Örök szerelem - 4. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena, Damon & Stefan


IV. fejezet - Emlékek

/Elena szemszög/

A vér íze mámorító volt. Vadász ösztöneim eluralkodtak rajtam: előbújtak a szemfogaim, szemeim vörösen izzottak és sötét erek jelentek meg alatta. Csak egy valamire tudtam gondolni: a vérre. Egyre többet és többet akartam belőle. Vadul töltöttem magamba a tasak tartalmát, de ez sem csillapította szomjamat, így kikaptam Damon kezéből a második tasakot. Ezt elfogyasztva már nem voltam annyira éhes. Teljesen új világ tárult a szemem elé: mindent élesebben láttam, hallottam, intenzívebben éreztem.
Hirtelen elhomályosodott a világ, majd képek jelentek meg a fejemben. A szobámban találtam magam, Damon társaságában, ahol bevallja, hogy szeret, de nem érdemel meg - viszont Stefan igen. Majd ad egy puszit a homlokomra és egy könnycseppet ejtve elfeledteti velem mindezt.
Ezután egy másik emlékkép jelent meg előttem, ami láttán majdnem elájulok.  Damonnel  beszélgetek még a szüleim halála előtt. Közli velem, hogy mire vágyok: egy szerelemre, ami felemészt, kalandra, szenvedélyre, és még egy kis veszélyre is. Majd a szüleim kocsiját látom közeledni felénk, és Damon ismét megigéz, hogy felejtsem el a történteket.
Hirtelen kitisztult a fejem. Ismét a kórteremben találtam magam. Stefan ült az ágyam szélén, és a vállamat rázogatta.
- Elena, Elena, mi a baj? - kérdezgette. Erre hirtelen nem is tudtam a választ. Szörnyen fájt a fejem...  Csak arra tudtam gondolni, hogy Damont ismertem meg először. Most először nem voltam biztos a választásomban. Csak egyedül akartam lenni, kitisztítani a fejem, átgondolni mindent. Hirtelen felpattantam az ágyról, és szaladtam, ahogy csak tudtam. Most először használtam vámpírképességem. Nem is tudtam, hogy hová tartok, most csak arra koncentráltam, hogy minél előbb eltűnjek innen. Eszembe jutott egy számomra kedves hely, ahol már régen nem jártam. Egy hely, ahol mindig egyedül lehettem, és gondolkodhattam: a temető. Megálltam a szüleim sírja előtt, majd térdre rogytam. Szemeimből patakzottak a könnyek. Sosem akartam ezt. Nem akartam vámpír lenni… egy alávaló gyilkos szörnyeteg. Boldog emberi életet szerettem volna egy szerető férjjel és gyerekekkel. És ez már sosem fog megtörténni… Örökre 18 éves maradok… E gondolatra még több könny marta az arcomat. Aztán eszembe jutott Stefan és Damon… Újra át kell gondolnom a döntésemet… De fogalmam sem volt, hogy kit válasszak. Stefan csendes és tiszta, vagy Damon tüzes szerelmét?  Stefan akkor jelent meg az életemben, mikor szükségem volt valakire. Damon pedig mindig mellettem volt… De miért feledtette el velem pl. az első találkozásunkat? Miért nem mondta el? Ezeken rágódva észre sem vettem, hogy elnyomott az álom.

/Damon szemszög/

Tudtam, hogy mikor Elena átváltozik, emlékezni fog mindenre, amit egykor elfeledtettem vele. Kicsit aggódtam, mikor szó nélkül elviharzott, de tudtam, hogy időre van szüksége, hogy feldolgozza a történteket. De muszáj vele beszélnem, elmagyarázni neki, hogy mit miért tettem.
-    Damon, mi folyik itt? – kérdezte Stefan értetlenül.
-    Nem tudom, öcsi – hazudtam. – De meg kell találnunk őt. Most még teljesen kiszámíthatatlan. Figyelni kell rá, hogy nehogy olyat tegyen, amit később megbán. Te menj el a Gilbert házba és a Grillbe, én megnézem az erdőben.
-    Igen, igazad van. Indulok is – mondta az öcsém, majd vámpírképességeit használva már távozott is a kórházból. Tudtam, hogy Elena valahol az erdőben rejtőzik. Most biztos egyedüllétre vágyik, de akkor is muszáj beszélnem vele. El kell mondanom neki, hogy miért nem mondtam el neki az igazat. E gondolatokkal indultam el a temető felé. Nem telt bele sok idő,  hogy a Gilbert család sírjához érjek. Elena  ott aludt békésen a sír mellett. Annyira gyönyörű volt… De már sosem lesz az enyém, hiszen az öcsémet választotta. Bár még titkon bízom benne, hogy végül mégis mellettem dönt… Gondolatmenetemet Elena nyöszörgése zavarta meg.
-    Damon… - nyögte, és szemeiből folytak a könnyek. Azonnal mellette termettem, és szorosan átöleltem.
-    Shhhh, Elena, nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz – vigasztaltam. De éreztem, hogy erősen belém kapaszkodik, és egyre jobban rázkódik a sírástól.
-    Damon, ké-kérlek ne haragudj rám – mondta erőtlenül.
-    Nem haragszom rád – válaszoltam mosolyogva. – De most hazaviszlek, rendben?
-    Az jó lesz – felelte, majd kezeit a nyakam köré fonta. Én pedig karomba véve vittem egészen a Gilbert házig. Odaérve  nem tudtunk bemenni a házba – hiszen már Elena is vámpír volt, így be kell őt invitálni. Becsöngettem, és Jeremy nyitott ajtót:
-    Sziasztok – köszönt vidáman. Majd meglátta a kezemben Elenát, és azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. – Uramisten! Gyertek be gyorsan! Mi történt? – kérdezte aggódva.
-    Semmi különös, csak Elena egyedül szeretett volna lenni, de mi aggódtunk érte Stefannal, ezért a keresésére indultunk. A temetőben találtam meg, ahol éppen aludt. Úgyhogy ha nem haragszol, kicsi Gilbert, most felviszem a szobájába, és hagyom pihenni – villantottam egy gúnyos mosolyt.
-    Persze, persze, menjetek csak – felelte, de ekkor már a lépcsőn mentem fölfelé kezemben Elenával. Szobájába érve óvatosan lefektettem az ágyába, majd szépen betakargattam. Távozni készültem, mikor megragadta a kezem:
-    Damon, kérlek ne menj el! – mondta. Ezt hallva melegség töltötte el a szívemet. Talán mégis teljesülhet a vágyam… Nem, Damon, most nem szabad ilyenekre gondolnod!
-    Rendben, visszajövök, csak még felhívom Stefant, biztosan aggódik érted – mondtam, és elindultam az ajtó felé.  Közben már tárcsáztam is az öcsém számát, aki azonnal felvette:
-    Mi az, megtaláltad? – kérdezte idegesen.
-    Találd ki, öcsi – feleltem egy ördögi vigyor kíséretében, amit ő nem láthatott.
-    Damon, ne szórakozz velem! - morogta. Imádom felhúzni őt. Annyira szórakoztató látni, mikor így felidegesíti magát.
-    Igen, igen megtaláltam – böktem ki végül.
-    Hála az égnek – fújta ki a levegőt. - És jól van? Most azonnal átmegyek, és beszélek vele.
-    Most inkább ne, öcsikém. A temetőben találtam meg, mikor épp aludt. Eléggé fáradt, pihenésre van szüksége. A bambis sztorijaid holnap is megvárják – mondtam gúnyosan.
-    Rendben, nem megyek át. De holnap mindenképpen beszélnem kell vele  - felelte, majd letette a telefont. Visszamentem Elena szobájába, ahol éppen az ágyán ült, és csendben sírdogált. Odasiettem mellé, majd ismét átöleltem.
-    Mi a baj? - kérdeztem aggódva. Mélyen a szemembe nézett, majd pár másodpercnyi hallgatás után megszólalt:
-    Miért nem mondtad el? - Hangjában fájdalmat véltem felfedezni. Gondoltam, hogy fel fogja hozni a témát, csak azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
-    Figyelj, Elena – kezdtem. Őszinte akartam vele lenni, elmondani neki mindent, amit gondolok, érzek. - Te mindig is az öcsémmel voltál, őt szeretted, és szereted még most is. Nem akartam bonyolítani a dolgokat azzal, hogy elmondom, hogy tulajdonképpen velem ismerkedtél meg először. Én sosem érdemeltelek meg téged... Viszont azon nem tudok változtatni, hogy szeretlek, és valószínűleg mindig szeretni foglak. De mondd, mi változott volna, ha elmondom a teljes igazságot?
-    Sok  minden, Damon – felelte alig hallhatóan. Ha nem vagyok vámpír, talán nem hallom meg. - Most teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit érzek... Minden intenzívebb lett...Hiszen én... vámpír lettem. Már örökre 18 éves maradok – hangja elcsuklott és ismét rázkódott a zokogástól. Ismét átöleltem, majd a füléhez hajolva suttogtam:
-    Nyugodj meg, kérlek. Nem lesz semmi baj. Átvészeljük ezt is. - Sírása alább hagyott, de még mindig engem ölelt. Óvatosan befészkelte magát a karjaim közé, majd mindkettőnket elnyomott az álom.
            
***
/Elena szemszög/

Reggel arra ébredtem, hogy Damon már nem fekszik mellettem.  Kikeltem az ágyból, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Semmire sem vágytam, csak egy forró fürdőre. A zuhany alá belépve megengedtem a kellemesen langyos vizet, és úgy éreztem, hogy minden bajom eltűnik a lefolyón. Miután végeztem, magamra kaptam egy farmert és egy egyszerű kék ujjatlant. Hajamat kiengedve hagytam és feldobtam egy halvány sminket is. Hangokat hallottam a konyhából, így elindultam lefelé a lépcsőn. Damont pillantottam meg, amint épp rántottát készít. Annyira sármosan festett egyszerű sötét farmerében és fekete V-kivágású pólójában. Tincsei össze-vissza álltak, mégis tökéletes volt.
-  Jó reggelt, álomszuszék – ejtett meg egy szívdöglesztő mosolyt. - Jól aludtál?
- Jól, köszönöm – feleltem. - Csak nem reggelit csinálsz?
- De igen, rántottát. De természetesen egy tasak vér is jár mellé – kacsintott. Erre a kijelentésre nevetnem kellett. Leültem az asztalhoz, majd megittam a már  kikészített vért. Damon elém csúsztatta a rántottát, majd ő is leült velem szembe és vért kezdett kortyolgatni. Ekkor úgy éreztem, ismét fel kell hoznom a számára kényes témát. Tisztázni akartam vele a dolgokat.
- Damon, beszélnünk kell valamiről – kezdtem komoly arccal. Erre ő is elkomorodott, de nem vágott közbe. - Tudom, hogy kerülöd ezt a témát, de muszáj tisztáznunk a dolgokat.
- Elena, nincs itt mit tisztázni. Mint már tegnap is mondtam, azzal, ha elmondtam volna neked az igazat, nem változik a felállás – jelentette ki egy erőltetett mosoly kíséretében.
- De igen, Damon. Mert minden megváltozott – mondtam mélyen a szemeibe nézve. - Eddig magamnak sem mertem bevallani, hogy mit érzek. Mindig azt hittem, hogy számomra Stefan a megfelelő társ. Ő volt a jó fiú, aki mellettem állt, és kihúzott a depressziómból. Aztán megjelentél Te. Sokáig csak a szerelmem gyilkos bátyját láttam benned, és bevallom őszintén, nem egyszer kedvem támadt volna megkarózni téged. De aztán elindítottál bennem valamit. Egy olyan vonzalmat, amit nem tudtam megmagyarázni. Egy ideig küzdöttem ellene, de egy idő után már nem bírtam tovább. Már nem bírok tovább küzdeni ez ellen az érzés ellen. És most, hogy tudom a teljes igazságot is, bátran kijelenthetem, hogy szeretlek, Damon Salvatore! - erre a kijelentésemre Damon felkapta a fejét, és hitetlenkedve pillantott rám. - Úgy bizony, szeretlek teljes szívemből, és ezen semmi és senki nem tud változtatni!
- Elena...  - kezdte. Láttam rajta, hogy nem találja a megfelelő szavakat. - Ez... igaz? Tényleg szeretsz engem?
- Végleg és megmásíthatatlanul – feleltem mosolyogva, majd átszelve a kettőnk közt lévő távolságot tapasztottam az ajkamat az övéire. Nem ez volt az első csókunk, mégis a mennyekben éreztem magam. Ebbe a csókba sűrítettük az érzéseinket: a vágyat, a szenvedélyt, a szerelmet... Damon vált ki a csókból, majd kimondta a legédesebb szavakat a világon:
- Én is szeretlek, Elena. Örökké – szemei olyan boldogan csillogtak, mint még soha. Hirtelen felállt az asztaltól, elém suhanva felkapott és addig forgott, még mindketten elszédülve estünk le a földre. Szorosan hozzásimultam Damonhöz, majd egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.

***
/Stefan szemszög/

Egész éjjel nem tudtam aludni. Csak Elena körül jártak gondolataim. Azon rágódtam, hogy mi lett volna, ha előbb őt mentem ki a kocsiból? Akkor most nem kellene élete végig egy vérszívó szörnyetegként élnie... Elvettem tőle a boldog emberi élet örömeim, amire mindig is vágyott. Olyan bűntudat marta a szívemet, mint még soha. Úgy éreztem, muszáj beszélnem vele. Bocsánatot kell kérnem tőle. Hirtelen felpattantam és a Gilbert ház felé suhantam. Odaérve hangok szűrődtek ki a házból. Füleltem, hátha meghallok valamit. Elena hangját véltem felfedezni, amint azt mondja:
„- De igen, Damon. Mert minden megváltozott. Eddig magamnak sem mertem bevallani, hogy mit érzek. Mindig azt hittem, hogy számomra Stefan a megfelelő társ. Ő volt a jó fiú, aki mellettem állt, és kihúzott a depressziómból. Aztán megjelentél Te. Sokáig csak a szerelmem gyilkos bátyját láttam benned, és bevallom őszintén, nem egyszer kedvem támadt volna megkarózni téged. De aztán elindítottál bennem valamit. Egy olyan vonzalmat, amit nem tudtam megmagyarázni. Egy ideig küzdöttem ellene, de egy idő után már nem bírtam tovább. Már nem bírok tovább küzdeni ez ellen az érzés ellen. És most, hogy tudom a teljes igazságot is, bátran kijelenthetem, hogy szeretlek, Damon Salvatore! Úgy bizony, szeretlek teljes szívemből, és ezen semmi és senki nem tud változtatni!” - Ekkor úgy éreztem, mintha száz karó fúródott volna  a szívembe. Elena... már Damont szereti és nem engem... többé már nem. Elmémet elborította a zöld köd. Csak arra vágytam, hogy pusztíthassak, hogy ölhessek. Arra, hogy az utolsó csepp vért is kiszívjak egy ártatlan testből. Elindultam az erdő felé, majd egy fiatal lányt pillantottam meg, aki éppen telefonált. Nem is próbáltam leplezni jelenlétemet, csak a testében áramló vér lüktetésére figyeltem. Hirtelen előtte termettem, ő pedig ijedten ejtette ki kezéből a telefont.
- Ki maga? - kérdezte.
- Stefan vagyok. Stefan Salvatore, a vérengző gyilkos ripper – feleltem egy 1000 wattos mosoly kíséretében. - És egyben a halálod is én leszek.
- Ne bántson, kérem ne! - felelte rémülten, majd hátrálni kezdett. De megint előtte termettem, majd a füle mögé tűrtem egy kóbor tincset.
- Nem kell félned, szépségem – búgtam a fülébe, miközben az arcát simogattam. - Nem fog fájni. - Ekkor szemfogaim megnyúltak, és a nyakához közelítettem. Mielőtt belekóstoltam volna a lányba, Elena jelent meg lelki szemeim előtt. Ekkor észbe kaptam, és ellöktem magamtól a lányt. Ezt nem hiszem el. Most próbáltam megölni egy ártatlan lányt, aki semmiről sem tehet. Most készültem kiszívni az utolsó csepp vérét is... És meg is tettem volna, ha 'Elena' nem állít meg. Nem lehetek megint az a gyilkos szörnyeteg, aki voltam. Megváltoztam... Igaz, hogy csak Elena miatt, aki már nem szeret... Akkor sem válhatok megint ripperré, aki csak pusztításra képes. De ez a fájdalom, amit érzek... elviselhetetlen. Csak a vér, a sok kioltott emberi élet tudná enyhíteni mindezt... Vagy a halál. A kérdés csak az, hogy ölök, vagy meghalok... Ha a halált választom, azzal megóvnám az ártatlanok életét. Mellesleg úgysem hiányoznék senkinek sem.  Hirtelen a napfénygyűrűmre pillantottam. Csak egy mozdulat és minden fájdalom megszűnik. Az égre emeltem tekintetem. A napsugarak kellemesen simogatták a bőrömet. Mosolyra húzódott a szám. Már nem éreztem haragot a szívemben senki iránt. A halálom gondolata elhozta a megbocsátást. Boldog és teljes életet kívántam szeretteimnek, de legfőképpen Elenának és a bátyámnak.
- Viszlát, Elena. Legyél nagyon boldog a bátyámmal, de azért tudd, hogy én mindig szeretni foglak még halálom után is – suttogtam azt remélve, hogy ő is meghallja mondandómat. E szavakkal búcsúztam, majd lerántottam az ujjamról a gyűrűmet és a földre dobtam.