Élet a halál után - 9. rész

Korhatár: 16
Szemszög: Elena
Figyelmeztetés: Sötét témák

IX. fejezet - Két év sötétség

Egy sötét sikátorban álltan és vártam… Az alkalmas pillanatra, hogy előbújjak rejtekemből, akár egy tigris, aki a bozótban lapulva várja, hogy áldozata megérkezzen. Minden erőmmel a hallásomra koncentráltam, mikor téved valaki, olyan közel hozzám, hogy nagyobb feltűnés nélkül elkaphassam. Közbe visszagondoltam az elmúlt két évemre…

Minden azzal a végzetes estével kezdődött, amikor Damon egy élőt hozott a lakásunkba, hogy belőle igyak… Ellenálltam és küzdöttem a vérszomjammal, amíg csak bírtam. Egészen addig, amíg Damon meg nem harapta a lányt és a vérszag porig égette az összes önuralmamat… Rávetettem magamat és az utolsó cseppig kiittam a vérét. Ezek után olyan erővel tört rám a bűntudat és a kétségbe esés, hogy Damon-t is megtámadtam, és ha nem lett volna halhatatlan, biztos megöltem volna. Végül elmenekültem a lakásból és a régi életemből. Egy régi elhagyatott házban leltem menedékre a város másik felében, gondoltam elég messze vagyok, hogy Damon ne találhasson rám. A ház nem volt valami nagy szám, a nappalit leszámítva csak egy hálószobája volt, meg a fürdő és a konyha. Én azonban, csak a nappalit „használtam”. Napokig ki se mozdultam a házból, csak gubbasztottam a sarokban, mozdulatlanul. Meg akartam halni… A bűntudat teljesen felemésztette régebbi énemet és a lelkemet. Nem akartam többé ezt a világot. A sors azonban ismét más utat szánt nekem… Nem számoltam mennyi ideje vagyok szökésben, már azt is csak megtippelni tudtam, hogy milyen napszak van. Egyik éjjel szörnyű vihar volt, eget rázó mennydörgés és villámlások váltották egymást. Én még mindig a „sarkomban” gubbasztottam, nem érdekelt semmi. Azonban egyszer csak, kinyílt a bejárati ajtó és egy középkorú, szagából ítélve elég ittas férfi támolygott be rajta. Nyilván menedéket keresett éjszakára. Arra azonban valószínűleg a legrosszabb álmaiban sem számított, hogy mivel találja magát szemben, a házban. Egyre közelebb jött hozzám, vérének szaga szinte marta a torkomat. Végül átlépte azt a bizonyos határt ahonnan már nem volt visszaút. Észrevett…
- Ki maga? Mit keres itt? – szólalt meg rekedtes hangos, közben a belőle áradó tömény alkoholszagtól, szinte felfordult a gyomrom… Halk morgás tört fel a torkomból, és rávetettem magam. A földhöz szorítottam és nem törődve a kiabálásával, kapálózásával a nyakába haraptam és mohón inni kezdtem a vérét… Borzalmasan keserű volt a vére, nyilván az alkoholtól, de a vér az vér, és nekem vér kellett. Egyre többet és többet akartam, amikor hallottam, hogy szíve egy utolsót dobban, majd örökre elhallgat, lemásztam a tetemről és ismét elmenekültem… Egy idő után azonban ez is kevésnek bizonyult, mindig többre és többre vágytam, míg nem átváltoztam egy érzések nélküli gyilkoló géppé, akit csak a vérszomj hajtott. Még most is tisztán emlékszem arra, ez estére. Chichagoban voltam. Beültem egy bárba és rendeltem egy dupla whiskyt, majd rendeltem még egyet, meg még egyet és még egyet… Végül teljesen lerészegedtem és mindenkiben potenciális vacsorát láttam, de igyekeztem türtőztetni magam és nem nyilvános mészárlást csinálni. Amikor viszont két részeg férfi egymásnak esett és az egyik megvágta magát az összetört poharakra esve, elszabadult a pokol… Egy pillanat alatt termettem mellette és haraptam a nyakába. Valósággal szétmarcangoltam mi közbe kiszívtam belőle minden csepp vért. Ennyivel azonban nem értem be… Szép sorban mindenkit megöltem, akit a bárban találtam, majd kiosontam a vészkijáraton. Mivel csak egyetlen helyet ismertem a városban egyenesen odamentem. Stefan lakása semmit se változott az utolsó látogatásom óta. Miért is változott volna? Nem maradhattam sokáig, elég ronda kupit hagytam magam után. Végig néztem magamon, tetőtől talpig véres voltam… Így nem mehettem utcára, így kerestem
pár kevésbé feltűnő ruhát Stefan régi holmija között. Alig egy órával később feltűnés nélkül kisurrantam a lakásból és elhagytam Chichagot és elkezdtem körbeutazni a világot… Sehol nem maradtam tovább két-három napnál, mivel amerre csak jártam hullákat hagytam magam után, ráadásul elég feltűnően. Nem gondoltam arra, hogy a tetteimnek lehet következménye, arra meg pláne nem, hogy mik lehetnek azok a következmények. Nem élveztem, nem is bántam. Csak vérszomjas vámpír voltam, és csak a vér érdekelt… Időközbe finomítanom kellett a technikámon, mivel túl nagy feltűnést keltettem némely városokban és volt alkalom arra is, hogy csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy az utolsó pillanatban el tudtam menekülni. Bár még mindig sorjáztam a hullákat, de már kisebb feltűnéssel. Egy évvel az után, hogy elhagytam Damon-t, megtanultam rendesen vadászni. Elcsaltam az áldozataimat és sötét sikátorokban ittam belőlük, majd a helyi kukákba, vagy mögé rejtettem el őket, így mire megtalálták őket, én már messze jártam… Eleinte furcsa volt csak a vérszomjnak élni és semmi mást nem érezni, idővel azonban hozzászoktam és szinte már természetes volt. Egyre több időt tudtam eltölteni egy adott helyen. Volt, hogy egy hetet is eltöltöttem egy helyen, de végül mindig tovább kellett állnom, amikor felfedezték az első áldozataimat. Tudtam, hogy nem kéne megölnöm őket, de nem tudtam, hogy csináljam és mivel egyedül voltam senki nem tanított meg rá, hogy lehet gyilkolás nélkül táplálkozni. Az elmúlt két év alatt Damon számtalanszor veszélyesen közel került ahhoz, hogy rám találjon, így előle is menekülnöm kellett. Nem akartam tőle többé semmit, hisz részben ő tehetett arról, hogy ilyenné váltam. És ezen nem tudtam túllépni.
Körülbelül egy hete visszatértem Chichagoba, Stefan belvárosi lakásába. Ez volt az első alkalom, hogy visszatértem valahova, ahol jártam az elmúlt két évben. Kicsit furcsa volt itt lenni, tekintve hogy itt vittem véghez életem legnagyobb mészárlását. Azóta nem ittam egy csepp alkoholt sem… Az előző helyen egy időre elláttam magam vérrel, így itt az első pár napot, csak megfigyeléssel töltöttem. Csak lődörögtem a városban, felmértem a terepet, hogy hol tudom a legkisebb feltűnést kelteni a vadászattal.


Ismét a sikátorban voltam. Készen arra, hogy öljek. Pattanásig feszültek az idegeim, mint mindig, amikor vadásztam. Behunytam a szemem és minden erőmmel a hallásomra koncentráltam. Már az első napon kiszúrtam magamnak egy lehetséges áldozatot. Figyeltem pár napig, merre jár, mikor végez a munkahelyén… Mélyet szippantottam a levegőből és megéreztem annak a tömény parfümnek az illatát,a mitől már az első nap is úgy éreztem megfullaszt, vérének édeskés illata, azonban sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet. Tipikus elkényeztetett, új gazdag, buta liba volt. Könnyű préda, pont ezért választottam… Megnyaltam kiszáradt számat és magamban lejátszottam, miként fogom elkapni és elhallgattatni. Kijjebb léptem a sikátorból készülve arra, hogy az utolsó pillanatban „véletlenül” belebotoljak, megigézzem, hogy csöndben maradjon, amíg én szépen az utolsó csepp vérét is kiszívom. Már épp indultam volna, amikor egy másik vámpírnak a jelenlétét éreztem meg. Hirtelen pánikba estem és gyorsan körbenéztem, hátha meglátom valahol, de nem láttam semmit, csak éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Kezdtem pánikba esni, mert tudtam, hogy ha most megtámadom a lányt, a másik vámpír is észrevesz, ha még nem vett észre, de ha megérzi a vér szagát, biztos ő is rákap. Elengedni viszont nem akartam, már túlságosan beleéltem magam a dologba, ahhoz, hogy ilyen könnyen kicsússzon a kezeim közül a zsákmányt.
- Milyen állatiasan gondolkozom! korholtam magam gondolatban. Úgy döntöttem, módosítok kicsit a tervemen és inkább hagytam, hogy elsétáljon mellettem, majd a nyomába szegődtem. Úgy éreztem viszont,
hogy nem ő az egyetlen, akit követnek. Még mindig éreztem a másik vámpír jelenlétét, ami azt jelentette, hogy követnek. Egyre jobban idegesített a jelenléte, mert nem tudtam, tőle a dolgomra koncentrálni… Végül csalódottan, de feladtam a nő követését, és inkább más „vacsora” után néztem. Nem kellett sokáig keresnem, és kiszúrtam magamnak egy pár évvel idősebb nőt. Nem volt benne semmi extra. Teljesen átlagos volt. Követtem egy darabig közbe tanulmányoztam a mozgását, és próbáltam kitalálni, hogyan kapjam el. Szinte hazáig követtem és már készültem lecsapni rá, amikor az egyik ház bejárati ajtaja kinyílt és egy három-négy éves forma kislány totyogott ki a házból. Hangos kacagással futott a nő felé és a nyakába csimpaszkodott, amint beérte. Mintha kést döftek volna a szívembe és alaposan megforgatták volna benne. Valami,a miről azt hittem, már rég kiveszett belőlem, valahol mélyen újra életre kelt és nem voltam képes ártani a nőnek, vagy a kislánynak. A pillanat tört része alatt tűntem el a környékről. A házak tetején ugrálva mentem vissza a „lakásomba” remélve, hogy útközbe lehiggadok. Mire hazaértem nagyjából elmúlt az a szörnyű fájdalom a szívemből, de nem volt már értelme újra elindulni, így bár csalódottan, de feladtam a vadászatot. „Majd holnap bepótolom” gondoltam magamban. De nem értettem, mi volt ez az érzés az imént. Az elmúlt két évben egyszer se éreztem…
Egész éjjel fenn voltam, és azon gondolkoztam, vajon ki lehetett a vámpír, aki követett. Eddig eggyel se találkoztam, pedig elég sokfelé jártam mostanság. Több száz megoldást pörgettem végig az agyamban, végül hármat tartottam reálisnak:
1. Valaki felismert és ezért követ, de csak pár vámpírt ismerek
2. Valaki összekevert Katherine-nel és ezért közvetett
3. Szimplán csak paranoiás vagyok

Reggelre karikás szemekkel és hulla fáradtan nyúltam végig az ágyon. Amióta először itt jártam sokszor gondoltam Stefan-ra. Damon biztos neki is elmondta, hogy mi történt és ő is aggódott értem, vagy a keresésemre is indult. Másrészről, ő is volt hasonló helyzetben és talán tudott volna segíteni. Ez leginkább akkor foglalkoztatott, amikor nem tudtam rendesen vadászni és kezdtek úrrá lenni rajtam az érzelmeim, amiket minden erőmmel, próbáltam kikapcsolni. Volt pár gyenge pillanatom, amikor majdnem felhívtam, de végül mindig arra ólálkodott valaki, akit elkaphattam és megöltem, így ismét elnyomva az érzéseimet. Néha, amikor nem jutottam időben vérhez és elkezdtem érezni, csak végtelen ürességet, bűntudatot és magányt éreztem. Ilyenkor vagy elmentem vadászni és nem törődve azzal, hogy lebukhatok őrölt vérfürdőt csináltam, vagy őrült módjára tomboltam és törtem zúztam, utóbbi gyakoribb volt.
Estig próbáltam nem bedilizni és készíteni egy új haditervet, a vadászathoz, mert nem lenne szerencsés, ha ma is utamba lenne az ismeretlen vámpír, majd amint besötétedett elindultam. Ezúttal sokkal elszántabb voltam, az előző esti kudarctól felpaprikázva. Ezúttal a külvárosban próbálkoztam, hátha ott nem lesz társaságom. Találtam egy sikátort, amit megfelelő rejtekhelynek bizonyult. Az első áldozatomat gond nélkül kaptam el. Berántottam a sikátorba, elhallgattattam és szépen leszívtam. Amikor éreztem, hogy nem ver többé a szíve ellöktem magamtól a holttestet és elrejtettem a kuka mögé. Vérszomjam azonban semmit se csillapodott, így tovább indultam. Pár utcával arrébb mentem, hogy ne ugyanazt a sikátort töltsem meg hullákkal. Eleinte csak sétálgattam, nézelődtem, méregettem az embereket, aztán meg láttam Őt… Magas, izmos alkat, sötét haj, fekete bőrdzseki és az az illat… „Lehetetlen. Ez nem lehet Ő…” gondoltam magamban. Óvatosan mögé osontam, már amennyire ez a nyílt utcán lehetséges. Behúzódtam az egyik kis utcába és a házak tetejére felkapaszkodva elé vágtam és bevártam. Amikor megláttam az arcát rá kellett jönnöm, hogy csak összekevertem vele. Nagyot sóhajtva próbáltam megnyugtatni magamat Hála istennek, hogy nem Damon volt az. Próbáltam újra ráhangolódni a vadászatra és ismét elindultam. Egy kis parkban kötöttem ki végül és egy fa tövében húztam meg magam, ahol teljesen rejtve maradhatok. Egy fiatal srác imbolygott el előttem, és elég könnyű lett volna elkapnom, de a jelek szerint be volt lőve. Egy narkós vére, pedig még a vámpírokra is jelent némi veszélyt. Azt leszámítva, hogy ha vérről volt szó elvesztettem az eszem, néha meglepően logikusan tudtam gondolkozni. Furcsálltam a dolgot, de örültem neki, hogy legalább az eszem nem ment el teljesen. Leültem a fa tövében és vártam az alkalmas pillanatra. Mélyeket lélegeztem, remélve, hogy valamit felém fúj a szél, és végre folytathatom azt, amiért idejöttem. Felkaptam a fejem, mert valamit tényleg felém fújt a szél, viszont nem azt, amit akartam. Ugyanaz a különös érzés lett úrrá rajtam, mint előző este, hogy figyelnek. Most azonban az illatát is éreztem és nem örültem neki. Ebben a pillanatban jelent meg előttem egy húsz év körüli srác. Magas volt és elég termetes alkat, de inkább az izomtól. Biztos valami sportoló féle lehetett. Viszont aggasztott, hogy észrevett és elindult felém, mert jelen pillanatban felért volna egy öngyilkossággal is, ha megtámadtam volna. Már pedig, ha túl közel jön, nem fogom tudni megállni… Próbáltam nem lélegezni, mert a szél egyenesen az arcomba fújta az illatát. Amikor elért hozzám vérének illata, úgy éreztem magam, mint akinek sósavat csorgatnak végig a torkán, marta égette… A fiú pedig egyre közelebb és közelebb jött, én pedig lassan az őrület határán voltam. Aztán hirtelen minden kitisztult és rájöttem, mi a megoldás.
- Eltévedtél? Segíthetek? – kérdezte kedves hangon, amikor odaért hozzám. Nem volt különösebben jóképű, de már rég nem az érdekelt, hogy néz ki. Még mindig éreztem a másik vámpír jelenlétét, azonban, ha sikerül a tervem, talán megszabadulhatok tőle. A fiú elé léptem és mélyen a szemébe néztem.
- Gyere velem! - parancsoltam rá reszelős hangon, közbe karon fogtam és elkezdtem bevezetni a házak közé. Amikor már biztonságban éreztem magam nekidöntöttem a srácot az egyik ház falának és ismét a szemébe néztem…
- Maradj veszteg és ne kiálts! – parancsoltam rá újfent, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna a nyakához hajoltam és belemélyesztettem a fogaimat, majd nagy kortyokban kezdtem inni a vérét. Tudtam, hogy nem lenne szabad megölnöm őt ezen a környéken, mert túl kockázatos lenne itt hagyni a holttestét, de ahogy megéreztem a vérét a számban kikapcsolt az a minimális önkontrolom is, ami visszatartott attól, hogy hülyeséget csináljak és csak arra tudtam gondolni, hogy annyit igyak belőle, amennyit csak lehet. Éreztem, hogy gyengül, és egyre lassabban ver a szíve, de képtelen voltam leállni…
A következő pillanatban valami olyasmi történt, amire soha még csak gondolni se akartam vagy tudtam. Egy kar fonódott a torkomra kiszorítva belőlem a szuszt. Elengedtem a fiút, aki halálra rémült szemekkel nézett ránk, nem is tudta mi történik vele. Ebben a pillanatban azonban én sem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Egy pár barna szem került elém, de még mindig szorította a torkom…
- Ne mozdulj! – hagyta el a parancs a száját, majd éreztem, hogy a testem megmerevedik, és nem tudok megmozdulni többé. bárhogy küzdöttem, nem tudtam mozdulni. Tudtam, hogy csak egy ős tud megigézni egy vámpírt, azonban nem tudtam, most melyikhez van szerencsém. Oda fordult a fiúhoz és őt is megigézte…
- Nem történt ma este semmi! Haza mész és lefekszel aludni! – parancsolt a fiúra, s közbe letörölte a vért a nyakáról.
- Nem feledkeztél meg valamiről? – kérdeztem ingerülten pár perccel később, amikor a fiú belépett a háza ajtaján. Kezdett egyre jobban frusztrálni, hogy nem vagyok ura a testemnek…
- Nem szöksz el? – kérdezte komoly hangon és felém fordult…
- Kol? Mi a francot keresel te itt? – csattantam fel dühösen. Nem akartam elhinni, hogy pont a legidegesítőbb őst fogtam ki …
- Most elengedjelek vagy beszélgessünk? – kérdezte nevetve.
- Engedj el! – válaszoltam morogva
- Oké, szabad vagy… - mondta ki a szavakat és újra ura voltam a testemnek
- Majd ha bolond leszek -  gondoltam magamban és minden erőmet összeszedve futásnak eredtem. Még hallottam Kol hangos nevetését, mintha számított volna rá, hogy meglépek… Nem érdekelt, csak futottam, ahogy a lábam bírta. Pár perccel később egy kis utcában leltem menedékre és próbáltam meghúzni magamat, ami nehéz feladatnak bizonyult, mivel a futástól vadul ziháltam és ezzel elég nagy zajt csaptam. Megéreztem Kol illatát és tudtam, hogy nincs több erőm menekülni előle, de azért megpróbáltam. Épp készültem elrugaszkodni a földtől, amikor egy másik vámpír jelenlétét és megéreztem. gondolkodni se volt időm, olyan gyorsan ért a támadás. A másik vámpír egy szempillantás alatt termett mellettem, rúgta ki alólam a lábamat és szegezett a földhöz a torkomnál fogva. A fájdalomtól összeszorítottam a szememet…
- Örülök, hogy látlak Elena- szólalt meg kedves hangon, azonban mivel még mindig a földhöz voltam szegezve a torkomnál fogva és nem kaptam levegőt, részemről nem volt kölcsönös az öröm.
- Tényleg azt hitted, hagyunk elmenni, miután ennyit kutattunk utánad? – tette hozzá nyugodta hangon. Ez eszembe juttatta, hogy ki lehet a másik vámpír … Hisz én ezt a hangot ismerem! Kinyitottam a szemem, nem kis megdöbbenésemre a fölöttem álló vámpír tényleg az volt, akinek gondoltam. Elfojtott hörgésszerű hang jött ki csupán a torkomon, viszont gyengült rajta a szorítás is végre kaptam levegőt, végül alig hallható rekedtes hangos megszólaltam…
- Elijah?

10. rész >>