Damon & Katherine - 145 év magány

Korhatár: 16
Szemszög: Damon
Figyelmeztetés: Durva nyelvezet, Erotikus tartalom
A címről: A cím a Nobel-díjas kolumbiai írózseni, Gabriel Garcia Marquez Száz év magány című korszakalkotó regényéből származik.
Leírás: Az ötletet egyik olvasónk, Botos Andrea szolgáltatta. Ez a rövid történet az első évad 14. részének (Fool Me Once) egy átírt verziója. Megpróbáltam elképzelni, mi történt volna, ha Katherine mégis be lett volna zárva a sírba 1864 óta. Datherine sztori.
A fanfictiont az ÉLETKÉPEK menüpont alatt találhatjátok meg.


Damon & Katherine
145 év magány

Ha valamit, hát azt megtanultam százhatvankilenc év alatt, hogy a "bizalom" és a "remény" szavak az emberiség fatális tévedései. És mégis képes voltam megint hinni nekik. Vagyis neki. Ugyanis volt valami Elena szavaiban, ami arra késztetett, hogy bízzak benne. Az öcsémben soha nem bíznék meg, pláne, ha Katherine-ről van szó, de Elena...Elena, ő más. Talán azért van mindez, mert hasonlít rá. Habár jellemükben teljesen különböznek, külsőre ugyanolyanok...és látni őt Stefan karjaiban mindig azt juttatja eszembe, hogy mennyire hiányzik még mindig Katherine.
145 hosszú év telt el, de mégis minden emlékem róla olyan, mintha csak tegnap történt volna. Ahányszor arra gondolok, hogy talán nemsokára újra láthatom őt, mindig ugyanaz a furcsa, keserédes érzés kerít hatalmába. Másfél évszázadot kellett nélküle élnem. Na igen. Az élet szar, és csak egyre rosszabb lesz. Ami igazán számít, hogy mennyire elcseszett: nagyon, vagy kevésbé. Éppen azon vagyok, hogy megtudjam.

- Nocsak, Mr. Salvatore, minek köszönhetem ilyen késői látogatását? - kérdezte Katherine, egy jelentőségteljes pillantást vetve az Emily-re, aki az ajtóban állt, Damon mellett. A boszorkány megértette úrnője jelzését; egy sokat sejtető mosollyal az arcán biccentett, és kihátrált az ajtón.
- Csak látni akartam, Miss Pierce - felelte Damon mosolyogva, színpadiasan lekapva fejéről a sötétkék kalapot, majd jó mélyen meghajolt. - Amennyiben kegyed hajlandó fogadni szerény személyemet.
- Nem is tudom - Katherine játékosan elmosolyodott, ahogy közelebb lépve végigsimította Damon arcát. A fiú megremegett, de állta a vámpír pillantását. - Van esetleg valami, amit fel tud ajánlani a társaságomért cserébe?
Damon arca felragyogott, kék szemében egy egészen furcsa, élettel teli fény izzott.
- Saját magamat, kisasszony. A magáé vagyok.
- Nem rossz ajánlat - Katherine úgy tett, mintha megfontolná a dolgot, majd egy hirtelen mozdulattal az ágyra lökte Damont, és szempillantás alatt fölé került. - Áll az alku - mondta, és megcsókolta Damont, aki minden benne lévő szerelemmel és szenvedéllyel csókolta vissza, majd miután vágyuk már csillapíthatatlanná vált, hagyta, hogy Katherine egyenként fossza meg a ruhadarabjaitól.


Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az a nyári éjjel. Imádtam azokat az éjjeleket, és Katherine játékait, amiket úgy láttam, soha nem un meg. Már abban a pillanatban, amikor először megláttam, tudtam, hogy nekem ő kell, hogy ő az, akivel le akarom élni az életemet. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem zárják be abba a nyomorult sírba. Ráadásul nem is segíthettem rajta, és tessék, másfél évszázada várom, hogy újra láthassam.Valahogy egy furcsa, ideges érzés lett úrrá rajtam; habár alig vártam, hogy megpillantsam Katherine gyönyörű, barna őzikeszemeit, mégis féltem egy kicsit. Féltem attól, hogy Katherine nem kedveli majd a vámpír énemet, ami őszintén szólva, elég sokban különbözött attól az embertől, akit ő 1864 nyarán megismert. Másrészt pedig tartottam attól is, hogy Stefan érdekli majd, elvégre soha sem választott közülünk. És ahogy magamat és az életemet ismertem, nagyon könnyen lehet, hogy Stefan, az az örök rohadt mázlista lesz majd a kiválasztott, az a szerencsétlen, nyuszievő vámpírparódia, akinek valami rejtélyes oknál fogva mindig az ölébe hullott minden. Pedig ha valami, hát őszinte soha nem volt, még saját magával sem, ami elég nagy teljesítmény, sőt, ha azt vesszük, hogy Stefan képes szemrebbenés nélkül hazudni saját magának, vagy akár éppen átvágni saját magát, akkor az öcsém egy valódi életművésznek számít. Lehet, hogy ez az abnormális tulajdonsága segítette hozzá az örök nyertes szerepéhez, vagy szimplán a tény, hogy tökéletességre vitte az önsajnálatot. Ha versenyt rendeznének belőle, Stefan tutira mindenkit lesöpörne, és még nem is kéne erőlködnie, olyan szinten bírja sajnálni magát. Ezen kívül tökéletesen tudta előadni nekem minden egyes alkalommal az erkölcsösségről és az emberségről szóló tízparancsolatát, ami enyhén szólva nevetséges volt. Ilyenkor azon gondolkodtam, hogy akkor, amikor kegyetlenül irtotta az emberi fajt, eszébe jutott -e az illemkódex, vagy azt csak arra kell neki, hogy engem kioktasson?
Na mindegy, az én drágalátos öcsikém nem ér meg ennyi fejtörést, eleget törődik ő magával, hát akkor minek tegyem én is?

- Ugye tudod, hogy egyszer döntened kell majd? - kérdezte Damon az egyik reggel, amikor Katherine-nél töltötte az éjszakát.
- Kell? Tanuld meg Damon, hogy senki nem kötelezhet téged semmire. Semmit sem kell megtenned azért, mert más úgy látja jónak.
- Azt akarod mondani, hogy szerinted mások irányítják az életünket?
- Miért, nem így van? Sem te, sem Stefan nem vagytok még készen teljesen, amíg hagyjátok, hogy a külvilág befolyásoljon benneteket - magyarázta Katherine, ártalmatlanul simogatva Damon fekete tincseit. - De talán egy nap majd kiválasztom azt, aki igazán kell nekem. Viszont addig is...hadd élvezzem a társaságotokat.
- Várj, Miss Katherine, még egy utolsó kérdést! Mondd el, mit tegyek, hogy én legyek a kiválasztott!
- Hm... - Katherine összeráncolta a homlokát. - Tudod, mindig is egy hősre volt szükségem - mondta, és magára hagyta Damont a szobában.

Hősre. Ez a mondat örökre beleégett a szívembe, ahogy a tanács is, miszerint nem szabad hagynom, hogy mások irányítsák az életemet. Most már úgy érzem, hogy elértem mindazt, amit akkor várt tőlem. Eljött az ideje, hogy készen legyek, ahogy ő fogalmazott.
Türelmetlenül pillantottam a sír bejáratára, ami még mindig zárva volt. A két boszorkány továbbra is elmélyülten motyogta azt az ismeretlen halandzsát, míg Stefan a szokásos komoly pillantásával fixírozta a földet. Elena mellette állt, a boszorkányokat figyelve.
- Kész  - szólalt meg hirtelen Sheila. - A sír nyitva áll.
Abban a pillanatban, hogy ezt meghallottam, berontottam a nyitott bejáraton, megragadva egy fáklyát. Annyira izgatott voltam, hogy még azt is elfelejtettem, hogy magammal vigyem Elenát, ahogy terveztem. Ez igazából azért lett volna lényeges, hogy biztosítsam vele mindkettőnk kijövetelét. Azonban akkor a fejemből minden gondolat kiürült, és csak őt láttam magam előtt, ahogy rám vár.
A sír egy barlanghoz hasonlított belülről, amelyben egy szűk, dohos járat vezetett beljebb. Nemsokára megpillantottam az első testeket. Habár a felismerhetetlenségig ki voltak száradva, mégis tudtam, hogy Katherine-t rögtön felismerem majd. Magamban számoltam, hány vámpír mellett haladtam el, mivel tudtam, hogy huszonheten voltak a sírban. De Katherine csak nem akart feltűnni, pedig már több, mint húszat számoltam össze.
És akkor megláttam. Ott feküdt az egyik sarokban, összeaszva, koszosan, eszméletlenül. Szinte rá se ismertem: a bőrén mintha egy érdes, szürke fátyol lett volna, ami nem csak a testét, hanem az arcvonásait is elfedni látszott. Szörnyű volt őt így látni.
- Katherine - suttogtam félig rémülten, félig megkönnyebbülten. Gyorsan előkotortam a dzsekim zsebéből a tasak vért, amit neki szántam, és elkezdtem megitatni vele.
- Gyerünk, Katherine - unszoltam. - Igyál!
Először úgy tűnt, nem reagál, de aztán szépen, lassan elkezdett inni, sőt, a végén már mohón itta a sűrű folyadékot, kitépve a kezemből a tasakot. Ahogy fogyott a vér, a színe fokozatosan kezdett visszatérni. Amikor végzett, kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett. A pillantása furcsa volt, zavarodott, persze nem is vártam mást, miután szerencsétlen száznegyvenöt évig poshadt ebben az istenverte sírban.
- Damon? - kérdezte halkan. A hangja rekedt volt és erőtlen, de mégis azonnal felismertem benne azt a különleges csengést, ami másfél évszázaddal ezelőtt rabul ejtette a szívemet.

Damon megkövülten nézett a jövevényre az öccse mellett. Még soha életében nem látott ilyen gyönyörű teremtést. Fénylő, dús barna haja laza hullámokban omlott a vállára, míg nagy, csokoládébarna szemei kíváncsian mérték fel az előtte álló fiatalembert. Maga volt a megtestesült tökéletesség, gondolta Damon. Óvatosan közelebb ment hozzá, majd kissé meghajtva magát a kezéért nyúlt és megcsókolta azt.
- Üdvözlöm, Miss Pierce - köszöntötte kedvesen.
- Ön bizonyára Damon - viszonozta a lány. A hangja olyan volt, mintha ezer kis csengettyű szólt volna. - Kérem, szólítson Katherine-nek.
- Ezer örömmel - felelte Damon egy széles mosoly kíséretében, kék szemeivel fogva tartva őt. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
- Részemről a szerencse.
Damon akkor tudta, hogy soha többé nem lesz képest mást szeretni, csakis Katherine Pierce-t. És ehhez a fogadalmához egy életen át tartotta magát. 

 - Igen, én vagyok - válaszoltam végül, le sem véve róla a szemem. A tekintete még mindig riadt és zavart volt, de látszott rajta, hogy lassan kezdenek derengeni neki az események.
- Hol vagyunk? - tudakolta.
- Mindent elmondok, de előbb kiviszlek innen - ajánlottam fel, majd óvatosan felsegítettem a földről. Még soha életemben nem láttam olyan vámpírt, aki ennyire törékeny, ennyire esetlen lett volna, mint ő abban a pillanatban. Hagytam, hogy rátámaszkodjon a vállaimra és lassan elindultam vele kifelé, fittyet hányva az összes többi bennrekedt vámpírra, bár azok annyira gyengék voltak, hogy már észre sem vették más élőlények jelenlétét. Miközben kifelé haladtunk, meghallottam a kint lévők halk szavait:
- Biztos, hogy nem fog tudni kijönni? - Ez az öcsém volt. Rögtön gyanút fogtam, hogy ellenem, vagyis most már ellenünk terveznek valamit.
- Nem tartottuk fönn a varázslatot, aminek a segítségével kinyitottuk a sírt, így mindketten bennrekednek.
Megállt bennem az ütő. Átvertek! Csellel bezártak ebbe a nyomorult sírba! Legszívesebben egyenként téptem volna darabokra azokat a nyamvadt banyákat, meg azt a nyálgép öcsémet.
- Hogy tehetted ezt, Stefan? - hallottam meg Elena halk hangját. - Miért jó ez neked? Végre megkaphatta volna, amit akar!
- Megkapta - felelte flegmán Stefan, bár a hangjába némi fölényes, diadalmas gőg is vegyült. - Együtt lehet Katherine-nel csak éppen benn abban a sírban.
- És te mered magad jónak nevezni? - Elena hangja tele volt undorral.
- Éppen, hogy jót cselekedtem, Elena, hát nem látod? A bátyám veszélyt jelent mindenkire ebben a városban, beleértve téged is! Ő egy gyilkos szörnyeteg, akit meg kell állítani.
- Nem, nem az. Minden, amit tett, a szerelemért tette, azért, hogy valaki viszontszeresse, - ellenkezett Elena. - amin nem is csodálkozom, hiszen tőled ezt nem kaphatta meg.
- Értsd meg, Elena, azért teszem ezt, hogy téged védjelek, meg azért, hogy megmentsem több száz ártatlan ember életét.
- Mindig is te akartál a hős lenni - szólaltam meg ekkor, előlépve a barlang nyújtotta sötétségből, továbbra is támogatva a félájult Katherine-t.
Stefan vállat vont.
- Azt teszem, amit tennem kell, bátyám, azért, hogy megvédhessem azokat, akiket szeretek.
- Ó - a szám gúnyos mosolyra húzódott. - Szóval magadat véded, mi?
Az öcsém szemei szikrákat szórtak, ahogy rám nézett.
- Gúnyolódj csak, úgyis hiába teszed, mert túl jártam az eszeden. Jobban tennéd, ha kiélveznéd azt a néhány hetet, amíg nem kezdtek mindketten kiszáradni - mondta, fejével Katherine felé bökve. - Soha nem jutsz ki onnan.
- Igen? Akkor figyelj! - Egy szempillantás alatt megragadtam Bonnie torkát, aki túl közel állt a sír bejáratához, így könnyűszerrel elkaphattam. Habár nem állt szándékomban megölni a boszorkányt, viszont ha ezt kívánta meg a szükség, szemrebbenés nélkül megettem volna. - Engedj ki, - mordultam rá a rémült Sheila-ra - vagy kénytelen leszek megölni.
- Kérlek, Damon, ne tedd ezt! - szólalt meg Elena könyörgő hangon.
- Sajnálom, Elena, de nem akarok itt rekedni egy örökkévalóságra, amikor végre megtaláltam őt - viszonoztam szárazon. Katherine-re pillantottam, aki ugyanabban a pózban ült a földön, ahogy odatettem néhány perccel ezelőtt.
- Engedd ki, Sheila - fordult Elena az idős boszorkány felé. - Nem tehetitek ezt.
- Elena, eszednél vagy?! - avatkozott be Stefan, fenyegetően nézve a barátnőjére. - Damon egy gyilkos!
- Senkinek sem makulátlan a múltja, Stefan - vágott vissza Elena. - Inkább neked kéne abban a sírban rohadnod! Neked, aki képtelen elviselni, hogy a testvére egyszer az életében boldog legyen!
- Nem tudod, miről beszélsz! Különben is, semmi közöd ahhoz, hogy milyen a kapcsolatom a bátyámmal! - mennydörögte Stefan, Elenát azonban nem érdekelte többé, mit mond.
- Sheila, kérlek. Tudom, mit tett, de nem ezt érdemli. Semmi mást nem akart, mint azt a lányt. Engedd ki.
Látszott, hogy Sheila tétovázik. Vetetett egy pillantást Bonnie-ra, aki még mindig a karjaim közt vergődött és meghozta a döntését.
- Rendben van. Most az egyszer.
- Micsoda? Szó sem lehet róla! - üvöltötte Stefan. Látni véltem, ahogy az arca elváltozik és nekiugrik a boszorkánynak, de az gyorsabb volt: az öcsém egy pillanat múlva őrjöngve feküdt a földön, a fejét fogva. Na igen. A vámpír-migrén a hozzá hasonló banyák egyik kedvenc poénja volt.
Sheila lehunyta a szemét és ismét értelmetlen szavakat kezdett motyogni. Egy perc múlva viszont kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett.
- Nyitva van, de csak három percig. Most pedig azonnal engedd el az unokámat, vagy te is csatlakozhatsz hozzá - közölte, Stefan felé bökve, aki még mindig a földön fetrengett.
Lassan enyhítettem a szorításon, amivel Bonnie nyakát szorongattam és óvatosan elengedtem.
- Sajnálom - suttogtam a fülébe, bár nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolom. Gyengéden felsegítettem Katherine-t, aki továbbra is harmatgyenge volt, és kitámogattam a bejáraton. Elena, Bonnie és Sheila tátott szájjal figyelték őt.
- Tényleg olyan, mint én - suttogta Elena. Elmosolyodtam, tudva, hogy most már biztonságban tudhatom őt.
- Köszönöm szépen - szólaltam meg. - Sajnálom, hogy így alakult. De akkor sem akartam ott maradni, ezt meg kell értenetek.
Elena halványan, biztatóan elmosolyodott, míg a boszorkányok arca közömbös maradt, de haragot nem láttam a szemükben.
- Azért nem vagyunk barátok - figyelmeztetett Sheila. Tőle nem is vártam mást.
- Még egyszer köszönöm - mondtam, mielőtt kisuhantam Katherine-nel a sír sötét fogságából.

XOXO

Álmodozva néztem, ahogy Katherine kiissza a harmadik tasak vért is. Úgy tetszett, most már visszatért a természetes színe, sőt, teljesen eszméletlenél is volt. Az első megrázkódtatástól nem is bírt megszólalni, de türelemmel vártam rá, hiszen a világ minden ideje a miénk volt. Amikor befejezte a tasakot, elvettem tőle az üres zacskókat, hogy kidobjam őket. Sejtettem, hogy sok időre lesz szüksége, hogy feldolgozza száznegyvenöt történéseit.

- Milyen évet írunk? - kérdezte, mikor visszatértem. Az arcomon egy mosoly kísértete suhant át, ahogy felismertem, hogy még mindig a megszokott, XIX. századi stílusban beszél.

- 2009 decemberét.

Katherine elképedve nézett rám; volt fantáziám, milyen lehetett megtudnia, hogy lényegében két évszázad telt el azóta, hogy utoljára látta a napot.

- Elmondanád, mire emlékszel?

- Hát...bezártak abba a sírba. Először még nem volt olyan szörnyű, de aztán az éhség...borzalmas volt, Damon - Katherine megremegett, ahogy felidézte a régmúlt emlékeit. - Néhányan könyörögtek, hogy öljem meg őket...nem maradtunk sokan életben. Percről percre rosszabb lett, az éhség egyre inkább elviselhetetlenné vált. Aztán megszűnt a fájdalom és többre nem emlékszem.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak korábban kiszabadítani, de ez volt az első alkalom. Most jelent meg az első üstökös száznegyvenöt év alatt.

- Köszönöm, Damon - viszonozta halkan.

- Kizárt, hogy felfogd, mennyire hiányoztál nekem. Arra tettem fel az egész életemet, hogy téged kiszabadítsalak - vallottam be töredelmesen, kerülve a pillantását. - Nem telt úgy nap, hogy ne gondoljak rád. Csak az tartott életben, hogy egyszer majd talán újra láthatlak. És tessék, most itt vagy..itt vagy, de..

- De mi?

- Igazából azt várom, hogy kijelentsd, hogy Stefant szereted. Hiszen tudod, sosem választottál.

Katherine arca megdermedt, ahogy emlékeztettem arra a szerencsétlen szerelmi háromszögre, ami a történetünket jelentette.

- És Stefan mit csinált idáig? - váltott témát Katherine. - Segített neked?

Az ajkam keserű mosolyra húzódott, ahogy megráztam a fejem.

- Dehogy segített, sőt, ő kényszerített rá, hogy átváltozzak. Meg akartam halni, mert nem tudtam nélküled elképzelni az életem, de ő nem hagyta. Aztán szinte soha nem találkoztunk, annyira megromlott a kapcsolatunk. Mindig a fejemhez vágta, hogy miért nem vagyok képes továbblépni és elfogadni a tényt, hogy te halott vagy.

Katherine hangtalanul bólintott.
- De soha nem adtam fel, Kat. Soha. Az a cél éltetett, hogy egyszer még lássalak az életben.
Érdeklődve nézett rám, azonban nem felelt, majd ajka hirtelen arra az ismerős, pajkos mosolyra húzódott, amit úgy szerettem benne.
- Mi ilyen vicces? - tudakoltam értetlenül, egyre növekvő mosolyát figyelve.
- Csak gondolkodtam - válaszolta ártatlan arckifejezéssel.
- Miről?
- Hogy mennyire szexi lettél, mióta utoljára láttalak.
Erre én is elvigyorodtam, és arra lettem figyelmes, hogy egyre közelebb hajolunk egymáshoz, melynek végén ajkaink találkoztak egy gyengéd, édes csókban. A kezdeti visszafogottságot azonban hamar átvette a vámpírokra jellemző lángoló szenvedély. Miközben egyre nagyobb hévvel faltuk egymást, észrevettem, hogy Katherine kezei az ingemhez tévedtek és elkezdték kigombolni azt. Gyorsan megszakítottam a csókot, bár nem szívesen tettem, azonban muszáj volt tudnom az igazat.
- Mit csinálunk? - kérdeztem lihegve.
- Csókolózunk - viszonozta Katherine, mint ha világ legegyszerűbb dolga lenne. - Gondolom, ez még mindig bevett szokás - tette hozzá, mielőtt ismét megcsókolt volna, de én megint eltoltam megamtól.
- De hát...miért? - Jesszusom, ezért tuti kapok egy díjat a "Legostobább kérdés" kategóriában.
- Tessék? - értetlenkedett Katherine. Joggal, jegyzem meg. Valamiért úgy véltem, hogy soha, senki nem kérdezte még meg a partnerétől, hogy igazából miért is csókolóznak.
- Hát...miért? - Esküszöm, itt már kezdtem hasonlítani Stefanra, és ez mindennél nagyobb sértés. Katherine azonban nem vesztette el a rá jellemző magabiztosságot.
- Azért, mert jó - felelte egy-egy pihekönnyű csók között.. - Azért, mert akarod....Azért mert, akarom. És azért, mert nem bírod elképzelni, hogy milyen lehet száznegyvenöt évig bármiféle szexuális kapcsolat nélkül létezni.
Uff, gondoltam, az tényleg durva lehetett.
- Nem így gondoltam - vágtam rá kicsit magabiztosabban. - Hanem azt akartam tudni, ez mit jelent? Velem akarsz lenni? - gyűlöltem magam ezért a kérdésért. Most már óriási eséllyel pályázhatok az "Univerzum legnagyobb balféke" címre. De tudnom kellett a választ, amire másfél évszázada vártam. - Engem választasz?
Katherine végigmért; barna szemeiben a vágy könnyen felismerhető tüze égett.
- Tudod, mindig mondtam, hogy nekem egy hősre van szükségem - mondta ki a régen várt szavakat. Onnan viszont már nem volt megállás, olyan hévvel és szenvedéllyel kezdtem csókolni, hogy még őt magát is megleptem vele.
Ahogy végre, olyan hosszú idő után az enyém lett, életemben először éreztem azt mámoros érzést, ami akkor járja át a testet, ha viszontszeretik. És tudtam, hogy soha nem mondok le erről a varázslatos, magával ragadó érzésről.

Vége


SZ.J.: Még soha nem írtam olyan történetet, aminek NEM Damon és Elena volt a főszereplője, ezért ez korántsem ment olyan könnyen, mint szokott. Remélem, azért elviselhető volt, és nem borzalmas. Ha mégis, tudassátok velem. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)