Élet a halál után - 10. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena


X. fejezet - Remény

Még mindig a földön feküdtem, Elijah-nak pedig a jelek szerint esze ágában se volt elengedni a torkom. Most tűnt csak fel, hogy mennyire rémisztő arca van vámpírként. Sokkal vörösebbek voltak a szemei, és a fogai is hosszabbak voltak, mint amit valaha láttam. Hiába voltam én is vámpír, esélyem se lett volna vele, vagy bármelyik őssel szemben. Szinte reszkettem a félelemtől. Nem tudtam, mi fog következni; halál vagy élet? És ha utóbbi, milyen élet? Egy pillanat alatt megölhetne, ha akarna, és még csak el se fáradna közben.
- Na, megpróbálod még egyszer? – szólalt meg a szokásos nyugodt hangján, azonban tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat és volt, nincs fejem.
- Nem… - nyögtem alig hallhatóan. Elég nehéz úgy beszélni, ha az ember torkát szorongatják. Elijah arca szép lassan visszaváltozott, elengedte a nyakamat, majd felsegített a földről. Köhécseltem párat, és kicsit még mindig meg voltam rémülve, de nagyobb bajom nem volt. Furcsálltam azonban, hogy a két ős itt van. Ugyan, mit keresnek ők itt, és mit akarnak tőlem? És hogy értette azt, hogy ennyit kutattak utánam? Gondolataimból Kol megjelenése rántott ki.
- Vége a gyereknapnak. Velünk jössz! - szólalt meg cinikus hangon. Látszott rajta, hogy nem igazán van ínyére a társaságom, és jobban élvezte volna a „fogócskát” ha megölhetett volna a végén…
- Elég lesz, Kol, szerintem kellőképp megrémisztettük őt – csitította öccsét Elijah, majd rám nézett. Komoly volt az arca, de már közel se volt olyan rémisztő, mint pár perccel korábban.
- Mit akartok tenni velem? - kérdeztem, még mindig remegő hangon.
- Megnevelünk - válaszolta Kol, még mindig cinikusan. Erősen emlékeztetett Damon stílusára.
- Kol! - csattant fel Elijah dühösen, ami furcsa volt tőle, hisz mindig ő volt a leghiggadtabb az ősök és talán a vámpírok között is. Kol megvonta a vállát, majd a következő pillanatban eltűnt a sikátorból. Elijah nagyot sóhajtott, majd újra rám nézett, szemében nyoma se volt az öccsének köszönhető dühének. Mindig is csodáltam az önuralmát, sajnáltam, hogy én sose lehettem ilyen.
- Mehetünk?
- Hova?- kérdeztem vissza meglepetten
- Lenne miről beszélnünk, és nem hiszem, hogy ez a hely a legalkalmasabb hozzá – válaszolta egy fintor kíséretében. Elnevettem magam és Elijah is elmosolyodott, majd hozzátette.
- Ne félj, nem foglak bántani.
- Rendben – válaszoltam, majd elindultunk, közbe egyfolytában az jár a fejemben, hogy mit akar tőlem.


Mint kiderült, a Mikaelson családnak szinte mindenhol volt legalább egy háza. Chicago se volt kivétel ez alól, bár az inkább egy villa volt, mint ház. Valószínűleg még a reneszánsz korban épülhetett, bár a művészettörténet sose volt az erősségem. Én csak azt tudtam, hogy hatalmas és gyönyörű, már amennyire az a sötétben látszódott. Elijah megmutatta a fontosabb részeit a háznak. Az előtér hihetetlenül tágas volt, mégis barátságos, két oldalánál egy-egy lépcső vezetett a felső szintre, ahol a hálószobák voltak. Az alsó szinten volt még egy nappali, egy ebédlő és egy konyha, mind hatalmas volt, legalábbis nekem úgy tűnt. Felmentünk az emeletre, ahol nem kis meglepetésemre, már elő volt készítve számomra egy szoba. Elijah odakísért, majd magamra hagyott, hogy rendbe szedhessem magam kicsit. A szoba is a házhoz méltóan volt berendezve. Egyszerű és mégis szép. Hatalmas plafonig érő ablakokkal, egy fésülködő asztallal és egy óriási ággyal. Az egyik falba egy gardrób volt beépítve, a polcai pedig dugig voltak törölközőkkel és ruhákkal. Furcsa… Saját szoba, egy gardrób tele pont nekem való ruhákkal?
- Mi folyik itt? – kérdeztem magamtól félig hangosan. A végére akartam járnia dolognak, amilyen gyorsan csak lehetett, így kikaptam a szekrényből egy törölközőt és pár ruhát, majd elindultam a fürdőszoba felé. Próbáltam kicsit nem gondolkodni, de nem ment. Furcsa volt az egész helyzet, és minden egyéb. Hogy kerültek elő az ősök, és mit akarnak pont tőlem? Ha meg akartak volna ölni, megtehették volna a sikátorban. Gyorsan megtörölköztem és felkapkodtam magamra a ruhákat. Csak fokozta a feszültségemet, hogy pontosan az én méretem volt mind.
Elijah két pohár whiskyvel várt a nappaliban, az egyiket a kezembe adta, majd leült a kanapára a másikkal a kezében. Rám nézett, és a fejével maga mellé biccentett jelezve, hogy üljek le. A fejem tele volt kérdésekkel, de nem tudtam, hogy tegyem fel őket, és hogy hol is kezdjem, így csak ültem és bámultam a kezemben lévő pohárban lötykölődő italt. Az alkoholszag eszembe juttatta a legutóbbi látogatásomat Chicago-ban. A bár, és az a sok ember, akit ott megöltem, és hogy megfogadtam, nem iszom többé…
- Rossz emlékek? – törte meg a csendet egészen halkan Elijah. Hangjában nyoma se volt vádaskodásnak, vagy számonkérésnek, viszont volt benne valami furcsa, mintha pontosan tudná, mit érzek és, hogy miért. Döbbenten néztem rá, közbe az járt a fejemben: honnan tudja? Mit tud még?
- Azt hitted senkinek se fog feltűnni, hogy világszerte irtod a népeket? - tette hozzá, némi sértettséggel.
Végig tudták, merre járok és csak most kaptak el? Miért? Kezdett egyre kellemetlenebb lenni a beszélgetés Egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem, és egyre kevésbé értettem a dolgokat. Egyre feszültebbnek éreztem magam, amikor Elijah újra megszólalt…
- Chicago, Los Angeles, Boston…
- Elég! – csattantam fel elkeseredetten. A hallottak újra felidézték bennem azt a bűntudatot, amit akkor éreztem, amikor egy-egy nagyobb tivornya után elhagytam a városokat. Külön-külön is gyötrelmes volt, de így egybe…
- Nem csak Damon követett téged. Én is egyfolytában a nyomodban voltam – szólalt meg újra a szokásos nyugodt hangján, majd félig nevetve hozzátette - De az utolsó pillanatban, mindig meglógtál. Végig a nyomomban volt? Elégedettnek tűnt az arca, mintha elérte volna, amit akart, csak hogy fogalmam se volt, mit is az… Nagyot sóhajtottam, majd feltettem a legelső kérdést, ami eszembe jutott.
- Mit akarsz tőlem?
- Segíteni szeretnék – válaszolta egyszerűen, mintha eddig nem lett volna egyértelmű a célja
- Hogyan? – kérdeztem nem kis kétkedéssel a hangomban, amire egy vállvonás volt a válasza Elijah-nak.
- Először talán, meséld el, hogy lettél ilyen! Tudtam, hogy nem arra céloz, hogy lettem vámpír, hanem, hogy miként váltam ilyenné, de nem akartam felidézni az eseményeket.
- Mi történt veled Elena? – faggatott tovább
- Minek meséljem el, ha úgyis végig a nyomomban voltál? - kérdeztem vissza keserűen.
- Mindent azért nem tudok. Csak a nyomaidat követtem, de hogy hol kezdődött ez az egész és, hogy miért váltál ilyenné, azt nem tudom - magyarázta elszántan, majd finoman a kezemre tette az övét és hozzátette – Kérlek…
Tudtam, hogy tényleg érdekli, mi volt az oka annak, hogy ennyire megváltoztam, és hogy úgyis kiszedi belőlem vagy így, vagy igézéssel, így bár nehezemre esett, de megadtam magam. Sóhajtottam egy nagyot, erőt vettem magamon és belekezdtem.
Elijah figyelmesen végig hallgatott, nem szólt, vagy kérdezett közbe egyszer sem, bár az arca elég árulkodó volt néha, de leginkább döbbenetet, szörnyülködést, és szomorúságot láttam rajta. Amikor végére értem a mesémnek, felállt mellőlem és a mini bárhoz lépett, hogy töltsön magának még egy pohárral. Mozdulataiból látszott, hogy feszült és mérges, de nem tudtam, hogy a történetem, mely része volt rá ilyen hatással. Idegtépő csend telepedett ránk, szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában, és ez csak fokozódott. A pohár whisky még mindig érintetlenül állt az asztalon. Bár megfogadtam, hogy nem iszom többé, most szükségem volt az alkohol adta nyugalomra és tompaságra, és itt úgyse tudok megölni senkit, így megfogtam a poharat és egy hajtásra kiittam, majd felálltam és elindultam a mini bár felé, hogy töltsek magamnak egy újabb pohárral. Elijah azonban eltette előlem az üveget és nem hagyta, hogy többet igyak. Kicsit bosszantott, mert most jól esett volna még egy kis alkohol, de hálás is voltam neki, amiért nem hagyja, hogy butaságot csináljak. Tudtam, hogy ha iszok még egy pohárral, akkor csak többet és többet akarok majd, annak pedig nem lenne jó vége, így letettem a poharat és az arcát kezdtem fixírozni. Nem nézett rám, de láttam rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei és, minden erejével küzd, hogy megőrizze az önuralmát. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, de nem bírtam tovább ezt a csöndet és feszültséget, így megfogtam a kezét, hogy magamra vonjam a figyelmét. Szinte beleremegett, amikor hozzáértem és kirántottam a gondolataiból. Az arca és a szeme is végtelenül szomorú volt és elgyötört. Elijah Mikaelson, aki az önuralom és határozottság mintaképe, előttem állt és sok mindennek látszott, de hallhatatlan Ős vámpírnak nem. Sokkoló látvány volt. El nem tudtam képzelni, hogy mitől lett ilyen. Percekig így álltunk, csak bámultunk egymásra, és egy értelmes dolog se jutott eszembe, amivel esetleg jobb kedvre deríthetném, az meg pláne nem, hogy mitől lett hirtelen, ilyen… Erőt vettem magamon és úgy döntöttem véget vetek ennek a csöndnek…
- Nem te tehetsz róla, hogy ez történt velem. A következő pillanatban, a falon landolt az egyik pohár és nagy csattanással darabokra tört. Nem láttam, hogy mikor és, hogyan indult el arra, csak azt láttam, hogy Elijah szemei vörösen izzanak és a fogai is megnyúltak… Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, vadul kalapálta szívem és a gyomrom is remegett. Elijah a mini bár szélén támaszkodott és láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban miszlikbe törheti az asztalt… Szép lassan rendeződtek a vonásai és bár még mindig szörnyen ideges volt, már nem volt annyira félelmetes, én azonban még mindig remegtem a félelemtől és nem értettem, mi történt vele… Bár végtelenül jó modorú és illedelmes ember volt, megragadta a whisky-s üveget és nem törődve az illemmel az üvegből kezdett inni. Ugyan nem itta ki teljesen az üveget, de elég rendesen fogyasztott belőle, viszont úgy tűnt semmi jele nincs rajta annak, hogy magába döntött, majd fél liter tömény alkoholt. Megköszörülte a torkát és megtörölte a száját, majd rám nézett. Szeme még mindig, szomorú volt, de már nem tűnt olyan elesettnek, mint pár perccel korábban.
- Bocsáss meg, kérlek! - szólalt meg rekedtesen. Én azonban még mindig nem jutottam szóhoz a döbbenettől.
- Hát …- nyögtem nehézkesen. Elijah ellépett a mini bártól és megállt az ablak előtt. Észre se vettük, hogy időközbe eltelt az éjszaka és már kezdett világosodni, alig pár perc volt hátra pirkadatig. Elijah rám nézett,  kissé elmosolyodott, majd újra megszólalt.
- Nincs kedved sétálni?
- Rám férne egy kis friss levegő és…
- Nekem sem ártana – fejezte be helyettem a mondatot. Kinyitotta az ajtó méretű ablakot és kilépett rajta, én pedig követtem. Enyhén csípős hideg volt az idő, mégse fáztam. Jól esett, ahogy a nap sütötte az arcomat. Legsötétebb napjaimon ez volt az egyetlen jó dolog az életemben, hogy nézhettem a Napfelkeltéket. Elijah csukott szemmel állt mellettem, még mindig gondterheltnek tűnt, de mindenképp tudni akartam, miért hozott ide magával, és hogy mik a tervei velem.
- Elijah… - szólaltam meg halkan, mire kinyitotta a szemét és rám nézett. Elé álltam és a szemébe néztem. Próbáltam kiolvasni belőle valamit, de csak szomorúságot láttam.
- Biztos tudni akarod? – kérdezte keserűen
- Tudni akarok, miért vagyok itt, hogy mik a terveid velem, és hogy mi történt veled az előbb odabent – válaszoltam. Próbáltam határozott maradni, de féltem is attól, amit hallani fogok. Elijah némán bólintott. Leültünk egy közeli padra, és belekezdett.
- Mint azt tudod, sosem voltál átlagos ember, mivel Petrova hasonmás vagy. A te véred egészen máshogy reagál a nagyobb változásokra, mint bárki másé. Ez eddig is egyértelmű volt. Vámpírként viszont… Egy fiatal vámpírnak egyébként is nehéz kontrollálni a vérszomját, és nem tudjuk pontosan, hogy ez a hasonmásoknál, hogy zajlik. Viszont mivel Katherine is átesett ezen, várható volt, hogy előbb vagy utóbb nálad is elkezdődik az „őrület”. Nem sikerült még kiderítenünk, hogy mi idézi ezt elő, de nem szerencsés, ha egy őrült vámpír garázdálkodik az utcákon. Amikor megtudtam, hogy nálad is „elkezdődött” meglepődtem, mert Kathrin tíz évvel az átváltozása után „örült meg”. Bár ő már nem emlékszik erre. Önszántából sose hagyta volna, hogy segítsek rajta, mivel részben miattunk kellett átváltoznia és ezért gyűlölt minket. Ezért megigéztem, majd amikor újra a régi volt elfeledtettem vele azt az időszakot, amit vele töltöttem és az egész őrületet. Amint tudomásomra jutott, hogy veled is megtörtént, megpróbáltam a nyomodba eredni, de az utolsó pillanatban mindig kicsúsztál a kezeim közül. Egy ideig mókás volt ez a „fogócska”, de amikor arra gondoltam, mennyire magányos lehetsz, úgy döntöttem véget vetek neki. Így, csapdát állítottam neked itt Chicago-ban. Te pedig szépen elsétáltál mellette. Napokig követtelek, és rájöttem, hogy egyedül nem tudlak elkapni, ezért hívtam Kol-t, hogy segítsen, de még így is jókora szerencse kellett, ahhoz, hogy elkapjunk. – nagyot sóhajtott, majd hozzátette - Nagyjából ennyi lenne a magyarázat a viselkedésedre.
Próbáltam feldolgozni a hallottakat, nehezemre esett, egyszer sem közbeszólni, de azért még így se volt teljes a kép. A hasonmásságom miatt lettem ilyen, de…
- Ha tudtad, hogy ez lesz, miért nem szóltál előre? Valamit nem mondtál el.
Kellett itt lennie még valaminek, ez nem magyarázza a kirohanását a mini bárnál. Elijah a kezemre tette az vét, hogy rá figyeljek, majd a szemembe nézett.
- Bízz bennem. Ha eljön az ideje mindent elmondok, de most még nem lehet. Nem bírnád el a súlyát a teljes igazságnak. Kérlek! – szomorkás hangja megijesztett, és zavart, hogy nem mondott el mindent, de éreztem, hogy az érdekem, hogy még ne tudjak mindent. Nem bírnám el a súlyát? Miről van szó?” Nem volt választásom, így be kellett érjem a féligazsággal.
- Rendben. Bízom benned. És most hogyan tovább, mit akarsz velem csinálni?
- Hát… Ilyen esetben csak két lehetőség van. Vagy megpróbállak „megnevelni”, ahogy Kol mondta, – elnevette magát majd hozzátette – vagy megöllek. Neked kell döntened, bár szívből remélem, hogy az első lehetőséget választod.
- Igaz, hogy az elmúlt két évem maga volt a pokol, de azért nem szeretnék meghalni – szólaltam meg rekedtes hangon, mivel még mindig nem dolgoztam fel teljesen a hallottakat.
- Segítek neked, de előre szólok nem lesz könnyű. Lesz, hogy visszasírod azt a két év poklot, annyira fogsz szenvedni.
- Menyi időbe fog telni? – kérdeztem kíváncsian.
- Ez csak tőled függ. Katherine-nek két évbe telt, de őt csak fél évig kellett üldöznöm, hogy elkapjam. Ha úgy döntesz, hogy elfogadod a segítségemet, már nincs visszaút, végig kell csinálnod. Komoly volt az arca, és a szemei is elszántan csillogtak. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de két év után, most először láttam valami esélyt, arra, hogy „meggyógyuljak”. Nem volt választásom, meghalni nem akartam, és így nem élhettem tovább. Vettem egy nagy levegőt, és döntöttem.
- Rendben…
- Akkor elintézek pár telefon, és holnap elkezdjük – válaszolta, és felállt mellőlem.
- Kérdezhetek még valamit?
- Igen?
- Kitől tudtad meg? – kérdeztem bátortalan hangon.
- Stefan-tól.

11. rész >>