Damon & Elena - Két csepp whisky

Sziasztok! Pontosan két éve írtam meg ennek a novellának a nagy részét, csak a befejezés hiányzott mindig. De végre itt van, kicsit megkésve, de talán még jókor Valentin-napra.

A történet az ötödik évadban játszódik, még a századik epizód előtt, de azután, hogy Damon szakított Elenával. A lényeg: Katherine nem szállta meg Elena testét. Hogy mi lett vele, az lényegtelen - rátok bízom. Az inspirációt akkori kedvenc dalomnak, Passenger Let Her Go című dalának köszönhetem, amit a mai napig nagyon szeretek. Hallgassátok meg, tökéletes ehhez a kis novellához!
Na, elég belőlem, inkább beszéljenek a szereplők (csak hárman lesznek). Jó olvasást!

Well you only need the light when it's burning low
Only miss the sun when it starts to snow
Only know you love her when you let her go

Only know you've been high when you're feeling low
Only hate the road when you're missing home
Only know you love her when you let her go
And you let her go

Világ életemben gyűlöltem a Valentin-napot. Nem tartottam többre, mint az új évszázad egy elcsépelt, túldimenzionált hisztériáját, amely semmi másról nem szólt, mint felszínes érzelmekről, egyszeri, hamis ígéretekről és sikoltozó tinilányokról, akik megpróbálják túlszárnyalni egymást, hogy vajon melyikőjük kapta a legtöbb kártyát a titkos hódolóitól. Arra persze sosem gondoltam, hogy ez az utálat abból fakad, hogy nekem sosem volt senkim, akit meglephettem volna ezen a februári napon.

Néha nekem is voltak pillanataim, amikor megálltam és lehunytam a szemem, eljátszva a kósza gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha nekem is lenne kit a karjaimba zárni ezeken a szeles februári napokon. Azután persze könnyedén folytattam utamat, barangolásomat az öröklét csavaros útvesztőjében, jóformán megbékélve a ténnyel, hogy az egyedüllét számomra az egyetlen társ. Olyannyira beleéltem magam ebbe a teóriába, hogy a végén már én magam is elhittem, hogy tulajdonképpen senkire sincs szükségem az életben.

Ez az állítás azonban rögtön megbukott, amint megismertem őt. Az addigi életem falai egy csapásra leomlottak, és azon az elátkozott helyen, ahol másfél évszázadon át terjeszkedett az elharapódzott, önző gyom, ott egy szempillantás alatt megjelentek a tavasz első virágai. Hirtelen azt vettem észre magamon, hogy a vele való találkozás alapjaiban változtatott meg, tartalommal töltve meg az addig üres életemet.

A vicces csak az, hogy értelmetlen létezésem során először nyertem el azt, amire vágytam. Nevetséges, már úgy beszélek róla, mint valami nyavalyás trófeáról, amit a futóverseny győztese emel a magasba. Nem, ő jóval több annál. Én persze, amilyen egy sekélyes barom vagyok, képtelen voltam elhinni, hogy végre megadatott nekem a szerencse az életben, ezért, mint ahogy az várható volt, alaposan elszúrtam. Egyszerűen nem tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy talán végre révbe értem, így inkább a lehető legrosszabb utat választottam: összetörtem a szívét.

Staring at the bottom of your glass
Hoping one day you'll make a dream last
But dreams come slow and they go so fast

You see her when you close your eyes
Maybe one day you'll understand why
Everything you touch surely dies

Nagyot kortyolok a whiskyből, amit a kezemben szorongatok, miközben jobb cipőm orrával egyenletesen rugdosom a bárpult faburkolatát. Az ajkam lesajnáló kis mosolyra húzódik, ahogy erőszakkal kirángatom magam a búskomor visszaemlékezésből. Nem volna szabad éreznem semmit, hiszen akkor az egész oly könnyű lenne, azonban én a tradícióhoz híven a nehezebb utat választom és inkább szenvedek a saját elmebajomtól. Mindennek tetejébe ismételgetem, hogy mindketten jobban jártunk így, mégis nem bírok elszakadni tőle, a nevetése, a mosolya emlékétől, a csókja édességétől, amely az otthon ízét ajándékozta nekem minden egyes alkalommal. Így végül is mindig az ment meg attól, hogy mérgemben ne törjek szét egy versenyzongorát a saját fejemen, hogy ő mindenképpen jobban járt nélkülem.

- Zárunk - közli velem ekkor a festett szőke, csontsovány pultos lány, aki eddig egykedvűen tisztogatta az elmosott poharakat. Álmatag kék szemei az enyéimbe fúródnak egy pillanatra, majd ugyanolyan közönnyel fordulnak is el. Végigpásztázom a kihalt ivót, és nem nagy meglepetéssel konstatálom, hogy egyedül maradtam. Pontosabban, egyedül a kísértet szerű, beesett arcú lánnyal és a kezemben forgó üvegpohárban lévő, karamellaszín hullámokban kavargó whiskyvel.
- Vettem - biccentek a pultos felé, aki csendes belenyugvással veszi tudomásul, hogy nincs túl nagy kedvem felemelni az elült hátsómat a kipárnázott bárszékről, majd halk csoszogással eltűnik a raktárban.

Sóhajtva hajtom fel a nemes likőr utolsó cseppjeit, lassan érlelve a karakteres, égető ízét a torkomban, az érzést, amely sosem hagyott még cserben. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy a tűz még egyszer utoljára lángra lobban a nyelőcsövemben, és aztán elhal, ezúttal végleg. Ezért kénytelen vagyok lekászálódni a magasított székről és ezzel együtt távozni, miután otthagytam a pulton egy húszast. A rozoga parkett keseregve nyikorog megfontolt lépteim nehézkes súlya alatt, kissé disszonáns szonátával búcsúztatva a kocsma utolsó vendégét.

But you only need the light when it's burning low
Only miss the sun when it starts to snow
Only know you love her when you let her go

Only know you've been high when you're feeling low
Only hate the road when you're missing home
Only know you love her when you let her go

Kilépve hűvös, téli szellő csapja meg az arcom, összekócolva amúgy is borzas hajamat. Engem persze nem igazán érdekel, hideg van -e, vagy meleg, csupán csak dacolva az éjszaka rideg csendjével, elindulok a néptelen utcán. A szél suhogása felerősödik a fülemben, elnyomva mozgásom kopogó zaját. Tekintetem közben elkalandozik és egy kirakatra téved, amely tematikus jelleggel, csupa Valentin-napi kencével volt kidekorálva: ölelkező mackók, mosolygó, szív alakú plüsspárnák, vöröslő művirágok és képeslapok ezreinek látványa fogadott. A kis ajándékbolt minden egyes zuga a másnap, pontosabban aznap (hiszen már elmúlt éjfél) esedékes ünnep előtt tiszteleg, csöpögősnél csöpögősebb tárgyakkal felszerelkezve. Becsmérlően nézek farkasszemet az kirakat üvegével, de amikor már éppen úgy döntök, hogy eleget láttam, egy furcsa árnyék körvonalait vélem megpillantani a üvegen.

- Apám, te aztán egy jó nagy seggfej vagy - szólal meg a sötét alak tükörképe és én rögtön megismerem a hangot, amely mögöttem csendül fel, és amit talán nem is olyan titkosan, de rettenetes módon hiányoltam az életemből.
- Alaric? - fordulok szembe a jövevénnyel, akit valóban nem tévesztettem össze egyetlen az utcán barangoló hajléktalannal sem. Ő ott áll, kezeit sötét kabátjának zsebeibe mélyesztve és mogyorószín szemei ugyanazzal a nevető csillogással mérnek végig, mint amire emlékeztem. Logikus lett volna azt gondolnom, hogy csak a fejembe szállt whiskynek köszönhetem a részeg víziót és igazából csak egy hirdetőoszloppal állok szemben a néhai legjobb barátom helyet, azonban ezen a késői órán már nincs hangulatom elméleteket gyártani és inkább megpróbálok hinni vicces kedvében lévő szemeimnek. - Csak szórakozol velem vagy tényleg itt vagy?
- Eldöntheted - von vállat Ric. - Én személy szerint igenis valóságosnak érzem magam, már amennyire egy halott az lehet, persze. - Még nem igazán jutottam el abba az állapotba, hogy ténylegesen elhiggyem az imént hallottakat, ezért inkább még nem közelítek felé, mert a végén még elillan, mint a kámfor.
- Mit...mit csinálsz akkor itt?
- Egyszer felróttad nekem, hogy meg mertem halni, amíg neked maradnod kellett, vigyázni a kisgyerekekre. De az idő azt bizonyította, hogy leginkább neked van szükséged egy bébiszitterre, nem nekik. - Néhány másodperc csönd után realizálódik bennem, hogy akár álom, akár nem, ki kell használnom a lehetőséget, hogy beszélhessek elvesztett ivócimborámmal, és éppen ezért nem tiltakozom, amikor az arcán egy széles vigyorral megölel, egyik kezével megveregetve a hátam.
- Egy barom vagy, amiért elengedted őt - jegyezte meg csak úgy mellékesen, amikor kivontam magam az öleléséből.
- Szóval azért jöttél, hogy életvezetési tanácsokat adj nekem? - horkanok fel gúnyosan. - Vagy azért, hogy seggbe rúgj, mert egy díjnyertes marha vagyok?
- Akármilyen is csábítóan hangzik a második lehetőség - morfondírozik Ric -, inkább segíteni akarok. A seggbe rúgást majd máskor megkapod, én pedig majd röhögve végig nézem a másik oldalról.
- És mégis hogyan tudnál segíteni? - vonom kérdőre, összefonva a fekete bőr borította karjaimat a mellkasomat. - Elena minden bizonyára utál és tutira minden vágya, hogy kiverjen engem a fejéből, ergo alaposan elszúrtam a dolgot.
- Megérdemelted - szúrja közbe Ric.
- Kösz a megértést, haver - vetem oda, sértődötten fordulva el tőle. A múltam tényleg csak kísérteni tud, gondolom.
- Nézd, Damon - kezdi Ric, és a játékos hangnem egy szempillantás alatt távozik szavaiból. - Amit tettél, nemcsak fölösleges volt és érthetetlen, hanem fájdalmat is okoztál valakinek, aki feltétel nélkül szeret téged. De ez nem jelenti azt, hogy mindez helyrehozhatatlan.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy néha hallgass arra, amit a szíved diktál, és ne mindig rosszkor akarj úriembert játszani.
- Ugyan Ric, mégis mit kéne tennem? - tárom szét a kezem, és az utcalámpa megcsillan a homlokomon. - Virágözönt küldeni neki és térden csúszva könyörögni, hogy bocsásson meg nekem?
- Tekintve, hogy Valetnin-nap van, nem lenne elvetendő opció. Én azért mégis egy ennél egyszerűbb megoldást javasolnék.
- Na, fedd fel a tudományod!
- Emeld fel a lusta hátsód és menj vissza Mystic Fallsba - tanácsolja Alaric. - Találd meg és kérj tőle bocsánatot.
- Ennyi? - szakítom félbe hitetlenül.
- A legfontosabb még hátravan: hagyd, hogy szeressen. Mert ez a baj veled, Damon: hiába tudod őt feltétel nélkül szeretni, te képtelen vagy elviselni, ha ő is így szeret téged. Engedd, hogy szeressen téged az összes hibád ellenére, ami egyébként óriási teljesítmény tekintettel arra, mekkora egy barom vagy.
- Te tényleg semmit nem változtál - csóválom lemondóan a fejem.
- Hiába, valakinek törődnie kell az idióta legjobb barátjával, ha az már eldöntötte, hogy elszúrja az életet - bólint Ric, miközben kiadósan vállon vereget.
- És tényleg ez az egyetlen oka, amiért megengedték neked, hogy visszagyere? - kérdezősködöm, amikor elindulunk a lakásom felé. Nem igazán firtatom, meddig marad, hiszen tudom, az ideje véges. Inkább csak örülök annak, hogy látom, mert akárhogy is, veszettül hiányzik.
- Természetesen nem. Szükségem volt egy kis piára. Ezt a hisztit, ami körülöttetek zajlik, csak alkohollal lehet kibírni - vigyorog, miközben előhúz egy félig üres üveg Scotch-ot a kabátja zsebéből. - Csak hát odaát elég erős alkoholtilalom van, már ha érted, mire gondolok. - Szomorkásan biccentek igent, ahogy belém nyilall a tudat, hogy ő tényleg halott. A francba már, rá sem ismerek a nyálgépre, aki belőlem lett.
- Most mi lesz? Loptál egy üveg whiskyt és visszamész?
- Valahogy úgy. Amint ez itt elfogy - rázza meg az palackot Ric -, vissza kell mennem. Így szándékomban áll nem benyakalni az egészet, ahogy te tennéd.

Staring at the ceiling in the dark
Same old empty feeling in your heart
Cause love comes slow and it goes so fast

Well you see her when you fall asleep
But never to touch and never to keep
Cause you loved her too much and you dived too deep

Csendben haladunk egymást mellett, én a cipőm bámulom, Alaric pedig lassan kortyolja az italát. Csakhamar elérünk a házig, ahol az utóbbi hetekben lakom, és ahogy megállunk, a hallgatás még terhesebbé válik.
- Damon, élj az utolsó lehetőséggel - szólalt meg hirtelen Alaric, s hangja halk, szinte elenyésző az üvöltő csöndben. A szél belekap a hajába és játszadozni kezd homokszínű tincseivel, amik keretbe foglalják ezúttal komoly arcát. - Senki nem szeret jobban, mint ő. Ne szúrd el még egyszer.
- Jól van, na - morgom félig mogorván, félig a porig elsüllyedve szégyenben -, rajta vagyok - ígérem hasonló hangerővel, kerülve a pillantását.
- Ajánlom is. Mert ha igen, akkor nem engedem, hogy más rúgjon seggbe, hanem majd én magam foglak.
- Értettem, értettem - védekezek mosolyogva, miközben figyelem, ahogy Ric lassan távolodik felőlem. Akárhogy is, mégis ő volt a legjobb barátom. Sőt, a halál elmehet a francba, mert ő még most is az.
- Vigyázz magadra, Salvatore - búcsúzik, majd egy utolsó, biztató mosoly után egyetlen pillanat alatt eltűnik a szemem elől. Helyén mindössze a járda szélén billegő  whiskysüveg marad, amelynek csupán egy-két korty lötyög még az alján. Pár másodpercig bámulom a majdnem üres üveget, aztán elszakítom magam tőle és inkább becammogok a házba. Egy kis lakásban élek a ház harmadik emeletén; nem nagy méretű, sőt, még nincs a hálószobából nyíló fürdő sem, de ez nem igazán érdekel. El akartam menekülni Mystic Fallsból, messze az otthontól és még messzebb attól a nagy, csokoládészínű szempártól, amely még sok száz kilométer távolságból is kísértett. Így kötöttem ki hát a pennsylvaniai kisvárosban, ide menekültem, mert nem tudtam nélküle élni. Istenem, én tényleg egy elmeorvosi eset vagyok.

A sötét farmerom zsebében már hallani vélem a kulcsaim zörgését, amikor az ajtómhoz élve keresgélni kezdem őket. Legnagyobb meglepetésemre azonban hiába próbálom elfordítani a zárat, az nem akar megmozdulni. Az ajtó nyitva van.
Csodálkozva lépek be a látszólag üres lakásba, kezeimmel a villanykapcsoló után kutatva a fehér falon. Habár vámpír léptemre tökéletesen láttam sötétben is, már hozzám nőtt a fény egyszerű, emberi társasága. Felkattintom hát a villanyt és egy újabb meglepetés ér: a kis ebédlőasztal, amely nappali méretes üvegablaka mellett húzódott, megterítve és feldíszítve áll, rajta étellel és két, égő gyertyával. Ami azonban még jobban meglep, az fekete-fehér színű, szűk ruhát viselő, hosszú barna hajú nő, aki éppen szembe néz velem.
- Elena - nyögöm, és hirtelen nehezemre esni ésszerű szavakat kiadni magamból.
- Szia, Damon - mosolyodik el, ugyanazzal a melegséggel, ami mindig jellemezte őt. Katherine arca és tekintete mindig hideg volt, a szája szegletében ülő mosoly pedig teli hűvös gúnnyal. Elena...ő más volt: szívet melengető, fülig érő mosolya sosem felejtett el lenyűgözni, akármilyen alkalomról is legyen szó.
- Te mit keresel itt? - kérdezem jobb híján, makacsul odaszegezve magam a padló azon négyzetcentijéhez, ahol éppen álltam.
- Ne haragudj, hogy betörtem - kezdi, láthatóan zavarban. Ő ellenben nem tartja a távolságot, hanem közelebb lép és én rögtön azon kapom magam, hogy újra elvarázsol karcsú, tökéletes teste. - De...nem voltam biztos benne, hogy magadtól beengedtél -e volna, ezért biztosra akartam menni - teszi hozzá, kissé bizonytalanul. Én továbbra is dermedten állok, de inkább nyomorultul, mint meglepetten. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Eszembe jutnak Ric szavai, és a humorizálásom arról, hogy talán térden kéne csúsznom Elena lábai előtt, hogy a bocsánatát kérjem, de az agyam leblokkol és csak áhítattal bámulom a szeretett nőt, akit hónapok óta nem láttam.
- Figyelj, Damon - kezdi újra Elena, megtorpanva közeledésében. - Tudom, hogy haragszol rám és hogy nem véletlenül hagytad magad mögött Mystic Fallst. De nagyon hiányoztál...és azt szokták mondani, hogy Valentin-napot azzal az emberrel kell tölteni, akit igazán szeretünk, ezért hát ide jöttem. Kérlek, ne zárj ki megint. Csak arra kérlek, töltsd el velem ezt a pár órát és ha utána is külön úton akarsz járni, akkor elengedlek. Addig is viszont, tedd meg, hogy nem menekülsz el. Még nem. - Egyszerűen nem bírom róla levenni a szememet...kiéhezett szemeimnek olyan látvány, mint egy éhségsztrájkolónak egy XXL-es pizza. Látni őt újra feléleszti bennem a tüzet és emlékeztet arra, miért is szerettem bele annyira annak idején.

Well you only need the light when it's burning low
Only miss the sun when it starts to snow
Only know you love her when you let her go

Only know you've been high when you're feeling low
Only hate the road when you're missing home
Only know you love her when you let her go
And you let her go

 
- Elena, én... - dadogom, habár még akkor sem tudnám elismételni, amit az előbb mondott, ha karót szorítanának a halott szívemhez, mert még mindig nem tudok betelni azzal, hogy ő előttem áll. Ismerős, mindig üde illata belengi szobát: rózsa, vanília és még valami, ami eltéveszthetetlenül Elena.
- Kérlek, Damon. Csak egy este - esdekel, és csak akkor veszem észre, hogy a távolság közöttünk alig pár centire csökken. És igen, ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy sosem voltam képes nemet mondani annak a két ragyogó barna szempárnak, amelyet magam előtt látok, valahányszor lehunyom a szemem, és amely úgy sugározza felém azt a rengeteg érzelmet. Tekintetem rózsaszín ajkaira siklik, amelyek olyan hívogatóan csábítanak magukhoz, eszembe juttatva azokat a pillanatokat, amikor érezhettem mennyei ízüket.
- Legyen - nyögöm rekedten és majd' elolvadok attól a vigyortól, ami az arcára ül.
- Köszönöm - feleli, majd int, hogy kövessem az asztalhoz, én pedig engedelmeskedem, bár nem igazán vagyok tudatában annak, mit cselekszem. Túlságosan is magával ragad az ismerős érzés, a bizsergés, ami eluralkodik a testemen. Ugyanakkor, habár ezernyi szó fogalmazódik meg az agyamban, amelyben csak úgy cikáznak a gondolatok, mégsem vagyok képes megszólalni, megtörni a néma csendet, ami eluralkodott közöttünk. Benedvesítem kiszáradt ajkaimat, miközben figyelem, ahogy Elena leül velem szemben, és óvatosan megigazítja csinos ruhájának gyűrődéseit, bár mindketten tudjuk, hogy ez csak pótcselekvés; lehetőség, hogy elkerülje a pillantásomat. Újabb feszültséggel terhes másodpercek telnek el: ő most az abroszt igazgatja remegő ujjaival, én meg csak bámulok rá, mintha először életemben látnék fehér embert. Végül ő az, aki először magához tér és arcán egy kis mosollyal végre rám néz.
- Szóval, kérsz valamit enni? - tudakolja, de a kérdésre nem túl nehéz a válasz, hiszen kettőnk között, az asztal közepén ott virít egy edény fedővel a tetején.
- Miért is ne? - felelek, majd jobb híján kinyújtom a kezem, hogy felemeljem a fedőt. Forró gőz és a vörösbor összetéveszthetetlen aromája csapja meg az arcom, felelevenítve bennem számtalan szép és drága emléket.

Amikor felébredtem, a nap már magasan járhatott, mert fénye az egész szobát beragyogta. Lustán gördültem át a másik oldalamra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy átkaroljam az alvó Elena derekát, de a karom a semmibe hanyatlott, és kinyíló kezeim csak a kihűlt lepedőt markolták. 
Kinyújtóztam, majd ásítottam egy kiadósat, mielőtt felkeltem volna az ágyból. Kifelé menet többé-kevésbé sikerült felöltöznöm, majd a földszint felé vettem az irányt, hogy megkeressem Elenát. Nem volt nehéz rájönni, merre van, hiszen a konyhából kiszűrődő, halk énekhang már az emeleten megütötte a fülemet. Valóban, az én huncut barátnőm tényleg a konyhában tevékenykedett, halkan dudorászva, miközben kezében egy késsel krumplit darabolt. Egy ideig mosolyogva hallgattam, lazán az ajtónak támaszkodva, de amikor meggyőződtem arról, hogy Elena olyannyira belemerült a saját kis világába, hogy nem fog egyhamar észrevenni, inkább én mozdultam meg és szinte teljesen hangtalanul a háta mögé osontam. Ahogy karjaim teste köré fonódtak, Elena ugrott egyet meglepetésében, de rögtön utána le is nyugodott az ölelésemben.
- Jó reggelt! - nevetett, mikor egy puszit nyomtam az arcára. Persze, én nem értem be ilyen kevéssel: ajkaim lejjebb siklottak, és újabbakat hintettek végig Elena állkapcsán, a füle mögött, a nyakának vonalán. 
- Mit főzöl? - kíváncsiskodtam, miközben állam a vállán nyugtattam.
- Marhasültet - válaszolta ő, felemelve a lábos tetejét, ahonnan egyszeriben gőz szállt a magasba, főtt hús illatát hordozva. Egyik kezemet elszakítottam a derekától, de a másikat szigorúan otthagytam, összekulcsolva Elenáéval, és az edényhez nyúltam, hogy szemügyre vegyem a húst. Mindeközben Elena lenyisszantott a majdnem kész ételből egy darabot és számba irányította azt. Mondanom sem kell, isteni íze volt.
- Ki vagy te, és mit csináltál a barátnőmmel? - kérdeztem, miután lenyeltem a falatot. Elena csak nevetett, szemmel láthatóan büszke volt a teljesítményére.
- Szóval ízlik - állapította meg mosolyogva, mire én hevesen bólogatni kezdtem. - Ez anyukám receptje, és gondoltam, kipróbálom, amíg te odafönt húztad a lóbőrt.

- Vörösboros marhasült - mondja Elena halkan, amikor észreveszi, ahogy megállt a fedő a kezemben. - Tudom, hogy szereted, ezért gondoltam, örülni fogsz neki... - Valahol, a fájdalom és a szégyen között, felemelem a tekintetem, amely találkozik az övével, amelyben hosszú ideje nem láttam ennyi szomorúságot csillogni. Eszembe jut a nyár, az "életünk nyara", ahogy Elena szokta titulálni, és szinte látom magam előtt, hogyan ragyogtak a szemei minden egyes nap, telis-tele boldogsággal, nyugalommal, szerelemmel. A szívem dob egy szaltót a mellkasomban, ahogy rájövök, hogy én ültettem pillantásába ezt a rengeteg fájdalmat.
- Örülök is - erőltetek egy mosolyt az arcomra, bár legszívesebben üvölteni lenne kedvem, beleverni azt az ostoba fejem a falba, amiért bántani merészeltem az egyetlen embert, akit az életemnél is jobban szerettem. A kezem reszket a dühtől, ahogy kiemelek egy szeletet a tányéromra, de Elena nem látja, mert most éppen az ablakot fixírozza tekintetével. Mivel látom, hogy nem igazán figyel, neki is szedek egy adagot.
- Köszönöm - címez nekem egy mosolyt, amikor visszafordul. Lemásolom a gesztust, de ez nem változtat a helyzet kellemetlenségén. Csendben, egyetlen szó nélkül vacsorázunk hajnali kettő körül, és hiába próbálom kiverni a fejemből, nem tudok belenyugodni, hogy hová juttattam kettőnket a fafejűségemmel. Én vagyok az oka, amiért így elhidegültünk egymástól, és az én hibám az is, hogy ez a tökéletes, imádnivaló nő kénytelen volt kétségbeesetten utánam jönni, azok után, ahogy viselkedtem vele. Halál biztos voltam abban, hogy sosem voltam érdemes a szeretetére, de most már feltenném a szekrénnyi bőrdzsekimet rá, hogy még annyira sem vagyok. És mégis, ő mindennek ellenére szeret.
- Na és...öhm...hogy vagy mostanában? - szakítja félbe gondolataimat Elena, aki az eltelt tíz perc alatt egyetlen falatot sem evett a saját főztjéből.
- Jól - felelem röviden, kevés szilárdsággal a hangomban, olyannyira, hogy inkább kérdésnek tetszett, mintsem állításnak.
- Az jó - dünnyögi Elena, semmitmondóan forgatva a villájára szúrt falatot. Egy ideig ostoba arccal meredek magam elé, de aztán eszembe jut, hogy legalább udvariasságból nekem is érdeklődnöm kéne a hogyléte felől, meg azért is, hogy ne gondolja azt, hogy egy sült paraszt lett belőlem a külön töltött idő alatt.
- És te? - Elena olyan erővel szemez a tányérjával, mintha a puszta pillantásával akarna lyukat fúrni belé.
- Én is jól - vágja rá szinte azonnal, amivel pontosan az ellenkezőjéről sikerül meggyőznie. Mintha azalatt a pár hét alatt, amit külön töltöttünk, hazudni is elfelejtettük volna. Tény, hogy mindenhogy vagyok, csak jól nem, én legalább megérdemeltem, hogy nyomorultul érezzem magam, míg ő teljesen érdemtelenül kapott újra fügét az élettől. Azonban fogalmam sincs, mit mondjak, mintha elvesztettem volna az összes tudományomat, csak ülök, tökkelütötten, és inkább úgy teszek, mintha mi sem történt volna.
- Minden rendben a főiskolán? - kérdezem könnyedén, miközben az undoromat a pohár borba fojtom, amelyet éppen ittam.
- Hmm...Aha - érkezik lassan a válasz, és rögvest kiszúrom a hazugságot. Elena tekintete idegesen cikázik ide-oda a szobában, kerülve a szemkontaktust, miközben kezében olyan erősen szorongatja villát, hogy azt hiszem, menten kettétöri. - Szóval, hogyhogy...
- Elena - szakítom félbe csendesen, óvatosan. Ő persze abban a pillanatban befejezi a mondatot, és riadtan néz rám, mintha a legrosszabbtól tartana. De nem akarok kertelni. - Miért hagytad ott a főiskolát?
- Én..nem...te..honnan tudod? - hebegi, szégyenkezve sütve le újra a szemeit. - Ki mondta el?
- Te, most, az előbb - viszonozom, aggódva fürkészve megkeseredett arcát. - Miért csináltad?
- Egyszerűen nem voltam képes visszamenni, oké? - fakad ki hirtelen, jóformán dühösen, de a hangja remegése inkább elárulja, hogy önvédelemről, félelemről van szó: rettegésről, hogy el fogom ítélni, és ijedtségtől, hogy kiderül, miért is lépett le az iskolából. Kicsit mégis hátrahőkölök ültömben a hangja hevességétől, mert hiába érzem magam bűnösnek, mégsem számítottam ilyen kitörésre. Azonban hiába nyitom szólásra a számat, Elena megelőz, ezúttal nyugodtabban:
- És kérlek, ne merd magad hibáztatni - teszi hozzá, tökéletesen olvasva a gondolataimban. Már el is felejtettem, hogy előtte nyitott könyv vagyok. - Az én döntésem volt. - A lényem egyik része tombol, őrjöngve bizonygatja, hogy igenis én vagyok az oka, míg az a bizonyos másik rész mérhetetlen sajnálatot érez Elena iránt, hiszen akármennyire is próbálja palástolni, látszik rajta, mennyire megviselte az egész procedúra.
- Elena, ne akard mindig levenni a felelősséget a vállamról - mondom kissé epésen, mire ő csak a szemét forgatja, de inkább tehetetlenségében, mint idegességből.
- Akkor mi lesz, Damon? - kérdezi halkan. - Megint szakítasz velem? - A tehetetlen, állatias morgást a szalvétába célzom, amelybe az arcomat temettem, és próbálom bemagyarázni magamnak, hogy Elena hangjában nem újra a szomorúságot véltem hallani, hanem inkább egy jó nagy marék gúnyt.
- Ez nem válasz a kérdésemre - igyekszem némi erőt vegyíteni rekedt hangomba, de nem járok sikerrel. Gondolatban megátkozok mindenkit a világon, aki csak eszembe jut, mert egyszerűen nem bírom elhinni, hogy ekkora nagy csődtömeg lett belőlem. - Miért hagytad ott a főiskolát?
- Nem bírtam tovább ott maradni - csattan fel, majd kicsit megrémülve a saját hangerejétől, visszafogottabban folytatja. - Állandóan az járt a fejemben, hogy talán a távolság volt hiba, hogy több, mint kétszáz mérföld választott el bennünket...és reménykedtem benne, hogy... - nem fejezi be a mondatot, de nincs is szükségem rá. Semmit mondóan rázom a fejem. Hiába, akárhogy is próbálja bizonygatni az ellentétét, mindig ugyanott kötünk ki: szerinte sosem én vagyok a hibás.
- Hagyd ezt abba! - morgom, idegesen csapva le a villámat. Inkább törjön az evőeszköz, mint valamelyikünk orsócsontja. - Állandóan próbálsz megvédeni, kimagyarázni a kimagyarázhatatlant, csakhogy tisztára mosd a nevem. Hát, friss hírek, Elena: nem tudod! Ez a név örökre mocskos lesz az összes vércsepptől, amely rátapadt százhetven év alatt! És tudod, mit? Ez vagyok én, teljes életnagyságban, fölösleges szépíteni!
- De ha egyszer én nem szépítem! - vág vissza Elena. - Csak próbállak megérteni, látni az indítékot a tetteid mögött. Miért akarod, hogy mindenáron elítéljelek? Hogy azt higgyem, hogy simán csak egy zsigerileg gonosz seggfej vagy? -  Én ezúttal azonban megtagadom a válaszadást, és üres tekintettel dőlök hátra a székemben.
- Mit keresel te itt tulajdonképpen? - kérdezem, de nem hagyom hogy válaszoljon. - Valaki veszélyben van?
- Nem.
- Valaki meghalt? - próbálkozom, magamban egyszerre imádkozva a föld összes szentjéhez, hogy a végén ne azt az egy választ kapjam a kérdésemre, amit nem akarok.
- Nem - feleli újból.
- Meg kell menteni a világot?
- Nem!
- Várj...azt hiszem, tudom: Stefannak elfogyott a hajzseléje!
- NEM! - vágja rá ő, szinte üvöltve.
- Hát akkor mit keresel itt?!
- Már megmondtam - makacskodik.
- Én nem így emlékszem - ingatom a fejem.
- Azért, mert még mindig szeretlek és veled akarok lenni, te barom! - fakad ki könnyekben Elena. Szép arca eltorzul, ahogy friss könnyei eláztatják orcáit, amelyeket vörösre festett a harag. Basszus, közlöm magammal, miközben a kezemben lévő pohár apró darabokra morzsolódik a szorításomban. Éppen ezt akartam elkerülni - sosem tudtam mit kezdeni a könnyekkel, pláne, ha azok Elena könnyei. Az már csak a cseresznye a tejszínhabon, hogy az én elmebajom miatt sír. Gratulálok, Salvatore, sikerült megint megásni a síródat.

Cause you only need the light when it's burning low
Only miss the sun when it starts to snow
Only know you love her when you let her go

Only know you've been high when you're feeling low
Only hate the road when you're missing home
Only know you love her when you let her go

 

- Igen, egy barom vagyok! - vágok vissza, úgy szuszogva, mint egy kétmázsás hústorony, aki éppen most mászott meg tíz emeletet. - Egy igazi balfék, amiért belerángattalak ebbe a lehetetlen helyzetbe! De tudod, Elena, az sem normális, hogy te még mindig itt állsz előttem, azok után is, hogy minden lehetséges módon a földbe tiportalak! Nem veszed észre, hogy ez a probléma?!
- Úgy? Szóval most már az a nagy problémád, hogy szeretni merészellek? - horkan fel Elena, könnyáztatta arcán mélységes undorral. Ez az, gondolom, utálj csak meg, akkor legalább végre rájössz, hogy feleslegesen pazarolod az időd a földkerekség legnagyobb tuskójára. - Hihetetlen, hogy ide jutottunk. Éveket töltöttél el azzal, hogy meggyőz arról, hogy megérdemelsz egy esélyt. Éveket, Damon! És most hirtelen fordul a kocka, és egyszer csak az én szerelmem a probléma? - Tekintete acélos, ahogy az enyémbe fúródik és szinte olyan, mint egy döfés a szívembe: valóban a saját szavait használtam ellene.

- Azért haragszom rád, mert szeretlek!
- Talán éppen az a probléma!

Több, mint egy éve történt, de az Ősök bálja a mai napig élénken él az emlékezetemben. Igen, emlékszem arra, mennyire fájtak akkor azok a bizonyos szavak, amelyeket a fejemhez vágott, és amiket most én vágtam hozzá.
- Meg akarsz büntetni? - ráz vissza Elena törékeny hangja a jelenbe. - Azt akarod, hogy megfizessek neked azokért a pillanatokért, valahányszor megbántottalak és visszautasítottalak?
- Nem, én...
- Vagy ezt akartad végig? Elcsábítani, elérni, hogy menthetetlenül beléd szeressek, és utána eldobni, mint egy rongyot? - Kétségbeesetten próbálok tiltakozni, de Elena egyre elkeseredettebben folytatja. - Tudom, hogy sokáig váratott magára, hogy téged válasszalak; tudom, hányszor utasítottalak el, hányszor használtalak ki; tudom, mennyire szörnyű volt, amikor azután a közös nyár után mégis visszafordítottam az autót, hogy Stefantól búcsúzzak el... Nem vagyok ezekre büszke, de beláttam és elfogadtam, hogy nem tudok rajtuk változtatni, viszont amíg együtt voltunk, végig törekedtem arra, hogy éreztessem veled, mennyit jelentesz számomra. Hazugság volt akkor az egész? Erre a momentumra vártál végig, hogy visszaadhasd azt a rengeteg keserűséget, amit tőlem kaptál? - Amint befejezi, tekintetét elfordítja rólam és az asztalra dobja a szalvétát, ami eddig az ölében volt. - Hiba volt idejönnöm - mondja, miközben föláll. - Sajnálom, hogy zavartalak. Ígérem, nem fogom többet az időd rabolni. - Oké, én most már hivatalosan is úgy érzem magam, mint egy utolsó balfék. Nem is lepődök meg, ha holnap arról hoz levelet a postás, hogy átvehetem az év seggfeje díjat. Hogy létezik az, hogy én minden el tudok rontani? Te jó ég, ha most hagyom elmenni, soha többet nem fogom magam tudni visszakönyörögni hozzá, még ha térden csúszom sem.
- Nem, nem, Elena, várj! - kiáltok, és megragadom a kezét, mielőtt még túl messze mehetett volna az amúgy sem nagyméretű apartmanban. - Istenem, el sem hiszem, hogy oda jutottunk, hogy ilyeneket feltételezel rólam...
- Mit kéne inkább feltételeznem? - Elena pillantása fáradtnak, szomorúnak tűnik, ahogy tekintetünk találkozik. - Mást sem teszel, mint megpróbálsz távol tartani magadtól, azok után, amiken átmentünk, csak hogy végre együtt lehessünk...
- Sosem akartam mást, mint a legeslegjobbat neked. Annál nem érdemelsz kevesebbet - válaszolom, elengedve a karját, amit eddig szorítottam. Kezem lejjebb csúszik, ujjaink pedig lassan összefűződnek. - Csak sajnos minden jel arra mutat, hogy nem én vagyok a legjobb. Még hogy legjobb! - keserűen felnevetek. - A legrosszabb, Elena! Hát nem látod, mennyivel jobbat érdemelsz nálam?
- Ezt hadd bíráljam el én. És elbíráltam volna a legelején, ha kikéred a véleményem. De úgy látszik, szereted helyettem eldönteni, mi a jó nekem.
- Nem látsz engem tisztán - makacskodok. - Hajlamos vagy elfelejteni, milyen vagyok valójában, hogy mit tettem, és hogy mennyiszer ártottam neked. - Elena a fejét rázva, elengedve a kezem. Karjait összefűzi a mellkasán, ahogy pár lépésnyire eltávolodik tőlem.
- Nagyon úgy látom, nem fogunk tudni megegyezni - sóhajt. - Miért nem vagy hajlandó rám bízni, hogy mit csináljak az életemmel? - Hallgatok; erre nincs jó válasz, még az én számból sem. - Látod, te magad sem tudod. Ha van valami baj veled, az ez: meg vagy győződve arról, hogy sokkal jobban tudod vezetni az életemet, még akkor is, ha teljesen különbözően látjuk a dolgokat. Mert te egy szörnyeteget látsz, ha magadra nézel. De sosem jutott eszembe, hogy számomra nem ez vagy. - Tart egy kis szünetet, ahogy megint közelebb lép. - Szeretlek! Elárulod, mit olyan nehéz elhinni ebben?
- Minden? - A próbálkozásom, hogy feloldjam a hangulatot, kudarcba fullad.
- Szeretsz engem?
- Hát persze - vágom rá. Ez annyira nyilvánvaló, hogy mindenki tudja, aki él és mozog ezen a világon. Beleértve a pingvineket is az Antarktiszon.
- Szeretnél velem lenni? Társként?
- Igen, de...
- Nincs de - vág közbe Elena. - El tudod velem képzelni a jövődet?
- Igen. - Talán túlságosan is, teszem hozzá magamban.
- Akkor azt áruld el nekem, Damon Salvatore, mi a fenéért kellett eljátszani az önzetlent és elmenekülni ezer mérföldnyire tőlem? Mire volt jó ez az egész? Jó volt fájdalmat okozni nekem? Jó volt hagyni, hogy álmatlanul forgolódjak abban a hatalmas ágyban, mert nem voltál mellettem? Jó volt összetörni a szívem, amikor a leginkább szükségem volt a szeretetedre?
- Mit akarsz tőlem, Elena? - fakadok ki. - Azt akarod, hogy beismerjem, hogy rettenetes volt? Tessék, beismerem, borzalmas volt! Olyan voltam, mint egy élőhalott nélküled, mintha elhagytam volna a másik felemet. Most jobb?
- Jobb!
- Nagyszerű!
- Jobb, mert végre látom, hogy nem velem volt a baj, hanem veled - mondja csendesen Elena. - Te löktél el magadtól, azzal az idióta szöveggel, hogy nekem akarsz jót tenni. Nem én rontottam el, és tudod, mit? Három hónap szenvedés után nagyon jó ezt végre megtudni. Jó érzés ezt hallani egy olyan karácsony után, amit egyes-egyedül töltöttem abban a nagy házban, nélküled, titokban abban reménykedve, hogy betoppansz majd az ajtón... - Összeszorul a szívem, ahogy elképzelem őt a karácsonyfa mellett ülve, teljesen egyedül, ahogy borzalmas kínai kaját eszik egy dobozból és szörnyű ünnepi lemezeket hallgat. Elena nem ezt érdemelte. Látom, ahogy álomba sírja magát, magányosan abban a hatalmas, rideg házban...
- Nagyon sajnálom - mondom halkan. - Nem akartam rosszat neked, csakis a legjobbat. Azt hittem, jobb lesz neked nélkülem, hogy továbblépsz majd, és egyszer majd hálás leszel, hogy megszabadítottalak a tehertől, hogy minden áldott nap tisztára mosd a nevem, vagy hogy azzal áltasd magad, hogy rendben van, amit teszek.
- Damon - Elena újból közelebb lépett hozzám, bal kezét az arcomra téve -, veled lenni sosem lesz teher. Szeretlek, és annak ellenére, hogy haragszom rád, amiért eldöntötted helyettem, hogy mi jó nekem az életemben, azért jöttem ide, hogy rávegyelek, hogy gyere vissza velem. Abban reménykedtem, hogy sikerül megenyhítenem téged...de valamiért úgy érzem, valahányszor teszünk egy lépést előre, a következő pillanatban kettőt csúszunk hátra. - Nem tudok nem a szemébe nézni, ahogy beszél hozzám. Olyan gyönyörű, hogy festeni sem lehetne szebbet. És ő az enyém volt...vagy talán még az is.
- Elena - sóhajtok -, azt hittem, ezzel jót teszek neked. De nem számítottál rá, hogy valamikor ez fog történni? Én egy kolosszális marha vagyok, ahogy te mondtad...velem mindig van egy bukkanó az úton. Elkerülhetetlen volt, hogy ne csesszem el.
- Mindenki követ el hibákat - válaszolja -, még a nagy és félelmetes Damon Salvatore is. - Elmosolyodom, és legnagyobb örömre ő is így tesz. Istenem, a mosolya annyira hiányzott, mint Alaricnak a whisky. Nem is tudom, hogy bírtam megmaradni idáig nélküle.
- Nézd, én nagyra értékelem, hogy eljöttél ide - kezdem, kezeit az enyémek közé véve. Ő bizakodóan pislog rám, a szemei tele vannak reménnyel. - De nem kellett volna. - Arca rögvest elkomorul és hűvössé válik. Persze megpróbál eltolni magától, azonban én nem hagyom. Nem, amíg nem hagyja, hogy befejezzem. - Azért nem, mert nekem kellett volna visszamennem abba az istenverte városba és hason csúszva könyörögnöm a bocsánatkérésedért. Viszont azzal, hogy idejöttél, megspóroltál nekem egy szörnyű megalázkodást. - Elena felnevet, és játékosan belebokszol a mellembe. - Az ember nem szívesen fetreng a porban, ha méregdrága John Varvatos cuccokban jár!
- Hihetetlen, hogy ilyenkor is ez jár a fejedben - csóválja a fejét Elena, de már látom rajta, hogy megkönnyebbült.
- Szóval, megbocsátasz nekem, 'Lena? - kérdezem, számhoz emelve a kezeit, hogy egy-egy csókot nyomjak rájuk.
- Hát, ha hason csúsznál, talán beadnám a derekam - morfondíroz, de vigyora elárulja. - Igen, megbocsátok, de csak egy feltétellel.
- Nem mondok le a whiskyről - jelentem ki.
- Soha többet nem csinálsz ilyet - korrigál Elena, hirtelen komolyan nézve rám. Ó, hát ez könnyű. Égesse ki Bonnie egyesével az összes agysejtemet, ha még egyszer otthagyom az egyetlen jó dolgot, ami történt velem a kocsimon kívül. Oké, oké, az egyetlen jó dolgot.
- Túl keveset vár, Miss Gilbert - jegyzem meg. - De ha csak ennyi a kívánsága, állok elébe! - Elena csak mosolyog, mint egy földre szállt angyal, aztán a nyakam köré fonja karjait és megcsókol. Olyan érzés, mintha csak most kezdenék el csak élni, mintha eddig hibernálódva léteztem volna egy párhuzamos univerzumban, amiben ő nincs benne. Olyan, mint hazaérni hosszú évek után. Olyan, mint anyukám almás pitéjének illata gyerekkoromból, ami mindig belengte az egész házat. Olyan, mint amikor tavasszal kinyílnak a virágok...A francba is a hasonlatokkal, nem vagyok én költő, ezért inkább befogom és visszatuszkolom magamba a bennem elveszett poétát és csak átadom magam az engem körülvevő csodának.

Cause you only need the light when it's burning low
Only miss the sun when it starts to snow
Only know you love her when you let her go

Nem sokkal később a kanapén ülünk, Elena az ölemben és csak beszélgetünk. Inkább ő mesél, én meg hallgatom. Velem semmi sem történt az elmúlt időben, minthogy minden este hullarészegre ittam magam.
- Meg akartam már kérdezni...mondd csak, hogy találtál rám? - kérdezem, amikor befejez egy történetet arról, hogy Barbie hogyan gyújtotta fel a pulykát Hálaadáskor.
- Nos...valaki segített - feleli Elena, jobbjával a mellkasom simogatva.
- Valaki?
- Egy whiskysüveg volt a kezében. - Hogy micsoda?
- Alaric? - tudakolom meglepetten. Elena bólint, kíváncsian méregetve engem. - Valami azt súgja, nálad is járt.
- Konkrétan tíz perccel azelőtt, hogy hazaértem volna - bólintok. - Azt tanácsolta, hogy menjek vissza Mystic Fallsba és kérjek bocsánatot tőled.
- Nekem pedig azt mondta, hogy jöjjek ide és rúgjalak seggbe, mert ha nem teszem, még elhiszed, hogy jó döntést hoztál - mosolyog Elena. - Ha jobban belegondolok, nem is ártana, ha valaki jól hátsón billenten. - Én csak nevetek, miközben gyengéden Elena haját simogatom.
- Hát, ő már nincs itt, hogy megtegye - mondom. - Néha...hiányzik. Ő mindig tudta, mit kell mondania, hogy észhez térjen.
- Mennyi mindent tudott... - sóhajt fel Elena.
- Hé, ne beszéljetek úgy, mintha nem lennék itt - csendül fel hirtelen egy hang a lakás másik végében. Mindketten ugrunk egy kicsit ültünkben, ahogy a hang irányába fordulunk.
- Ric? - kiált fel Elena, majd a következő pillanatban már rohan is oda, hogy a nyakába vesse magát.
- Hogy lehetsz mégis itt? - kérdezem vigyorogva, mire ő csak meglóbálja a kezében lévő üveget.
- Még két csepp van benne - mosolyog, miután kibontakozott Elena öleléséből. - Csak azért tartogattam, hogy megtudjam, sikerült -e összekapnod magad, öreg. - Az én legjobb barátom, hölgyeim és uraim. Önzetlen, még holtában is.
- Azt hiszem, sikerült - válaszolom, bizonyítékul átkarolva Elena derekát.
- Na nem mintha megérdemelnéd - teszi hozzá Ric, Elena felé bökve -, de ennek ellenére: vigyázzatok egymásra és legyetek boldogok, oké? Nem akarok csak azért visszajönni, hogy bébiszitteresdit játsszak - közli, küldve felém egy szúrós pillantást.
- Kösz, Ric - viszonozom, még egyszer, utoljára átölelve régi ivócimborám. - Te is vigyázz magadra. Nem szeretnélek több darabban látni, ha egyszer sikerül visszahoznunk odaátról.
- Sok sikert azzal, Damon - csóválja a fejét Alaric. Ahogy Elena is megöleli még egyszer, érzem ahogy összeszorul a gyomrom. Gyűlölöm, hogy nem maradhat velünk. Esther megérdemelné, hogy a pokolban rohadjon egy örökkévalóságig azért, amit vele tett.
- Ez lesz a búcsú ideje - mondja Alaric, miközben lecsavarja az üveg kupakját. - Ne feledd, Damon: legközelebb én rúglak seggbe.
- Nem fogom - ígérem, és magam is meglepődök, mennyire kiszáradt a torkom. Hiába, még mindig rohadtul fáj elengedni ezt az idiótát.
- Ég veled, Alaric - suttogja Elena. Ő csak mosolyog, a szájához emelve a szinte teljesen üres üveget, a következő percben pedig olyan gyorsan válik köddé, mint ahogy jött. Mi ketten csak állunk, szomorkásan meredve arra az üveg Scotchra, ami utána maradt.
- Megígérem, Ric, visszahozlak - motyogom. Érzem, ahogy Elena karjai körém fonódnak, és hiába vesztettem el újra a legjobb barátomat, mégis úgy érzem, hogy az életem nem egy csődtömeg.
- Vissza fogunk hozni - szólal meg ő is, csendesen, mintha csak magának beszélne. Egymásra nézünk, szavak nélkül, egy pillantásból is megértve egymást. Meg fogjuk találni a módját, hogy visszakapjuk őt. De addig is, történjen bármi, mi itt leszünk egymásnak.

Only know you've been high when you're feeling low
Only hate the road when you're missing home
Only know you love her when you let her go
And you let her go

Amikor felébredek, talán dél felé járhat az idő. Először, ahogy megszoktam, megpróbálok kinyújtózni, de észre veszem, hogy a karom valami szilárd köré van csavarodva. Tehát nem álom volt, Elena tényleg itt fekszik mellettem. Oldalra nézek, óvatosan mozdulva, hogy ne keltsem fel békés álmából. Egy darabig csak bámulom, azon gondolkozva, hogy lehetek ilyen rohadt mázlista, hogy még ezek után is engem szeret. Valaki odafönt nagyon lobbizhat nekem, határozom el, ahogy lassan kibontakozom Elena öleléséből. Felkapok a nadrágom, ami a földön hever, és felhúzom, de a felsőtestemet inkább meztelenül hagyom - Elena majd örülni fog neki.
Első utam a konyhába vezet. Kiemelek a hűtőből egy tasak vért és megpróbálok összekaparni néhány hozzávalót a reggelihez. Elena imádja a palacsintát, ezért azt fogok sütni neki, határozom el.
Megragadok egy bögrét, beletöltöm a vért, majd lassan szürcsölve az ablakhoz lépek, szemügyre véve a várost. Minden piros díszben úszik, az autókat és a villanyoszlopokat pedig szívecskék és virágok díszítik. Uff, nagyon nem az én világom. Egyszerre érzem, ahogy két kar fonódik a törzsemre.
- Jó reggelt - üdvözöl Elena, a nyakam hajlatába hajtva a fejét. Kicsit csiklandoz a haja, de nem érdekel, csak az, hogy végre itt van velem. Leteszem a bögrét, majd felé fordulok.
- Jó reggelt - köszöntöm, újfent elájulva, hogy reggelente, az én egy szál pólómban is mennyire csodálatosan tud festeni. Sosem fogom megérteni, hogyan bírtam eddig a mosolya, vagy a szeme csillogása nélkül élni. Ő az, aki közelebb hajol és egy csókot nyom a számra.
- Boldog Valentin-napot! - mondja, arcán egy ezer megawattos vigyorral.
- Utálom a Valentin-napot - jelentem ki, szavaimat egy horkantással megtoldva. Erre ő csak szorosabban préseli magát hozzám, majd két keze közé véve az arcomat újból megcsókol, de ezúttal sokkal hosszabban.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezi pimaszul, miközben úgy néz rám, mintha én lennék a legdrágább dolog a világom. Basszus, gondolom, hogy én mennyire szeretem ezt a nőt.
- Nem, nem vagyok biztos - rázom meg a fejem, a kezeimet fel-le járatva a hátán. - Talán szükségem van egy kis győzködésre. - Elena nevet, utána pedig megcsókol, és én csak arra tudok gondolni, hogy talán meg kell változtatnom a véleményemet a Valentin-napról. Amikor azonban Elena lelök az ágyra, azt suttogva a fülembe, hogy mennyire szeret, már úgy vagyok vele, hogy plüssmackók ide, Milka szívek oda, ez igenis egy jó nap. Mindenki gondolhat, amit akar.

Damon Salvatore vagyok, idén múltam százhetvenegy, őrjítően szerelmes vagyok egy tizenkilenc éves lányba...ja, és szeretem a Valentin-napot. Nem is hangzik rosszul.

 Vége

Hát ez lenne a Két csepp whisky! Remélem, elnyerte a tetszéseteket, elvégre két év munkája van benne! :) Haha. Írjátok meg bátran, mit gondoltok róla, én csak örülök a véleményeteknek. 
Nem tudom, kellene -e ide egy folytatás...lennének ötleteim, de az is lehet, hogy ez így kerek, ugye? Esetleg ha erről is van véleményetek, azt is szívesen fogadom.
Nemsokára újra jelentkezem! Addig is: NAGY ÖLELÉS! :)