2x02 Árnyak

Korhatár: 16
Szemszög: Damon (a visszaemlékezések külső szemszögűek)
Jegyzet: A rész olvasásához ajánlanám az Evanescene gyönyörű dalát, a My Immortal-t, ami tökéletesen passzol a fejezet témájához és hangulatához.
A rész nem kronológiai sorrendben mutatja az eseményeket. A dőlt betűs részek olyan történéseket jelölnek, amik a fejezet cselekménye előtt játszódnak vagy Damon visszaemlékezései. Tehát a cselekmény nagy részét Damon meséli el, pontosabban az ő emlékein keresztül tudjuk meg, mi történt az első fejezet vége után.


II. fejezet - Árnyak

These wounds won't seem to heal
This pain is just too real
There's just too much that time cannot erase  

When you cry I'd wipe away all of your tears
When you scream I'd fight away all of your fears
And I held your hand through all of these years
But you still have
All of me

- Evanescene: My Immortal

Még sötét volt, de tudtam, hogy már nem maradt túl sok időm hátra. Felemeltem a fejem, és hagytam, hogy a hajnali szellő lágyan játszadozzon hajammal. Hajnalodott; az ég alja kezdett a jól megszokott világoskék-rózsaszín köntösébe öltözni, és éreztem, hogy már csak idő kérdése, hogy az első napsugarak feltűnjenek a horizonton. Kinyitottam a szemem és hallani véltem, ahogy a szívem nagyot dobbant, mert megláttam őt a szikla végében ülni. Megtaláltam, azonban mégis olyan volt, mintha fényévek választanának el egymástól, és az az egy nap, ami eltelt, ezer évvel ért volna fel.

- Úristen - nyögte Elena erőtlenül.

- Mi az, Elena? - kérdezte Damon.

- Tudom - jelentette ki színtelen hangon Elena, majd egyenesen Jenna szemébe nézett. - TE vagy a büntetés!
- Micsoda? - Damon értetlenül nézett Elenára, akinek, ha lehetett volna, minden pír kifutott volna az arcából.
- Mindent értek - felelte a lány, kezei közé temetve az arcát. Szinte rögtön érezte könnyeit, ahogy végigszántják az arcát.
- Mondd el, Elena - kérte Damon, óvatosan végigsimítva a hátát. - Ha nem mondod el, hogy mire jöttél rá, nem tudunk neked segíteni.
- Ezen nem lehet segíteni!
- Elena, mi a baj? Esküszöm, megijesztesz!
- Hát nem érted, Damon? Jeremy nem láthatta Jennát, mert ő csak azokat látja, akik a Másik Oldalon vannak...
- Azaz Jenna sosem volt a Másik Oldalon - állapította meg Damon. - Te jó ég, az akkor azt jelenti...
- Pontosan azt jelenti - sírta Elena. Damon közelebb húzódott hozzá és a karjába vette őt.
- Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? - szólt közbe Jenna összezavarodva. - Úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék. Miért nem látott Jeremy engem? És te miért sírsz ezen?

Akkor még nem sejtettem, mire készül... De mégis, volt egy hang, ami motoszkált bennem; egy hang, ami azt suttogta, hogy semmi sincs rendben. És igaza lett.

Jenna kérdően nézett Elenára, aki úgy tűnt, képtelen abbahagyni a sírást. Jeremy legalább olyan tanácstalan arcot vágott, mint a nagynénje, várva a magyarázatot. Damon nagy nehezen lenyugtatta Elenát, aki még szipogva ugyan, de hozzákezdett az elmélete megmagyarázásához.
- Azon az éjszakán, amikor Esther átváltoztatta Alaricot, elmondott nekem valamit. Elmesélte, hogy ezer éven keresztül kellett szenvednie az úgynevezett "Másik Oldal" purgatóriumában, és kénytelen volt végignézni, hogy mi lett a gyerekeiből. Így hát kötelességének érezte, hogy elpusztítsa őket, hiszen ő volt az, aki ezt az egészet létrehozta. De nemcsak ezt mondta el, hanem még mást is: ő volt az, aki elárulta, hogy te, Jenna, habár vámpír lettél is, tiszta maradtál, ezért halálod után békére lelhettél. Esther szerint ez nem adatik meg a legtöbb természetfeletti lénynek, sőt, a túlvilági boldogság afféle kiváltságnak számít. Valamiért ez megnyugtatott, hogy te már jó helyen vagy és megérdemled az ezzel járó jutalmat. 
A te visszatérésed büntetés nemcsak számunkra, a te számodra is. Neked az élet a büntetés, hogy a boldogság helyett ismét szörnyként kell majd élned ezen a világon. Nekem pedig a tudat, hogy miattam kell szenvedned egy örökkévalóságon át.
És gondoljatok csak bele! Bonnie elpusztíthatatlanná tette Klaus vérvonalát az én véremmel, ezért büntetésből visszaküldtek minden olyan vámpírt a földre, aki a vérvonal tagja, és nem volt örök kárhozatra ítélve! Ettől fosztottalak meg, Jenna! Megfosztottalak a boldogságtól! - Elena hangja elcsuklott és újra sírni kezdett.

Nem akarta befejezni a sírást, akárhogy is próbáltam megnyugtatni. Egyszerűen képtelen volt megbirkózni a bűntudat és a szomorúság vámpír-verziójával. Én pedig olyan vak voltam, hogy nem vettem észre a jeleket, amik arra utaltak, hogy életem szerelme pillanatokon belül a vesztébe rohan. Tudnom kellett volna és meg kellett volna állítanom. De nem így történt.

Elena olyan súlyosnak érezte a szemhéjait, mint még soha azelőtt. Az érzés, ami átjárta, hasonlított egy kiadós másnaposságra. Végül nagy nehezen felült, és hunyorogva kinyitotta a szemét.
- Damon? - kérdezte, egyik kezével odébb fésülve a haját.
- Nem egészen - szólalt meg egy ismerős hang. Bonnie ült az ágya szélén, és kedvesen mosolygott rá.
- Bonnie? Hogy kerülsz te ide?
- Nemrég jöttem. Damon kért meg, hogy maradjak itt veled.
Elena körbenézett. A szobájában voltak, bár ő egyáltalán nem emlékezett rá. 
- És én hogy kerültem ide?
- Azt nem tudom pontosan - válaszolta Bonnie. - Damon csak annyit mondott, hogy nem vagy túl jó állapotban.
- Ő hol van?
- Elment Jennával a kórházba vérért. Igazából nem akart itt hagyni, de Stefan meggyőzte arról, hogy nem őrizhet téged egész nap.
- Stefan? - értetlenkedett Elena.
- Lent van Caroline-nal. Damon szólt nekik ma reggel, hogy mi történt. Nekem pedig ugyebár egy gyűrűt kellett készítenem Jennának, hogy ki tudjon menni a napra - magyarázta Bonnie.
- Reggel? Akkor most hány óra van?
- Délután kettő körül. Tényleg nem emlékszel semmire?
Elena bizonytalanul rázta a fejét.
- Fogalmam sincs, Bonnie - sóhajtott. - De ez az egész annyira borzalmas...és Jenna...
- Damon elmondott mindent. Nézd, Elena, fölösleges magadat okolnod azért, ami történt. Akárhogy is, én voltam az, aki kitalálta ezt az egészet, bár fogalmam sem volt efféle következményekről. Ezért is kérlek, hogy ne akard magadra hárítani azt, amiről nem tehetsz.
- Nem, Bonnie, nincs igazad - erősködött Elena. - Tatia elmondta, hogy az én feladatom hasonmásként nem az lett volna, hogy segítsek bebetonozni az egész vérvonalat.
- Erről inkább nem nyitok vitát - zárta le a témát Bonnie.
- Akkor is, kell, hogy legyen valami megoldás erre!
- Milyen megoldás?
- Valami, hogy vissza lehessen őt küldeni - közölte Elena. - Ő nem ezt érdemli, nem itt van a helye.
- Elena - kezdte Bonnie lassan. - Már így is eleget bolygattuk a természetet. Nem hiszem, hogy túl bölcs ötlet lenne újra beleavatkozni a dolgokba. Máskülönben pedig nem tartom valószínűnek, hogy bármi mód lenne arra, hogy "visszaküldjük" őt.
- Csak próbáld meg, oké? - kérte Elena. - Ha majd úgy látod, hogy tényleg nem tehetünk semmit, akkor legyen. De addig, ameddig van rá egy kis remény is, hogy Jennát felszabadítsák a büntetés alól, meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. Kérlek, Bonnie, legalább nézz utána.
- Rendben - egyezett bele Bonnie. - Viszont ha nem találunk semmit, békén hagysz, ugye?
- Igen - ígérte Elena. Ekkor kopogás hallatszott az ajtón. majd Stefan lépett be a szobába.
- Sziasztok. Hallottam, hogy ébren vagy, Elena. Reméltem, hogy beszélhetünk egy kicsit.
Bonnie vette az adást, és gyorsan felállt az ágyról.
- Lenn leszek - mondta, és elhagyta a szobát.
- Szóval, gondolom tudod, hogy nem túl valószínű, hogy Bonnie-nak sikerül valami használható varázsigét találnia - kezdte Stefan.
- Tisztában vagyok vele - bólintott Elena. - De mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy itt valami nem stimmel. Ha a természet büntetésnek szánta az ő visszatérését, akkor biztosan kell lennie itt még valaminek...mármint valami veszélyesnek.
- Miről beszélsz? - értetlenkedett a lány.
- Arról, hogy Jenna lehet, hogy veszélyt jelent ránk! Gondolj csak bele, nem túl hatásos a büntetés, ha szimplán visszaküldenek valakit bármiféle cél nélkül.
- Valóban? És szerinted mit lehetne tenni?
- Erre csak egy megoldás van - viszonozta Stefan, kerülve Elena pillantását.
- Éspedig?
- Megölni őt.
- Micsoda? - csattant fel Elena. - Megőrültél, Stefan? Te komolyan azt hiszed, hogy hagynám, hogy megöljék őt újra?
- Miért, ha visszaküldöd, az mennyivel jobb?
- Fényévekkel! Én oda küldeném vissza, ahonnan jött, nem oda, ahová te szánod! - Elena idegesen masszírozta az orrnyergét. - Nem hiszem el, hogy erről beszélünk. Nem hiszem el, hogy meg akarod ölni Jennát!
- Elena, én...
- Ne magyarázkodj, Stefan, megértettem. Őszintén szólva egy baráttól azt várja az ember, hogy megvigasztalja, ha a padlón van, nem azt, hogy még belerúgjon egyet!
- Elena, értsd meg, hogy már most veszélyt jelent - próbálkozott Stefan. - Vagy elfelejtetted azt a két áldozatot, akiket a temetőben találtak?
- Ez most komoly? Hogy pont az az ember ítél el egy új vámpírt gyilkosságért, akinek több száz áldozat neve van felírva egy listára? - Elena szeme szikrákat szórt, Stefan viszont idegesen pattant fel az ágyáról.
- Most így gondolod, Elena, mert felemészt a bűntudat, de később be fogod látni, hogy nekem volt igazam!
- Eddig és nem tovább - szólalt meg egy hang az ablak mellől. Damon jelent meg a szobában, dühösen vicsorogva Stefanra.
- Mégis hogy gondoltad, hogy idejössz, és így viselkedsz vele? Honnan vetted a bátorságot, hogy rávedd a barátnőmet arra, hogy egyezzen bele a saját nagynénje megölésébe?
- Azt se tudod, miről van szó, Damon! - intette le Stefan. - Te semmi máshoz nem értesz, mint ahhoz, hogy magadat sajnáltasd, mert Elena elfelejtett rólad mindent!
Damon arca eltorzult a dühtől, és akkorát húzott be Stefannak, hogy az nekiesett az ajtónak.
- Menj, mielőtt tényleg megöllek - vetette oda neki, mikor az magához tért az első megrázkódtatásból. - És tartsd távol magad Elenától!
Stefan vetett egy gyilkos pillantást a bátyjára, majd kisuhant a szobából. Damon rögtön Elena mellett termett, és átölelte őt.
- Hallottad, mit mondott? - kérdezte Elena szipogva, igyekezve elfojtani a könnyeit. 
- Hallottam - sóhajtott Damon, a lány haját simogatva. - De ne hallgass rá, mert nincs igaza. Te nem tehetsz arról, ami történt.
- De igen...és képtelen vagyok elviselni a tudatod, hogy neki miattam kell szörnyetegként élnie!
- Elena, nyugodj le, kérlek. Én is sajnálom, hogy ez így alakult, de nem tehetünk semmit. Nézz rám. Minden rendben lesz, oké?
- Megígéred?
- Megígérem.

Nem tudtam betartani az ígéretem, holott a szavamat adtam rá. Tudtam, hogy Elena összetört, kétségbeesett, és szomorú volt, de soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz eldobni magától mindazt, ami nekem a legtöbbet jelentette. Valamit, ami fontosabb volt nekem mindennél a világon. Az életét. És ahogy ott álltam, őt nézve, azt éreztem, hogy nélküle nem vagyok több, mint test a lelke nélkül.

- Találtál már valamit? - tudakolta Stefan, miután belépett Bonnie házának ajtaján.
- Semmit - felelte a boszorkány. - Különben sem tartom valószínűnek, hogy van rá megoldás. A szellemek nagyon jól el tudnak rejteni valami olyat, amit nem akarják, hogy bárki is megtaláljon.
- Ettől függetlenül is kell lennie valami megoldásnak, nem gondolod?
- Nézd, Stefan, a gyilkolás itt nem jön szóba! Elvégre Jenna az, akiről beszélünk, nem igaz? Elena sosem hagyná, hogy valaki megölje, és őszinte leszek, nagyon igaza van.
- Megölni és visszaküldeni ugyanaz - erősködött Stefan.
- Pont ez az, Stefan. Jenna azért lelhetett békét vámpír létére, mert tiszta maradt, ergo nem ölt meg senkit sem emberként, sem vámpírléte során. Viszont ha most valaki megölné őt, többé nem lelhetne békére, hiszen megölte azt a két embert a temetőben. Nem tiszta többé - magyarázta a boszorkány.
- Ó...erre nem gondoltam... Ebből adódóan akkor visszaküldeni se lehet, még ha lenne is rá lehetőség, mert nem való oda többé, igaz?
- Pontosan. Csak azt nem tudom, hogyan adagoljuk be ezt Elenának...
- Erre inkább ne engem kérj meg - Stefan szárazon felnevetett. - Elég csúnyán összevesztünk.
- Ezért ne őt hibáztasd, mert te voltál az, aki megbántotta, és nem fordítva. Máskülönben azzal, hogy beszóltál Damonnek, még rontottál is a helyzeten. Én a helyedben inkább bocsánatot kérnék - tanácsolta Bonnie.
- Igazad van...csak tudod, utálom együtt látni őket. Még mindig nem szoktam meg a gondolatot, hogy...Elena és Damon.
- Sajnálom, hogy úgy alakultak a dolgaitok, ahogy, de tudom, hogy Elena boldog Damonnel, és nekem az a fontos.
- Hát persze - bólintott szomorkásan Stefan, és elindult hazafelé.

Az öcsémnek nem volt igaza, sőt, az elmebeteg véleménye még mélyebbre lökte Elenát a bűntudat már amúgy is elég mély szakadékában. A fájdalom, amit érzett belülről emésztette fel őt, és mint mindig, most is megpróbált csendben megbirkózni vele. Csendben, anélkül, hogy bárkinek kitárta volna a szívét, hiszen még vámpírként is ugyanaz a törődő és önzetlen lány volt, akit megismertem.
Nem vett észre, csak meredt tovább a távolba, várva a napfelkeltét. Az időm vészesen fogyott.

Elena az ablakpárkányon ült, és a naplóját írta, amikor néhány órával később Damon visszatért.
- Minden rendben ment? - kérdezte, amikor megpillantotta a fiút, aki az egész napját azzal töltötte, hogy segítsen Jennának hozzászokni a vámpírléthez.
- Meglepő módon igen - mosolygott Damon, majd odalépett hozzá, és egy puszit nyomott a homlokára. - Mit írogatsz?
Elena egy szempillantás alatt bevágta a napló tetejét, mielőtt zavartan felelt volna.
- Csak a naplómat.
- Ne aggódj, nem fogok kérdezősködni róla - nyugtatta meg Damon. - Bár meg kell mondjam, kifejezetten hálás vagyok annak a könyvnek. Így vagy úgy, de visszajuttatott hozzád.
Elena elmosolyodott, majd visszatette a naplót a helyére.
- Szerencsére. Nem is tudom, mi lenne ha még mindig nem emlékeznék rád...
- Abba inkább bele se gondolj! - javasolta Damon. - Egyébként Jeremy rendelt pizzát, úgyhogy jelenésünk van a nagy családi vacsorán.
- Akkor menjünk - bólintott Elena, és kitessékelte Damont a szobájából. Mielőtt követte volna, vetett egy utolsó pillantást a naplóra, és meglátta, hogy egy kis papírdarab lóg ki belőle. Gyorsan visszahajtotta azt, és ő is kiment a szobából, letörölve azt a könnycseppet, ami végigszántotta az arcát.

Ha addig nem voltam képes olvasni a jelekből, hát akkor már igazán kellett volna. De valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy nem a naplóját írta akkor, holott olyan hirtelen hagyta abba az írást, amikor meglátott. Sosem gondoltam volna, hogy olyan hamar megtudom, mit vetett akkor papírra.

- Ugye itt maradsz? - kérdezte Elena Damont, mikor vacsora után visszatértek a lány szobájába.
- Igen, ha te is akarod.
- Kérlek!
- Ez csak természetes - Damon közelebb hajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. Elena viszonozta a csókot, de Damon érezte rajta, hogy valamiért visszakozik és nem teljes szívével válaszolt.
- Valami baj van? - tudakolta, egy csöppnyi aggodalommal a hangjában. Sejtette, hogy Elena még mindig nem tette túl magát a büntetésen, de ezt nem is igazán várhatta el tőle. Ismerte a lányt, és tudta, hogy neki az érzései mennyire fontosak voltak már akkor is, amikor ember volt. Most pedig, amikor minden felerősödött, így a szeretet, az együttérzés, a gyász is, gondolta, hogy nem egyszerű fájdalmat érez. A vámpírokat sokszor összetörték ezek a felerősödött érzések, azonban úgy tűnt, bár nagyon maga alatt volt, Elena képes lesz velük megbirkózni.
- Csak fáradt vagyok - hazudta Elena, holott nagyon is ébernek érezte magát. Damon adott egy puszit az arcára, és ezt válaszolta:
- Gyere akkor, feküdjünk le. Jót fog tenni egy kis nyugalom.
Elena egyetértően bólintott, kerülve Damon pillantását. Tudta, hogy abban a pillanatban, hogy belenéz abba kék szempárba, minden akaratereje elszáll majd. Azonban amikor nem sokkal később a fiú karjai között feküdt, nem bírta tovább.
- Damon? - szólalt meg.
- Hm?
Elena nem felelt, csak megcsókolta, olyan hévvel, hogy még Damont is sikerült meglepnie vele. Ez a csók nem szenvedélyről vagy vágyról szólt, hanem jóval többről: szeretetről, szerelemről, odaadásról, kétségbeesésről...és a búcsúról.
- Jó éjszakát, Damon! - suttogta Elena, amint elengedték egymást.
- Neked is, szerelmem - viszonozta Damon, miután ismét a karjába vette őt. Elena pedig minden erejével azon küzdött, hogy visszatartsa az előtörő könnycseppeket.

Óvatosan megtapintottam a számat, és esküdni mertem volna, hogy még éreztem azt a csókot rajta. Soha nem csókolt még meg így...persze, hogy nem, hiszen soha nem állt szándékában örökre búcsút venni tőlem. Olyan volt, mintha mindent, amint irántam érzett, megpróbálta volna átadni nekem ebben az egy érintésben. És egy pillanatra érezni is véltem mindazt a fájdalmat és kilátástalanságot, ami az ő szívét nyomta, és amiket átadott, amikor elbúcsúzott tőlem.

Hajnali négy óra tájban Elena hangtalanul kibújt Damon öleléséből, és fölvette az előkészített ruhákat. Egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, csak várta a megfelelő pillanatot. Úgy tett mindent, ahogy eltervezte: elővette a megcímzett borítékot, majd belecsúsztatta a naplójában lévő papírt, végül pedig elrejtett benne egy csillogó, ezüst valamit, és lezárva elhelyezte az éjjeliszekrényen. Még egyszer, utoljára odalépett az ágyhoz, megcsókolta a békésen alvó Damon arcát, és ennyit suttogott:
- Szeretlek.
Azzal már ott sem volt, és elindult a végső cél felé.

Álmomban nem láttam mást, csak a végtelennek tetsző tüzet. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetek, csak azt tudtam, hogy bekerít a tűz. Ekkor azonban a lángok elkezdtek alábbhagyni, és szinte teljesen eltűntek. Mindössze három kis lángcsóva maradt meg, amelyek három összefonódó kört formáztak. Aztán ezek is eltűntek. És akkor meghallottam Elena vérfagyasztó sikolyát. Ezer közül is fölismertem volna azt a hangot, pláne úgy, hogy engem szólított.
Itt vége lett. Sosem fogom elfeledni, amikor felébredtem. Automatikusan Elena felé vándorolt a kezem, remélve, hogy a bőrének selymes érintése a szuszogásának halk hangja megnyugtat, de ujjaim nem tapintottak mást, mint egy takarót. Az ágy másik fele üres volt, neki még a hűlt helyét se láttam. Abban a pillanatban felpattantam az ágyról, és hallgatózni kezdtem, de nem hallottam mást, mint egyenletes szuszogást a két másik szobából. Elena elment. Ott, akkor, már éreztem, hogy valami szörnyű volt készülőben, azonban ez csak akkor tudatosult bennem igazán, amikor megláttam egy borítékot az éjjeli szekrényen, rajta Elena kézírásával.

Damon

Tehát nekem címezte. Összezavarodottsággal vegyes kétségbeeséssel téptem föl a borítékot, és kiszedtem belőle a levelet. De amikor kihúztam a papírt, kiesett belőle még valami, és egy koppanással a földre esett. Elena gyűrűje volt.

Villámgyorsan széthajtottam a papírt, és olvasni kezdtem:

Drága Damon,

amikor ezt olvasod, már bizonyára reggel van, és felkelt a nap. Most már hiába is keresnél, engem sosem találnál meg többet.

Emlékszel arra, amikor először vallottad be, hogy szeretsz? Akkor, amikor elfeledtetted velem? Azt mondtad, hogy te nem érdemelsz meg, és úgy vélem, a mai napig így gondolod. Azonban tévedsz, Damon. Én vagyok az, aki nem érdemel meg téged. Amióta csak ismerlek, másról sem szólt az életed, mint arról, hogy hogyan éld túl a mát, és éld meg a holnapot, vagy hogy hogyan védelmezz meg engem a saját sorsomtól. Miattam haltál meg majdnem az Alapítók Napján, miattam harapott meg Tyler, ami kis híján az életedbe került, miattam kellett végignézned, ahogy a legjobb barátod meghal a karjaid között, amikor úgy tetszett, hogy te is nemsokára követed. És igen, miattam kellett szenvedned oly sokáig, nézni, ahogy reménnyel kecsegtetlek, miközben Stefané volt a szívem.

Íme, most pedig elvettem valakitől azt, ami nem adatik meg mindenkinek a földön, pláne nem a hozzánk hasonló szörnyetegekkel: megfosztottam Jennát attól, hogy békében létezhessen a túlvilágon. Stefannak igaza volt. Minden az én hibám.

De azt akarom, hogy tudd, nem bántam meg egyetlen veled töltött pillanatot sem. Te voltál az, aki értelmet adott a létezésemnek, aki azt éreztette velem, hogy az élet lehet öröm is. Köszönöm neked, Damon, mindent, amit értem tettél. Most bizonyára kétségbeesetten keresel valami megoldást, hogy visszahozhass, de kérlek, ne tedd. Velem együtt a baj is távozik majd az életedből, és végre olyan életed lehet, amilyet megérdemelsz, valaki olyan mellett, aki látja benned azt, aki valójában vagy. Azt szeretném, az a vágyam, hogy megtaláld azt a lényt, és azt az életet, amilyet megérdemelsz. Őszintén kívánom.

Nekem nincs már sok hátra, de nem vagyok szomorú. Számomra ez a vég, de neked valami új kezdte. Egy szebb, jobb, boldogabb életé, ahol nem kell többé félned vagy küzdened az életben maradásért.
Szeretlek, Damon, mindig is szeretni foglak. Akkor is, amikor majd a reggeli napsugarak megérintik a bőrömet, és nem leszek több, mint hamu, én akkor is rád fogok gondolni, és téged foglak látni életem utolsó pillanatáig. 

Bocsáss meg nekem mindenért. Hidd el, az idő minden sebet begyógyít, így talán azokat is, amelyeket én okoztam neked.

Szeretlek, Damon. Kérlek, soha ne felejtsd ezt el, és emlékezz rám néha, ha jobbra fordul a sorod.

Ég veled.
Elena

Ha lehetett volna, a szívverésem vagy tíz ütemet kihagyott volna. Elena öngyilkos akar lenni. Elena meg akar halni. Olyan fájdalom hasított belém, mint még soha. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, hová menjek, csak az járt a fejemben, hogy Elena elment, hogy megölje magát. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy még sötét volt. Kicsit több, mint egy órám lehetett napkeltéig. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, vagy kieszelni egy tervet, csak azt tudtam, hogy meg kell mentenem őt. Bármi áron. Egy szempillantás alatt kiugrottam az ablakon, és besuhantam az erdőbe. Muszáj volt megállnom legalább pár másodpercre, és elgondolkodnom azon, hogy hová mehetett Elena. Meg kellett próbálnom az ő fejével gondolkodni, habár még életemben nem gondoltam végig, hogy más helyében hová mennék meghalni. Beleborzongtam a gondolatba is, hogy elveszítem őt.
Eszembe ötlött, hogy valami olyan helyre mehetett, amihez valami fájdalmas emléket tud kapcsolni, és így már könnyedén leszűkítettem a kört. Először is ott volt a Wickery-híd, ahol az életének már kétszer véget kellett volna érnie; emellett a temetőt is egy lehetséges opciónak gondoltam. És abban a pillanatban rájöttem, hogy hová ment. Minden klappolt: három egymásba fonódó tüzes karika, fájdalmas emlék. Tudtam, hogy hová kell mennem.

- Sajnálom, hogy csalódást okoztam - suttogta Elena, még egyszer megérintve a szülei sírját. - Nem ezt az életet szántátok nekem, és én se ezt szántam magamnak. Szégyent hoztam rátok...és ezért sose fogok megbocsátani magamnak, ahogy azért sem, hogy hagytam annyi embert meghalni miattam. De borzasztóan sajnálom. Viszont most eljött az idő, hogy helyesen cselekedjek. Nem hagyhatom, hogy még valaki áldozatul essen. Ellenben én megérdemlem a halált. Még remélni se remélhetem, hogy találkozunk, hiszen én nem vagyok tiszta..hogy is lehetnék? Azonban most végre jó döntést hoztam. Mindig azt szerettem volna, ha büszkék vagytok rám. Talán most elérem - mondta, majd felállt, és vetett egy utolsó pillantást a három sírkőre. Ezután megfordult, és elindult oda, ahol egyszer már meg kellett volna halnia; oda, ahol minden kezdődött.

Alig telt el pár perc, és megtaláltam, amit kerestem. Azóta nem voltam még a Steven's kőfejtő közelébe se, hogy elhoztam Elena élettelen testét az áldozati oltár mellől. A hely ugyanolyan volt, mint azelőtt, de mégis, volt valami olyan hangulata, ami azt sugallta, hogy hárman haltak meg itt hála a természetfeletti erőknek. A kőfejtőt sziklák vették körül, és ezeknek a kis völgyében áldozták fel Jennát tíz hónappal ezelőtt. A fű elpusztult a három tüzes karika helyén, örök emléket biztosítva ezzel annak a fájdalmas éjszakának.
De most nagyon nem volt se időm, se kedvem nosztalgiázni. Meg kellett találnom Elenát. Ahogy kiléptem a fák közül, rögtön megpillantottam: ott ült a szikla szélén, és nézte az eget, várva, hogy felkeljen a nap. Tudtam, hogy nincs sok időm, ezért nem is tétováztam, hanem elindultam felé.
- Hogy találtál meg? - csendült föl a hangja. Hátra sem nézett, ahogy meghallotta a lépteimet, azonnal fölismert.
- Talán hihetetlenül hangzik, de jobban ismerlek téged, mint bárki más - válaszoltam, igyekezve palástolni a hangomban lévő félelmet.
- Fölösleges volt, Damon - mondta sóhajtva, majd felállt, és szembenézett velem. Arca elgyötörtebb volt, mint valaha.
- Elena, nem teheted ezt - kezdtem, tudva, hogy életem legjobb beszédét kell majd nyújtanom. - Ez most hirtelen jött számodra, mert nem tudod még igazán kezelni a halhatatlansággal járó felerősödött érzelmeket. De hidd, el tudunk ezen segíteni.
- Tévedsz, Damon. Rajtam már nem lehet segíteni.
- Beszéljük ezt meg, mielőtt még valamit elhamarkodsz - kértem, könyörögve pillantva rá. Tekintete a kezemre siklott, amiben még mindig ott szorongattam azt a nyomorult levelet.
- Nem hamarkodok el semmit. A természet megbüntette Jennát miattam. Hát nem fogod fel, mit jelent ez? Van fogalmad róla egyáltalán, min megyek keresztül?
- Naná, hogy van! - csattantam fel. - Pontosan tudom, mit érzel, Elena, ugyanis száznegyvenöt éve ez az életem! De ha mindig összeroppantam volna, valahányszor valami rossz történik velem, már réges-régen hulla lennék.
- Nem magamért teszem ezt - viszonozta Elena némi hallgatás után. - Hanem a többiekért, akik annyi embert vesztettek már el, csak azért, hogy engem megvédjenek. Nézz rám, nekem se maradt már senkim! A szüleim, John, Alaric..mindenki meghalt, ráadásul mindegyik halálnak én vagyok az oka! - A hangja elcsuklott az utolsó szavaknál.
- Elena, figyelj rám. Ez nem a te hibád. Ami történt, megtörtént, most már nem tehetünk mást, csak azt, hogy megpróbáljuk a legjobbat kihozni abból, amink van.
- Ez az egyetlen mód, hogy segítsek Jennán - akadékoskodott Elena. Ekkor megállt bennem az ütő.
- Te komolyan azt gondolod, hogy a haláloddal Jenna ismét békére lelhet?
Elena bólintott.
- Én miattam történt ez az egész, ha én már nem élek, vissza kell, hogy vonják a büntetést.
Kétségbeesetten túrtam bele a hajamba. Eközben már egyre világosabb és világosabb lett, éreztetve, hogy lassan kifutok az időből.
- Elena, Jenna nem lelhet békére többé - szólaltam meg halkan.
- Micsoda? - értetlenkedett Elena.
- Megölt két embert, és ezzel elveszítette a tisztaságát, amiről Esther beszélt - magyaráztam. Szinte látszott rajta, hogy csak rosszabb lett az állapota a hír hallatán.
- Eggyel több ok, hogy véget vessek az életemnek - motyogta, majd sarkon fordult és visszaindult a szikla széle felé.
Nem hagyhattam meghalni, ráadásul tudtam, hogy nem tudom kényszeríteni, mert már el tud menekülni.
- Mi lesz azokkal, akiket itt hagysz? - kiáltottam utána. - Mi lesz Caroline-al, Bonnie-val, Tylerrel, Stefannal vagy Mattel?
- Jobb lesz nekik nélkülem.
- És Jeremy? Elena, az istenért, te vagy az egyetlen ember, aki maradt neki! Még tizenhét éves sincs, de máris mindenkijét elveszítette. Egyedül a nővére az, aki mindig ott volt neki, mi lesz vele, ha te sem leszel? Vagy Jenna, vele mi lesz? Pont akkor akarsz itt hagyni mindent, amikor a legnagyobb szüksége van rád? Annyi ember szeret téged Elena, és annyi fájdalmat, gyászt és szenvedést hagynál magad mögött. Tényleg ezt akarod? Fájdalmat okozni azoknak, akiket szeretsz? Eldobni mindent magadtól, és semmissé tenni azt a rengeteg áldozatot?
Éreztem, hogy szemei megtelnek könnyekkel, és amikor hátrafordult, láttam, hogy igazam van.
- Senkinek nincs szüksége egy szörnyetegre - válaszolta, minden erejével visszatartva az előtörő sírást.
Mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. Azonban volt még valami, egy utolsó mentsvár, amiben bíztam. Vettem egy mély levegőt, reménykedve, hogy ez hatni fog.
- És itt hagynál engem is, Elena? - tudakoltam. A hangom nem volt több suttogásnál.
Elena a szemembe nézett, és láttam a tekintetében, hogy mennyire fáj ez neki.
- Azt hiszed, hogy én képes lennék akár egy másodpercig is egy olyan világban élni, ahol te nem létezel? - folytattam. - Gondolod, hogy én tovább tudnék lépni és egy örökkévalóságon keresztül élni nélküled? Nekem te jelented az életet, Elena, és ha te meghalsz, gondolkodás nélkül követnélek. Valóban ez az, amit akarsz?
Elena nem bírta tovább és szívszaggatóan zokogni kezdett.
- Helyesen kell cselekednem, Damon! - sírta. - Egész életemben önző voltam, és hagytam, hogy más szenvedjen miattam. El kell viselnem a következményeket. És én azt akarom, az az utolsó kívánságom, hogy kezdj egy új életet nélkülem. Semmi sem számít már, csak az, hogy te boldog legyél nélkülem.
Hát ezt nem hiszem el.
- A francba Elena, én nem tudok boldog lenni nélküled! Jobban szeretlek, mint bárki mást a világon, jobban, mint a saját, szerencsétlen életemet. Még egy olyan világot sem tudok elképzelni, amiben te nem vagy benne! Kérlek, könyörögve kérlek, hogy ne tedd ezt!
Habár továbbra is zokogott, Elena a fejét rázta.
- Akkor hagyj meghalni veled együtt - közöltem, és lerántottam a gyűrűt az ujjamról, majd a földre dobtam azt. Elena abban a pillanatban mellettem termett és a kezembe nyomta a gyűrűmet.
- Nem, Damon, nem engedem, hogy meghalj!
- Fogd már fel, hogy nélküled nincs értelme az életemnek! - üvöltöttem. - Miért várod el tőlem, hogy elviseljem a világ legnagyobb fájdalmát nap, mint nap, egy egész örökkévalóságon át?! Miért teszed ezt?!
- Nincs választásom... - válla már rázkódott a zokogástól.
- De igen van! Mindig van választásod, Elena. Most maradhatsz itt, és várhatod a halált. Vagy megfogod ezt a gyűrűt, - itt elővettem a gyűrűjét a zsebemből - visszaveszed, és folytatod a küzdelmet. Tovább harcolsz, és ott leszel azoknak, akik szeretnek: az öcsédnek, a nagynénédnek, a barátaidnak, mindenkinek...és ott leszel nekem. Ha tényleg azt akarod, hogy boldog legyek, akkor ezt felhúzod az ujjadra. Viszont ha nem, akkor hagyj meghalni veled együtt! - viszonoztam szenvedélyesen.
Láttam a szemében, hogy gyötrődik, és abban a pillanatban fellobbant bennem a remény lángja.
- Kérlek, Elena, ne hagyj itt. Annyira szeretlek, hogy... - De sosem fejezhettem be a mondatot, mert Elena hirtelen előttem termett, és olyan hévvel csókolt meg, hogy nem ismertem rá. És bár a halál kapujában álltunk, mégis azt éreztem, hogy közel van a mennyország.
- Maradj itt - suttogtam. Az arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy nem is lehetett volna eldönteni, hol végződik ő, és hol kezdődöm én.
- Kérlek.
Elena arcán újabb könnyek csorogtak végig, ahogy a szemembe nézett.
- Annyira szeretlek, Damon - mondta. - Annyira, hogy nem tudom megtenni...hogy nem tudlak itt hagyni.
Abban a pillanatban felkaptam, és olyan szorosan öleltem magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Mert így is volt.
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek - duruzsoltam a fülébe, és éreztem, hogy még nagyobb erővel sír, bár az igazság az, hogy nekem is könnyes volt a szemem.
- Soha ne tedd ezt velem még egyszer - parancsoltam rá, miután visszahúztam a gyűrűt az ujjára. Ő továbbra sem volt képes megszólalni, csak bólintott, de abban az egy mozdulatban egy életre szóló ígéret rejtőzött. Újra magamhoz vontam, hogy megcsókoljam, ezúttal gyengédebben, tele szeretettel és érzelemmel.
És ahogy ott álltunk, elolvadva egymás karjaiban, mögöttünk felkelt a nap, és akkor tudtam, hogy ma reggel kaptam egy második esélyt. Egy esélyt egy új életre és egy új kezdetre.


A következő rész tartalmából...
Ahogy csillapodnak a kedélyek Mystic Falls városában, úgy közeledik folyamatosan az érettségi vizsgák napja, így Elena és többiek kénytelenek szembenézni azzal, hogy mi vár rájuk a jövőben. Eközben Stefannak nincsen nyugta a rejtélyes sms-író miatt, aki egyre többször zaklatja őt kétértelmű üzeneteivel. Damon pedig elhatároz valamit, ami nagy befolyással lehet az Elenával való kapcsolatára, és Jennához fordul egy nem mindennapi kéréssel.

3. rész >>

Remélem, tetszett a fejezet! Tudom, ez egy kicsit különböző volt a többihez képest, ezért megígérem, hogy a következő fejezet sokkal vidámabb és romantikusabb lesz - Delena szempontból! Ráadásul ez egy kifejezetten hosszúra sikerült fejezet lett, majdnem 5000 szavas! Egyébként életem egyik legnagyobb írói kihívása volt a rész, talán éppen ezért is ez az egyik kedvencem. Megjegyzéseiteket, észrevételeiteket nyugodtan osszátok meg velem! :D