Élet a halál után - 15. rész

Korhatár: 16
Szemszög: Elena
Figyelmeztetés: Felnőtt tartalom


XV. fejezet - Meglepetés

- Áruld már el…
- Nem!- jött a mogorva válasz.
- Kérlek… - folytattam szinte már esedezve.
- Nem!
Fél órája ez a vita ment. Bonnie unottan fogta a fejét, sóhajtozva, mi közbe én Kollal vitáztam.
- De miért nem?
- Mert nem! – vágta rá gondolkodás nélkül Kol. Sértődötten a földhöz csaptam a lábam, és karba tett kézzel álltam Kollal szemben, reménykedve, hogy a Bonnie által „kiskutyanézésnek” nevezett trükköm beválik.
- Ne nézz így rám! Nem hatsz meg. – válaszolta Kol.
- Akkor mond meg, hova ment Elijah! – vágtam vissza rögtön. Bonnienak elege lett belőlünk és kivonult a szobából, így csak ketten maradtunk. Farkasszemet néztünk egymással. Hosszú percek teltek el, mire Kol arcán megjelent egy aprócska mosoly. Kezdtem örüli, hogy megnyertem a csatát. Kol azrcán a vigyor azonban megváltozott és egy levakarhatatlan gonosz vigyor lett belőle…
- Nem! – közölte önelégülten, majd ő is kivonult a szobából.
Duzzogva dőltem el a kanapén, magamban puffogtam és nem értettem Kol miért nem képes elárulni, hova ment Elijah. Azt meg pláne nem, hogy miért csinál viccet ebből is.
Elijah két napja ment el. Nem mondta, hova, vagy, hogy mennyi időre. Búcsúzóul annyit mondott, majd hív. Épp, hogy egymásra találtunk, máris elment. Szörnyen hiányzott, nélküle még nehezebb volt elviselni mindent. Az „elvonó kúrát”, Kolt, és úgy összességében mindent. Kol ugyan megígérte, hogy vigyáz rám, de ez csak sovány vigasz volt számomra. Ami az elvonó kúrát illeti tényleg segített, mert nem hagyta, hogy elveszítsem a fejem és butaságot csináljak, más részről viszont az idegeimen táncolt. Egyfolytában az Elijah és köztem történtekről faggatott, mintha nem tudott volna már amúgy is mindent. Bonnie szerint csak túlzottan hiperaktív, és így vezeti le a fölös energiáit. Alapjáraton szórakoztatott a szertelensége, és a gyermeki makacssága, de most csak idegesített vele. Valójában azért idegesített, mert még én se tudtam, pontosan mi is van Elijah és köztem. Ami történt, megtörtént, de nem beszéltünk róla. Se alkalmunk, se időnk nem volt rá, ami azt illeti, mivel még aznap este elment. Nem olyannak ismertem, aki lelép, miután megkapta, amit akart, mégis furcsálltam.
Léptek zaja ütötte meg a fülemet, kizökkentve a gondolataimból.
- Ne aggódj, visszajön. – szólalt meg Bonnie kedves hangon. Felültem a kanapén, hogy Bonnie is elférjen mellettem. Olyan össze visszaság volt itt az elmúlt pár napban, hogy nem is volt időnk beszélgetni, pedig több mint három éve nem találkoztunk. Ha nem lett volna velem, biztos az őrületbe kerget Kol.
- Semmi baj Elena. Kérdőn néztem rá. Mire gondol?
 Nem haragszom. – magyarázta mosolyogva.
Mi a fene? Bonnie felnevetett, amikor látta, hogy egyre kevésbé értem a dolgokat.
- Ne törd ezen a fejed. Inkább elmesélem… Nem csak a te életedben történtek változások. Tanultam ezt, azt a nagyi könyvéből, és más boszorkány könyvekből. – mesélte büszkén
- Úgy érted, hogy… ?
- Igen, tudok olvasni a gondolataidban. – válaszolta- Meg másokéban is. – tette hozzá, majd egy grimasz jelent meg az arcán. Rögtön tudtam, hogy Kolra gondolt, ettől hangos nevetésben törtem ki.
- Durva lehet Kol gondolatait hallgatni. – jegyeztem meg tettetett szörnyülködéssel.
- Inkább borzalmas. Még szerencse, hogy megtanultam szabályozni, különben az agyamat elárasztanák a gondolatok.
- Mennyire tudod kontrollálni? – kérdeztem kíváncsian.
- Teljesen. Csak akkor és annak hallom a gondolatát, amikor én akarom. – magyarázta büszkén, és rám kacsintott. Némán bólintottam, majd döbbenten felkaptam a fejem…
- Ezek szerint. Te… - kezdtem bele, mi közbe elborították agyamat, az Elijahval kapcsolatos gondolataim, Bonnie érkezése előtt és után… és hogy vajon, mennyit tudhat belőlük Bonnie.
- Nyugi, nem másztam bele ennyire a fejedbe. Csak a tényeket tudom, a többit gondoltam, majd te elmeséled, ha akarod. – nyugtatott meg nevetve. Láthatóan élvezte az új erejét, és hogy halálra rémít vele másokat. Illetve azzal, hogy vajon mit olvasott ki a fejükből.
- Mit szeretnél tudni?- kérdeztem kisvártatva.
- Mindent. – vágta rá magától értetődően Bonnie. – Az elmúlt egy évben csak Elijah üzeneteiből tudtam, hogy mi van veled. Ami előtte történt, meg amit te érzel, azt nem tudom. – tette hozzá, magyarázatképp.
- Oké, de hosszú mese lesz. – figyelmeztetem Bonniet, mire hanyatt dőlt a kanapén, jelezve, hogy ő ráér. Így belekezdtem… Aprólékosan elmeséltem neki, az elmúlt három év történéseit, onnantól, hogy elhagytuk Mystic Fallst, egészen az érkezéséig. Különös hangsúlyt fektetve az Elijah és köztem kialakult kapcsolatra. Ha nevezhetem így… Bonnie együtt érzően hümmögött, bólogatott, néhol elmosolyodott, vagy elszomorodott. Végül, hosszas mesélés után a végére értem a hosszú ám nem túl boldog történetemnek, és vártam Bonnie reakcióját.
- Nem semmi történet. – válaszolta nehézkesen. Láthatóan, nem talált megfelelő szót, arra hogy reagáljon a velem történtekre. – Viszont az látszik, hogy elég rendesen bele habarodtál Elijahba.
- Nekem mondod? – kérdeztem vissza, tenyerembe fektetve az arcomat.
- Ezek után, érthető, hogy miért zavar ennyire az eltűnése. – helyesel Bonnie, majd úgy látszott, elgondolkodott…
- Tudsz valamit, ami én nem? – kérdeztem kétkedve. – Belekukkantottál esetleg Elijah gondolataiba is? Bonnie kerülte a tekintetemet, és nem akaródzott válaszolni. Így biztos voltam benne, hogy tud valamit…
- Bonnie… - szóltam rá, mire végre újra rám nézett. – Kérlek. – tettem hozzám nagy szemekkel nézve rá.
- Csak egy kicsit néztem bele a fejébe, de így is minden gondolata körülötted forgott. Többet nem mondhatok. – válaszolta Bonnie, és lezártnak tekintette a témát. Továbbra is nagy szemekkel néztem rá, remélve, hogy ki tudok húzni belőle még pár dolgot.
- Elena, kérlek. Megígértem neki, hogy nem mondom el. – szólalt meg Bonnie elgyötört hangom, mikor látta, hogy nagyon nem akarok leállni a témáról. Mivel Elijah megígértette vele, hogy nem köti az orromra, a látottakat, nem erősködtem tovább.
- Rendben. Váltsunk inkább témát. – adtam fel a faggatózást. – Mi történt veled? Ugye nem azt akarod mondani, hogy az elmúlt három évet varázsigék magolásával és egyéb természetfeletti kutatásokkal töltötted?
- Persze, hogy nem. – válaszolta nevetve Bonnie. – Leérettségiztem. Aztán, amikor eljutott hozzánk a hír, hogy eltűntél, minden erőnkkel azon voltunk, hogy megtaláljunk, meg persze megkértük Elijaht is, hogy segítsen. Ahogy múlt az idő, és nem volt semmi eredmény, egyre elkeseredettebbek lettünk, és kezdtük feladni a reményt. Jeremy visszament Denverbe, én pedig a New yorki egyetemre mentem történelem és okkult tudományszakra. Közbe végig tartottam a kapcsolatot a többiekkel. Amikor Stefan megkeresett a hírrel, hogy megvagy, azonnal pakolni akartam és jönni ide, de Elijah megkért, hogy maradjunk távol, amíg nem vagy teljesen rendben, mert veszélyes lehet rám és Jeremyre nézve. Így megint vártunk. A többit, pedig már tudod. Életem három legnehezebb és leghosszabb éve volt. Hiába kaptam rólad híreket az utolsó évben, úgy éreztem soha többé, nem látlak… - mire befejezte, már potyogtak a könnyei. Megöleltem, és hosszú percekig ültünk így a kanapén. Bonnie szépen kisírta magát, majd megnyugodott. Nem is sejtettem, mennyi szenvedésen mehetek keresztül a szeretteim, abba a három évben, míg én bolyongtam, utána pedig itt „rehabilitálódtam”.
- És Jeremy? – kérdeztem, miután elengedtem Bonniet. Elkomorult az arca, és úgy kezdett bele.
- Miután eltűntél, Denverbe ment és újra drogozni kezdett, ezért Stefan utánam hoztam New Yorkba, és bár nehéz volt, de a kettőnk közös munkájának köszönhetően visszatért a helyes útra. Jó ideje tiszta már, de azért jár foglalkozásokra, és Stefan rövid pórázon tartja. Most ő is ugyanarra az egyetemre jár, amelyikre én.
Nem örültem, hogy Jer megint rossz útra tévedt, bár sajnos várható volt. Annak viszont örültem, hogy már rendben van ő is.
- Ő is jönni akart, de Elijah azt mondta, egyszerre csak egy valaki jöjjön, mivel jó ideje nem voltál emberek közt. – tette hozzá Bonnie
- Jóformán el se hagytam ezt a házat az elmúlt egy évben. Már nem tudom, hogy bírtam ki. – gondolkoztam hangosan, félbeszakítva Bonnet, bár nem vette zokon.
- Ezért, bár kissé szomorúan, de Jeremy azt mondta jöjjek inkább én, és ő majd később utánam jön, ha lehet. – magyarázta furcsa csillogással a szemében. Régebben is láttam efféle csillogást a szemében. Hirtelen nem jutott eszembe, mikor, de aztán beugrott. Hát persze, hogy lehettem ilyen buta?
- Van… köztetek valami?- kérdeztem kíváncsian. Bonnie arcán zavart mosoly jelent meg és szórakozottan csavargatni kezdte a haját.
- Amikor Jeremy kezdett egyenesbe jönni, rájöttünk, hogy még mindig szeretjük egymást, és nem sokkal azelőtt, hogy te előkerültél… - mesélte egyre vörösebb arccal.
- Oké, értem. – vágtam közbe, mielőtt lángra kapott volna zavarában. Megkönnyebbültem felsóhajtott. Régen is nehezére esett a Jeremyvel való kapcsolatáról beszélnie, ami végül is érthető volt, tekintve, hogy az öcsémről volt szó. Én viszont akkoriban annyira kis kotnyeles voltam, hogy mindent tudni akartam.
- Már ennyi az idő? – szólalt meg döbbenten Bonnie, kiszakítva a gondolataimból. A faliórára néztem, és megállapítottam, hogy igencsak elszaladt az idő, mivel már éjfél is elmúlt.
- Mint a régi szép időkben. – jegyeztem meg mosolyogva.
- Azok a végig beszélgetett meg filmezett esték. – mondta nosztalgiázva Bonnie. Hirtelen megint 16-17 évesnek éreztem magam. Bonnieval a nappalinkban, mindkettőnk ölében egy-egy tál pop corn és egész éjszaka filmet néztünk. Aztán hajnaltájt a kanapén ért minket az álom, és reggel az ölünkbe borult pop cornnal ébredtünk.
- Megint bevezethetnénk őket. – jegyeztem meg még mindig ábrándozva.
- Itt a soha vissza nem térő alkalom. Csak van ebben a hodályban valami nézhető film.
- Persze, hála Kolnak meg nekem. – jegyeztem meg vigyorogva.
- Akkor hajrá. Keress valami filmet, addig én hozom a kukoricát. – válaszolta Bonnie, majd felpattant a kanapéról és elindult a konyhába. Hosszas keresgélés után, megtaláltam a régi kedvencünket, amit még egyszer anyu nézetett meg velünk. Mindig hármasban néztük ezt a filmet, amióta meghaltak azonban egyszer se néztük. Megkértem Kolt, hogy szerezze meg nekem, hátha egyszer lesz bátorságom megnézni. Mire Bonnie megérkezett a nagy púpozott tál kukoricával, már el is indítottam a filmet.
- Ez az, amire gondolok? – kérdezte Bonnie meghatottan.
- Aludj csak, én álmodom. – válaszoltam enyhén remegő hangon. A film közbe végig olyan érzésem volt, mintha anyu is velünk lett volna, mint annak idején. Nem győztünk törölgetni az időközben kibuggyanó könnyeinket. Eleinte nem a filmnek szóltak, inkább a hangulatnak és a nosztalgiának, a végére már nem tudtuk, hogy épp miért sírtunk, csak sírtunk. Ennek ellenére felszabadultan néztük a filmet. Ahogy a következő hármat is. Végül tényleg végig filmeztük az éjszakát, és egy olyan filmen sikerült elaludnunk, amiről állítottuk, hogy ezen aztán nem lehet elaludni: Kevin Costner Szitakötő című filmje.
Reggel, amikor felébredtem, a pop cornos tál az asztalon pihent, a tévé ki volt kapcsolva, mi pedig gondosan be voltunk takarva.
- Kol - jegyeztem meg magamban mosolyogva. Nesztelenül kibújtam az ágyból, nehogy felébresszem Bonniet, és kisurrantam a konyhába a reggeli „adagomért”.
- Na, jól sikerült a csaj buli? – kérdezte Kol a konyhában, amikor meglátott.
- Igen. – válaszoltam. – Köszönöm. – tettem hozzá, amikor a kezembe adta a vérrel teli poharat.
- Elijah hívott. Nem rég. – jegyezte meg közömbösen. Felkaptam a fejem, rögtön hevesebben kezdett verni a szívem, és majd kibújtam a bőrömből örömömben, bár kissé csalódott voltam, hogy nem beszélhettem vele.
- Mit mondott? – kérdeztem izgatottan. Kol elvigyorodott és nevetve nézett rám.
- Mint egy szerelmes tinédzser. Annyira édes. – jegyezte meg vidáman, amitől nekem is nevethetnékem támadt.
- Azt mondta, hogy csomagolj össze pár napra és vigyelek el valahova. – válaszolta mosolyogva pár perccel később. – És mielőtt faggatózni kezdenél, nem mondhatom el, hova viszlek. Elijah kérésére betettem a táskádba valamit, de csak akkor nézheted meg, ha már ott leszünk.
- Mi ez a nagy titokzatoskodás? – kérdeztem kétkedve.
- Ne aggódj, semmi rossz. Csak egy kis meglepetés. – válaszolta, majd rám kacsintott. – Délután indulunk, hogy holnap reggelre oda is érjünk. – tette hozzá és elindult kifelé a konyhából.
- És Bonnie? – kérdeztem vissza. Kol visszafordult és rám nézett.
- Ha gondolod, jöhet ő is, bár én csak a futár leszek, aztán jövök vissza. – magyarázta kissé gondterhelten Kol.
- Semmi baj. Addig én visszamegyek New Yorkba, úgyis kezdődik a vizsga időszak. – szólalt meg Bonnie, majd előbukkant Kol háta mögül.
- Ez megoldva. – csapta össze a tenyerét elégedetten Kol. – Akkor készüljetek. Bonnie, ha nincs, ellenedre elvinnélek téged is a reptérre. – tette hozzá Kol bájosan, amitől mindkettőnknek leesett az álla.
- Persze, az szuper lenne. Köszönöm. – válaszolta meglepetten Bonnie. Mindenki elindult a saját dolgát intézni és vártuk az indulást.



Hosszú órák óta úton voltunk már. Odakint teljesen sötét volt. Délután négy körül indulhattunk, mivel még Bonniet is kivittük a repülőtérre, ahol érzelgős búcsú után elváltunk egymástól. Közvetlenül ezután behuppantunk Kol autójába, ami egy kis sport autó volt. Kicsi, viszont nagyon fürge. Kol pedig nem törődve a sebesség korlátozással, mondhatni tövig nyomta a gázpedált. Útközbe áradozott nekem, hogy így a Porsche, úgy a Porsche, de engem nem tudtak lenyűgözni az autók. Útközbe párszor elszundítottam, mivel a csaj buli alatt igencsak keveset aludtam, és szörnyen fáradt voltam. Anna idején, valahogy nem okozott gondot, egy-két ilyen buli után délig, esetleg annál tovább aludni. Nem sokkal az indulás után, már el is vesztettem a tájékozódási készségemet, és nem telt bele sok időbe, hogy fogalmam se volt merre járunk valójában. Kol végig poénkodta az útnak azt a szakaszát, amit ébren töltöttem. Nem tudtam felfogni, honnan van ennyi energiája, meg ötlete a bohóckodásra, de tény, hogy nagyon jól szórakoztam vele, és így egy kicsit kevesebbnek tűnt a hosszú út. Pár ponton, igen erős, de ja vu érzés kerített hatalmába, azonban gyorsan el is múlt. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy jártam már erre felé. Napkelte után egyre jobban éreztem, hogy ismerős a környék, mégse tudtam beazonosítani. Egy erdős részen hajtottunk keresztül. Aztán egyszer csak Kol letért a betonútról és a földúton hajtottunk tovább. Egyre beljebb haladtunk az erdőben, néha Kolra pillantottam, de ő csak az utat fixírozta. Rám pillantott, majd a kesztyűtartóhoz nyúlt és kinyitotta azt. Egy vérrel teli tasak gurult ki belőle egyenesen az ölembe. Bátorítóan rám mosolygott, én pedig feltéptem a zacskó száját, és szép lassan inni kezdtem. Már rég nem éreztem azt a kínzó sóvárgást a vér után, bár erre csak akkor figyeltem fel,a mikor Elijah és Kol elmondták, hogy látják a változást. Még mindig az erdőben voltunk, azonban lassan láthatóan ritkulni kezdett. Végül a fák közül előbújt egy kedves kis ház. Széles faház, tetején barna tetőcserepekkel, mellette egy garázs, ami pontosan ugyanolyan anyagokból készült.
- Hisz ez… - ámuldoztam, amikor felismertem a tóparti házunkat. Könnyek gyűltek a szemembe. Egészen mostanáig nem is éreztem, hogy ennyire hiányzott ez a kis ház. Bár csak egy kicsi házacska volt, mégis az egész világot jelentette nekem. Izgatottan fészkelődtem a helyemen, nem bírtam magammal.
- Nyugodj már meg Elena. – csitított Kol, de közbe nevetett. - Tényleg olyan vagy, mint egy kis kamaszlány. Nyelvet öltöttem rá, csak, hogy hitelt adjak a vádjainak, amitől mindketten hangos nevetésbe kezdtünk. Kolnak lassítania kellett, hogy ne menjünk neki a fának, mivel a nevetéstől rázkódott az egész teste és az autó össze vissza cikázott a poros földúton. Pár perccel később megálltunk a ház előtt, én pedig kipattantam a kocsiból és rögtön a ház mögé indultam. Végig az udvaron, egyenesen a vízparthoz. Csak álltan és gyönyörködtem az előttem elterülő tájban. A békés patak, a hegyek, az erdő… Szemkápráztató látványt nyújtottak, és azt a békét sugározták, amit mindig éreztem, valahányszor idejöttem. Bár nem volt az a vad hőség, az idő mégis meleg volt, és víz pedig oly
hívogatónak tűnt, hogy nem tudtam ellen állni neki. Hátráltam pár lépést, majd ahogy voltam elrugaszkodtam, és ruhástól a vízbe vetettem magam. Igaza lehetett Kolnak, amikor a gyermeki lelkesedésemmel viccelődött, mivel úgy ficánkoltam a vízben, mintha egy kis gyerek lennék. Nem volt túl meleg a víz, bár ez engem régebben se zavart. Amint elérte a húsz fok környékét a víz, én már ugrottam is be. Kol, egy törülközővel a vállán állt a stég szélén és rajtam nevetett. Közelebb úsztam a parthoz és ekkor vettem észre, hogy aki a stégen állt, nem Kol volt… Őrült tempóban úsztam a part felé, és nem törődve azzal, hogy csurom víz vagyok, Elijah karjaiba vettem magam. Nevetve ölelt magához.
- Csurom víz vagy, te lány – jegyezte meg, bár a jelek szerint egyáltalán nem zavarta. Még szorosabban ölelt magához, és egy gyors puszit adott az arcomra.
- Te volnál a meglepetés?
- Részben - suttogta a fülembe, majd hozzá tette - Hiányoztál.
- Te is nekem. – válaszoltam. Kibontakoztam az öleléséből, karjaimat a nyaka köré fontam, a következő lépést már ő tette meg. Kissé lehajolt hozzám és gyengéd csókot lehelt az ajkamra.
- Azt hiszed, három nap után, beérem ennyivel? – kérdeztem kajánul, amikor elváltak egymástól ajkaink, és türelmetlenül utánakaptam. Heves csókolózásba kezdtünk, és a világ minden kincséért se akartunk elszakadni egymástól. Elijah azonban kis idő elteltével megszakította csókunkat és a ház felé kezdett húzni.
- Gyere, szárítkozz meg. – szólalt meg a derekamba karolva.
- Csak azt ne mond, hogy megfázom, mert menten hazaszaladok – válaszoltam nevetve. Elijah arcán döbbenet futott át, majd felnevetett.
- Túl sok időt töltöttél Kollal.
- Rólam van szó? – kérdezte Kol, amint a házba léptünk. – Te meg mit műveltél? – kérdezte döbbenten, miután végig nézett rajtam.
- Úsztam. – vágtam rá büszkén.
- Ruhástól? – kérdezett vissza. – Tényleg egy nagy gyerek vagy Elena. – tette hozzá, mire válaszképp ismét kiöltöttem rá a nyelvem. Hangos nevetéstől volt hangos a ház.
- Én lassan megyek is. Magatokra hagylak titeket. – szólalt meg Kol kicsit később. – A táskádat a szobádba vittem Elena. – tette hozzá, egy kacsintás kíséretében, majd megölelt és búcsút intett nekünk.
A házba lépve megrohantak az emlékek. Szinte az egész gyerekkorom lepergett előttem. Még mindig ugyanaz az a kellemes illat terjengett a házba, mint amikor utoljára itt voltam. Sokkal erősebben éreztem, és többféle illat keveredett vele, de még mindig csodálatos volt. Az ajtó, záródó hangja rántott vissza a valóságba. Mire megfordultam Elijah termett előttem. Két kezébe fogta az arcomat és magához húzott. Lassan és gyengéden csókolt. Nem érte be a számmal, szinte azonnal a nyakamra tért át, amitől megborzongtam.
- Fázol? – búgta a fülembe egészen halkan.
- Nem igazán, csak a vizes ruha, meg… - válaszoltam alig hallhatóan. Elijah nehezen ugyan, de elszakította magát a nyakamtól.
- Szárítkozz meg, és vegyél fel valami száraz ruhát, addig én csinálok valami ebéd félét.
- És ha nem akarok egyedül menni? – kérdeztem kacéran, közbe közelebb húzódtam hozzá, és kezeim felfedező útra indultak rajta. Játékosan karmolgattam a felsőjén keresztül, majd bekíváncsiskodtam alá is. Elijah nagyokat sóhajtozott, de próbálta tartani magát, és nem lerohanni engem. Én azonban nem hagytam ennyiben, elhatároztam, hogy nem hagyom abba, amíg el nem csábítom.
- Nem könnyíted meg a helyzetemet. – szólalt meg az égnek emelve a tekintetét. Kihasználtam a helyzetet, lábujjhegyre álltam és játékosan a nyakába haraptam. Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban, mivel a következő pillanatban, már a földön feküdtem és Elijah szemei vágytól izzóan mélyedtek az enyéimbe.
- Miért könnyíteném meg? – kérdeztem nevetve, közbe a nyakát simogattam. Próbálgattam, vajon meddig bírja még idegekkel. Feltűnt, hogy elég „érdekes” pózba sikerült földet érnünk, mivel Elijah pont a két lábam közt feküdt, és érezhető volt, hogy ő is legalább annyira vágyik rám, ahogy én rá. Kissé megemeltem a csípőmet és szorosan hozzá préseltem magam. Elijah száját egy aprónak nem nevezhető sóhaj hagyta el, majd a nyakamhoz hajtotta a fejét. Finoman elemelkedett tőlem, száját a fülemhez érintette és érzékien suttogni kezdett.
- Kapsz fél perc előnyt. – majd eltűnt rólam. Hirtelen nem tudtam, mire véljem az egészet, aztán kezdtem érteni, mire is célozhatott, így elindultam a fürdőszoba irányába. Gyorsan ledobáltam magamról a vizes ruhákat, amik valósággal hozzám nőttek időközbe. A nadrágomtól és a pólótól sikerült megválnom, mire Elijah beért. Szorosan magához húzott és minden finomkodás nélkül elkezdett csókolgatni. Közbe megszabadítottam a ruháitól. Nem mutatott különösebb együtt működést, így a drasztikusabb módszert választottam. Hangos recsegéssel adták meg magukat a ruhák, majd hullottak nesztelenül a fürdőszoba kövére. Elijah egy pillanatra elengedett, de csak amíg megnyitotta a vizet, majd újra a számra tapadt és heves csókok közepette irányított be a vízsugár alá. Csókoltuk, öleltük egymást, majd mikor már nem volt köztünk semmi akadály Elijah finoman a zuhanyzó falának támasztott és belém hatolt. Először csak lassan, aztán egyre gyorsabban hajszoltuk egymást, míg végül egyszerre értünk fel a csúcsra, nagy sóhajok és elfojtott nyögések kíséretében. Elijah finoman kihúzódott belőlem, majd a tusfürdőért nyúlt, egy keveset a kezébe nyomott, szabad kezével magához húzott és gondosan végig kente testemen, üde virágillattal töltve meg a kabint. Én még mindig az imént történtek hatása alatt voltam, és sóhajtozva dőltem neki. Fejem fölé irányította a vízsugarat és lemosta rólam a tusfürdőt. Mire végzett én is összeszedtem magam, és ugyanezt megismételtem rajta. Ahogy egymáshoz értünk, még mindig szinte szikrázott köztünk a levegő. Hosszan elmélyedtünk egymás szemében, és szavak nélkül is pontosan tudtuk, mit gondol, érez a másik. Elijah elzárta a vizet, gyorsan maga köré csavart egy törülközőt, majd engem is körbetekert egyel. Gyengéden a karjaiba vett és elindult velem a szobám felé. Végig fektetett az ágyon, majd mellém feküdt és egy takarót terített ránk. Mellkasán pihentettem a fejemet, és úgy éreztem, nincs nálunk boldogabb ember a világon. Még mielőtt elnyomott volna az álom, hallani véltem, ahogy Elijah halkan azt mondja…
- Szeretlek…

16. rész >>