak a mesélések alatt, és megjegyzéseket fűztek a cselekmény minden jelentős vagy jelentéktelen pontjához, mint például Naira és Nahuel, az izgága testvérpár. Sőt, nem is kell olyan messzire menni, ott van rögtön Kol. Sosem bírt ki öt percet közbeszólás nélkül, mindenről volt véleménye, és azt szerette is hangoztatni.
Klaus sosem értette őket, miért nem merülnek el a történetben, miért nem élik bele magukat. Ahelyett, hogy kiélvezték volna minden percét, csak zavarták a többieket, egymást, és az előadót.
Ennek ellenére az idős, bölcs asszony higgadtan folytatta a meséit, a kérdésekre szívesen válaszolt, de amúgy rendíthetetlen nyugalommal okította a falunak és környékének legifjabb nemzedékét. Történetei közben a gyerekek gyógyfüves teát szürcsöltek, ő maga pedig terebélyes bőr ülőkéjén trónolt a kis emberkék között, és jóságos tekintettel méregette őket, fátyolos tekintetével szintén a múltba nézve. Amint egy-egy mese vagy mítosz végére ért, nem sürgette a kicsiket, megvárta, amíg mindenki magához tér, visszaszolgáltatja neki a kiürült poharat, megköszöni a történetet, és hazamegy. Ezen kívül nem nagyon volt más dolga, miért sietett volna bármivel is?
Klaus az aznapi mese után odakísérte Rebekah-t és Elijah-t az asszonyhoz, mikor testvérei visszavitték a poharakat, majd magába mélyülten ballagott bátyja oldalán, aki kishúgukkal beszélgetett a főhős döntéséről.
- Ááá, ez fáj! Hééé! - kiabált valaki, majd rövid sikoly hallatszott. - Elég volt, Kol! - szólt dühösen a hang tulajdonosa, mire Elijah elhallgatott egy mondat közepén, és szemöldökráncolva változtatott irányt, feltételezhetően az öccsük irányába tartva.
Amint kiértek egy ház mögül, megpillantották a kisfiút, aki éppen egy nála valamivel alacsonyabb, vékony lány hosszú, világosbarna hajfonatát húzgálta. Másik kezében vastag, faragott botot fogott, messzire eltartva maguktól, hogy a lányka ne érhesse el.
 - Megtudhatnám, mégis mit művelsz, testvér? - emelte fel hangját határozottan Elijah, felhívva ezzel magukra Kol figyelmét.
- Ne avatkozz bele, bátyó! - vágta oda dacosan a fiú, és rántott egyet a kislány haján, aki erre felszisszent, és megpróbálta megrúgni fogva tartóját, sikertelenül.
- Engedd el Yokit! - kiabálta Rebekah indulatosan, és közelebb lépett, ám Klaus elkapta a karját, hogy ő aztán tényleg ne menjen oda, mert Kol képes, és még bántja őt, ha beleszól a jelenetbe.
- Igaza van. Engedd el, Kol, aztán megbeszéljük - lépett fel határozottan Elijah, ahogyan előtört belőle a rangidős, felelősségteljes fivér szerepe. Ellentmondást nem tűrő hangjára Kol elengedte ugyan szegény kislány karját, de fintorgott és a szemét forgatta.
- A botot is add vissza neki! - szólt rá Klaus, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. Erre a kisöccsük szeme haragosan felvillant, és dacosan odaköpte fiatalabb bátyjának: - Te aztán végképp nem parancsolsz nekem!
- Kol, ha az övé, akkor add vissza neki - utasította Elijah szigorúan, mire Klaus elégedett arcot vágott, Kol azonban sértődötten, tiltakozva hátralépett.
- Nem! - kiabálta, és jó messzire dobta az ágat, mikor bátyja elindult felé, hogy kivegye a kezéből. Elijah-n látszott, hogy legszívesebben felpofozná engedetlen, szemtelen kisöccsét, ám egy pillanat alatt úrrá lett indulatain, és csupán aprót biccentett, 'Hát így állunk' fejjel.
- Rendben, akkor kérj bocsánatot Yokitól, aztán mehetünk haza - tudta le végül a dolgot Elijah, ám Kolnak kicsit más elképzelései voltak.
- Nem fogok bocsánatot kérni! Ő nem adta ide nekem! - magyarázta hevesen.
- És akkor az a válasz, hogy megcibálod a haját? - csóválta a fejét Elijah haragos szemöldökráncolás kíséretében. - Ez egyszerűen nem így működik. Szólni fogok apánknak is, mert ez már nem az első eset, hogy...
- Miről fogsz szólni nekem, fiam? - érdeklődött egy higgadt, erősen zengő hang a fiú háta mögül, majd Mikael szenvtelen arccal közéjük sétált, és felváltva méregette a gyerekeket, próbálva felmérni a helyzetet.
- Semmi.... - kezdte habogva Elijah, és azonnal megbánta a fenyegetőzést. Nem akarta, hogy apjuk megbüntesse a legkisebb Mikaelson fiút. Ugyanakkor Kol nagyon ritkán kapott büntetést, talán már ráfért volna. Most már úgyis mindegy, kénytelen beárulni öccsét, ha akarja, ha nem.
- Ne hallgass rá, apánk! - kiáltott közbe Kol. - Én csak meghúztam Yoki haját, és ők meg idejöttek, és kiabáltak velem és leszidtak és megfenyegettek - panaszkodott ártatlanul pislogva.
- Valójában Kol elvette Yoki játékát, majd mikor ő ezt nem hagyta annyiban, erőszakosan lépett fel ellene - igazította ki Elijah a történetet. - Azon kívül senki sem kiabált vagy fenyegetőzött, csupán megszidtam kissé az öcsémet, ugyanis nem szabad így viselkedni a hölgyekkel, legyenek azok akármilyen fiatalok is - folytatta az idősebb fivér komoran.
- Értem. De azt mondod, csak a haját húzgálta meg, nem igaz? - vonta fel szemöldökét Mikael, de egyébként arca nem árult el semmit gondolatairól vagy érzelmeiről.
- Igen - bólintott a fiú, és nem értette, hogy a hajhúzgálás miért 'csak'.
- Ez esetben igazán nem büntethetjük meg az öcsédet csak azért, mert udvarolt. Te is voltál kisfiú, nem is olyan rég, tudnod kéne, hogy ők a lányok haját húzgálják, hogy felhívják magukra a figyelmet - szidta jeges hangon Mikael Elijah-t. Mindketten tudták, hogy a fiú soha nem húzta meg egyetlen lány haját sem, és semmilyen más módon nem bántotta őket. Világ életében talpig úriember volt, sokkal inkább, mint az apja.
- Elnézésedet kérem, apám! - hajtotta le Elijah megalázkodva a fejét, és bár nem értett egyet- nagyon nem értett egyet- az ítélettel, elfogadta azt.
- Szégyelld magad, Elijah, amiért beleszóltál. Nem hagyod kibontakozni az öcsédet - fejezte be Mikael az igazságosztást, rákacsintott legkisebb fiára, majd megfordult, hogy távozzon. Ekkor megakadt a szeme Klauson, aki szánakozó pillantással méregette a pityergő Yokit és az őt vigasztaló Rebekah-t.
- Fiam, te nem úgy látod, hogy helyesen jártam el? Te talán más véleményen vagy? - kérdezte fenyegető éllel hangjában, és egészen közel sétált a már előre remegő kisfiúhoz, hogy annak fel kelljen néznie rá. A megfélemlítés legkisebb, legárnyaltabb eszközeit is szerette kihasználni. A mesterük volt, és ez nagyon tetszett neki.
- Nem, apám. Igazad van - szegezte tekintetét a földre Klaus is, még örülve is valahol, hogy ez a megbánást mutató, meghunyászkodó gesztus legalább alkalmat ad neki arra, hogy a szemei szikrázásával kifejezhesse nemtetszését. Bár néha már egészen elhitte, hogy apja még a csizmájával is lát, ugyanis rendszerint ilyenkor is megbüntette. Csakúgy, mint most is.
- Legközelebb több meggyőződéssel. Semmi jogod beleszólni az öcséd dolgaiba. Nem ítélkezhetsz, amíg te sokkal rosszabb vagy nála - emelte fel haragosan a hangját, majd elhallgatott, és a büntetés már egészen csöndesen, szinte suttogva hagyta el ajkait: - A héten te ágyazol be esténként és reggelente az öcséd helyett, hátha megtanulod, hogy nem mindig az idősebb az okosabb.
Klaus szinte már meg sem lepődött. Bár rettentően bosszantotta, hogy most egy hétig Kol csicskása lesz, sokkal rosszabbul is járhatott volna, tapasztalatból tudta. Úgy döntött, inkább hálás lesz, hogy ennyivel megúszta, és bár méltóságát valahol a béka segge alatt érezte, ezt nem muszáj a külvilágnak is látnia. Ifjú kora ellenére úgyis az érzelmei rejtegetésének mesterévé vált már, és igyekezett ezt ki is használni. Máskülönben nem bírta volna.
- Sajnálom, bátyó - oldalgott oda hozzá Kol, és látszott rajta, hogy már lehiggadt, és bántja, amiért közvetve ugyan, de miatta büntették meg Klaust.
Ugyanakkor nem tagadhatta, nem szólt közbe, mikor apja a bátyjait szidta, és nem csak azért, mert úgysem ért volna vele semmit, maximum ront a helyzeten. Kissé élvezte is, hogy annak ellenére, hogy fivéreinek volt igaza, mégis ő kerül ki győztesként.
Valójában egyáltalán nem udvarolni akart Yokinak. Nem tetszett neki a lány, hiszen ő már réges-régóta Serafina-ba volt szerelmes, Yoki meg csak egy kisgyerek. De ezt persze nem hangoztatta az elmúlt pár percben, inkább bölcsen megtartotta magának a véleményét, és meghúzta magát.
- Na, sokra megyek vele - morogta Klaus az orra alatt Kol bocsánatkérésére, de már félig meg is bocsátott neki. Hiszen az öccse, az meg, hogy Mikael valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag állandóan megbünteti, nem az ő hibája. Ha nem ezért, akkor valami másért kapott volna, attól függetlenül, hogy volt-e valami köze a 'bűnhöz', vagy sem.
- Ez valóban nem volt szép tőled, testvér - lépett hozzájuk Elijah is, háta mögött Rebekah-val, miután hazaküldték Yokit, és bocsánatot kértek tőle neveletlen és gonoszkodó fivérük nevében.
- Tudom - hajtott fejet Kol. Most, hogy lenyugodott, hajlandó volt elfogadni, hogy nem viselkedett megfelelően. Meg valószínűleg az is rásegített erre, hogy testvérei miatta lettek leszidva, míg ő egy rossz szó nélkül megúsztam,sőt, egy hétig ágyaznia sem kell. Ezt nem bírta volna el a lelkiismerete, ha még el is játssza, hogy ő a kiskirály. Azt talán még Finn sem tudta volna megtenni, pedig ő esetenként igencsak messzire ment.
- Akkor jó - nyugtázta a bűnbánást Elijah, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. - Szóval, kinek van kedve még egy meccshez a golyóbissal vacsora előtt? - vetette fel mosolyogva, mire mindhárom kistestvére lelkes éljenzéssel reagált, és szinte rohantak hazafelé, hogy boldog vigyorral vegyék megint birtokba a különleges labdájukat.

Napjainkban:
Klaus zihálva tért vissza a jelenbe, és az sem dobott a hangulatán, hogy míg az emlékképek legyűrték, sikerült magára öntenie a maradék teáját a csészéből, így fekete, szorosan a felsőtestére tapadó pólójának elején meleg folt terjedt szét. Káromkodva letépte magáról a ruhadarabot, áthajította a nappalin, egyenesen be a hálószoba nyitott ajtaján, a póló pedig könnyedén landolt a franciaágy szélén.
Ebben a pillanatban nyílt ki a lakosztály bejárati ajtaja, és Tamora lépett be rajta. Az ősi mogorván felé fordult, ám a grimaszból elégedett, sunyi mosoly lett, ugyanis nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő elismerő tekintete bebarangolja izmos mellkasát és kockás hasát.
- Szia, Klaus - nézett fel a férfi szemeibe, és arcán halvány mosollyal, kérdő mozdulattal tárta szét karjait, az impozáns felsőtest felé intve.
- Boszi - biccentett Klaus, mire egy bosszús fintort kapott válaszul. Immár vigyorogva válaszolt a ki nem mondott kérdésre: - A saját lakosztályomban vagyok, nem? Szóval ha félmeztelenül érzem jól magam, semmi beleszólásod - vont vállat, pimaszul bámulva vissza a lányra.
- Ha ettől érzed jól magad, hogy nekem mutogatod a bicepszedet, hát legyen - biccentette félre a fejét Tamora, és érdektelen tekintettel hordozta végig újra a pillantását az izomkötegeken. Vagy nagyon jó színésznő volt, vagy hamar túltette magát az első meglepetés utáni leplezetlen csodálaton.
Elfordult Klaustól, és könnyed léptekkel a dohányzóasztalkához sétált, hogy töltsön magának egy csésze teát, és leült egy fotelba, nem zavartatva magát, hogy senki sem kínálta.
- Tehát, mi olyan sürgős, hogy azonnal jönnöm kellett, noha alig fél órája váltunk el? - kortyolt bele a teába a boszi. - Feltételezem nem csak mutogatni akartad magad. Ha igen, akkor nem egy boszorkányra, hanem egy pszichológusra van szükséged. Vagy egy kurvára, de azt két negyeddel arrébb kéne keresned.
- Szívességet szeretnék kérni tőled. Vagyis inkább segítséget. De nem nagy dolog, csak....
- Bökd már ki - szakította félbe Tamora kissé udvariatlanul, ám türelmetlen volt. Sejtette, hogy Klaus Elijah miatt szeretné, ha segítene, ő pedig pontosan erre várt, egyrészt, mert nagyon szerette volna, ha ez a két őrlődő, elcseszett, szeretetre éhező és magányos férfi végre kibékül, és normális testvérekként élik tovább az életüket, másrészt, mert remélte, hogy Klaus meg tud benne bízni annyira, hogy egy ilyen jelentős dologban forduljon hozzá. És voltak további indokai is, amelyeket nagyon nem szeretett volna, ha napvilágot látnak. Illetve egyelőre nem, a későbbiekben meg remélhetőleg büszkén vállalhatja majd.
- Hívd fel nekem Elijaht! - utasította Klaus a boszit. Pontosabban olyan nyersen ejtette ki a szavakat, hogy parancsnak hangzott, de olyan tágra nyílt kiskutyaszemekkel kérlelte a lányt, hogy könyörgésnek is elment volna.
- Nem, biztos, hogy nem fogom felhívni. Neked kell - hárította el máris a lány, de mielőtt Klaus bármit is reagálhatott volna, hozzátette: - Segíthetek neked abban, hogy mit mondj neki, vagy szólhatok pár szót az érdekedben - mondjuk ezt teljesen feleslegesnek tartom, mivel alapból ő keresett téged, nyilván nyitott az együttműködésre -, de nem fogok beszélni helyetted.
- Akkor mit mondjak? - sóhajtott Klaus, aki ugyan eredetileg hosszas tiltakozásra és rábeszélésre készült, de szerencséjére hamar belátta, hogy Tamora meggyőzhetetlen, mindenképpen neki kell majd a kezébe vennie a telefont és tárcsáznia azt az átkozott számot.
- Talán kezdjük azzal, hogy bocsánatot kérsz, amiért megpróbáltad leszúrni legutóbb - javasolta a lány.
- Kizárt! Nem fogok bocsánatot kérni, mikor igenis le akartam szúrni. Jobb lett volna - rázta a fejét máris Klaus, ám azonnal megbánta, mikor a boszi csalódott, valahogy furcsán fájdalmas pillantását meglátta. - Vagyis, egyszerűbb lett volna, de ha már így alakult, ez van, együttműködök vele - igyekezett javítani azon, amit az imént mondott, de csak még rosszabb lett, Tamora-t elnézve legalábbis eléggé úgy tűnt.
- Nem is azt kértem, hogy térden csúszva bánd meg bűneidet, csak hogy kérj bocsánatot, akár őszintén, akár nem - fonta karba kezeit a lány, majd vállat vont. - Mindegy, akkor ne kérj bocsánatot, ha olyan nehezedre esik. Az udvarias beszélgetés még menni fog, vagy csak gúnyos beszólogatásra telik tőled, ha a bátyádról van szó? Csak hogy ne tápláljak tovább hiú reményeket - morogta csípősen.
- Hé, nem tehetek róla, csak őszinte voltam - mentegetőzött Klaus, bár lehet, hogy nem ez volt a legjobb módja. Őszintén beismerte, hogy ledöfte volna Elijah-t, mert az egyszerűbb, és semmi bűntudata nincs emiatt. Miközben a boszi azon fáradozik, hogy érzelmeket csiholjon ki belőle a bátyja iránt, vagy legalábbis együttműködésre bátorítja őt. És ismeri Elijah-t, tehát tuti, hogy jó véleménnyel van róla, mint mindenki más is. Elijah, a nemes. - De megígértem, hogy komolyan veszem a kibékülés-dolgot, szóval így is lesz - szögezte le. - Szóval, mit mondjak?
- Elég lesz, ha csak azt mondod neki, hogy megfontoltad a dolgokat, és szeretnéd, ha együtt néznétek szembe apátokkal, mert te is belátod, hogy csak így van esélyetek. És ha kibírja az önérzeted, megköszönhetnéd neki, hogy eszébe jutott segíteni neked, meg hogy mennyire próbálkozik - sorolta Tamora, és bár fájtak neki Klaus szavai, valahol tudta, hogy a férfi igenis törődik a bátyjával, és fontos neki, hogy újra jóban legyenek.
Különben mi másért kérte volna őt, hogy segítsen neki? Hiszen egy több, mint ezer éves vámpírról (rejtett hibridről) beszélünk, nyilván el tudna intézni egyedül is egy kibaszott telefonhívást. Mégis felhívta őt, és bizonytalanul, kérlelve, félelemmel telve nézett rá, míg a válaszát várta. Bár a szavai mást mondtak, mint a szemei, Tamora érezte, hogy igenis ott van az az összetört, irányításmániás, de művészlélek, szeretetet kereső kisfiú, akiről Elijah mesélt neki, csak nagyon mélyen.
Elhitte, hogy valóban lelkiismeret furdalás nélkül döfött volna tőrt a bátyja szívébe, de ennek az a vastag, kemény páncél az oka, amit maga köré vont védekezésképp. Ez a páncél most résnyi helyen ugyan, de megrepedt, és átragyogott az igazi Klaus, aki igenis jó viszonyt akar a bátyjával, és nem bírná leszúrni a saját testvérét, amíg van más lehetősége is.
- Oké, ez nagyjából menni fog - bólintott az ősi, és engedelmesen átvette a feléje nyújtott mobilt.
Gyorsan beütötte a számokat, ám ujjai hezitáltak kicsit, mielőtt hozzáértek volna a zöld téglalaphoz. Klaus vett egy nagy levegőt, és tárcsázott.
Míg a telefon kicsöngött egyszer.... Klaus elszántan meredt maga elé.....kétszer.....visszatartotta a lélegzetét, akárcsak Tamora.....háromszor...
- Halló? - szólalt meg egy mély férfihang a vonal másik oldalán, mire Klaus kétségbeesetten kapta tekintetét a boszira. Tamora idegesen megnyalta a száját, majd bátorítóan bólintott.
- Helló, Elijah! - köszönt Klaus, aminek következtében a másik férfi hangja akadt el. Tamora mosolygott.
- Klaus! Látom, döntöttél. Hajlandó vagy véget vetni az ellenségeskedésünknek? - kérdezte kimérten az idősebb ősi, de Tamora kihallotta hangjából a reménykedést.
- Igen. Beláttam, hogy erre van szükségünk a győzelemhez - válaszolt Klaus, és már kevésbé volt feszült a testtartása.
- Ennek örülök, ugyanis tényleg így van - hallatszott Elijah hangja. - Tehát, kezdetnek mi lenne, ha otthagynád a szállodát, és ideköltöznél a házamba? - ajánlotta fel nagylelkűen a férfi. - Jóval egyszerűbb lenne, és minél előbb ki kell dolgoznunk egy tervet is. Ütős tervet, különben Mikael mindkettőnket kinyír - foglalta össze tömören, de frappánsan.
- Rendben, hol laksz most? - egyezett bele Klaus, és nem tagadhatta, valahol örült, hogy otthagyhatja a személytelen berendezésű szállodát, meg azt a sok-sok embert, akik a személyzet részét képezték, és kellemetlenül kíváncsiak voltak, hiába próbáltak udvariasan gátat szabni a kérdéseik áradatának.
- A város szélén egy egész barátságos kis házat találtam még pár évtizeddel ezelőtt, amit most meg is szereztem. Mit szólnál, ha holnap reggel érted mennék, és akkor a csomagjaidat is áthozzuk egyúttal - javasolta segítőkészen Elijah. Nyilvánvalóan repesett az örömtől, hogy visszakapta a kisöccsét. Nos, legalábbis elkezdte visszakapni.
- Oké, holnap reggel - zárta le a beszélgetést Klaus, de valahogy olyan hiányérzete volt még. Ahogy ránézett Tamora-ra, megértette. - Hé, Elijah.... én.... köszi, hogy felajánlottad. Úgy mindent - nyögte ki zavartan, és hatalmas meglepetést okozott neki, hogy nem esett nehezére. Egyáltalán nem, sőt, még meg is könnyebbült, miután kimondta.
- Most és mindörökké - válaszolta Elijah, majd bontotta a vonalat. Klaus lassan letette a mobilt az asztalkára, és leereszkedett az egyik fotelbe.
- Szép munka - veregette vállba Tamora, kezének kissé hűvös érintésétől libabőrös lett az ősi, amiről eszébe jutott, hogy még mindig félmeztelen. Felállt, hogy felöltözzön, és egy kedvesen mosolygó arccal találta szemben magát.
- Neked is köszönöm - hajtotta meg kissé a fejét Tamora felé, mire a lány tekintete ellágyult. Megértette, mekkora változást ért el, értek el Elijah-val csupán néhány nap, néhány hét alatt. Bár lehet, hogy az emlékeknek is nagy szerepük volt benne. Apropó, az emlékek.
- Nagyon szívesen segítek - telepedett le a kanapé karfájára a lány. - Viszont valamit teljesen kiment a fejemből. Hogy állsz az emlékekkel? - érdeklődött óvatosan.
- Rózsásan - morogta Klaus, majd elindult a hálószoba irányába. Tamora először nem értette, miért megy el, de mielőtt messzemenő találgatásokba bocsátkozhatott volna, Klaus megjelent az ajtóban, immár újra felöltözve, ezúttal egy sötétbarna hosszú ujjú felső mögé rejtve tetoválását és izmait. Bár őszintén szólva a feszülős póló nem sokat rejtett el az izmokból.
- De komolyan - próbálta Tamora erőltetni a témát. Nagyon kíváncsi volt az emlékek természetére, gyakoriságára, hosszúságára, és legfőképpen: a hatásukra.
- Komolyan rózsás a helyzet. Szép emlékek, mégis úgy fájnak, mintha tüskéket döfködnének belém. Belülről, egyenesen a szerveimbe - mesélte, és a lány megértette az utalást. A szívébe.
- Mikor volt az utolsó? - hajolt közelebb Tamora, és az erős gondolkodástól ráncok keletkeztek a homlokán.
- Pont, mikor megjöttél. Tulajdonképpen azért kellett pólót cserélnem, mert az emlékek alatt elvesztem az irányítást, nem csak az elmém, a testem felett is, és magamra borítottam a teát - vallotta be Klaus, mire Tamora nem bírt visszafojtani egy apró mosolyt, ahogy elképzelte, amint a férfi leönti magát. A mosolyból kacagás lett, mikor Klaus olyan durcásan biggyesztette le az ajkát, mint egy óvodás. - Szóval az emlékek - vette fel a beszélgetés fonalát újra a lány.
- Igen, az emlékek. Még mindig nem találtál semmit? - túrt a hajába reményvesztetten Klaus. Tudta, mekkora ereje van a lánynak, és milyen ügyesen és gyorsan végzi a kutatómunkákat. Mind Mikael, mind a koporsók elhelyezése, mind a róla hallottak miatt. És mégis, ez ügyben eddig semmi.
- Azon kívül, amit már mondtam, nem, és el kell keserítselek, de nem is fogok - rázta a fejét Tamora. - Figyelj, Klaus, mi lenne, ha legközelebb hagynád, hogy ellepjen. Tudom, hogy ez nagy kérés, mert szereted irányítani a dolgokat, meg férfias méltóság meg ilyenek.... de hiába próbálok segíteni, ha nem hagyod. Tudod mit? Nyomatékosan megkérlek, hogy a következő alkalommal engedd el magad, és fogadd el az emlékeket. Aztán majd együtt megpróbáljuk kielemezni, oké? - mosolygott biztatóan, ugyanakkor látszott rajta, hogy most sem tűr ellentmondást.
- Oké - bólintott Klaus, de nem igazán gondolta komolyan. Egy napra bőven sok volt már neki az engedékenységből és megadásból.
- Akkor most magadra hagylak, pakolnod kéne, ha holnap korán költözködsz - állt fel Tamora, és a táskájáért nyúlt. A rajta lógó számtalan kitűző egyike beleakadt egy díszpárnába, és felszakította annak puha, ránézésre is méregdrága huzatát. - Basszus! - szisszent fel a boszi. - Bocsi, Klaus. Kifizetem - ígérte, és mentegetőzve felpillantott.
A férfi már ott állt előtte, visszaadta a leesett kitűzőt, és mosolyogva rázta a fejét. - Kizárt, hogy kifizesd. Én is tönkretettem már itt pár dolgot, majd ezt is hozzáadom a listához, és úgy fizetem ki a szobát - közölte, de a lány továbbra is bűnbánóan fixírozta a párnát. - Hagyd a fenébe, megesik az ilyen.
- Ja, csak megeshetne kicsit ritkábban is - húzta el keserűen a száját Tamora. - Mondjuk úgy az átlagos öt-hat helyett kétszer egy héten. És még se kevés, de azért meg tudnék békélni vele.
Klaus felnevetett.
- Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint én - vont vállat tettetett nagyképűséggel, mire a boszi is elmosolyodott.
- Akkor jófej leszek, és hagyom, hogy kifizesd helyettem, ahogyan egy tökéletes úriemberhez illik - emelte fel most már óvatosabban a táskát Tamora, és elindult kifelé. - Holnap reggel meg lehet, hogy átjövök segíteni, már csak azért is, hogy megtudjam, ha legközelebb lesz szükség rám, hol kell keresni titeket.
- Oké, de ha nem jönnél, tudom a számodat, majd útbaigazítalak - ígérte Klaus. Mellesleg Elijah is tudta Tamora számát, de a boszi ezt most nem tartotta fontosnak megemlíteni.
- Ciao, Klaus - intett búcsúzóul a lány, és kisétált az ajtón.
- Szia, Tamora - köszönt el az ősi is, és bár neki fel sem tűnt, Tamora elégedetten konstatálta, hogy végre sikerült a nevén szólítania az idegesítő, folytonos 'boszi'-zás helyett.
Klaus becsukta a lakosztály ajtaját, visszasétált a hálószobájába, és újra elővette a vásznat meg az ecseteket. Kivételesen nem tudta igazán, mit is akar festeni, nem egy ihletroham miatt vette elő a készletet, nem menekülni akart valami elől, csupán úgy érezte, jól esne neki az alkotás.
Meglepett fejcsóválással mártotta az ecsetet a palettára nyomott színek egyikébe, és elkezdett kikeverni valami kékeszöldet.
Innentől újabb órákra megszűnt számára a külvilág, míg valahol, nem is olyan messze a városban Tamora kellemes meglepetésbe botlott egy vámpír személyében, egy barátságos kis kávézóban, beszélgetésük témája pedig történetesen a szállodai szobájában festegető Klaus volt, különös tekintettel a férfi emlékrohamaira.

Vélemények? Tudjátok, kivel találkozott Tamora? (Segítek, nem kell nagyon messzire menni.) :))
És a megígért játék:
Nem túl nagy dolog, de azért lehet vicces, érdekes, ha ügyesek vagyunk. Írjatok kommentbe két szót (szófaját tekintve bármi lehet, de arra kérnélek, ne az 'árvíztűrő ütvefúró' és társai érkezzenek be, mert bár a furcsa vagy ritka szavak okozta kihívást is élvezem, azért van egy határ...amúgy BÁRMI jöhet), és én azt a kettőt bele fogom írni a következő fejezetembe. Ha valamilyen képtelenség esetén túl sok kérés érkezne, akkor mondjuk eltolódhat egy fejezetet, de igyekezni fogok minél korábban beépíteni őket.
Ötletelésre fel! Jól fontoljátok meg, mivel tudnátok szórakoztatóbbá tenni a sztorit, melyik szót felismerve szeretnétek megörülni, mikor olvastok. Hajrá! ;)

Következő fejezet >>