Részletek a 11. fejezetből

Helló, drága Olvasók, újból itt vagyok, hogy bemutassak nektek két rövid részletet a soron következő, "A könnyek nem fogynak el" című fejezetből.
Helyesnek láttam most rögtön leszögezni, hogy erre a részre óriási befolyással volt a mostanában eléggé gyenge lábakon álló lelkiállapotom, ezért kérlek, ne lepődjetek meg, ha túl sok dráma és szomorúság lesz benne. Valahogy ki kellett írnom a saját fájdalmaimat, remélem, megértitek.
Most viszont elég az önsajnálatomból, jöjjenek a részletek!

"- A kör nem szűkíthető le mindössze olyan házakra, amikben nem lakik senki - jelentette ki Bonnie, végignézve a társaságon. - Csak olyasvalami jöhet szóba, amely vagy a vadász, vagy egy elhunyt személy tulajdonában áll, különben nem tud bevinni oda természetfeletti lényeket, mert nem tudja behívni őket.

- Igazad van - értett egyet Logan. - Ha nem áll tulajdonában a ház, amiben tartózkodik, nem tudja behívni a vámpírokat.

- Ez eddig mind szép és jó, - vágott közbe Klaus - de nem visz minket előbbre a vadász megtalálásában, nemde?

- Tévedsz, Nik. Pontosan könnyebb találni egy ilyen tulajdonságú házat, mint bármi mást - javította ki Rebekah.
Damon eközben még mindig fel-alá járt a szobában, oda se figyelve, miről beszélgetnek, vagy milyen tervet próbálnak meg kieszelni a többiek. Néha megállt, egy időre felfüggesztve a járkálást, és olyankor elgondolkodva meredt a kandallóban lobogó tűzre. A tudat, hogy Elena veszélyben van, és mindennek tetejébe ő még segíteni sem tud rajta, szinte felemésztette. Bármit megadott volna azért, hogy biztonságban és boldogságban tudhassa őt, de ez valahogy soha nem sikerült neki. A veszély az életük kihagyhatatlan részéve vált.

Azonban egyszer csak éles fájdalom hasított a fejébe és meghallott egy velőtrázó, kétségbeesett sikoltást, amelyet egy millió közül is felismert volna.

"DAMON!"

A vámpír térdre esett és szeméből hirtelen megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyek, a szívében pedig hirtelen egy mély, súlyos fájdalom ébredt, amelyet nem tudott hová tenni. Csak érezte, hogy Ő neki fáj, hogy Ő sír, hogy Ő szenved. És akkor, mintha sugallat érte volna el, tudta hová kell mennie. Egy gondolat vezérelte mindössze, de az lámpásként utat mutatott a teljes sötétségben.

- Tudom, hol vannak - nyögte, még mindig térde borulva, lehunyt szemekkel. Abban a pillanatban mindenki felé fordult, megrökönyödve bámulva a szemük előtt lejátszódó jelenetet. Damon eközben felállt, végleg magához térve, észre sem véve a többiek döbbent tekintetét.

- Hogy érted azt, hogy tudod, hol vannak? - kérdezte Caroline bizonytalanul, riadtan szemlélve Damon eszelős arckifejezését, mely érzelem a szemei csillogásában is megmutatkozott.

- Pontosan úgy. Hallottam Elena hangját és láttam hol vannak."


"- Jó reggelt - köszöntötte Damon, miután egy puszit nyomott az arcára. Azonban a lány testbeszéde árulkodó volt, így rögtön feltűnt neki, hogy ismét valami baj gyötri.
- Mi a baj, Elena? - kérdezte, miközben leült mellé. Aggódó pillantással szemlélte őt, a karját simogatva, de Elena inkább karjai közé rejtette az arcát, nehogy Damon meglássa könnyeit.
- Nincs semmi baj - suttogta, továbbra sem mutatva az arcát. Damont azonban nem lehetett könnyen meggyőzni, így, miközben tovább simogatta hol a karját, hol a hátát, folytatta a kérdezősködést.
- Tudom, hogy nem akarod velem megbeszélni, hogy mi bánt, mert ha így lenne, nem menekültél volna ide ki. De éppen te vagy az, aki megtanított arra, hogy egy jó kapcsolat kommunikációra épül. Megosztjuk egymással az örömünket, a bajainkat, az életünket és annak minden egyes pillanatát. Ha magadba fordulsz, nem tudok rajtad segíteni, és te is tudod, hogy nekem semmi se fáj jobban, mintha téged szomorúnak látlak. - Erre Elena lassan felemelte a fejét, s könnyáztatta arccal pillantott rá.
- Fáj, Damon, nagyon fáj - nyöszörögte.
- Mi fáj, Elena? Mondd el, kérlek.
- Fáj..ez az egész, ami történt, amit veled és amit a barátaimmal tettem. - Damon arcán egy pillanatra átsuhant a felismerés, amelynek helyét viszont rögtön átvette a szomorúság és az együttérzés különleges keveréke. Rögtön érezte, hogy most nincs értelme bizonygatni az igazságot, azaz, hogy túlreagálja a dolgokat, és ő már régen megbocsátott neki. A lánynak most vigasztalásra és megértésre volt szüksége, egy segítő kézre, aki mellette áll és megmutatja neki, hogyan lehet kezelni a vámpírléttel járó felerősödött érzelmeket. Így gyorsan közelebb csúszott hozzá, védelmezően átkarolva őt. Elena, rögtön hozzábújt, vágyva a közelségére; fejét a pólójába fúrta, és engedve a sírás követelésének, zokogni kezdett. Damon halkan csitította, simogatta, édes semmiségeket suttogva a fülébe, de legfőképpen várt. Várta, hogy a fájdalom hulláma szépen visszavonuljon és csökkenjen a hatása, amely éppen emésztette őt. Szépen, lassan valóban lenyugodott, s a szívszaggató zokogás fokozatosan csendes hüppögéssé változott. A lány érezte, hogy szerelme karjai biztonságban van, hogy akármi legyen is, Damon megvédi majd őt és vigyázni fog rá, de éppen ez volt az egyik oka, amiért nem bírta teljesen megemészteni, amit tett.
- Elena, nézz rám - kérte Damon, félbeszakítva a gondolatmenetét. Habár tétovázva, de Elena engedelmeskedett, és felemelte a fejét. Szemei vörösek voltak a sírástól.
- Vége van - kezdte Damon. - Itt vagy velem, együtt vagyunk és nem felejtettünk el semmit. Egyetlen emléket, egyetlen fontos vagy kevésbé lényeges pillanatot sem."

Tovább a részhez >>>