1x22 Nem várt visszatérés

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Gyilkosság
Megjegyzések: Hát emberek, íme az első évad befejező része! Nyáron, amikor elkezdtem ezt az egészet, csak szórakozásnak indult, és egyáltalán nem gondoltam volna, hogy itt fogok kikötni! Így szeretném megköszönni Nektek, hogy olvassátok az írásaimat, és gondolataitokkal, véleményeitekkel segítetek nekem abban, hogy még tovább fejlődjek.
Na de vissza a fináléhoz! Úgy gondolom, hogy méltó befejezése az első évad hullámvasútjának. Remélem, hogy tetszeni fog! Kérlek, olvassátok el a bejegyzés alján lévő szerzői jegyzetet is, ha végeztetek a résszel! 
Ja, és ne felejtsetek el feliratkozni! :)


XX. fejezet - Nem várt visszatérés

- Elena, Elena, ébredj!
Damon kétségbeesetten rázta a lány vállát, aki csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt a földön. Nem lélegzett és nem volt pulzusa sem.
- Elena!
Abban a pillanatban Elena szeme felpattant és ijedten pislogott a körülötte térdelő emberekre. Damon rögtön magához ölelte, és nem bírta elengedni.
- Hál' Istennek, hogy jól vagy!
- Mi történt? - kérdezte Elena, miközben óvatosan felült.
- Egyszer csak összeestél - magyarázta Caroline. - És nem mozdultál többé, még szívverésed sem volt. Azt hittük, hogy meghaltál.
- És mennyi ideig voltam így?
- Nagyjából fél percig.
Hát persze. "Amikor visszatérsz, olyan lesz, mintha csak másodpecekre lettél volna távol."
- Láttam őt - suttogta.
- Kit? - tudakolta Damon.
- A szellemet, akit még Jeremy sem látott - mondta Elena. - Találkoztam vele, és elmondta, miért jártak szellemek a városban.
- És ki volt ez a szellem? - érdeklődött Bonnie.
- Az ősöm. Tatia Petrova.
- Tessék? - rökönyödött meg Stefan. - Az eredeti Petrova? Akinek a hasonmása vagy?
- Igen, ő - bólintott Elena. -  Mindent elmagyarázott ezzel az egész büntetéssel kapcsolatban.
Elena az elejétől kezdve elmesélte a beszélgetését a távoli felmenőjével, mindössze egyetlen kis részletet hagyva ki:
De majd egyszer rájöttök bizonyos dolgokra a kapcsolatotokról, és mindent tisztábban láttok majd.
Bár Tatia végig kétértelmű, kitérő válaszokat adott, mégis ez az egyetlen mondat tette a legkíváncsibbá. Mit jelenthet ez? Mindenképpen meg akarta beszélni ezt Damonnel, de majd csak akkor, ha már kettesben maradtak. Érezte, hogy ez valami különlegeset jelent. Talán azt, hogy ők különlegesek.
- Igazából egy valami nem fér a fejembe - szólalt meg Tyler. - Mit jelentsen az, hogy nem elveszítesz valakit, hanem pont az ellentétét kapod? Mármint, ez mégis hogyan értelmezzük?
- Igen, ezt én sem értem - értett egyet Bonnie.
- Szerintem annyira nem ördöngös - tiltakozott Caroline. - Csak azt kell kitalálni, hogy mi a halálnak az ellentéte.
- Az élet - vágta rá Damon. - De ennek így semmi értelme, hacsak nem az a büntetés, hogy megkímélik az életünket.
- Ebben van valami. Akárhogy is, kell, hogy legyen ennek valami...valami rejtett értelme. Olyan ez, mint egy találós kérdés. Az a feladatunk, hogy összerakjuk az információkat - mondta a boszorkány.
- Tehát, a büntetést azért kapjuk, mert elpusztíthatatlanná tettük Klaus vérvonalát. Induljunk ki ebből - kezdte Damon. - A természet heppje az, hogy fenntartsa az egyensúlyt. Ehhez inkább nem fűznék semmit. Szóval, emiatt még a halhatatlanoknak, mint mi, is kell hogy legyen gyenge pontja, vagyis valami, amivel el lehet pusztítani minket. Mi viszont, mivel túl jártunk a halott banyák eszén...
Damont egy újabb ablak betörése szakította félbe.
- Szerintem jobban járnánk, ha egy ideig nem sértegetnéd őket - figyelmeztette Bonnie. - Így is elég idegesnek tűnnek.
- Nagyszerű. Hol is tartottam? Ja igen...Mi tehát túl jártunk a körünkből sajnálatos körülmények között már eltávozott boszorkányokra, nyugodjanak békében, - Damon elvigyorodott, ahogy ezt mondta - és kiiktattuk a halált a lehetőségek közül. Ebből következik, hogy valami olyasmit fognak tenni, ami visszaállítja az egyensúlyt, tehát, teszem azt, semmissé teszik Bonnie varázsigéjét.
- Ez is lehetne egy opció, - válaszolta Elena - de ezt hogy kapcsolod össze ezzel az egész ellentét-dologgal?
- Passz.
- Hát éppen ez az. A varázsige, amit elmondtam, valamilyen formában itt életet jelent. És ennek ellentéte a halál, Tatia viszont azt mondta, hogy senkit se veszítünk el. Hol itt a logika?
- Ennek semmi értelme - sóhajtott Jeremy.
- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy úgyse tehetünk semmit - állapította meg Elena.
- "Beszélnünk kell. Kettesben." - tette hozzá, de ezt csak fejben, Damonre pillantva, aki válaszul bólintott.
- Tartok tőle, hogy igazad van. Jobb lenne, ha mindenki aludna rá egyet, hátha attól okosabbak leszünk - vetette fel Bonnie.
- A boszinak igaza van - értett egyet Damon. - Talán később rájövünk a dolgokra.
A többiek bólintottak, és ki-ki ment a saját dolgára. Damon kíváncsian pillantott Elenára, amikor beültek a kocsiba.
- Nem most - rázta meg a fejét a lány. - Majd otthon elmondom.
Damon vette az adást, és nem kérdezősködött, amíg el nem értek Elenáék házához. Amint odaértek, Elena gyorsan felrángatta őt a szobájába és gondosan bezárta az ajtót.
- Na?
- A helyzet az, hogy van valami, amit nem mondtam el - kezdte Elena, miközben leült Damon mellé az ágyra. A fiút kissé megtévesztette a barátnője szemében lévő, furcsa komolyság.
- Tatia mondott még valamit, igaz? - kérdezte, és amint kimondta, tudta, hogy ráhibázott.
- Igen - vallotta be Elena, Damon kezét simogatva. - Mondott rólunk valamit, amiről úgy gondoltam, hogy nem tartozik a többiekre.
- Ó - Damon szemei egy árnyalattal elsötétedtek. - Remélem, azok a túlvilági szipirtyók nem akarnak bolondot csinálni belőlünk.
Elena halkan nevetgélt, majd ismét elkomolyodott.
- Amikor megtudtam, hogy engem fognak megbüntetni, rögtön arra gondoltam, hogy veled fog történni valami. Erre Tatia viszont azt mondta, hogy ő a biztosíték arra, hogy ne eshessen semmi bajod. És azt is elmondta, hogy megpróbált rajtunk segíteni korábban is.
- Akkor ő volt az, aki megtörte az igézetet?
- Rögtön ezt kérdeztem én is, azonban azt állította, hogy nem ő volt. De mondott még valamit:
"Majd egyszer rájöttök bizonyos dolgokra a kapcsolatotokról, és mindent tisztábban láttok majd."
Szó szerint ezt mondta - idézte Elena.
Damon értetlenkedve nézett rá.
- Hát ez meg mit jelentsen?
- Fogalmam sincs - Elena tanácstalanul megvonta a vállát. - Valamiért..úgy hangzik, mintha mi valahogy különlegesek lennék, nem?
Ekkor harsány, gondtalan nevetés hallatszott. A lány csodálkozva pillantott fel, és látta, hogy Damon nevetett ilyen felhőtlenül.
- Most meg mi van?
- Komolyan, Elena?! - tudakolta Damon a nevetéstől el-elcsukló hangon. - Komolyan egy szellem kellett neked ahhoz, hogy rájöjj arra, hogy mi különlegesek vagyunk? Azt hittem, ez eddig is világos volt számodra.
- Miért lennénk mi mondjuk mások, mint a többi...szerelmes a világon? - Elena igyekezett visszanyerni a komolyságát, de Damon felszabadultsága akaratlanul is ráragadt.
- Ha az összes indokot felsorolnám, bizonyára holnapig se fejezném be...De gondolj csak bele! Egy, vámpírok vagyunk, így már rögtön leszűkült a kör. Kettő, olyan vámpírok, akik szerelemből vannak együtt, és nem más, egyébként csábító okból. Így már azért elég kevesen vannak versenyben, nemde? Három, te valamilyen felfoghatatlan módon legyőztél az igézetet. Egy igézetet! Igen, azt hiszem kihirdethetjük a győztest - Damon önelégülten mosolygott Elenára, aki játékosan hozzávágott egy párnát.
- Nem gondolod, hogy kicsit nagy az egód, Damon?
- Lásd be Elena, hogy így van. Igazam van, vagy igazam van?
- Olyan vagy, mint egy kétéves - forgatta a szemét Elena. - Egy igazán imádnivaló kétéves - tette hozzá, majd lenyomta Damont az ágyra, és egy szenvedélyes csókot kezdeményezett.
- Ezt igennek veszem, jó?
- Én is így gondoltam!
Aztán még mélyebben elmerültek egymásban.

XOXO

"Kedves Naplóm,

lassan két hete nem kaptam egyetlen névtelen üzenetet sem. Nem mondom, hogy hiányoznak, de valamiért az a gyanúm, hogy nem szabadulhatok meg az ismeretlen valakitől ilyen könnyen. Remélem, tévedek, mert akárki is ő, nem retten vissza bárki megölésétől, ezt bebizonyította, amikor feltépte annak a fiúnak a torkát.

Damon és Elena visszatért. Igazából örülök, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba, azonban sosem állítottam, hogy tetszik, amikor együtt látom őket. Még mindig nem emésztettem meg a gondolatot, hogy az én drága, egykor oly törékeny Elenámat a bátyám karjaiban látom. Ahogy azt sem tudom, hogy mit rontottam el, hogy miért nem bír ő szeretni engem többé. 

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy akkor, amikor elszakadtak egymástól a fivéremmel, nem fordult meg a fejemben, hogy visszaszerzem őt. Mert igenis megfordult. De az olyan önző lett volna tőlem, hogy nem tudtam megtenni, akármennyire szerettem volna, akkor sem. Az szembe ment volna mindazzal, amit az évek során felépítettem magamnak, és szembement volna azzal is, amire Elena tanított meg azalatt a csodálatos időszakban, amit együtt töltöttünk. Így hát hagytam, hogy a sors egyengesse az útjukat, ami ezek szerint végül visszavezette őket egymáshoz. 

Tartok tőle, hogy soha nem fogom túltenni magam rajtra, és félek tőle, hogy ezt Meredith is érzi rajtam. Szeretem őt, tudom, de sohasem fogom tudni az egész szívemmel szeretni, mert annak egy része még mindig Elenáé, és az övé is marad örökre, ameddig csak élek."

Stefan becsukta az előtte fekvő könyvecskét, majd bekötözte és a többi közé csúsztatta. Akaratlanul és végigpillantott a naplókon, melyek három könyvespolcot foglaltak el. Óvatosan végigsimította a régi, bőrkötéses könyveket, felidézve egy-egy bennük álló emléket. Tízéves kora óta megszállottan jegyezgette minden érzését, gondolatát, egyszóval az életét. S ahogy végigtekintett élete százötvenhárom évét felölelő emlékrengetegén, elfogta a bűntudat mindazért, amit érzett. 

Szeme megakadt az egyik, sötétzöld könyvön, melyen a saját elegáns kézírásával ez állt: 2009. április - 2010. január. Azon kapta magát, hogy kiemeli a naplót a többi közül, és olvasni kezdi. 

Azonban nem jutott messzire, mert hirtelen meghallotta a telefonja apró jelzését. Gyorsan előkapta a készüléket, hogy megnézze az üzenet. Amikor meglátta a szöveget, a szíve nagyot dobbant:

"Az emlékek fájdalmas dolgok, Stefan. De ahhoz, hogy felszínre hozd mindazt, amit tudni akarsz, ott kell keresned azokat, ahol el vannak temetve."

Hitetlenkedve bámulta a képernyőt, de akárhányszor újraolvasta az üzenetet, annál kevésbé értette a mondanivalóját. 

"...mindazt, amit tudni akarsz..." Mégis mit jelentsen ez? Mit akarhat ő felszínre hozni? Erre a kérdésre több választ is látott. Először is, hogy mi történt Elenával, hogy hirtelen ennyire beleesett Damonbe? Ez azonban nem tűnt túl fontos érvnek ahhoz, hogy az ismeretlen valaki foglalkozzon vele. Másodszor, nyilván kíváncsi volt az üzenetküldő kilétére, sőt, igazából mardosta a kíváncsiság, hogy megtudja, ki az, aki szórakozik vele. 

Harmadszor pedig...Harmadszor...És akkor bevillant neki, hogy mi az, amit mindenképpen meg akart tudni: a büntetést, amiről a szellemek értesítették őket. Biztos volt benne, hogy csak erről lehet szó.

Akkor már csak egy kérdés maradt: hogy hol is keresse a válaszokat. 

"...ott, ahol el vannak temetve..." De mégis, hol lehet titkokat elrejteni? Gondolkozz, Salvatore!, parancsolt rá saját magára. Eltemetve...eltemetni...titkok...Úgy tűnt, erre nem talál megoldást, azonban végül beugrott neki, hogy a legegyszerűbb megoldásra gondolnia. Elvégre hová temetnek dolgokat az emberek? Naná, hogy a temetőbe! Stefan nem is tétovázott tovább, hanem felhúzta csuklyás pulóverjét, és kilépett a hűvös éjszakába.

XOXO

Éjfélre járt az idő, amikor Matt már éppen bezárni készült a Grillt. Miután ellenőrizte, hogy minden a helyén van -e, leoltotta a villanyokat, és bezárta az ajtókat. Elégedetten sóhajtott fel, mert ezután egy teljes hét pihenőt kapott, ami mindenképpen jól jött neki, tekintettel arra, hogy már eléggé fáradt volt a sok munkától. De hát valamiből meg kellett élnie, hiszen az anyja mindent csinált, csak azt nem ami a feladata lett volna. Matt le merte fogadni, hogy most is valamelyik las vegasi kaszinóban hetyeg egy nála jóval fiatalabb, részeg fazonnal, aki másra sem pályázik, mint arra a kis pénzre, amit innen-onnan össze szokott szedni. Egyedül volt, ezért mindent magának kellett megteremtenie. Bár Caroline és Tyler szinte naponta felajánlott neki, hogy szívesen kisegítik anyagilag, mindig elutasította őket, egyrészt azért, mert úgy érezte, hogy nem szorul segítségre, másrészt pedig, mert mégis volt benne annyi büszkeség, hogy ne fogadja el barátai egyébként nagylelkű ajánlatait.

Így sétált végig az utcán, gondolataiba merülve, amikor egyszer csak meglátott egy árnyékot a lámpák fényében a mellette lévő ház falán. Egy kicsit valóban megijedt, de csak egy pillanatra, ám ez az ijedtség hamar alábbhagyott. A fiú szórakozottan rázta meg a fejét, nevetve konstatálva, hogy a város már tényleg az őrületbe kergeti. Elvégre olyankor is furcsa dolgokat vél látni, amikor minden normális.

Azonban ekkor ismét meglátta az árnyékot, amely abban a pillanatban eltűnt, hogy odanézett. 

- Van itt valaki? - kérdezte hangosan, körbepásztázva az üresnek tetsző utat. Természetesen nem kapott a választ. Még egy percig állt, egy esetleges támadóra várva, aki azonban nem bukkant fel, így Matt vállat vont és folytatta az útját hazafelé.

- Még jó, hogy tele vagyok verbénával - gondolta.

És abban a pillanatban egy csuklyás ember ugrott le az egyik tetőről, és egyenesen Mattre vetette magát, és kezét a tehetetlenül kapálódzó fiú szájára szorította. Aztán egyszer csak megszűnt az ellenállás, és a kapucnis alak eltűnt a sötétben, karján Matt testével.

XOXO

Stefan úgy érezte, hogy ólomból van a feje, amikor kinyitotta a szemét. Sűrűn pislogott, hogy kicsit élesebben lássa a világot, ami furcsán elmosódottnak tűnt. A reggeli nap gyenge fénye világította meg az arcát, ebből arra következtetett, hogy az egész éjszakát a szabad ég alatt töltötte, de hol is...? Ismét lehúnyta a szemeit, és megpróbált visszaemlékezni az előző este történtekre.

Előző este...

Stefan szorosan a fejére húzta a kapucniját, védekezve a csípős éjjeli szél ellen, amely rendületlenül süvített az arcába. Egy lélek sem járt az utcán, aminek egyébként örült, hiszen nem lett volna túl jó, ha valaki véletlenül meglesi, miközben éjnek évadján ruccan ki a temetőbe. Ahogy elért a temető kovácsoltvas kapujához, egy találkozás jutott az eszébe. 2009. szeptember 1-je, a nap, amikor először találkozott úgy igazából Elenával. Nem mellesleg pont a temetőben akadtak egymásra, és csak itt volt alkalma bemutatkozni. Azon a helyen állt, ahol minden kezdődött. Megrázta a fejét, mintha ki akarná verni a gondolatot a fejéből, és bement a kapun. Ha nem lett volna vámpír, bizonyára ijesztőnek tartotta volna a sötét temető látványát, de így nem is állt meg gondolkozni ezen, pláne, mivel éppen keresett valamit. Vagy valakit. Rendületlenül haladt beljebb a tágas sírkertben, folyamatosan jobbra-balra pillantva, hátha meglát valakit a fák között, esetleg az egyik sírnál állva. Ekkor hirtelen megállt, mert két nagyon ismerős sírkővel találta szembe magát:

Szeretett szüleink,

Grayson Gilbert

és

Miranda Sommers Gilbert

emlékére

2009. május 23.

Johnatan Gilbert

A szeretet sosem múlik el 

De ami feltűnt neki, az nem is az volt, hogy pont Elena szüleinek sírjánál állt meg, hanem az, hogy mindegyiken egy szál friss sárga rózsa díszelgett. Oldalra nézett, és Jenna sírjára pillantott, amely jelöletlen volt:

Mindig a szívünkben élsz tovább.

Mindössze ennyi állt rajta, de mégis, azt is a szokatlan sárga rózsa díszítette. Fogalma sem volt, hogy ki tehette őket oda, de biztos volt benne, hogy nem Elena volt. Tudta, hogy a lány egyrészt nem volt otthon egészen mostanáig, másrészt pedig mindig VÖRÖS rózsát szokott vinni a szülei sírjára, hiszen az volt az édesanyja kedvenc virága. 

Aztán megkapta a választ azzal, hogy valaki hátulról rávetette magát és eltörte a nyakát.

Stefan feje még mindig zúgott egy kicsit, amikor megpróbált felülni. Csak ekkor vette észre, hogy a pulóverjén egy nagy, sötét folt éktelenkedett, és az arcán is egy odaszáradt vérfoltot érzet. Fogalma sem volt arról, hogy mi történt vele, vagy, hogy ki volt a támadója, sőt, ötlete sem volt arról, hogy miért úszik a vérben. Azt sem tudta, hogy az ő vére -e egyáltalán. Aztán ahogy felült és oldara pillantott, meglátott két mellette fekvő, véres hullát. 

XOXO

Nagyjában ugyanekkor Matt is magához tért egy ismeretlen szobában. Miután nagy nehezen felnyitotta súlyos szemhájait, megtapintotta a fejét, amit emlékei szerint betört valaki tegnap éjjel. Azonban az ujjai csak szőke tincseit, és sima fejbőrét érezték. Sérülésnek nyoma sem volt. Óvatosan felült, hangosan sóhajtozva, ahogy érezte a testét járó fájdalmat. Amikor végre sikerült függőleges pozícióba helyeznie magát, körbenézett: egy fehérre festett, egyszerűen berendezett szoba kanapéján ült. A szoba másik végében egy kandallót látott, ahol vidáman pattogott a tűz, mellette pedig két, bézsszínű fotel állt. 

- Végre magadhoz tértél! Már azt hittem, úgy maradsz - csendült fel hirtelen egy ismerős női hang. Matt a hang irányába nézett, és látta, hogy az egyik fotel megfordult. Rebekah-val találta szemben magát, aki keresztbe tett lábakkal ült, furcsán mosolyogva.

- Mit tettél velem? - kérdezte, de olyan gyengének érezte magát, hogy hangja sokféleképpen hatott, csak fenyegetőnek nem.

- Csak megmentettem az életedet, ha érdekel - válaszolta Rebekah egykedvűen. - Amúgy a huszonegyedik században már nem divat a köszönöm?

- Miért kéne neked megköszönnöm bármit is?! Vagy köszönjem meg, hogy nem öltél meg, miután rám ugrottál egyház tetejéről.

- Nem én támadtalak meg, ha nem vetted volna észre, pontosan, hogy megmentettelek!

Matt értetlenkedve nézett az ősi vámpírra, aki közben felállt és töltött magának egy pohár italt.

- Kérsz? - tudakolta. - Ó, várj, lehet, hogy nem tenne jót ezután a kis éjjeli kaland után, nemde?

- Mi történt?

- Mindössze annyi, hogy elkapott egy pszichopata vámpír, de egész véletlenül én is arra jártam, és kiszabadítottalak. Éppen a temető irányába vitt, ha érdekel.

- Szóval, te mentettél meg? - Az ős bólintott. - És nem tudod, ki volt az a vámpír?

- Fogalmam sincs. Sötét csuklya volt rajta, és abban a pillanatban, hogy rátámadtam, elmenekült. Nem mentem utána, hanem ide hoztalak, mert vérzett a fejed, és elég ájult állapotban voltál.

- És mit kerestél te egyáltalán arrafelé? 

- Kihallgatás vége - zárta le a témát Rebekah, egy szúrós pillantást vetve a fiúra. - Azt hiszem, elég jól vagy ahhoz, hogy elmenj.

- Nyugi, nem terveztem tovább maradni a szükségesnél - sóhajtott Matt, majd fölkelt a kanapéról és elindult az ajtó felé. Már majdnem kint volt a villából, amikor mégis hátrafordult és a mögötte álló Rebekah-ra pillantott.

- Azért köszönöm - mondta, és kiment az a kapun.

XOXO

Korán reggel Elena és Damon még mindig mélyen aludtak, de már nem sokáig, ugyanis Damon telefonjának csöngése felverte őket.

- Akárki is, elküldöm a francba - morogta Damon félálomban, amikor kivette a földön heverő nadrágja zsebéből a telefonját.

- Menj a pokolba - szólt bele a telefonba, azonban pár másodperc múlva már sokkal éberebben válaszolt. - Hé, Liz, lassíts! Hogy micsoda? Hol? Oké. Akkor majd szólj, ha van valami.

- Ki volt az? - kérdezte Elena álmosan, miután átfordult a másik oldalára.

- Liz Forbes. 

- És mit akart ilyen korán?

- Megint vámpírtámadás történt. Két halottat találtak a temetőben.

Elena abban a pillanatban magához tért, és villámgyorsan felült, beburkolva magát a takaróba.

- Tessék?

- Két hulla, temető, ma reggel - ismételte Damon.

- Nem tudják, ki volt, igaz?

- Pontosan. De mindenesetre mivel nem temette el a testeket, sőt, semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy eltüntesse a nyomait, vagy egy nagyon agyafúrt, vagy egy nagyon új vámpírral lesz dolgunk.
- Nem lehet, hogy ugyanaz tette, mint aki megölte azt a fiút két hete? - tudakolta Elena.
- Könnyen lehet. A seriff azt mondta, hogy majd hív, ha tud valamit. Azonban addig is...ne izguljunk ezen, jó? Én speciel szívesen aludnék még egy kicsit, tekintettel arra, hogy még csak reggel fél hat van - mondta Damon, egy ásítás kíséretében.
- Támogatom - értett egyet Elena, majd befészkelte magát Damon karjai közé, és újból elaludt.

XOXO

Stefan egy idegbeteg módjára járt fel-alá a Salvatore-házban, néha összetörve egy-egy útjába kerülő antik vázát, lámpát, vagy festményt. Tudta, hogy ezért még kapni fog a bátyjától, de momentán nem ez volt a legnagyobb problémája, hanem az, hogy rettegett attól, hogy ő ölte meg azt a két szerencsétlent a temetőben. Ráadásul azt sem tudta meg, amiért valóban odament, vagyis semmi sem derült ki a büntetésről. Most pedig itt ez az egész rejtély, és könnyen lehet, hogy ő volt a gyilkos. Szerencsére még azelőtt eltűnt, hogy bárki megtalálta volna a két holttestet. Feladni persze nem akarta magát, hiszen annak az lett volna a vége, hogy Damon bezárja a pincébe, és kiéhezteti. Így hát nem tehetett semmit, csak várta, hogy valaki berontson a házba és meggyanúsítsa két ember megölésével. De azok sohasem jöttek.

XOXO

- Az a baj, hogy nagyon meg van kötve a kezünk - sóhatjott fel Liz. - Mivel tudjuk, hogy vámpír tette, nincs túl nagy esélyünk vele szemben.

Késő délután volt. Damon, Elena és a seriff a Gilbert ház nappalijában ültek. Liz igyekezett mindent elmondani nekik az újabb vámpírtámadásról, amely ráadásul két áldozatot is követelt.

- Megmutatnád még egyszer azt a képet? - kérte Damon, a seriff kezében lévő fotóra mutatva. Amint megkapta, még alaposabban nézte meg, mint az előbb.

- Egy férfi, és egy nő. A férfi úgy ötven körül lehet, míg a nő nagyjából harmincöt - tűnődött. - Mit tudunk az áldozatokról?

- A férfi ötvenkét éves, özvegy. Tizenöt éve lakik a városban, de nem nagyon mutatkozott az utcán, amióta a felesége kilenc évvel ezelőtt meghalt egy betegségben. A nő harminchét éves, nem helyi lakos, de tudomásom szerint itt éltek a nagyszülei - felelte Liz.

- Éltek?

- Igen. Pár évvel ezelőtt hunyt el mind a kettő.

- Aha - közölte Damon.

- Tudsz valamit? - kérdezte Elena.

- Azt hiszem, igen. Ahogy mondtad, a férfi özvegy volt, míg a nőnek meghaltak a nagyszülei. Ha minden igaz, mind a városi temetőben volt eltemetve, ugye?

A seriff bólintott.

- Így összeáll a kép - folytatta Damon. - Elég valószínű, hogy mindketten azért mentek a temetőbe, hogy meglátogassák egy családtagjuk sírját, tehát nem odacsalták, vagy erőszakkal odavitték őket. Ez arra utal, hogy a tettes vámpírnak nem volt kifejezett célpontja, hanem azt mészárolta le, aki az útjába került. Szó sincs előre megtervezett gyilkosságról. A vámpír ugye megölte ezt a két személyt, és utána eltűnt, ergo, vagy eszébe sem jutott elvinni a hullákat, vagy nem lehet, hogy nem is volt rá ideje!

- Ezt hogy érted? - tudakolta Liz.

- Azt mondtad, mindkettő halála durván hajnali fél öt és fél hét között állt be. Így nagyon könnyen lehet, hogy a vámpír azért menekült el, mert mire végzett az evéssel, már felkelt a nap - magyarázta Damon. - Ha pedig nincs valami olyan tárgya, mint a gyűrűm, ami megvédi a napfénytől, akkor porrá ég a napon. Tehát, szinte biztos, hogy egy új vámpír lehetett, mert nem számolt a hajnal következményeivel.

Liz és Elena tátott szájjal hallgatták Damont.

- Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy felajánljak neked egy nyomozói állást - mondta a seriff. - Amennyiben ez valóban így történt, akkor teljesen fölöslegesen keressük a tettest a temető környékén.

- Valószínűleg. És ha tényleg egy újszülöttről beszélünk, akkor könnyebben el is kaphatjuk - vigyorgott Damon.

- Azért így mindjárt más - Liz halványan elmosolyodott, majd felállt. - Köszönöm a segítséget. Szólok, ha tudunk valamit - búcsúzott, és magára hagyta a két vámpírt.

- Te egyszerűen zseniális vagy - jegyezte meg Elena, miután bemászott a fiú ölébe.

- Inkább csak tapasztalt - nevetett Damon. - Százhetven év alatt megtapasztalsz ezt-azt. Egyébként nem vagy éhes? Mert én speciel kedvet kaptam egy kis A+-hoz.

- De, már reggel óta nem ettem - sóhajtott Elena. - Mi lenne, ha főznénk hozzá valamit? 

- Benne vagyok. Teríts meg, addig én előkészítem a kaját, oké?

- Igenis, Nyomozó úr! - Elena egy gyors csókot nyomott Damon szájára, majd a konyhába suhant. Először kipakolta a mosogatógépet, majd egyenként letörölte a tányérokat, míg Damon eközben hozzálátott a baconös csirke elkészítéséhez. 

Ekkor egy hosszú, türelmetlen hang szólalt meg: a csengő.

- Hát ez meg ki lehet? - tudakolta Damon.

- Nem tudom - vont vállat Elena, kezében egy jó nagy torony tányérral. - Megyek, megnézem.

- Tedd le azokat a tányérokat, szívem - szólt utána Damon. - Nehogy összetörd.

- Nyugi, nem fogom!

Elena közben odaért az ajtóhoz, és szabad kezével kinyitotta azt. És egy pillanat múlva az összes tányér csörömpölve zuhant a földre, és tört ripityára a lány lábainál.

- Úristen! - sikított fel Elena, aki sóbálvánnyá dermedve, rémülettel vegyes hitetlenséggel bámulta az előtte álló személyre. Mert az, aki az ajtóban állt, nem más volt, mint maga a büntetés.

A következő rész tartalmából...

Jön a második évad! [INFÓ]

ELSŐ ÉVAD: BÓNUSZFEJEZET

SZ.J.: Hát emberek, ennyi volt az első évad! Remélem, hogy tetszett a befejő rész. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy egy játékra invitáljalak benneteket: ÍRJÁTOK LE KOMMENTBEN, szerintetek ki áll az ajtóban, akitől Elena ennyire megijedt! Azon kommentelők, akik eltalálják a rejtélyes valaki kilétét, kérhetnek majd tőlem egy egyrészes fanfictiont az általuk kiválasztott szereplőkről. A játékról majd bővebben szólok még.

Emellett borzasztóan örülnék, ha leírnátok véleményeteket az első évadról. Sokat segítenétek vele!

Köszönöm, hogy eddig is olvastátok a történetet!

A második évad első része február 26-án jelenik meg. De előtte kaptok még egy bónuszfejezetet az első évadhoz, amelyben sok kérdés megválaszolásra kerül.

Tehát, várom a véleményeket! :)