2x11 A könnyek nem fogynak el

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Gyilkosság, Szereplő(k) halála

Itt a következő fejezet, amelynek különlegessége az, hogy ezzel a résszel együtt pont a második évad felénél járunk. A sorozatokban ilyenkor valami nagy fordulattal szokták befejezni az adott epizódot, így én sem fogok eltérni a sormintától. Még mielőtt belecsapnánk, elmondom, hogy ez egy szomorú rész lesz, ami szerintem a címből is kiderül.
Sokszor előfordult már, hogy ajánlottam egy dalt a fejezethez. Ezúttal is így teszek, ez azonban most más mint a többi, ugyanis nincs szövege, így idézni sem tudok belőle. De nagyon erősen javaslom, hogy olvasás közben hallgassátok meg a River Flows In You című darabot Yiruma előadásában, ami tökéletesen passzol ehhez a részhez és emellett valóban egy csodálatos alkotás.
Jó olvasást!


XI. fejezet - A könnyek nem fogynak el

Elena csendesen, felhúzott térdekkel ült a kis tóparti ház verandáján, egy elhasznált zsebkendővel törölgetve könnyes szemeit. Odakint még hűvös volt a reggel, még minden aludt jóformán. A nap is megkezdte méltóságteljes útját a horizonton, de még nem adott olyan forróságot, ami eléggé felmelegítette volna a levegőt.
Bentről Elena hallani vélte Damon egyenletes légzését, ami arra utalt, hogy a vámpír még mindig aludt. Habár nagyon szerette őt és imádott vele lenni, most mégis örült egy kis magánynak, melynek hála egyedül lehetett a könnyeivel. Még mindig fájt neki az elmúlt három hét, akárhányszor is biztosította Damon arról, hogy nem haragszik rá mindazért, amit vele tett. Gyengének és gonosznak tartotta magát a viselkedése miatt, ráadásul azt a valakit bántotta meg leginkább, akit mindenkinél jobban szeret. S ennek hála majdnem elveszítette őt, ami még érzelmek és emlékek nélkül is jobban fájt volna neki bármi másnál. Talán most tapasztalta legerősebben, milyenek is a felfokozott vámpír érzelmek, mennyivel nagyobb hatással vannak rá a fájdalmas dolgok, amelyeket emberként se tudott igazán a helyén kezelni. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy már vége van, felébredhetett a rémálomból, de a bűntudat még így is gyötörte, holott az elmúlt két napot tökéletes harmóniában töltötték.
Ekkor hirtelen két kart gyengéd ölelését, és egy hűvös ajak puha érintését érezte a nyakán.
- Jó reggelt - köszöntötte Damon, miután egy puszit nyomott az arcára. Azonban a lány testbeszéde árulkodó volt, így rögtön feltűnt neki, hogy ismét valami baj gyötri.
- Mi a baj, Elena? - kérdezte, miközben leült mellé. Aggódó pillantással szemlélte őt, a karját simogatva, de Elena inkább karjai közé rejtette az arcát, nehogy Damon meglássa könnyeit.
- Nincs semmi baj - suttogta, továbbra sem mutatva az arcát. Damont azonban nem lehetett könnyen meggyőzni, így, miközben tovább simogatta hol a karját, hol a hátát, folytatta a kérdezősködést.
- Tudom, hogy nem akarod velem megbeszélni, hogy mi bánt, mert ha így lenne, nem menekültél volna ide ki. De éppen te vagy az, aki megtanított arra, hogy egy jó kapcsolat kommunikációra épül. Megosztjuk egymással az örömünket, a bajainkat, az életünket és annak minden egyes pillanatát. Ha magadba fordulsz, nem tudok rajtad segíteni, és te is tudod, hogy nekem semmi se fáj jobban, mintha téged szomorúnak látlak. - Erre Elena lassan felemelte a fejét, s könnyáztatta arccal pillantott rá.
- Fáj, Damon, nagyon fáj - nyöszörögte.
- Mi fáj, Elena? Mondd el, kérlek.
- Fáj..ez az egész, ami történt, amit veled és amit a barátaimmal tettem. - Damon arcán egy pillanatra átsuhant a felismerés, amelynek helyét viszont rögtön átvette a szomorúság és az együttérzés különleges keveréke. Azonnal érezte, hogy most nincs értelme bizonygatni az igazságot, azaz, hogy túlreagálja a dolgokat, és ő már régen megbocsátott neki. A lánynak most vigasztalásra és megértésre volt szüksége, egy segítő kézre, aki mellette áll és megmutatja neki, hogyan lehet kezelni a vámpírléttel járó felerősödött érzelmeket. Így gyorsan közelebb csúszott hozzá, védelmezően átkarolva őt. Elena, rögtön hozzábújt, vágyva a közelségére; fejét a pólójába fúrta, és engedve a sírás követelésének, zokogni kezdett. Damon halkan csitította, simogatta, édes semmiségeket suttogva a fülébe, de legfőképpen várt. Várta, hogy a fájdalom hulláma szépen visszavonuljon és csökkenjen a hatása, amely éppen emésztette őt. Szépen, lassan valóban lenyugodott, s a szívszaggató zokogás fokozatosan csendes hüppögéssé változott. A lány érezte, hogy szerelme karjai biztonságban van, hogy akármi legyen is, Damon megvédi majd őt és vigyázni fog rá, de éppen ez volt az egyik oka, amiért nem bírta teljesen megemészteni, amit tett.
- Elena, nézz rám - kérte Damon, félbeszakítva a gondolatmenetét. Habár tétovázva, de Elena engedelmeskedett, és felemelte a fejét. Szemei vörösek voltak a sírástól. 
- Vége van - kezdte Damon. - Itt vagy velem, együtt vagyunk és nem felejtettünk el semmit. Egyetlen emléket, egyetlen fontos vagy kevésbé lényeges pillanatot sem. Ugyanúgy, ha nem jobban szeretlek, mint azelőtt, hogy megigéztek volna. A barátaid is szeretnek, a testévered is szeret és én is szeretlek. Te egy csodálatos lány vagy, aki talán túl jó erre a világra, de nem panaszkodom, hanem hálás vagyok azért, hogy velem vagy. Mindaz, ami történt, nem a te hibád volt, hanem valaki más gonoszságának az áldozata lettél.
Emlékszel, egyszer azt mondtad nekem, hogy mi mindent túlélünk. És igazad volt. Ezt is átvészeltük, mint mindent az életünk során. Ami történt, az a múlt, de a tény, hogy képes voltál legyőzni a kényszert, minden sebet begyógyít. Hidd el nekem - fejezte be, gyengéden simogatva a lány arcát. Elena bólintott, lesütve a szemeit.
- Én csak...attól tartok, hogy megint elveszítelek - szólalt meg végül, a földet bámulva.
- Nem fogsz. Bármi történjen is, akárki akarjon közénk állni, akár igézet, akár veszély, akár halál, Mi erősebbek leszünk mindnél. Semmi nem választhat szét, megígérem - felelte Damon, felemelve Elena fejét, hogy belenézhessen a szemébe. És többet egyikőjüknek sem volt kétsége szavainak igazáról.

- Kifejezetten kíváncsi vagyok, most mit láttál. - A vadász hangja olyan távolinak tűnt, mintha nem is közvetlenül Elena fülébe suttogta volna szavait. A vámpír vett egy mély levegőt, mielőtt kinyitotta volna szemeit. A berendezetlen, leomló vakolatú szobában immár sötét volt, de függönytelen ablakon beszűrődött némi gyenge holdfény.
- Nos, megosztod velem, mit álmodtál? - szólalt meg újból Connor mézesmázosan, kisimítva egy kóbor tincset Elena arcából. Elena felszisszent, hiszen érezte a vadász verbénába itatott kezét, így gyorsan elfordította a fejét. - Makacs egy lány vagy te, Elena.
- Most már igazán békén hagyhatná - horkant fel Jeremy, aki csendben tűrte idáig Connor kínzásait és a kis fiolákat, amiket megitatott velük, s amelyektől különböző rémálmaik és vízióik lettek. Ezzel a mondattal sikerült is felkeltenie Connor érdeklődését, ezért a vadász egy időre felfüggesztette Elena "kihallgatását" és odafordult a fiatalabb Gilbert felé.
- Mondd csak, Jeremy, hogy lehetsz ilyen ostoba, hogy véded ezeket a szörnyetegeket? Ők ugyanolyan embereket ölnek meg, mint te, családokat és élteket tesznek tönkre, és mindezt élvezik!
- Elena a nővérem, és szeret engem. Sosem bántana - vágott vissza Jeremy hűvösen, mire legnagyobb meglepetésére Connor jóízűen felnevetett.
- Sosem bántana! - gúnyolódott. - Nézz rá! Ő nem több, mint egy vadállat, akit a gyilkos ösztönök vezérelnek. A vér és a gyilkolás utáni vágy irányítja, s minden egyes kiontott emberi élet mindössze egy újabb alkalom volt az éhsége csillapítására. És ezek után te azt hiszed, hogy ezek a lények képesek szeretetre?
- Nem hiszem, - felelte Jeremy szenvedélyesen, mélységes undorral nézve Connora - hanem tudom. Maga a szörnyeteg, nem a barátaim.
- Ó. Értem - bólintott Connor. - Viszont meg kell értened, hogy én gyűlölöm őket. Azt is meg kell értened, hogy azokat is gyűlölöm, akik védik őket. És még azt is meg kell értened, hogy ezért kénytelen vagyok ezt tenni... - tette hozzá, majd villámgyorsan Jeremy nyaka után kapott és egy mozdulattal eltörte azt.
- NE! - üvöltötte Elena kétségbeesetten, ahogy látta az öccsét meghalni. Tudta, hogy most a gyűrű sem segíthet, ami ott csillogott a halott fiú ujján, mert az csak a természetfeletti erőktől védte meg. Connor ellenben ember volt, így örökre kihúzta Jeremy-t az élők sorából. - Ne..ne..ne - nyöszörögte, ajkain már érezve könnyei sós ízét, melyek áradó folyó módjára ömlöttek vörös szemeiből. Nem tudta elhinni. Az öccse halott volt. Az öccse, akit annyira és olyan odaadóan szeretett, a családja utolsó megmaradt tagja, aki még tizenhét éves is alig volt...és most, természetellenesen kifordult nyakkal, vértől bemocskolva, kórósan sápadt arccal ült a széken, amiben kilehelte a lelkét. Elment. Örökre. A beszűrődő, fehéres csillogású holdfény gyéren, ám mégis reflektorszerűen világította meg Jeremy-t, aki immár nem volt több, mint egy porhüvely, melyben egykor élet volt: egy ember, aki szeretett, aki tudott mosolyogni és nevetni, aki támogatta a családját és a barátait, aki mindent elveszített és mégsem adta fel soha. Olyan volt ez, mint egy színházi dráma gúnyos paródiája, a darab utolsó pillanatinak egyike, melyben a tragikus sorsú, ifjú hőst mutatják, aki végleg feladta az élettel folytatott, erejét felőrlő küzdelmet. Most kéne következnie a függönynek és a dübörgő tapsnak, mely után az elhunyt szereplőket alakító színészek is kijönnek, meghajolnak, ugyanolyan életerősen és boldogan, mint a darab kezdete előtt.
Most azonban, Elena hiába várta is, nem jött a függöny, s Jeremy alakja nem tűnt el előle. Connor diadalittasan figyelte a zokogó vámpírt, aki nem bírt leállni öccse nevének ismételgetésével. Számára ez volt az elégtétel, a boldogság, ez adta neki az erőt az életéhez. A kioltott életek.
Aztán egyszer csak, borzasztó fájdalmai ellenére Elena mégis észrevette, hogy leengedték a függönyt: először egy lövést hallott és érezte a hátába belefúródó fagolyót, de ezután a sötétség mindent beterítő, végtelen függönye ereszkedett a szemhéjára, de mielőtt megadta volna magát a kínzó álom csábításának, még érezte, ahogy hangtalanul üvöltve Damont szólítja.
És azután magával ragadta a sötétség fekete fellege.

Connor elégedetten nézte művét, így eszébe jutott, hogy eljött az ideje, hogy kieressze Tylert a vasfűvel és farkasölőfűvel tökéletesített fürdőjéből. Ám mielőtt még ezt megtette volna, értesítette Stefant, hogy eljött az ő ideje is.

XOXO

- A kör nem szűkíthető le mindössze olyan házakra, amikben nem lakik senki - jelentette ki Bonnie, végignézve a társaságon. - Csak olyasvalami jöhet szóba, amely vagy a vadász, vagy egy elhunyt személy tulajdonában áll, különben nem tud bevinni oda természetfeletti lényeket, mert nem tudja behívni őket.

- Igazad van - értett egyet Logan. - Ha nem áll tulajdonában a ház, amiben tartózkodik, nem tudja behívni a vámpírokat.

- Ez eddig mind szép és jó, - vágott közbe Klaus - de nem visz minket előbbre a vadász megtalálásában, nemde?

- Tévedsz, Nik. Pontosan könnyebb találni egy ilyen tulajdonságú házat, mint bármi mást - javította ki Rebekah.
Damon eközben még mindig fel-alá járt a szobában, oda se figyelve, miről beszélgetnek, vagy milyen tervet próbálnak meg kieszelni a többiek. Néha megállt, egy időre felfüggesztve a járkálást, és olyankor elgondolkodva meredt a kandallóban lobogó tűzre. A tudat, hogy Elena veszélyben van, és mindennek tetejébe ő még segíteni sem tud rajta, szinte felemésztette. Bármit megadott volna azért, hogy biztonságban és boldogságban tudhassa őt, de ez valahogy soha nem sikerült neki. A veszély az életük kihagyhatatlan részéve vált.

Azonban egyszer csak éles fájdalom hasított a fejébe és meghallott egy velőtrázó, kétségbeesett sikoltást, amelyet egy millió közül is felismert volna.

"DAMON!"

A vámpír térdre esett és szeméből hirtelen megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyek, a szívében pedig hirtelen egy mély, súlyos fájdalom ébredt, amelyet nem tudott hová tenni. Csak érezte, hogy Ő neki fáj, hogy Ő sír, hogy Ő szenved. És akkor, mintha sugallat érte volna el, tudta hová kell mennie. Egy gondolat vezérelte mindössze, de az lámpásként utat mutatott a teljes sötétségben.

- Tudom, hol vannak - nyögte, még mindig térde borulva, lehunyt szemekkel. Abban a pillanatban mindenki felé fordult, megrökönyödve bámulva a szemük előtt lejátszódó jelenetet. Damon eközben felállt, végleg magához térve, észre sem véve a többiek döbbent tekintetét.

- Hogy érted azt, hogy tudod, hol vannak? - kérdezte Caroline bizonytalanul, riadtan szemlélve Damon eszelős arckifejezését, mely érzelem a szemei csillogásában is megmutatkozott.

- Pontosan úgy. Hallottam Elena hangját és láttam hol vannak. Úgy öt-hat kilométerre a városon kívül, egy faházban, a semmi közepén.

- Ezt meg honnan szeded? - értetlenkedett Rebekah, de Klaus legalább olyan csodálkozva nézett az idősebb Salvatore-ra, mint a húga.

- Elena szólított - válaszolta Damon. - A nevemet kiáltotta, de nemcsak ezt éreztem. Egy pillanatra éreztem minden fájdalmát és láttam, hogy hol is van pontosan, minden apró részletet. - Az ősök meglepetten pillantottak egymásra Damon szavai hallatán.

- Nos, ez elég érdekes - bólintott elismerően Klaus. - Ellenben most az a fontos, hogy megtaláljuk őket, nem igaz? Ha pedig tényleg láttad a helyet, ahol fogva tartják őket, lefogadom, hogy tudsz egy pontos leírást is adni róla.

- Nyilván - dörmögte Damon, majd hozzálátott, hogy elmagyarázza, hová is kell menniük pontosan.

XOXO

- Elena, kelj fel! - hallotta Elena Damon sürgető hangját. A lány, miközben igyekezett magához térni, nem tudta figyelmen kívül hagyni Damon szavainak furcsaságát. Olyan más volt. Száraz. Mérges. Flegma. Dühös. Ez a hang nem azé a vámpíré volt, akit ő a rajongásig szeretett.

- Damon? - kérdezte remegő hangon, kinyitva szemeit. Az említett valóban ott állt előtte, teljes életnagyságban, kedvenc fekete bőrdzsekijében és őt figyelte, de szemeiben ezúttal nem szerelmet, szeretetet vagy vágyat vélt észrevenni, hanem ridegséget, hűvös nemtörődömséget és...utálatot. Iránta. És ekkor tűnt csak fel neki, hogy még mindig ugyanahhoz a székhez van odakötözve, ahová eddig is. Damon pedig egyáltalán nem sietett a kiszabadításával. - Damon, mi történt?

- Hogy mi történt? - Damon keserűen, egy jó nagy adag gúnnyal a hangjában felnevetett. - Még te kérdezed? - Ha lehet valakit teljesen összezavarodottnak nevezni, akkor Elenára mindenképpen passzolt a jelző abban a pillanatban.

- Miről beszélsz?

- Hát nem látod, mit tettél? Megint veszélybe sodortad magad, és veled együtt nemcsak az egész várost, hanem engem is! Esküszöm, ha megtudnám számolni, hányszor voltam halálos veszélyben miattad, akkor én lennék az első a világon, aki elszámolt végtelenig! - felelte Damon, majdhogynem kiabálva. Hangja éle, és a rideg gyűlölet, amit hordozott, a lány lelkéig hatoltak. Érezte, hogy a szíve sok millió, összeilleszthetetlen darabra törik.

- Mi történt veled, Damon? Nem egész egy napja azt mondtad, hogy szeretsz - válaszolta halkan, igyekezve erősnek mutatni magát, de a hangja így is árulkodó módon remegett.

- Tagadásban voltam, mert azt hittem, hogy te vagy akire vágyom, miközben csak megtagadtam saját magamtól a lehetőséget egy normális életre. Egyszer megkérdezted tőlem, miért küzdöttem érted, ha úgyis lányok ezrei ugrottak volna örömest a nyakamba. Most már látom, mennyire buta voltam akkor, neked pedig igazad volt: ha akárkit megkaphatok, akkor minek nekem egy ilyen szánalmas mártír, mint te? Mert lásd be, Elena, te minden vagy, csak nem különleges - közölte Damon közönyösen, szemeiben pedig immár lángolt a lenéző, gyilkos harag.

- Hogy mondhatsz ilyet, amikor megmentetted az életemet, nem is egyszer? Megakadályoztad, hogy öngyilkos legyek! - Elena itt már nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, amelyek eltörtek szeméből. Azt hitte, nem képes több könnyet hullatni, azonban rá kellett jönnie, hogy azok nem fogynak el. Soha nem fogynak el.

- Naná, hisz' minden egyes alkalommal belekényszerítettél egy olyan helyzetbe, hogy muszáj volt megmentenem téged a saját érdekemben! - vágott vissza Damon. - Vagy azt hiszed, hogy te valaha is értél nekem annyit, hogy kockára tegyem érted az életemet csak úgy?

- Nem hiszek neked, Damon! - sírta Elena, érezve, hogy a fájdalom átveszi az irányítást a teste fölött. - Hiszen úgy szerettél...minden nap elmondtad, mennyire szeretsz, hogy az életed vagyok, nem egyszer, hogy sose feledjem el. Meg se tudom számlálni, hányszor csókoltál meg, tele érzelemmel, vagy hányszor szeretkeztél velem egy egész éjjelen át. Ahogy azt se tudom, mennyi közös, szép emlékünk van: az együtt töltött idő a tóparti házban, a piknikek a kedvenc rétünkön, éjszakák egy útszéli motelben, vagy amikor kéz a kézben sétáltunk New Yorkban vagy Rio de Janeiro tengerpartján. Annyi minden köt össze minket, és te ezt csak úgy eldobod? Miért hazudsz nekem, Damon? Miért akarod elhitetni velem, hogy nem szeretsz?

- Elena, hát nem fogod föl, hogy mindez semmit sem jelent számomra? Sőt, ami azt illeti, nagyon bánom, hogy ennyi időt fecséreltem rád. Ez, amit te hozol ki belőlem, ez a nyálas, természetét megtagadó vámpír nem én vagyok. A valódi életemben te nem szerepelsz - jelentette ki Damon egyszerűen, majd sarkon fordult és elindult kifelé. Elena már olyan erővel zokogott, hogy könnyei függönyén keresztül már elmosódó foltokat sem látott.

- Ne, Damon, kérlek, ne hagyj itt - kérte. - Legalább szedd le rólam a láncokat. - Hallani vélte, ahogy Damon lépteinek visszhangja megszűnik, jelezvén, hogy megállt.

- Megérdemled a sorsodat. Itt az ideje, hogy egyedül oldd meg a problémáidat. És jól jegyezd meg: nem akarom megtudni, hogy utánam jössz, ugyanis nem vagyok rád kíváncsi. Mert, és ezt tudnod kell, sosem szerettelek. Nem vagy több számomra, mint nemkívánatos fölösleg - fejezte be Damon és mindössze egy apró fuvallat jelezte, hogy elhagyta a házat, otthagyva Elenát egyedül könnyei tengerében. 

- Ne, Damon! Damon! Damon...

És az volt az a pillanat, hogy fölébredt a rémálomból. Ahogy kinyíltak a szemei, meglátta, hogy semmi sem változott, mindössze annyi, hogy Connor elvitte egy másik szobába Jeremy holttestét, és most már Tyler hevert csuromvizesen, ájultan nem messze tőle a padlón.

- Lám, lám, felébredtünk - törte meg a vadász gúnyos hangja a csendet. Közelebb lépett Elenához, pont, hogy szembe álljon vele, majd kicsit lehajolt, hogy egy szintbe hozza arcukat. Elérte a hatást, amit el akart az előbbi borzalmas rémálommal: Elena szeméből, amelyből még mindig előtört egy-egy kósza könnycsepp, kiveszett az elszánt, kitartó ellenállás csillogása, s tekintete immár üres beletörődést tükrözött. Összetörte, apró darabokra, s ezzel elérte a célját. Tönkretette őt, elvette minden reményét, boldogságát, vigaszát. Ez pedig elképesztő boldoggá tette.

- Damon - suttogta a lány, úgy ejtve a szeretett férfi nevét, mintha az ima lenne. - Damon.

- Hát, Damon nincs itt - viszonozta Connor. - És nem is jön. Különben is, miért vársz valakire, aki nem szeret?

- Damon - ismételte Elena, üveges tekintettel meredve maga elé. - Jeremy...

- Jeremy halott - közölte a vadász szárazon. - Megígérem neked, hogy majd eltemetem, ha végeztem az összes vámpírral ebben a nyomorult városban. - Connor fölényesen méregette Elenát, látva rajta, hogy teljesen sikerült a földbe döngölnie. Egy évtizedet felölelő "munkássága" alatt rengeteg mindent megtanult a vámpírok fajtáról. Hiba volt az gondolni, hogy a vámpírok nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is nagyon erősek, mert éppen a saját felerősödött érzelmeik ellenük fordítása volt a leghatásosabb fegyver a legyőzésükre. Így jött rá, hogy Elenát a legnagyobb félelmével, azaz Damon elvesztésével törheti a legkönnyebben össze, hiszen hallotta, hogy a lány egy valódi küzdő, aki nem adja fel, de mint mindenkinek, így neki is van gyengéje, és Connor megtalálta azt Damon személyében. Az az óriási szerelem, ami még vámpír mércével is extrémnek volt mondható, ha összetörik, bárkit képes lett volna letaglózni. Tehát Connornak nem volt más dolga, mint elhitetni Elenával, hogy Damon gyűlöli és elérte, amit akart: egy tökéletes idegroncsot.

Eközben pedig Tyler is kezdett magához térni, de olyan fájdalmai voltak és olyan gyengének érezte magát a mérgező füvektől, hogy alig bírta kinyitni a szemét. Szörnyű, hörgés szerű nyögéseket hallatott, ahogy megpróbált megmozdulni, de eltörött, és a verbénás fürdő miatt lassan gyógyuló csontjai eléggé megakadályozták ebben. Ellenben sikerült elérnie, hogy Connor figyelme egy kicsit felé irányuljon.

- Lassan a testtel - szólt rá a vadász. - Nem akarjuk, hogy ilyen gyorsan regenerálódj - csóválta a fejét Connor, majd egy szempillantás alatt felemelte a pisztolyát és egy golyót küldött Tyler lábába, aki egy hatalmasat ordított fájdalmában. Ám mielőtt még folytathatta volna a kínzást, hirtelen megnyikordult a parketta a másik szobában, és hallani lehetett, hogy kinyílik az ajtó.

- Nocsak, úgy látszik, vendégünk van - vigyorodott el Connor. - Azt hiszem, nagyon jól fogok szórakozni!

XOXO

- Istenem, csak döntsétek el, ki akar hátulról támadni - füstölgött Damon, idegesen figyelve a két ős veszekedését. Már vagy tizenöt perce azon vitatkozni, kinek kéne hátba támadni a vadászt és hogy ki támadjon elölről. - Ha nem vettétek volna észre, három ember rohad abban a házban, köztük Elenával, úgyhogy szedjétek össze magatokat és induljunk már el!

- Damonnek igaza van - helyeselt Logan. - A legegyszerűbb lenne, ha mindketten hátulról törnétek be, én pedig majd Damonnel megyek elölről - mondta, Klausra és Rebekah-ra sandítva. - Fölöslegesen vesztegetjük az időnket, hiszen ők addig is veszélyben vannak.

- Rendben - sóhajtott Klaus. - Feltételezem, megvannak Alaric fegyverei?

- Igen - bólintott Damon. - Akkor induljunk is. Bonnie, kérlek, te maradj itt Jennával. Nem akarom, hogy bármi baja essen.

- Hé, nem maradok itt, amikor az unokahúgom és az unokaöcsém veszélyben van! Már nem vagyok törékeny ember!

- Jenna, még fiatal vagy a harchoz. Vagy volt valaki, aki megtanított legalább erre-arra? - kérdezte Logan.

- Nem, de...

- Akkor neked ez túl veszélyes. Ez a vadász nagyon erős. Még az se biztos, hogy ennyien képesek leszünk legyőzni és utálnám, ha lenne áldozat és te is köztük lennél - válaszolta Logan komolyan.

- Egyetértek - szólt Damon. - Minél kevesebben vagyunk veszélyben, annál jobb. Sabrina pedig itt marad veled.

- De hát...

- Na, most ki vesztegeti az időt? - horkant fel Klaus.

- Megyünk már - felelte Damon. - Jenna, maradj itt, jó?

- Jó - adta meg magát Jenna, de látszott rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet. Ekkor hirtelen ismét felcsendült Klaus ezúttal ideges hangja.

- Hol van Caroline?! - kérdezte. A többiek rögtön körbenéztek, látva, hogy a szőke lánynak nyoma sincs.

- Egyedül ment oda! - sziszegte Damon. - Meg akarja menteni Tylert.

- Képes volt elmenni megöletni magát? - rökönyödött meg Rebekah.

- Nem fogja - fogadkozott Klaus. - Most azonnal indulunk - közölte ellentmondást nem tűrően és kisuhant az ajtón. Nem telt bele két másodperc sem, hogy a többiek is kövessék őt, magukra hagyva Bonnie-t és Jennát.

XOXO 

Connor a falhoz lapulva, elfojtott lélegzettel, csőre töltött fegyverrel várta a betolakodót, aki akármilyen lassan és óvatosan haladt, még így is zajt csapott a recsegő parkettán. Egyre közelebb és közelebb ért a szobához, ahol a vadász várta, s abban a pillanatban, ahogy elérte az ajtót, Connor elé ugrott és rászegezte a pisztolyt, de éppen, mielőtt lőtt volna, felismerte az előtte álló vámpírt.

- Stefan! Hát eljöttél! - üdvözölte, továbbra sem eresztve le a fegyvert. - Tartok tőle, kicsit korán jöttél. A többi szörnyeteg még nincs itt.

- Nem probléma. Mit tettél eddig?

- Megöltem a Gilbert-kölyköt.

- Helyes - dicsérte meg Stefan. - Mindig is idegesített az a gyerek. Ezen kívül?

- Tyler és Elena van itt, mindketten elég rossz állapotban. Meg is nézheted.

Amíg ők így beszélgettek, addig Tyler igyekezett minden erejét megfeszítve kiszedni a lábában lévő golyót, de ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Zihálva, verejtékezve kereste a sebet, azonban végül sikerült eltávolítani a golyót a testéből. Alig bírta megállni, hogy ne üvöltsön föl fájdalmában, de még így is futotta egy hangos nyögésre. És akkor, amikor felemelte a fejét, meglátta Caroline-t, aki őt nézte az ablakon keresztül.

- Care? - suttogta meglepetten, a lehető leghalkabbra véve a hangját. A lány bólintott, majd a szájához illesztette a mutatóujját.

- Kimentelek. - Olyan halkan beszélt, hogy még vámpír hallással is alig lehetett meghallani. Tyler értetlenül pislogott rá, de Caroline nem válaszolt, hanem villámgyorsan beugrott az ajtón, igyekezve a lehető legkisebb zajt csapni. Ez sikerült is.

- Gyere, segítek - unszolta Tylert, aki viszont alig bírt felállni, ezért Care-nek kellet őt támogatnia. Ekkor azonban Elena hangja szűrődött ki a másik szobából, ahogy ezt motyogta:

- Damon...Damon. - Connor is felfigyelt a motyogásra és átment a másik szobába, be sem pillantva Tyler szobájának az ajtaján.

- Mi van Damonnel? - kérdezte gúnyosan, tudva, hogy Stefan is követi őt - a vámpír hanyagul az ajtónak dőlve hallgatta a lányt.

- Jön - hörögte Elena, és mintegy végszóra, a másik szobából reccsenés hallatszott, ahogy Caroline lábra állította Tylert. Connor rögtön egy pisztolyhoz kapott, amiben a fehér tölgy karó egy részéből készített lövedékek voltak.

- Akkor ez bizonyára ő - suttogta, Stefan felé pillantva.

- Engedd meg, hogy én végezzek vele - súgta kérését a vadász fülébe Stefan, mire az sóhajtott, de átnyújtotta neki a fegyvert.

- Legyen. - Stefan elvette a pisztolyt és az átjáróhoz somfordált, megpillantva hátulról egy fekete hajú alakot. Eluralkodott rajta a gyűlölet, mást sem akart, mint megölni az utálatos bátyját, így berohant a szobába, s még a szemét is alig nyitotta ki, olyannyira az extázis hatása alá került. Csak célzott, egyenesen Caroline felé és mire észrevette, kik állnak előtte, meghúzta a ravaszt.

- Caroline, ne! - üvöltötte Tyler. Aztán nem hallatszott más, mint ahogy a golyó belefúródik a testbe, majd egy vérfagyasztó ordításra hasonlító halálhörgés és egy tompa puffanás, ahogy az áldozat holtan terült el a földön.

A következő rész tartalmából...

Elérkezik a döntő pillanat, amikor minden kiderül? Kinek kell még meghalnia Connor keze által? Sikerül -e Stefannak véghezvinnie tervét? És ami a legfontosabb, sikerül -e legyőzniük Connort?

12. rész >>

Ennyi volt a 11. fejezet. Remélem, mindenkinek tetszett, annak ellenére, hogy elég szomorú volt és nem szenvedtünk hiányt halálokban sem. De higgyétek el, ennek mind meg kellett történni. Addig is, amíg hozom a folytatást, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)