Always and forever - 5. Szemtől szemben

Sziasztok! Elment vele pár órám, de sikerült, másfél órás késéssel hozom az új részt, ami szerintem még belefér. (Főleg mivel egyelőre úgysincs nagyon rendszeres olvasóm, attól tartok...) Remélem, megérte fáradnom vele. :)

Napjainkban:
A sötét, kihalt kis utcácskán álló két férfi számára egyedül a fejük felett pislákoló, villogó utcai lámpa szolgáltatott némi fényt, noha ez nem okozott nekik különösebb nehézségeket, ugyanis a kedvezőtlen látási viszonyok ellenére kitűnően funkcionáltak érzékeik, hiszen vámpírok voltak. Így aztán olyan részletesen látták egymást, és környezetüket, mintha mikroszkóp alá helyeztek volna mindent, amire ráemelték pillantásukat. Hiába lett volna teljes a sötétség, tökéletes éjszakai látásuknak ez meg sem kottyant volna.
Ugyanezért nem csak a hibásan működő utcai lámpa kattogását, de egymás lélegzetvételét is hallották, sőt, a pár kereszteződéssel arrébb elhaladó autó motorzúgásának hangját is be tudta azonosítani hiperérzékeny fülük.
Nos, a vámpírságnak bizony vannak előnyei is, nem csak buktatói.
- Remélem, egyedül jöttél, és nem kell tartanom egy esetleges nemkívánatos társaság megjelenésétől – törte meg a feszült, kissé kínos némaságot Klaus, továbbra is fenntartva tettetett közönyének látszatát, noha belül érezte, mekkora súlya van minden egyes másodpercnek.
- Én is üdvözöllek, fivérem. Valóban régen találkoztunk – bólintott udvariasan Elijah, figyelmen kívül hagyva a másik férfi hangnemét. – Hogy eloszlassam aggályaidat, egyedül vagyok. Úgy gondoltam, ez a találkozás, és a témája csak ránk tartozik – jegyezte meg válaszul. – Merem remélni, hogy ezzel te is egyetértesz? – vonta fel jelentőségteljesen a szemöldökét, utalva arra, hogy ő sem kíván konfliktusba keveredni Klaus embereivel.
- Ez csak természetes – eresztett meg egy szemtelen farkasvigyort a fiatalabb ősi, miközben ujjai ráfonódtak a kabátzsebében rejtegetett tőr markolatára. Ez az apró mozdulat nem kerülte el Elijah figyelmét, de egy szemrebbenéssel sem mutatta, hogy tudná, mire készül öccse. Nyugodtan tett még pár lépést Klaus felé, és folytatta a beszélgetést.
- Tudod, sokat merengtem a múlton, miközben igyekeztem elkerülni téged – kezdett bele Elijah kertelés nélkül, elhatározva, hogy minél többet előad mondanivalójából, mielőtt Klaus megpróbálná leszúrni, amire tudta, nemsokára sor fog kerülni.
De azt akarta, hogy öccsében legalább el legyen vetve a gondolat csírája, miszerint nem ez a legmegfelelőbb megoldás a család összetartására. Később ráér még végiggondolni ezt az egészet, hiszen most bosszús tiltakozásnál többet úgysem fog érezni az ötletre, sőt, valószínűleg szimplán figyelmen kívül hagyja. Ám egy idő után fel fog rémleni előtte ez a szituáció, és hátha elgondolkodik azon, amit most a bátyja a tudtára akar hozni. Elijah legalábbis nagyon remélte, ugyanis csak ezért volt hajlandó aznap éjjel személyesen találkozni Klausszal.
De már nagyon elege volt az örökös bujkálásból, menekülésből, nem is beszélve a sok szívességről, amivel a számtalan boszorkánynak és vámpírnak tartozott, akik útjai során segítségére voltak valahogy. Belátta, hogy ez nem mehet így tovább a végtelenségig, és hajlandó volt ő megtenni az első lépést. Bízott benne, hogy öccse hajlandó lesz megtenni a másodikat.
- Volt időm végiggondolni, mi vezetett el idáig, és szeretném, ha te is látnád, amit én látok – vezette be Elijah a mondanivalóját, szándékainak megfelelően elég hatásosan.
Bár Klaus eddig semmi jelét nem mutatta, hogy a legkisebb mértékben is érdekelné, amit a bátyja mond, és valószínűleg elhatározta, hogy úgy tesz, mintha nem is hallaná, erre a megfogalmazásra azért felkapta a fejét. Dühösen ráncolta szemöldökét, és nem értette, honnan veszi a másik férfi a bátorságot, hogy azt állítsa, valamit jobban tud, mint ő, és ráadásul neki, Klausnak, szüksége van a segítségére, hogy ő is megértse. Egyenesen felháborító. Pár pillanatig vívódott magában, hogy válaszoljon-e egyáltalán, de végül győzött a kíváncsisága.
- Na jó, áruld el, oh, bölcs bátyám, mi az, amit csak te tudhatsz, és halaszthatatlan szükségét érzed, hogy átadd nekem ezt a tudást – hajtott fejet Klaus, és hevesen gesztikulált hozzá kezeivel, hangjából csak úgy csöpögött a gúny, ügyesen elrejtve a kíváncsiságot.
- Kicsit kevesebb lelkesedéssel is lehetett volna – húzta el a száját Elijah, és csalódottan csóválta a fejét. Klaus semmit nem változott az évszázadok során. Ugyanolyan nehéz dió lesz.
- Szerintem nem velünk, testvérekkel van a baj, ha összetartozásról van szó – kezdett bele egy sóhajjal az idősebb ősi, kihasználva, hogy Klaus ideiglenesen nem próbál észrevétlenül tőrt döfni belé. – Sokkal inkább a körülményeknek köszönhető, hogy nem sikerült együtt maradnunk, miután vámpírrá váltunk, és megfogadtuk, hogy örökre ott leszünk egymásnak. Mind komolyan gondoltuk. Mi nem vertünk át, vagy hagytunk el téged, öcsém – halkult el a hangja Elijahnak.
Végre, oly sok idő után kimondta, amit nagyon sokáig önmagának sem tudott megfogalmazni. Egy pár pillanatig válaszra várva nézett Klausra, azonban öccse elnyílt szájjal, az elmondottak hatása alatt állva várta a folytatást.
- Tehát nem minket kéne cselekvésképtelenné tenned, hosszadalmas halálra ítélned, hogy egy koporsóban kelljen kuporognunk. Nem minket kéne üldöznöd, amíg Mikael szabadon szövögetheti a családellenes terveit, Katerina pedig játszva menekülhet előled. Nem minket kéne kivonnod a forgalomból, mikor, akármilyen hihetetlen is, akár segíthetnénk is neked, testvér – érvelt ékesszólóan Elijah, teljesen beleélve magát, gondosan válogatva a szavakat, hogy elmondhassa, amit magában már oly sokszor eltervezett. Klaus továbbra is elkerekedett szemekkel bámult.
- Szóval… Mi lenne, ha kicsit átértékelnéd magadban a dolgokat? Tudom, hogy ez nem egyszerű, de rájöttem, hogy én is hibáztam. Hibáztam, mikor ahelyett, hogy mindezt végiggondoltam volna, elmondtam volna neked, szembeszálltam volna a problémákkal, csak menekültem előlük. Rosszul tettem, hogy vakságot tettettem, rosszul tettem, hogy az egyszerűbb utat választottam, és rosszul tettem, hogy csak most mertem cselekedni. Viszont megbántam mindezt, és azt szeretném, hogy bocsáss meg, amiért nem voltam jó testvéred, és cserébe lásd be, hogy te sem vagy tökéletes. Egyikünk sem az – billentette félre a fejét Elijah, kissé bűnbánóan fixírozva öccsét, aki végre reagált a hallottakra.
Mikor bátyja azt mondta, hogy senki sem tökéletes, még ő sem, és ezt be kéne látnia, az még ilyen mélyre szántó és elgondolkodtató gondolatok mellett is megsebezte büszkeségét. Ám mikor szólásra nyitotta a száját, Elijah félbeszakította. Ha már ilyen sokat el tudott mondani abból, amit akart, nem akarta, hogy bármi is benne rekedjen. Megnyitotta a csapot, és most nem akarta elzárni, amíg meg nem telik az edény.
- Ne, várj… befejezem. Nem azt kérem, hogy kezdj el térden állva bocsánatért könyörögni, nem is lenne jogos. Nem azt kérem, hogy máról holnapra változtasd meg az egész életed gyökeresen. Csak hogy hallgass meg, és gondolkodj rajta. És hogy fogadd el a bocsánatkérésem, ugyanis én már készen állok rá, hogy bocsánatot kérjek, amiért magadra hagytalak a család összetartásának gondjával, míg ez az én dolgom lett volna legidősebb testvérként – roggyant meg Elijah válla. Hiába gondolta már végig több tucatszor, egyáltalán nem volt könnyebb kimondania, hogy kudarcot vallott.
- Nos, mit gondolsz, öcsém? Most már kérlek, mondj valamit – intett Klaus felé kíváncsian, alig várva a visszajelzést, hogy vajon sikerrel járt-e.
- Én… nem is tudom – hebegett-habogott Klaus, még mindig kissé döbbenten. Aztán lassan eljutott hozzá minden tartalom, és igyekezett összeszedni magát. – A bocsánatkérést mondanám, hogy elfogadom, de nem hiszem, hogy lenne miért bocsánatot kérned – kezdte, mire Elijah arcán csodálkozás, hitetlen öröm terült szét. - Nem tudom, miről beszélsz, bátyám. Nincs itt semmiféle probléma, vagy családcentrikus kényszer a részemről. Valamit nagyon benéztél – húzta gunyoros mosolyra a száját Klaus, és elnézően megcsóválta a fejét.
- Ellenben látom, mennyire megviselte szegény kicsi lelkedet ez a nehéz gondolatmenet, úgyhogy mit szólnál, ha most szépen lepihenhetnél pár évszázadra egy kényelmes kis koporsóban? Csak neked tartom fenn – vigyorgott szélesen a fiatalabb ősi, és elégedett volt, hogy nagy kegyesen még fel is ajánlotta a lehetőséget. Na nem mintha befolyásolta volna döntését, hogy Elijah mit reagál.
Már húzta elő a tőrt a kabátzsebéből, és lépett egy aprót a bátyja irányába, aki csak állt leforrázva. Nyilván nem számított túl érzelgős, őszinte, vagy egyéb klaustalan jelenetre, de azért annak örült volna, ha bármilyen hatást ki tud váltani az öccséből a szokásos bunkóságain kívül.
Klaus megfeszült, mint az áldozatára leső vadállat a támadás előtti utolsó pillanatban. Elijah látta a mozdulatot, és tudta, mi következik most, azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy ennyire reménytelen eset legyen az öccse. Viszont koporsót sem akart.
- Csak gondolkozz rajta – suttogta, de nagyon jól tudta, hogy Klaus tisztán hallja a szavait, és pont egy ezredmásodperccel azelőtt, hogy a tőr átdöfte volna visszafogott öltönyének minőségi anyagát, elsuhant.
Klaus őrjöngő üvöltése az egész negyedet bezengte, és elülte után még sokáig visszhangzott az ősi vámpír fülében, aki magába roskadva gubbasztott egy kihalt park lepusztult padján, csillogó szeméből apró csepp csordult ki, és gördült végig akadálymentesen az arcán, hogy aztán az álláról lehullva miniatűr nyomot hagyjon a méregdrága öltöny sötét szövetén.



10. század:
- Naa, Elijah, mondd már el végre, hová megyünk! – kérlelte Klaus a bátyját, ám az továbbra is hajthatatlannak bizonyult.
- Nem. Mindjárt meglátod úgyis – ingatta a fejét az idősebb fivér, és magában remekül szórakozott öccse kíváncsiságán. Pedig ő szólt, hogy ne számítson olyan nagy dologra, de úgy tűnik, nem volt elég világos. Azért remélte, hogy nem fog csalódást okozni Klausnak, hiszen egyáltalán nem az lett volna a cél.
- De én nem akarok addig várni – biggyesztette le alsó ajkát Klaus, és duzzogva karba tette a kezeit, de a szemében ott csillogott a huncut mosoly árnyéka, mutatván, hogy nincs is igazán megsértődve a nagy titkolózáson, inkább izgatottan várja, mi sül ki ebből. Elijah elmosolyodott, és megtorpant, megállásra késztetve ezzel öccsét is.
- Hunyd be a szemedet – pillantott le a kisfiúra, és mikor az abban a pillanatban olyan szorosan összezárta a szemét, hogy valószínűleg káprázott belülről, Elijah a fiatalabb Mikaelson fiú keze után nyúlt, és magával húzta.
Félretolt egy páfrányt, kikerült néhány hatalmas gyökeret, melyek a fából kinőve nem tűntek el a föld alatt, mint megannyi társuk, hanem a talajból felfelé törekedtek, csak hogy kigáncsolhassanak megannyi figyelmetlen arra járót. Öccsét maga elé kormányozta, mert két fa közti résen csak libasorban fértek el, majd mellélépett, egyik kezét a fiú vállára helyezte, és végre így szólt:
- Kinyithatod – adta meg az engedélyt, egyetlen egy szóban. És nem is volt szükség hosszadalmas megfogalmazásra, hiszen a látvány önmagáért beszélt. Nem volt szükség agyonfogalmazott, magasztos szóvirágokra, hiszen Klaus, amint kinyitotta a szemét, meglátta, miért hozta el ide Elijah, és hatalmas, noha kissé bizonytalan vigyor terült el az arcán, mintha nem értené, hogy ezt miért mutatják meg neki, ennek ő miért lehet a részese.
- Ez egy…? – bukott ki belőle, de nem fejezte be a kérdést, az elhalt, mielőtt kiejthette volna a száján, sőt, valószínűleg gondolatban sem fejezte be. Tett egy nagy lépést előre, arcán mohó kifejezéssel, majd hirtelen megállt, és kérdő tekintettel hátranézett Elijah-ra, engedélyre várva, hogy felfedezhesse a helyet. A bátyja helyeslően biccentett egy aprót, és lassan követte a lelkesen rohanó kisgyereket, tudva, hogy tökéletesen sült el az ötlete, ennél jobbat ki sem találhatott volna. Pedig Klaus még nem is látta a lényeget!
A kisfiú óriási hévvel vetette magát az apró tisztás közepén található, szemmel láthatóan amatőrkezek által készült kis viskóba. Nos, tény, hogy bőven hagyott maga után kívánnivalót a munka minősége, de Elijah szívét-lelkét beleadta, és ez a legfontosabb. Különben is, ez Klaus számára szebb volt, mint bármi más, a világ legcsodálatosabb ajándéka. Még be sem lépett, csak kívülről látta az alig másfél méter fölé érő, nagyjából egy négyzetméternyi alapterületű kis fatákolmányt, de máris imádta.
Belépett, és újfent elállt a lélegzete. A padlóra szalmát hordott Elijah, az egyszerű, csupán három fallal és egy tetővel rendelkező apró kuckónak valójában nem is volt önálló berendezése, leszámítva egy kis fadobozt az egyik sarokban.
- Meglepetés – mondta halkan Elijah, és öccse lelkesedésétől meghatottan mosolyogva guggolt le a kis tákolmányban. Klaus felnézett rá, és szemében ott ült minden ki nem mondott szeretete, a szavakba nem önthető néma hála.
- És ezt nekem csináltad? – kérdezte félénken, mintegy utolsó megerősítésképp a kisfiú, mire bátyja bólintott, és hozzátette:
- Azért persze magamnak is. Gondoltam, használhatnánk a kettőnk kis közös, titkos rejtekhelyének – magyarázta, és noha tudta, milyen fogadtatásban lesz része az ötletnek, azért érdeklődve várta Klaus reakcióját.
De arra, hogy a kisebbik Mikaelson fiú kitörő örömmel a nyakába veti magát, még ő sem számított. Lévén fiúgyermekek, nem volt bevett szokás, hogy ölelgessék egymást; csupán ritka alkalmakkor történt meg, és csak akkor, ha az apjuk nem lehetett szemtanúja az esetnek, ugyanis valószínűleg nem tették volna zsebre, amit azért kapnak.
- Köszönöm – suttogta Klaus a fülébe, és szorosan átölelte a nyakát, erősen csimpaszkodva belé.
- Hé, öcsi… - motyogta Elijah, aki nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Kissé zavarban volt, ám nagyobb volt afelett érzett öröme, hogy sikerült lenyűgöznie Klaust.
Végül kibontakoztak a testvéri ölelésből, és Elijah nekiállt megmutogatni a kisfiúnak, hogy mi van a sarokban levő dobozban. Előkerült egy kihegyezett bot, egy rozsdás kiskés -, ami igazi kincs volt, még akkor is, ha alig lehetett használni kicsorbult élétől-, egy hosszú zsinór, sőt, még egy marék mogyoró is. Igazi kincsesláda volt.
Klaus lelkesen fedezte fel az apró tisztást, feltérképezte a búvóhelyük környékét, és másra sem tudott gondolni, csak hogy milyen nagyfiús, izgalmas dolog is ez, hogy van egy saját helyük, amiről senki sem tud.
Elindult kicsit beljebb az erdőben, pont az ellenkező irányba, mint ahonnan kibukkantak, mikor megjöttek. Alig párszáz lépésnyire – és ezek gyereklépések!- a tisztástól újra ritkulni kezdtek a fák, és egy tó tisztán csillogó vize tárult a szeme elé.
Elijah, aki nem sokkal lemaradva masírozott utána, hirtelen torpant meg, mikor észrevette, mit talált az öccse. Most már ő is izgatott volt, és miután összenéztek Klausszal, egyszerre indultak meg újra a tavacska felé. Valóban remek helyet találtak, az már egyszer biztos.
És emberi beavatkozásnak, jelenlétnek sehol semmi nyoma nem volt, ami nem is meglepő, hiszen a falusiak nem nagyon merészkedtek be az erdőbe, tekintve, hogy mindent, amire szükségük lehetett onnan, megkaptak már a legszélén is. Kivágni tökéletes volt a legelső útjukba kerülő száraz fa, gyümölcsöt bőven termettek az erdőszéli kis lugasok növényei, a vadakat pedig egy távolabbi erdőrészben található kis vízgyűjtőnél lőtték, hiszen oda gyűlt az összes környékbeli állat.
Egyszóval, valószínűtlen volt, hogy bárki más is tudna erről a helyről a két fiún kívül. Hát nem csodás? A testvérek is alig hittek a szerencséjüknek, és rögtön megegyeztek, hogy erről senki másnak nem szólnak. A titok az övék marad.


Napjainkban:
A lepusztult, ócska szállodai szobácska, melyhez szegényes bútorzat és csupán egy miniatűr fürdőszoba tartozott, most egy tomboló őrült zajongásától volt hangos. A férfi felrúgta a szobában található egyetlen, támla nélküli széket, rávágott a felhólyagosodott, megsárgult tapétára, majd beviharzott a mosdóba, hogy végül tébolyodott tekintettel meredjen saját tükörképére a csap fölött lógó, repedt kis falitükörben.
Nem értette! Miért kínozzák állandóan ezek az emlékek? Az emlékek, melyeket már réges-régen elfeledett, legalábbis eddig így hitte. Az emlékek, melyek olyan keserédesek voltak számára, melyek időről időre elkezdtek felbukkanni az agyában, és akárhogy igyekezett is elűzni őket, egyre gyakrabban jöttek. Az emlékek, melyek lassan az őrületbe kergették. Az emlékek, melyek kivétel nélkül kedvesek voltak, és arra emlékeztették, milyen a szeretet.
Mindez fájt neki, és, bár még magának sem vallotta be, valószínűleg, mert ő sem látta az igazságot, elszomorította. Magában úgy gondolt ezekre az emlékfoszlányokra, mint valami jelre, hogy újra össze tudja hozni a családját, hogy azért álmodik arról, mikor még együtt voltak, mert újra meg fog történni, méghozzá nemsokára.
Ám az is ott motoszkált az agya egy kis, hátsó szegletében, hogy nem szép dolog ilyen kegyetlen módszerekhez folyamodnia a céljai elérésének érdekében, már ami a testvéreit illeti. Hiszen azok sem bántották őt, legalábbis fizikailag nem, leszámítva néhány gyermekkori, természetes csihipuhit. De ennek a gondolatmenetnek gyorsan véget is vetett, és betudta annak, hogy csak Elijah hülye monológja hatására gondol ilyeneket, és még hálásnak is kéne lenniük, amiért újra egyesíti őket.
Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg azért teszi mindezt ilyen hevességgel, mert mindent ő akar a kezében tartani, kényszert érez rá, hogy minden az ő irányítása alatt álljon. Ez a természetes, hogy mindenki behódol neki, ez nem egy belső késztetés. Ez egy tény.
Mint ahogyan a Föld is forog a Nap körül, ahogyan az oroszlán megeszi a gazellákat a szavannán, ahogyan a politikusok ott hazudnak, és sajtolnak ki pénzt az emberektől, ahol csak tehetik. Ez az élet rendje, és kész. Ő áll a tápláléklánc legtetején, akkor meg miért kéne átengednie másnak az irányítás lehetőségét, hiszen ő úgyis jobban csinálja, dőreség lenne.
Ilyen gondolatokkal telt meg a feje nap, mint nap, mióta felszínre tört benne az első emlék, az a legelső, átkozott kis jelenet, ahogyan a parkban kacsázó gyermekeket figyelve eszébe jutott, mint tanította őt Elijah annak idején. Azóta kísértették, nem hagytak nyugtot neki, minden ébren töltött pillanatában attól rettegett, hogy újra támadnak, és csak álmában talált nyugtot.
Diszkrét kopogtatás szakította félbe elmélyült, borús töprengését, majd egy bizonytalan, udvarias hang szólt be az ajtón:
- Uram, elnézést, jól érzi magát? Szokatlan hangokat hallottam – érkezett a kis útszéli fogadó tulajának óvatos hangja. Klaus fáradtan sóhajtott, majd úgy döntött, nem vesz tudomást a férfiról. Ám az nem hagyta annyiban.
- Hé, uram, minden oké odabenn? – próbálkozott tovább a fogadós, immár kis aggodalommal, és ennek hatására jóval kevésbé választékosan és mesterkélten. Klaus meggondolta magát, és mégis odasétált ajtót nyitni.
- Nem, nincs minden rendben – tárta ki a rozoga ajtót nagy nyikorgással az ősi. – Kényelmetlen az ágyam, koszos a zuhanytálca, szinte mászik az éjjeliszekrény a benne fellelhető rovarpopulációtól, büdös csatornaszag kering az egész kis mocskos lyukban, amit maguk szobának csúfolnak – mennydörögte a döbbent férfi képébe. – Úgyhogy most szépen fogom magam, és átköltözöm egy-két napra a TE lakásodba, hátha ott valamivel normálisabb körülmények várnak, aztán remélhetőleg leléphetek végre ebből a porfészekből – közölte morogva.
Noha valójában nem is a szállás hiányosságai voltak a főbb problémái, hanem sokkal inkább a lelki eredetűek, de valamire rá kellett fognia, valahol le kellett vezetnie a feszültséget, és szegény fogadótulajdonos tökéletesnek bizonyult a feladatra.
- Bocsássa meg, uram, nem t’om, maga honnét jütt, de nálunk ez nem ígyen működik, de nem ám! – rázta a fejét a fogadós, egészen kijőve a béketűréséből, immár teljesen megfeledkezve az udvarias hangnemről. Klaust azonban cseppet sem hatotta meg a dolog.
- Akkor most fogod magad, és átviszed a cuccaimat a saját szobádba, ami mostantól a rendelkezésemre áll. Aztán bemész a legközelebbi településre, és hozol nekem pár nőt – igézte meg a férfit, majd sarkon fordult, és elindult a szűk kis folyosón, majd a válla fölött hátravetette:
- Nem kell megmutatnod, oda találok. Viszont igyekezz, vagy… - nem fejezte be a fenyegetést, felesleges lett volna.
A férfi is sejthette, miféle következményeket vonhat maga után, ha nem úgy tesz, ahogyan azt a vámpír parancsolta, noha nem is tudta, hogy vámpírral van dolga, nem is sejtette, hogy léteznek egyáltalán vámpírok, leszámítva a régi falusi rémtörténeteket. Nos, MÉG nem is sejtette, csupán elindult a legközelebbi falucska felé, pont, ahogyan Klaus utasította, valamiféle belső – vagy nem is annyira belső - kényszer hatására.
Ezalatt az ősi elfoglalta új szobáját, pont az előző felett, és elégedetten nyugtázta magában, hogy habár ez sem épp egy luxuslakosztály, de mindenképpen lakhatóbb, mint a másik. Azt a pár napot csak kihúzza itt, amíg végre hírt kap a boszorkánytól, akit Elijah révén talált meg.
Már nem is merte remélni, hogy akadhat valaki, aki segíthetne neki eltakarítani Mikaelt a Föld színéről, hogy ne szennyezze itt tovább a levegőt, mikor az ölébe hullott egy kecsegtető lehetőség, és mint fuldokló kapaszkodott az utolsó szalmaszálba, ami közelebb viheti céljához.
Épp őrjöngött, miután Elijah az utolsó pillanatban csúszott ki a karmai közül. Szinte nem is látott az agyát elborító vörös ködtől, ahogyan az utcán tombolva mászkált, embertől emberig suhanva, mindegyiknél mély, halálos, sebeket, széttépett nyakakat hagyva maga után.
Ekkor odalépett hozzá egy katonája, hogy mondjon valamit, ám ő szinte észre sem vette, úgy lökte félre, mint ahogyan a gőzmozdony sodor el egy a síneken bóklászó szerencsétlent. A vámpír repült pár métert, majd egy házfalnak csapódva eltörte pár csontját.
Társai felsegítették, és immár nagyobb elővigyázatossággal, óvatosan közelítették meg teremtőjüket, aki már felfigyelt az őt körbevevő vámpírgyűrűre. Nem sokon múlt, hogy legyilkolja mindet, de szerencsére az egyiknek volt annyi esze, hogy azonnal közölje vele, Elijah embereit faggatva megtudták egy boszorkány nevét, akinél Elijah ugyan ezért próbálkozott, hogy segítsen megölni Mikaelt. Sajnos arról nem tudtak, hogy sikeres volt-e a találkozó, ám Klaus ezt már könnyedén kideríthette.
Az ősi unatkozva dobolt ujjaival a fotel karfáján, és türelmetlenül várta a boszorkányt, akinek napokon belül meg kellett érkeznie. Addig is kénytelen volt itt csövezni, ugyanis nem lett volna célszerű egy forgalmasabb helyen beszélni ilyen fontos dolgokról, arról nem is beszélve, hogy Elijah-nak végképp nem kellett volna tudnia a dologról, hiszen róla is akart tanácskozni Klaus.
Tehát a diszkréció érdekében szükség volt az átmeneti kényelmetlen körülményekre. Járulékos veszteség. Különben is, nemsokára meg kell érkezzen a tulaj is, a kért nőkkel, és még egy kellemes kis lakomát is csaphat a nagy találkozó előtt a boszival.

Ennyi lenne a nyárra. Ne aggódjatok, továbbra is jön a történetem,  csak a sulira való tekintettel csökkentett havi fejezetszámmal. Szép hetet!

Következő fejezet >>