Egy út a pokolba - 3. rész

Damon & Elena
Egy út a pokolba


3. fejezet - Eltemetett érzések

Ez történt az előző részben...

Elena tudta, hogy meg fog halni. Érezte, ahogy elhagyja az ereje, és hogy a világ elmosódik körülötte. De látni vélte Damont is. Tudta, hogy nincs sok ideje hátra, ezért most kell elmondania neki mindazt, amit eddig is el akart:

- Damon... - De csak ennyit bírt kipréselni remegő ajkain. Még hallotta, hogy Damon fájdalmasan felüvölt, és aztán minden elsötétült.

Abban a pillanatban, hogy Elena szíve az utolsókat ütötte, hirtelen magához tért Tina, a fekete hajú lány, akit Stefan előzőleg felkent a falra.

- Mi történt? - kérdezte kótyagosan, csodálkozva pillantva Elena élettelen testére.

Ez az! - szólalt meg egy hang Damon fejében, és a vámpír azonnal cselekedett.

- Gyere ide! - utasította Tinát, aki engedelmeskedett.

- Hívj be, most azonnal! - igézte meg a lányt, aki villámgyorsan felelt:

- Gyere be! - Damon abban a pillanatban berontott a szobába, letérdelt Elena mellé, és az előzőleg felharapott csuklóját a lány szájához nyomta.

- Gyerünk, Elena, igyál - mormolta kétségbeesetten. Már érezte, hogy folynak a könnyei. - Könyörgök, Elena, ne hagyj itt! Kérlek! - Szabad kezével megtapintotta Elena nyakát, de nem volt pulzusa. - Kérlek...kérlek!

De semmi nem történt. Elena szíve meg se mozdult. Azonban akkor, amikor Damon már éppen feladta volna, hirtelen meghallotta a lány szívverését.

- Elena! - sóhajtotta megkönnyebbülten, óvatosan végigsimítva a lány sápadt arcát.

Ahogy teltek a másodpercek, úgy kezdett el erősödni az életet jelentő ütem. Végül Elena kinyitotta a szemét, és levegő után kapkodva felült.

- Damon? - kérdezte halkan.

- Itt vagyok, Elena, itt vagyok...

Azzal Damon magához húzta és karjaiba zárta.

- Soha többet nem hagylak el - suttogta a lány fülébe, aki úgy ölelte őt, mintha soha nem akarná elengedni. Nem is tudta igazán, hogy miért, de érezte, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyei.

- Sssss - csitította Damon. - Most már biztonságban vagy.

- Csak menjünk innen, jó? - kérte Elena, még mindig kissé remegő hangon.

- Hát persze - bólintott Damon, de előtte még odalépett a földön ülő Tinához, akinek fejéből még mindig szivárgott a vér.

- Igyál - parancsolt rá, felé nyújtva a csuklóját, mire a lány vonakodva, de engedelmeskedett. - Úgy. Most pedig eltűnsz innen, és örökre elfelejtesz mindent erről a helyről, és arról, ami itt történt veled. Elmész innen, és lesz egy normális életed - igézte meg a lányt, majd a karjába vette Elenát, és kisuhant vele a házból.

XOXO

- Elena, kérlek, könyörögve kérlek, hogy ne haragudj rám - Damon fájdalmas arckifejezéssel pillantott Elenára, aki üveges tekintettel meredt ki az ablakon, az elmosódó tájat figyelve.

- Nincs okom haragudni rád - felelte végül. 

- De igen, van - erősködött Damon. - Miattam kerültél bajba, miattam találd rád Stefan, és miattam haltál meg majdnem...

- De nem haltam, oké? - vágott közbe Elena. - Te nem tehetsz semmiről.

Damon nem válaszolt, csak az utat figyelte, továbbra is gyűlölve magát a meggondolatlanságért. Eszébe jutott, hogy két órával ezelőtt, egy szörnyű pillanat erejéig azt kellett hinnie, hogy elveszíti Elenát, a lányt, aki az életet jelentette neki. Soha többet nem akarta átélni ezt.

- Megmentetted az életemet, Damon - szólalt meg végül Elena. - Köszönöm.

- Csak azt kívánom, bár ne hagytalak volna magadra - sóhajtott a fiú. - Akkor nem kellett volna látnod, mi lett Stefanból, és ő egy ujjal se mert volna hozzád érni.

- Te helyesen cselekedtél, és nem hibáztatlak azért, ami történt. És így legalább már látom, hogy Stefant nem lehet megmenteni.

- Elena, te komolyan föl akarod adni őt? - Damon meglepetten pillantott a lányra.

- Ő is feladott mindent, nem? Téged, engem, mindenkit. Feladta az egész életét. Ezért eljött az ideje, hogy hagyjuk őt elmenni. Azt kívánom, hogy bárcsak tehetnék érte valamit, de tudom, hogy rajta már nem tudunk segíteni. Én pedig nem élhetek örökké a múltban, és nem kergethetek valaki olyat, aki már nincs többé.

- Igazad van. Azonban majd ha elszáll ez az őrület, tudnod kell, hogy mindig itt leszek, hogy visszahozzam neked őt, ugye tudod?

Elena némán bólintott, ismét kibámulva az ablakon. Hát megint nem mondta el neki. Megint kimondatlan maradt az a vallomás, amivel tartozott neki, ahogy kimondatlan maradt az igazi ok is, amiért elengedte Stefant. Damon megérdemelt egy esélyt, ezt Elena is tudta. De főleg a ma este után tényleg nem tudta, hogy mire számítson, hogy mi igazi és mi nem, hogy kiben bízhat és kiben nem. És mégis, minden baj, fájdalom és tragédia ellenére töretlenül bízott Damonben. Damonben, akinek talán egyedül ő látta az igazi énjét, a valódi Damont, aki olyan jól rejtegette magát az álarca mögött. Azonban ő kiismerte: a fiú valójában egy összetört, meghurcolt, elátkozott, megbántott lény volt, aki másra sem vágyott, mint szeretetre. Arra, hogy viszontszeressék - és ez volt az, amit soha, senkitől nem kaphatott meg.

Tudatnia kellett vele, hogy mit érez. Most azonnal.

Ekkor meglátta egy kivilágított épület körvonalait pár száz méterre tőlük. Azonnal felismerte az út szélén álló motelt, ahol az előző napjaikat töltötték.

- Állj meg, Damon - szólalt meg halkan.

- Itt? Ugyan miért? - kérdezte Damon meglepetten.

- Azt hiszem ott felejtettem valamit - tért ki a válaszadás elől Elena.

- Tényleg? Mit?
- Majd meglátod.

Damon gyanakodva fürkészte a lány arcát, azon gondolkodva, hogy talán mégsem adott elég vért neki, és mégis lett valami maradandó károsodása. Az utolsó dolog, amire számított, az az volt, hogy csak simán elengedni Stefant. Persze, minden normális ember így tett volna, ha az expasija ehhez hasonló brutális módon akarta volna legyilkolni, de ő nem volt olyan, mint más. Ő Elena Gilbert volt.
Miután leparkoltak a motel bejárata előtt, Elena rögtön a bejárat felé vette az irányt, és meg sem állt a recepciós pultnál, ahol ugyanaz a férfi ült, pontosabban aludt, mint három nappal azelőtt. Elena nagy nehezen felébresztette, és kivette ugyanazt a szobát, mint a múltkor.
- Elmondanád végre, miért volt erre szükség? - érdeklődött Damon, mikor beléptek a szobába.
- Hosszú nap volt - felelte Elena. - Ráadásul elég későre jár, és fáradt vagyok. Gondoltam, megfelelő a hely még egy éjszakára.
Damon nem volt túlságosan meggyőzve, de ráhagyta a dolgot. Már nagyon régen feladta, hogy megértse a nők logikáját.
- Szóval akkor, mit hagytál itt?
- El fogom mondani, azonban van itt valami fontosabb - Elena hangja, habár próbált magabiztosnak tűnni, mégis idegesen csengett.
Damon felvonta az egyik szemöldökét.
- És mi lenne az?
Elena felsóhajtott, majd leült Damon mellé az ágyra, kezei közé véve a fiú jobbját.
- Beszélnünk kell arról...a csókról.
- Na nem - Damon felpattant és az ajtó felé vette az irányt.
- Ne, Damon, várj - Elena felugrott az ágyról, és követte Damont a folyosóra, aki azonban nem állt meg egészen addig, amíg el nem érte a motel hátsó teraszát. - Nem szaladhatsz el minden alkalommal, ha szóba hozom ezt! Te is tudod, hogy nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg.
- De igen tehetünk! - Damon hangja dühösen, fájdalmasan csengett. - Nincs miről beszélnünk.
- Miért, Damon? Miért löksz el magadtól, akárhányszor egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz?
- Azért, mert úgyis tudom, hogy ezek a beszélgetések hogyan végződnének: "Mert mindegy, mit is érzek irántad, én akkor is Stefant szeretem, és mindig is őt fogom."
Elena megremegett Stefan neve hallatán. Valahogy olyan furcsa volt visszahallani a saját szavait, holott ott, akkor ő tényleg így gondolta ezt. Most viszont minden annyira más volt, hogy nehezen tudta csak elhinni, hogy ő valóban mondott ilyesmit.
- Azóta sok minden megváltozott, megváltoztál te, megváltozott Stefan...és megváltoztam én is. Az ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy nem tévedhetetlen, így én se vagyok az.
Damon elfordította a tekintetét Elenáról, és a csillagokat vizsgálta. Annyira, de annyira akart hinni neki, de nem volt rá képes. Amióta az eszét tudja, mindenben Stefan járt jobban: jobban szerette az apja, jobb volt az iskolában, több barátja volt, és igen, Katherine is őt választotta. Nem beszélve Elenáról. Mindig ő volt a győztes, ezért Damon szinte természetesnek tartotta, hogy neki semmi jó nem adathat meg.
- Miért teszed ezt, Damon? - kérdezte Elena, óvatosan végigsimítva Damon felkarját. - Miért zárod ki az embereket, miért nem engedsz közel magadhoz senkit?
A fiú ekkor visszafordult, és Elena látta, hogy kék szemei mennyire csordultig voltak fájdalommal.
- Volt, hogy megtettem, Elena. Nem is egyszer, és mindannyiszor megbántam, hogy egyáltalán reménykedtem abban, hogy valaki szeressen. Meg kellett tanulnom, hogy végén minden ugyanúgy végződik: annak a szemétdombnak a közepén találom magamat, amit saját magam csináltam. Minden alkalommal, amikor ez megtörténik, rá kell jönnöm, hogy mennyire ostoba voltam, amikor adtam magamnak egy esélyt a boldogságra. Lényegében adtam egy újabb kihagyhatatlan lehetőséget a reménynek, hogy újra meg újra átverhessen. Mert, tudod, az örökkévalóság nagyon hosszú idő, és ha az életed értelmetlen, és senki sem törődik veled, akkor mindez semmivé válik. Ugyanolyan semmissé, mint amilyen te vagy, ha nincs miért élned. A halhatatlanság a legnagyobb büntetés annak, aki senkinek sem számít. És ez az én életem, Elena. - A lány érezte, hogy szemei megtelnek az együttérzés és a hitetlenség könnyeivel. Soha, senkit nem látott még ennyire összetörten, ennyire őszintén beszélni, pláne nem Damont.
A vámpír eközben lassan eltávolodott tőle, szórakozottan rázva a fejét. Hiba volt elmondania, legalábbis ő így gondolta. De Elena nem hagyta elmenni. Többé nem.
- Hogy nevezheted magadnak semmisnek, ha valakinek az egész életet jelented? - tudakolta halkan, azonban tudta, hogy Damon hallani fogja. Így is lett.
- Szabadna tudnom, ugyan kinek? - kérdezte Damon gúnyosan, továbbra sem fordulva meg. Választ persze nem várt.
Itt az idő, gondolta Elena. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a szavak csak elhagyják a száját.
- Nekem.
Damon abban a pillanatban megfordult.
- Micsoda?
Azt várta, hogy Elena gyorsan visszaszívja, amit most mondott. De nem tette, hanem ehelyett belenézett a fiú hitetlenségtől csillogó, végtelen óceánkék szemébe, és folytatta:
- Igen, jól hallottad. Tudom, hogy azt hiszed, ezt csak azért mondom, hogy megvigasztaljalak, és hogy mindjárt meg fogom bánni, amit mondtam, de nem így lesz. Ez az egész már hosszú ideje alakult bennem, már régóta tudtam, hogy érzek irántad valamit, többet, mint barátság. Azonban mint minden az életünkben, elfogadni és felismerni ezt nem volt könnyű, de mégis akárhogy próbáltam letagadni az érzéseimet Stefan miatt, a barátaim miatt, a saját hülyeségem miatt, rá kellett jönnöm, hogy szépen, lassan, átvetted fölöttem az irányítást, és hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint bárki máshoz. Tegnap, amikor megcsókoltalak, nem azt akartam mondani, hogy ez nem helyes, hanem azt, soha, senki nem volt képes még ilyen érzéseket kiváltani belőlem, mint te.
Így aztán, egy hosszú, rögös út végén ráébredtem, hogy te jelented számomra az egész világot. És ez valódi, Damon, ezt soha nem vond kétségbe. Mert még akkor is, amikor a halál szélén álltam, csak egy valamire tudtam gondolni: arra, hogy nem halhatok meg anélkül, hogy elmondtam neked azt, hogy mennyire szeretlek. De most kimondom hangosan, és te meg fogod hallani: Szeretlek, Damon. Annyira szeretlek! Szeretem minden egyes részedet: a gyönyörű szemeidet, az ördögi mosolyodat, az összes kétértelmű viccedet, a törődésedet, az odaadásodat és a ragaszkodásodat. Jobban szeretlek, mint ahogy bárkit szerettem az egész életem során. És én küzdeni fogok ezért, és soha nem adom fel azt, amit irántad érzek, mert szerelmes vagyok beléd!
Kimondta. Oly hosszas őrlődés, gondolkodás, küzdelem és bizonytalanság után végre kimondta, és tudta, hogy helyesen döntött.
Damon pedig úgy érezte, hogy meghalt, és a mennybe került, ahol minden jó, minden szép, ahol Elena Gilbert (Elena Gilbert!) szerelmet vall neki. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Lehunyta a szemét, azt várva, hogy valaki megpofozza, és visszatérítse a valóságba. De egyszer csak léptek zaját hallotta, és éppen idejében nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy észrevegye és felkapja Elenát, aki felé futott. A lány lábait szorosan a csípője köré kulcsolta, és kezeivel átfonta a nyakát.
- Soha nem jutott még eszedbe, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha hagynád, hogy szeresselek? - kérdezte Elena. És akkor ajkaik találkoztak, és a világ megszűnt létezni körülöttük. Csak álltak ott, és úgy csókolták egymást, mintha soha többé nem lenne rá többé alkalmuk. Mindketten azt kívánták, hogy soha ne érjen véget a pillanat, hogy az egymásra találás boldogsága soha nem hagyná el őket.
Végül Elena finoman eltolta magától Damont, levegő után kapkodva, de szemei továbbra is éhesen csillogtak.
- Elhiszed? - kérdezte reménykedve.
- Hát, ha ezek után meg kell kérdezned, akkor valószínűleg elrontottam valamit a smárolós résznél - felelte Damon, arcán egy felhőtlen vigyorral. És újra megcsókolták egymást, teljesen elveszve a pillanat mámorában. Damon most átengedte Elenának az irányítást, aki kihasználta az alkalmat, és még nagyobb hévvel követelte a folytatást.
Teltek a percek, de ők csak nem akarták elengedni egymást. Aztán Damon nem bírt tovább magával, engedett az ösztöneinek, és automatikusan behátrált a szobájuk ajtaján, továbbra sem engedve el Elenát. Óvatosan lefektette őt az ágyra, majd ő maga is elhelyezkedett, miközben kezei lejjebb siklottak a Elena gerincének vonalán egészen a derekáig. Ekkor Elena hirtelen fordított a pozíciójukon úgy, hogy most ő került felülre, lenyomva Damont a párnák közé.
Valamiért azt várta, hogy Elena megbotránkozva eltolja magától, és sikítva menekül majd el, de ehelyett a lány ujjai a vámpír fekete ingének gombjaihoz vándoroltak, és elkezdték kigombolni azt. Mikor végzett, lehúzta róla a fölöslegessé vált ruhadarabot és a földre dobta. Kezei kíváncsian szántották végig Damon meztelen mellkasát, közben szájával apró csókokat nyomott bőre minden egyes kis részére, folyamatosan haladva lefelé. Damon halk, elégedett nyögéseket hallatott, majd hozzálátott ahhoz, hogy ő is megszabadítsa Elenát a ruháitól. Egy szempillantás alatt lehúzta róla a pólót, a sajátja mellé dobva azt a földre.
- Damon...nekem...kell... - nyögte Elena egy-egy csók között.
- Mi kell? - a fiú hangja túlfűtött volt a benne lévő érzelemtől.
- Te - felelte Elena, ahogy kezei Damon övéhez értek. Lassan kicsatolta, és elkezdte lehúzni róla a nadrágot. Itt Damon ismét átvette az irányítást, villámgyorsan Elena fölé kerülve. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindketten alsóneműben legyenek. Csókjaik egyre hevesebbek, egyre követelődzőbbek lettek, és mindketten olyan vágyat éreztek egymás iránt, mint soha korábban.
Bár Damon tudta, hogy nem kéne ezt tennie, mégis feltette az utolsó, mindent eldöntő kérdést:
- Elena, biztos vagy benne, hogy akarod ezt? Mert ha most ezt...megtesszük, nem lesz visszaút. Azt pedig nem akarom, hogy bármit is megbánj.
- Soha nem voltam még ennyire biztos semmiben. Akarlak, Damon, itt és most. Esküszöm neked, hogy nem fogom megbánni.
Ez hatott. A fiú ismét megcsókolta őt, és tudta, hogy most már nem lesz semmi, ami megállítsa őt. Amikor pedig már nem volt köztük semmi, se ruha, se testvérek, se exbarátok, se félelem, se halál, csak ők ketten, akkor érezték, hogy megtalálták a helyüket.

XOXO

Jó pár szenvedélyes kör múlva mindketten csendben feküdtek a kis motelszobában. Elena fejét Damon fedetlen mellkasán nyugtatta, aki viszont a lány hajába temette arcát és hallgatta az egyenletes szuszogását.

- Ez csodálatos volt - szólalt meg végül Elena.

- Az volt - értett egyet Damon, leheletkönnyű csókokat nyomva a lány arcára, a nyakára, és a füle mögé, amely különlegesen erogén zónának tűnt.

- Miért olyan hihetetlen számodra még mindig mindez, Damon? 

- Azért, mert túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, velem pedig nem történnek szép dolgok. Habár ehhez nagyon könnyen hozzá tudnék szokni.

- Hát, akkor szokj is hozzá, mert nem tervezem, hogy ezentúl mással töltsem az éjszakáimat - közölte Elena, és szavait egy csókkal nyomatékosította.

- Szóval komolyan gondolod? Velem akarsz lenni, mindazok a szitkok ellenére, amit mindenki hozzád fog vágni, ha ez kiderül?

- Igen, és nem érdekel, ki mit gondol erről! Az ember nem szabhatja meg, hogy kibe lesz szerelmes, gondolj csak Caroline-ra!

- Jó, de... nem akarom, hogy aztán rossz vége legyen. Szeretlek, Elena, és mindent hajlandó lennék megtenni érted, de ahhoz az kell, hogy te is legalább annyira akard ezt, mint én.

- Én is szeretlek, Damon, és semmit sem akarok jobban, mint veled lenni, éppen ezért tudom, hogy nem lehet rossz vége. Bebizonyítottad, hogy nem az vagy, akinek először mutattad magad, hanem sokkal több és jobb annál. Nekem pedig te kellesz, úgy, ahogy vagy.

- Akkor ezentúl így lesz? Elena és Damon? - Damon hangja tele volt reménnyel.

- Nem - Elena megrázta a fejét. - Nincs Damon, nincs Elena, hanem mi vagyunk, és senki más.

- Csak mi - helyeselt Damon, és egy csókkal pecsételték meg a fogadalmat.

Mert már csak ők számítottak.

Vége 


Hát, íme a befejező fejezet, emberek! Remélem, tetszett ez a kis történet és a befejezés is. :)