Élet a halál után - 13. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena


XIII. fejezet - Az igazság pillanata

Amint felismertem a hangot, éreztem, hogy minden a feje tetejére áll. Az egyik pillanatban, még arról ábrándoztam, milyen érzés lenne, ha Elijah megcsókolna, utána pedig elöntötte agyamat a düh, mindent vörösben láttam, a fogaim is megnyúltak, jobban, mint eddig valaha, és kész voltam megölni a hívatlan vendéget. Elijah az utolsó pillanatban kapott el, és rántott ki az emlékeim forgatagából.
- Ne tedd! Ne csinálj, olyat, amit később megbánsz! – két keze közé fogta az arcomat és vörösen izzó szemeimbe nézett.
- Ezt nem bánom meg – válaszoltam dühösen.
- Nyugodj meg! - ezúttal erélyesebben szólalt meg. Igaza van, tényleg muszáj, lehiggadnom. Az előtérből kiabálás hallatszott, úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, akit felzaklatott a látogató. Az előtérbe lépve, Elijah nem épp a leg jól neveltebb stílusát elővéve köszöntötte őt.
- Mit keresel itt, Salvatore? – kérdezte nyersen. Minden önuralmam odalett, amikor megláttam. Egy pillanat alatt borult el teljesen az agyam és rontottam neki, azonban Kol az utolsó pillanatban elkapott és a falhoz szorított, hogy ne tudjak mozdulni.
- Nyugi kislány. Higgadj le szépen! – morgott a fülembe Kol. Pár pillanatig mindenki engem figyelt, majd amikor lehiggadtam Elijah újra a betolakodó felé fordult és megismételte kérdését.
- Mit keresel itt… Damon?
- Elenáért jöttem – jelentette ki végtelen nyugalommal. Kol harsányan felnevetett, de egy pillanatra se engedett el. Jobb is volt, mert azonnal miszlikbe téptem volna Damont. Gyomrom remegni kezdett, és morgást hallottam. Először, csak egészen halkan, majd egyre hangosodott.
- Ez én voltam? kérdeztem magamtól, amikor láttam, hogy minden szem rám szegeződik.
- Nekem az, az érzésem, hogy nem igazán akar veled menni – jegyezte meg egy sötét mosollyal az arcán Elijah. Damon tett egy lépést felém, amitől csak még hangosabban morogtam.
- Hagyd már abba, az Istenért! – csattant fel türelmetlenül Damon.
- Tűnj el innen! – hörögtem válaszképp.
Damon értetlenül nézett rám, Kol pedig egyre erősebben szorított. Ha kicsit jobban szorít, el is töri a karjaimat.
. Nem bírom, már sokáig tartani… - nyögte elgyötörten Kol. Elijah mellém lépett és a vállamra tette a kezét, közbe éreztem, hogy nyugalom szállt meg, és szétterjedt a testemben. Újra tisztán láttam, és a fogaim is visszahúzódtak a helyükre. Mi volt ez? Mi történt? Bonnie jelent meg mellettem és megfogta a karomat, majd rám mosolygott.
- Erre semmi szükség Elena! – szólalt meg Elijah, higgadtabb hangnemben, mint korábban. Damonhöz fordult. – Nézd el neki, kérlek, még nem teljesen ura önmagának.
Damon némán bólintott, és jelentőség teljes pillantást vetettem Elijahval, mintha lenne még valami, amit nem mondtak ki, mégis tudnak róla, majd Elijah ismét megszólalt.
- Folytassuk ezt inkább a nappaliban, egy ital mellett – ismét felém fordult. – Viselkedj rendesen, semmi szükség az erőfitogtatásra.
Kezdtem úgy érezni magam, mint egy neveletlen gyerek, akit megszidtak. Vállat vontam, és elindultam a nappali felé, ahol töltöttem magamnak egy jókora adag whiskyt. Nem sokkal később a többiek is csatlakoztak. Elijah és Damon még mindig furán méregették egymást, és elég gyakran pillantgattak egymás felé. Mintha azt várnák, hogy valamelyikük megszólaljon. Kol és Bonnie felé tekintgettem, hátha ők tudnak valamit, de rajtuk is csak a tanácstalanság látszott.
Értetlenül néztem körbe a szobában, közbe már nem tudom, hányadik pohár whiskyt döntöttem magamba. Már nyúltam a következő adagért, amikor Elijah felém fordította a fejét.
- Nem gondolod, hogy ennyi is pont elég volt? - hangja még mindig olyan volt, mintha egy kölyökkel beszélne, amitől kezdtem felhúzni magamat.
- Akkor inkább áruljátok el, mi folyik itt. Nem vagyok hülye, látom, hogy van valami, amit nem mondotok el - csattantam fel sértettséggel és dühvel a hangomban. Damon közömbösen megvonta a vállát, mintha semmiről se tudna, ettől azonban csak még idegesebb lettem. Hetek óta nem éreztem hasonlót. Elijah egy pillanat alatt termett mellettem és csavarta ki a kezemből a poharat, mait szorongattam.
- Nyugodj meg. Mindent elmondunk a maga idejében. De most beszélnem kell Damonnel – szólalt meg azon a határozott hangján, amit csak ütött meg velem szemben, ha tényleg valami fontosról volt szó, majd nyomatékosításként hozzá tette - Négyszemközt.
Sértetten karba tettem a kezem, és eszem ágába se volt elhagyni a szobát. Kol és Bonnie, szó nélkül kimentek, én azonban még mindig farkas szemet néztem Elijahval. Állta a tekintetemet, majd egy gonoszkás vigyor jelent meg a szája szegletében. Jelen esetben két dolog jutott eszembe, vagy rám uszítja Bonniet, hogy valahogy kábítson el és vigyen fel, vagy megigéz és felzavar a szobámba. Akkor már aztán tényleg egy rossz gyerek lettem volna.
- Jól van, nyertél…- nyögtem sértetten, és felvont orral elhagytam a szobát, és ügyet se vettem rájuk.
Fél órával később, még mindig a szobámban jártam fel s alá, közbe próbáltam kideríteni, mi lehetett olyan fontos, hogy Elijah négy szemközt akarja megbeszélni Damonnel. Biztos voltam benne, hogy köze van hozzám, de hogy mi lehetett az… Váratlanul, kopogást hallottam az ajtón, majd Bonnie dugta be a fejét rajta.
- Bejöhetek? - kérdezte mosolyogva. Egy pillanatra el is felejtettem minden bajomat. Meg is feledkeztem, a legjobb barátnőmről.
- Persze, gyere – válaszoltam én is mosolyogva. Bonnie kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon. – Ne kímélj! Látom, hogy valamit, nagyon el akarsz mondani – tettem hozzá, amikor már bő egy perce bámult rám, olyan arccal, mint aki csak arra vár, hogy elmondhassa, amit gondol.
- Mi van köztetek? – tette fel nemes egyszerűséggel a kérdést.
- Damonnel? - kérdeztem vissza, tettetett naivsággal. Bonnie arckifejezése, azonban többet mondott minden szónál. Egyértelműen látszott rajta, hogy nem Damonre gondolt.
- Nem tudom, mi van pontosan köztem és Elijah között. – adtam kitérő választ, bár nem hazudtam túl nagyot, mivel tényleg nem tudtam biztosan mi is van. Eszembe jutott az a pillanat, a konyhában. Ha akkor nem toppan be Damon, mi történt volna…
- Ugyan már Elena. A vak is látja, hogy izzik köztetek a levegő. Talán ép csak ti nem veszitek észre – vágott közbe Bonnie, ezzel kirántva a gondolataimból. Az Elijah iránti érzéseimnél, kicsit jobban érdekelt, miről folyt lent a beszélgetés. Próbáltam használni a vámpírságomból eredő jó hallásomat, eszembe jutott, azonban, hogy Kol felhívta a figyelmemet arra, hogy az egyetlen helyiség a házban, amit nem lehet kihallgatni az a nappali, mivel tele van mindenféle boszi bigyókkal, amik pont ez ellen vannak. Csalódottan feladtam a hallgatózásra tett kísérletemet.
- Bírd ki egy kicsit. – szólalt meg mellettem Bonnie. – Én is tudni szeretném, miről beszélnek azok ketten, de nincs rá mód – tette hozzá együtt érzően. Vállat vontam
- Még én se tudom őket kihallgatni. Kol szerint tele van mindenféle kütyüvel, ami miatt nem hallhatok semmit – válaszoltam. Bonnie is vállat vont. Egykedvűen bámultunk magunk elé, amikor kinyílt a szobaajtó, és minden előzetes nélkül, Kol lépett be rajta.
- Na, mi van lányok? Csak nem unatkoztok?- szólalt meg vigyorogva. Egy felé hajított párnával jutalmaztuk szellemességét, de közbe mi is elnevettük magunkat. Kol kitért a felé repülő párna elől, leült mellém az ágyra, majd a vállamra tette a kezét.
- Látom, nem sikerült kihallgatnod őket – állapította meg tettetett szánalommal. – Még engem se engedtek a szoba közelébe, nehogy valami infót szállítsak nektek – tette hozzá némi sértettséggel a hangjában. Nem bírtam tovább nyugton maradni. Felpattantam és elindultam a nappali felé. Nesztelenül lépkedtem a folyosón, le a lépcsőn, egészen addig, amíg meg nem hallottam a hangjukat.



- Mikor akarod elmondani Elenának a teljes igazságot? – kérdezte türelmetlenül Damon. Nagy csend… Egy gondterhelt sóhaj, valószínűleg Elijah-é.
- Félek, ha most elmondanánk neki, még nem tudná feldolgozni. Ha rosszul reagál még rosszabb lesz, mint volt. Ezt akarod? – tette hozzá szemrehányóan Elijah.
- Dehogyis. De nem lehet, hogy valami más oka is van annak, hogy nem akarod, hogy tudja? - kérdezett vissza Damon, furcsa éllel a hangjában.
- Célozgatás helyett inkább mond ki, mire gondolsz! – jegyezte meg cinikusan Elijah.
- Arra, hogy láttam, hogy nézel rá… - válaszolta - és hogy ő hogy néz rád – tette hozzá keserűen. Elijah nem vágott vissza Damonnek. Lehet, hogy igaza van… Létezik, hogy nem csak én képzelem be magamnak, hogy van köztünk valamit?
- Nem szép dolog hallgatózni, Elena – törte meg a csendet Elijah. Nevem hallatán elszégyelltem magam. Részben azért, mert egyáltalán hallgatóztam, részben pedig azért, mert ilyen simán lebuktam… Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy odamenjek, vagy vissza osonjak a szobámba, végül úgy döntöttem, ideje a végére járni a dolgoknak. Nyeltem egyet, és elindultam a nappali irányába. Semmi nyoma nem volt rajtuk, haragnak, sőt talán még kicsit meg is értették a helyzetemet, bár az rettentően bosszantott, hogy azok után, amin keresztül mentem, Elijah képes ilyen higgadtan és normálisan viselkedni Damonnel. Nekem még mindig szörnyen sok önuralom kellett, ahhoz, hogy uralkodjak magamon. Egyre kevésbé értettem a dolgokat, amitől még jobban felhúztam magam, nem könnyítette meg az önuralmam megtartását. Elijahra néztem, és tanácstalanságomban kifakadtam.
- Nem értek, már semmit… Hogy viselkedhetsz ilyen udvariasan vele, - intettem jelemmel Damon felé - amikor ő tehet arról, hogy két évig vérengző őröltként jártam, keltem a világban? – a vége felé, már szinte hisztérikus volt a hangom. Damon már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, Elijah azonban megelőzte.
- Nem ő tehet róla! – vágott vissza. – Hanem … TE - tette hozzá gondterhelten. A választól azonnal leültem, és mozdulni se tudtam. Mintha ott helyben rántották volna ki alólam a talajt, mindent a feje tetejére állítva. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy csak saját magamnak köszönhetem, ami történt.
- Nem… nem hiszem el! – vágtam vissza hisztérikus hangon kiabálva.
- Mond el neki, most már muszáj… - szólt közbe Damon. Elijah rosszallóan csóválta a fejét, mi közbe én egyre jobban belelovalltam magam a kétségbeesettségbe és a hisztibe.
- Ha itt lenne, az ideje, magától visszatértek volna az emlékei. Még mindig nincs kész rá… - válaszolta Elijah. Kezdett lassan összeállni a kép. Történt valami a múltban, amiről nem tudok, vagy ami még rosszabb nem emlékszem rá. De mi, és miért nem emlékszem rá? Hacsak...
- Nézz rá! – csattant fel Damon. – Ennél rosszabb már úgy se lehet.
- Ennél csak rosszabb lehet… - jegyezte meg Elijah. Mellém ült a kanapéra, és megfogta a kezem, magára vonva a figyelmemet. Szomorúan nézett rám.
- Elmentem hozzátok, mielőtt ez az egész elkezdődött volna. Te azonban annyira ellenséges és elutasító voltál, és sehogy se tudtalak meggyőzni arról, fogadd el a, segítségemet és gyere velem. Később jöttem csak rá, hogy ezek valószínűleg az előjelei voltak az „őrületnek” – Damonre pillantott, majd vissza rám. – Damonnek mindent elmondtam, de ő se tudott megfékezni téged. Elkövette azt a hibát, hogy egy élőt vitt a lakásotokba, és arra kényszerített, hogy igyál belőle.
- Valaki megigézett… - vágott közbe mentegetőzésképp Damon.
- Nem volt választásom, így elfeledtettem veled az egészet, és csak akkor térhetek volna vissza az emlékeid, amikor kész vagy rá – fejezte be Elijah.
Úgy éreztem, azonnal szétrobban a fejem. Nem… nem lehet. Az nem lehet, hogy mind ezt én okoztam magamnak. NEM! Kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Egyik pillanatról a másikra változtam át azzá a dühöngő őrültté, aki két évig voltam. Ezúttal, azonban sokkal rosszabb volt. Zokogtam, hangosan és elkeseredetten. Minden tagom remegett, és nem érzékeltem a körülöttem levő világot. Felkaptam a fejem és az ajtó felé kezdtem rohanni. Nem tudom, milyen ötlettől vezérelve tettem, de letéptem a nyakamból, Isobell láncát és kitéptem a helyéről az ajtót. Épp kiléptem volna az ajtón, amikor valaki elkaszálta a lábamat és nagy csattanással elterültem az előtér kövén. Két kéz béklyóként szegezett a földhöz… Kiabáltam, üvöltöttem. Nem akartam elfogadni a tudatot, hogy egyedül saját magamat okolhatom a történtekért. Aztán eljött a pillanat, amikor nem a bűntudatom, volt az ok, amiért sírtam, hanem a fájdalom.
- Mit műveltél? – kiáltott rám Elijah, amikor meglátta egyre vörösödő arcomat. Az előszoba kövén hevert a nyakláncom, így többé, már nem voltam védtelen a nappal szemben. Elijah pillanatok alatt nyalábolt fel és rohant le velem a pincébe, ahol teljes volt a sötétség. Még mindig zokogtam, de már nem olyan hisztérikusan, mint pár perccel korábban.
- Elment az eszed? – ordította egyenesen az arcomba Elijah. Egy pillanat alatt apadtak el a könnyeim. Elijah soha nem kiabál, főleg nem velem... Felpillantottam és a szemébe néztem. Nem dühből kiabált, inkább elkeseredettségből, és bánatból. Szemei sarkában könnycseppek csillogtak. Szemeim újra megteltek könnyel.
- Ne haragudj…
- Ne haragudj… - szólaltunk meg egyszerre. Elijah letörölte a szememből kibuggyanó könnycseppet. Nehéz, kínos csend telepedett ránk. Ki nem mondott érzések, gondolatok. Pontosan láttam rajta, mit érez, ahogy ő is látta rajtam, amit én, mégse szólaltunk meg.
Váratlanul Damon jelent meg a pince ajtajában és megtörte az egyre fojtogatóbb csöndet.
- Az összes helyiséget besötétítettük. Most már biztonságos a ház.
Zavartan néztünk rá, majd elindultunk fölfelé a lépcsőn. A nappaliban már Bonnie és Kol várt minket. Magyarázatot akartak arra, amit hallottak. Nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy elmondjam, így inkább a mini bárhoz léptem, és sutba dobva a jól neveltségemet, megragadtam az üveget és nagyot kortyoltam a whiskyből, majd kábultan felvonultam a szobámba, mivel nem voltam kíváncsi másodszor is a történetre. Bezárkóztam a szobámba, és próbáltam feldolgozni, amit Elijah mondott a nappaliban. Sehogy se tudtam, napirendre térni azon, hogy elutasító és ellenséges voltam vele… Hisz sose voltam ilyen, Elijahval meg pláne nem. Talán igaza lehetett, amikor azt mondta, ezek is az előjelei voltak, annak, ami később bekövetkezett.
A nap folyamán többször is kopogtak az ajtón, én azonban senkit sem engedtem be. Egyedül akartam lenni, teljesen egyedül. 23:00-t mutatott az óra, amikor újabb kopogás hallatszott, majd egy alig hallható halk hang.
- Kérlek, engedj be.
Nem igazán volt választásom, Damon többször is megkísérelte a bejutást a szobámba, én azonban mindig elutasítottam. Kikászálódtam az ágyból, és elfordítottam a kulcsot a zárban, majd visszasétáltam az ágyamhoz. Damon az ágy másik végénél állt meg, majd leült. Az arcomat kémlelte, próbálta megfejteni, én azonban kerültem a tekintetét és csak bámultam magam elé.
- Annyira sajnálom – szólalt meg nehézkesen. – Ha csak sejtettem volna, hogy ez fog történni, nem engedem, hogy Elijah elmenjen. Legalábbis nem nélküled. És az a lány…
Felemeltem a fejem és ránéztem. Bár a vámpírok nem öregednek, Damon arca megviseltebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem.
- Én nem akartam elfogadni a segítéségét – válaszoltam magam elég morogva. – Nem a te hibád. Ahogy az se, hogy megigéztek és „az” történt. – utaltam a lányra, akit megöltem. – Mondjuk, az nagyon érdekelne, hogy ki igézett meg téged…- tettem hozzá komoran.
- Ezzel most ne foglalkozz – szakított félbe Damon. – Inkább arra koncentrálj, hogy újra a régi lehess.
Arcára újra kiült az a kedves és rosszfiús mosoly, amibe annak idején bele szerettem. Most azonban, valahogy mégse volt rám olyan hatással. Damon közelebb jött hozzám, és megfogta a kezem. Belenéztem, azokba a végtelenül szép azúrkék szemekbe és… semmi.
Nem éreztem már gyűlöletet iránta, hisz nem ő volt oka annak, hogy ez történt velem. Viszont a régi kellemes vibrálás is eltűnt. Nem éreztem semmit iránta. Nyoma se volt annak a szerelemnek, és tűznek, amit annak idején ébresztett bennem, ez a gyönyörű szempár. Damon szemei szomorúvá váltak, és eltűnt belőlük a boldog ragyogás, ami akkor volt benne, amíg beszélgettünk. A kezemet nézte, ahogy az ő kezében pihennek, majd szép lassan kihúzta alóla az övéit. Újra rám emelte tekintetét, azonban most könnyes volt.
- Szereted őt – szólalt meg alig hallható, lemondó hangon. Először azt hittem, rosszul hallottam és kérdésnek szánta. De nem. Nem kérdés volt, kijelentés. Pontosan tudta, mit érzek, és azt is ki iránt, pedig még magamnak se mertem bevallani az igazságot.
Amióta csak ide kerültem, éreztem, hogy van valami különös kapcsolat köztem és Elijah között, de sose tudtam megmagyarázni, mi is valójában. Az az este, amikor a nappaliban beszélgettünk a rémálmomról, utána meg, amikor mellette aludtam… Az idő múltával, ez az érzés, csak erősödött, mégse történt köztünk semmi. Talán csak Elijah óvatossága miatt. Akkoriban azt hittem, beképzelem ezt az érzést, vagy, hogy csak én érzek iránta többet. Ma a konyhában és utána a pincében viszont… Egyértelműen láttam a szemében valamit. Valami megmagyarázhatatlant. Ha akkor és ott, nem toppant volna Damon, talán…
- Ne szégyelld – szólalt meg Damon, kiszakítva a gondolataimból.
- Ne haragudj – válaszoltam halkan.
- Mindig te voltál az önfeláldozó Elena, aki kiáll mindenkiért, és megért mindenkit. Néha foglalkozhatnál kicsit magaddal is. Azzal foglalkozz, te mit érzel. Ne azzal, hogy mások mit éreznek a döntéseid miatt – Damon maga elé bámult, majd újra felemelte a fejét, és rezzenéstelen arccal megszólalt. – Az én jelenlétem itt viszont már nem kívánatos és nem vagyok az a búcsúzkodós típus. Vigyázz magadra Elena – tette hozzá, egy kacsintás kíséretében, majd mielőtt bármit reagálhattam volna, eltűnt, mintha ott se lett volna. Még halottam, ahogy a földszinten nyílik és csukódik az ajtó, végtelennek tűnő csendet hagyva maga után…

14. rész >>