A nap is felragyog - 1.rész

A következő kis szösszenet Bianca kérésére íródott, aki telepata módon olvasva a gondolataimban kezdeményezte, hogy írjak egy olyan Delena-központú egyrészest, ami a negyedik évad befejező része ("Graduation") alatt/után játszódik. Végül össze is jött, így jött létre ez a Damon szemszögű oneshot, amelyen megtudhatjuk, mi történt azután, hogy leálltak a kamerák. Viszont az időm szűkössége miatt KÉT RÉSZRE OSZTOTTAM A TÖRTÉNETET, így a második fejezetet később fogom posztolni, valószínűleg az Összetörve legújabb része után (tehát vasárnap vagy hétfőn)
További érdekesség, hogy ez az első alkalom, hogy múlt helyett jelen időben olvashatjuk jelen esetben Damon elbeszélését, szóval ezen a téren még nincs tapasztalatom.
A címről annyit, hogy a sorozatból "loptam", ugyanis a 2. évad 21. részének a címe, amelyben Jennától és Johntól is búcsút veszünk, angolul "The Sun Also Rises" Ennek a tükörfordítása ez, és azért választottam, mert én erről a címről nem egy (sőt, több) tragédiára asszociálok, hanem pont fordítva, valami jobb, új kezdetére. 
Na de elég az etimológiából, inkább jó olvasást kívánok. Ne feledjétek, ez a fanfic kevésbé durva felnőtt témát is tartalmaz!

Damon & Elena

A nap is felragyog

I. fejezet - Leszáll az éj

Letaglózó. Hihetetlen. Csodálatos. Elképesztő.

Ezek a szavak kavarognak az elmémben, miközben ledobom magam a kanapéra, kezemben a kedvenc whiskymmel. Mindezek mellé persze szomorúság is vegyül, ahogy eszembe jut, hogy újra búcsút kellett mondanom a legjobb barátomnak. Minden bizonyára még most is ott áll, ahol az előbb, amikor a whiskyt töltöttem neki, arcán azzal a belenyugvó, mégis örömteli kis félmosollyal, sőt, az is lehet, hogy leült mellém, megveregetve a vállam, csak mindezt már nem láthatom, vagy érezhetem többé. De velem van, és csak ez számít.

Azonban még ez sem tudja kiölni a szívemből az újonnan ébredt, szinte felfoghatatlan érzések fenomenális kavalkádját, amelyek olyan jólesőek, hogy legszívesebben soha nem mondanék le róluk.

Elena szeret engem. Szeret! Engem szeret. Nem bírom elhinni. Annyira áhítottam őt, s olyan távoli álomnak tűnt egészen idáig, mely távolság még nagyobbra nőtt, amikor fény derült a kötelék létezésére. Hetekkel ezelőtt, még ha nem is mondtam le róla teljesen, már szinte feladtam a reményt, hogy őt újra a karjaimban tarthatom valaha, hogy a szavak, melyekkel szerelmet vallott nekem, újra elhagyják gyönyörű, telt ajkát. És most itt vagyok, lelkemben a tudattal, hogy Elena végre az enyém, őszintén, saját akaratából, valóra váltva a leggyönyörűbb álmaimat. Úgy érzem magam, mint valami kótyagos idióta, aki elcsépelt szerelmi közhelyekről hadovál, arcán egy elmebeteg vigyorral, miközben mindent szépnek és tökéletesnek lát, szivárványokkal, pillangókkal és egyéb nyálas marhaságokkal. De aztán rájövök, hogy ha ez együtt jár Elena szerelmével, akkor ezer örömmel vállalom a világ legnagyobb barma címét is, sőt felőlem még Justin Bieber életnagyságú posztereivel is kitapétázhatják a szobámat, mert egyszerűen nem fog érdekelni. Csak ő. Ő, aki minden bizonnyal összetörten, szomorúan, az élet fájdalmaitól meggyötörten fog hazatérni hozzám, miután végleg búcsút vett az öccsétől, a legutolsó családtagjától, akinek sohasem szabadott volna meghalnia. Vagyis nem így, és nem akkor. Pedig megígértem Elenának, hogy megvédem, de kudarcot vallottam, mint ahogy oly sokszor eddig az életben.

Elena mindenkinél jobban szerette őt, s Jeremy távozásával nem marad egyetlen élő rokona sem. Viszont én mindegyikőjük helyett szeretni fogom és meg fogom védeni őt az összes ránk leselkedő veszélytől. Még a terveimet is hajlandó vagyok elnapolni, tudva, hogy Elenának most tutira nem lesz hangulata egy egész éjen át tartó, féktelen szexhez, de nem bánom, hiszen egy egész örökkévalóság napjait tehetjük még életünk legszebbikévé. És ez a gondolat boldoggá tesz, akárcsak szinte minden, amihez az ő nevét köthetem. Őt, a fényt, a világosságot aki utat mutat nekem, akármilyen sötétségben éltem is eddig az életemet.

Mintegy végszóra hallom is a bejárati ajtó ismerős zaját, aztán Elena lassú, megfontolt lépteit, ahogy felém közeledik. Kicsit megemelem magam, hogy egy bátorító, szeretetteljes mosollyal üdvözöljem, azonban megfagyok, amikor meglátom őt. Habár látványára most is heves dobszólóba kezd a szívem, a gyomromra meg mintha egy masnit kötöttek volna, hogy bezárják azokat a nyomorult pillangókat, amelyek fel-le röpdösnek bennem. Mégsem erre számítottam, hiszen olyan megviselt állapotban van, amiből rögtön rájövök, hogy nem csak Jeremy keresésére indult, hanem össze is akadt valami segfejjel útközben. A ruhája koszos, véres, szaggatott, keze remeg..mégis, tekintetéből csakis összezavarodottságot tudok kiolvasni. Riadtan, tele aggodalommal pattanok fel, hogy odamenjek hozzá, miközben azon gondolkozom, mit is kéne mondanom. Szimplán megkérdezni, mi történt, vagy vigasztalni anélkül, hogy tudnám, mi baja? Szerencsémre Elena helyettem is válaszol a saját kérdésemre, ahogy arca egy pillantás alatt elkomorodik, s mialatt szeméből versenyt futva szöknek ki csillogó könnyei, ennyit suttog:

- Még csak el se búcsúzhattam tőle... - nyögi, és mire észbe kapok, már a karjaim közé veti magát, úgy ölelve, mint egy ötéves a mackóját, s arcát a vadonatúj John Varvatos ingembe fúrja, tökéletes eláztatva könnyeivel. Ez persze most marhára nem izgat, mert az egyetlen dolog, ami érdekel jelen pillanatban, hogy a nő, akit szeretek, a karjaimban zokog.

- Hé...nincs semmi baj – suttogom, gondolatban lehúzva magamnak egy pofont ezért a szerencsétlenkedésért. Úgy látszik, ma nem én adom, hanem pont fordítva, inkább csak kapom a nyakleveseket. Egyik kezemmel Elena haját simogatom, míg a másik nyugtatólag jár fel s alá a hátán, miközben lassan a kanapéhoz támogatom és lehúzom magam mellé. Ő még mindig sír, elkeseredetten, reményvesztetten, mintha soha nem akarná abbahagyni. Persze nem csodálkozom, szegénynek valahogy ki kell magából adni az elmúlt hetek, hónapok megrázkódtatásait. Ráadásul, és ezt tapasztalatból mondom, az érzelmek még erősebben lepnek el az első hetekben, miután visszakapcsoljuk az érzéseinket. És nála most hosszú ideig lekapcsolták a villanyt, ezért furcsa még neki, hogy hirtelen mindenhol csak fényt lát, mintha bezárták volna egy reflektorokkal teli szobába.

Lassacskán lenyugszik, az el-elcsukló sírás hangjai csendes szipogássá alakulnak át. Óvatosan felemelkedik a mellkasomról, aminek nekidőlt, hogy a szemembe nézhessen.

- Elcsesztem – böki ki, pontosan egy tized másodperccel azelőtt, hogy megkértem volna, magyarázza meg, mi taglózta le ennyire. Hoppá, gondolom, komoly baj lehet, ha káromkodik, szóval gondolatban felkészülök a legrosszabbra. Úristen, mi lehet rosszabb annál, amin eddig keresztülmentem? Valamiért nem akartam megtudni.

- Ezt hogy érted? - teszem fel végül a kérdést, értetlenül fürkészve könnyáztatta pillantását. Ajka megint lefelé görbül, szemeit pedig lesüti, ahogyan válaszra nyitja a száját. Hangja bűnbánó, szégyenkező, ahogy vallomása súlyos szavai elhagyják a száját.

- Felhasználtam a gyógyírt. - Ha bajnokságot rendeznének abból, hogy ki tudd a legtökéletesebben és a leghosszabb ideig totálisan ledöbbenni, akkor minden bizonnyal hamar újabb trófeát tehetnék a „Legszexisebb Férfi” díja mellé, mert ebben aztán lealáznám az összes ellenfelemet, az tuti. Na szóval, úgy bámulok Elenára, mintha megkukultam volna, miközben az agyamban dolgozó, kicsit lassú felfogású tekervények igyekeznek feldolgozni az elhangzott három szó tartalmát. Ebben az egy mondatban ugyanis több információ van, mint a Wikipédiában.

Az első gondolatom rögtön az, hogy miért. Mármint miért itta meg azt a nyomoronc gyógyírt, ha világosan megmondta, hogy nem kell neki? Ebből következik, hogy amennyiben nem akart vámpír maradni, akkor ezek szerint a döntését is megváltoztatta, és nem kér többé a szerelmemből sem. Ennél a gondolatnál elszorult a szívem, de folytattam eszmefuttatást. Utána viszont eszembe ötlik, hogy ha tényleg ember akart lenni, akkor mi az istenért nyafog, és miért mondja azt, hogy elcseszte? Vagy valaki esetleg erőszakkal ledugta a torkán? De akkor meg nem mondta volna, hogy felhasználta, hanem kerek perec kijelentette volna, hogy valami állat megitatta vele. Aztán kapcsolok, hogy Elena nem lehet ember, mert azt abban a pillanatban észrevettem volna, ahogy belépett az ajtón, jóval csábítóbban éreztem volna az ereiben száguldozó édes, mámorító vérét, amikor magamhoz öleltem. Érzem, ahogy mellettem ül, hogy vámpír, mert lehetek akármekkora kolosszális idióta, az érzékeim még tökéletesen működnek. Vagy esetleg be kéne szereznem valami spéci, vámpíroknak kifejlesztett hallókészüléket, esetleg szemüveget? Röhejes. Na de ha Elena vámpír, akkor miért mondta, hogy felhasználta a gyógyírt? Lehet, hogy csak szórakozik velem? Amikor a fejemben nincs más, mint egy milliónyi kérdés kiismerhetetlen maszlagja, eszembe jut még egy, kihagyhatatlan kérdés. Azaz hogyan használhatta fel Elena egyáltalán azt az istenverte gyógyírt, ha nem is volt nála, mert odaadta Stefannak? Oké, az agyamat belepték a kérdések, már semmit sem értek, és végül ennyit sikerül kinyögnöm a kilométeres eszmefuttatásomból:

- MI A FENE? - kiáltok fel, olyannyira összezavarodva, mint a legrosszabb tanuló a matektémazárón. Elena, aki ebből a szellemi maratonfutásból csak egy kis darabot, méghozzá a kitörést csípte el, riadtan pislog fel rám, s meleg csokoládébarna szemeiből nemcsak ijedtséget, hanem megbánást és szégyent is ki tudok olvasni. Azonban még mielőtt bármit is szólhatna, folytatom.
- Mármint, ez nekem nagyon magas. Mit csináltál te azzal a gyógyírrel, mert hogy nem vagy ember, az olyan biztos, minthogy nem létezik a fogtündér. - Szavaimra elmosolyodik, angyalian, kicsit elpirulva, ahogy azt megszoktam tőle, és ezzel egy kicsit feloldja a rettegést a szívemben. - Szóval, lehúztad a vécén, vagy beleöntötted a csatornába? - találgatok. - Elégetted? - Elena nevetve megrázza a fejét, kicsit közelebb csúszva hozzám az ölemben, és megfogja a kezeimet.
- Jobb - mondja rejtélyesen, majd hangja komolyra változik. - Odaadtam valakinek. - Szólásra nyitom a számat, de most ő előz meg, mutatóujját az ajkamra helyezve hallgattatva el. - Először hallgass végig, oké? - Bólintok, mire ismét beszélni kezd. - Stefannak akartam odaadni eredetileg, de ő visszautasította; azzal érvelt, hogy neki végig az volt a célja, hogy az enyém lehessen, és ő meg akarja nekem adni a lehetőséget, hogy ha egyszer mégis úgy döntök, inkább ember leszek, akkor ezt bármikor megtehessem. - Egy újabb bólintással jelzem, hogy eddig felfogtam. Na, nem is olyan bonyolult. - Aztán miután elbúcsúztam tőled, ahogy mondtam, elmentem az iskolába, hogy elbúcsúzzam Jeremy-től. Azonban nem sikerült... - itt elcsuklik a hangja, mire én az arcához emelem a kezem, hogy hüvelykujjammal letöröljem azt a pár kósza könnycseppet, ami előtört a szemeiből.
- Hogyhogy? Bonnie addigra már visszatette a függönyt? - tudakoltam, gyengéden simogatva az arcát. Viszont amint meglátom, hogy ismét nincs olyan állapotban, amelyben folytatni tudná a beszámolóját, óvatosan a tarkójára csúsztatom a kezem, és a mellkasomra húzom, szorosan magamhoz ölelem. Elena pedig a vállamra hajtva a fejét, miközben karjaival a nyakam öleli, és halkan, visszafogottan elejt még jó pár, fájdalmas könnycseppet. Ahogy a lábait ültében a derekam köré kulcsolja, még erősebben szorítom magamhoz, újból haját és a hátát simogatva. Egy pillanatra az az érzésem támad, főleg a pozíciónk miatt, mintha ő egy néhány hónapos csecsemő lenne, akit az apja próbál lenyugtatni. Aztán szinte rögtön eszembe jut, hogy én most azt a lányt ölelem, vigasztalom, akit mindennél jobban szeretek és aki, végre-valahára őszintén és száz százalékos bizonyossággal viszontszeret. Nem tudom leküzdeni magamban a hirtelen jött örömöt, és akármilyen jól is esik a tudat, hogy álmaim főszereplője az enyém, csendben átkozom magam, amiért egy ilyen helyzetben is a saját ostoba boldogságomra gondolok.
Miközben ő a fájdalom újabb, viharos erejű hullámaival küzd, én lefuttatom magamban az összes lehetséges variációt, kinek adhatta neki Elena azt a gyógyírt. Szerencsére Elena nem hagy nekem időt túl hosszú gondolkodásra, mert szinte varázsütésre abbahagyja a sírást, és hogy lenyugodjon, a tarkómon lévő rövidke hajszálakat kezdi simogatni.
- Ne haragudj - szólal meg, elszakítva magát a nyakamtól, és egyenesen a szemembe néz. Ennek hatására megint úgy érzem magam, mint egy tábla tejcsoki, amikor beteszik a mikróba. El akarok olvadni. - Kicsit még új ez az egész...olyan furcsa újra érezni. - Ajkaimat egy kis, biztató mosolyra húzom, igyekezve neki minél több támogatást és együttérzést sugározni.
- Azt hiszem, sejtem miről beszélsz - nevetek halkan, egy pillanatra lesütve a szemem. Elena még egyszer megölel, fejét a mellkasomon nyugtatva, és ha minden bizonnyal nem lennénk egy újabb tragédia kellős közepén, mindez igazán idillikus lenne. Így viszont megelégszem azzal a hirtelen jött édes melegséggel, ami átjárja a szívemet, ahogy érzem testének érintkezését az enyémmel.
Nem bontakozik ki az ölelésből, miközben a kandallóra meredve folytatja, amit elkezdett.
- Volt még valaki az iskolában, aki búcsúzni akart. Tőlem akart elbúcsúzni - magyarázza, és szinte rögtön megértem, mire gondol. Óvatosan eltolom magamtól, hogy a szemébe nézhessek, és mire beszélni kezdenék, ő bólint, mintha pontosan tudná, mit akartam mondani. - Igen, meg akart ölni. - Összevonom a szemöldököm, az arcát fürkészve. Nem igazán tudtam kiolvasni belőle bármi érdemlegeset.
- Mit tettél? - kérdezem tőle, inkább kíváncsian, aggódva, mint felháborodva.
- Hát...nagyon úgy néz ki, hogy leöntöttem Katherine torkán a gyógyírt - vallja be, s arcai égnek a pírtól, ugyanakkor nem tévesztem szem elől a szája szegletében bujkáló diadalmas mosolyt. Bizonyára címvédésre készülök, ugyanis durván tíz percen belül megint sikerül úgy ledöbbennem, hogy még levegőt venni is elfelejtek. Hitetlenkedve bámulom az ölemben ülő nőt, aki hirtelen teljesen más fényben tűnik fel előttem.
- Azt a - nyögöm ki, elégedetten füttyentve. - Lenyomtad a világ legidősebb ribancát?
- Igazából majdnem ő nyomott le engem - emlékezik vissza Elena. - Alaposan nekem támadt, és már a mellkasomban matatott a kezével, amikor eszembe jutott a gyógyír, és nem volt más választásom...választanom kellett: vagy meghalok, vagy feláldozom a gyógyírt. Tudom, hogy önző volt...
- Hé - szakítom félbe. - Ennél jobb döntést nem is hozhattál volna! Másrészt pedig képzeld el a reakcióját, amikor felébred, és észreveszi, hogy nincsenek többé agyarai - nevetek fel, gyönyörködve nézve Elena meglepett tekintetébe. - Ajándékoztál neki egy frankó életet, egy rakat betegséggel, számlákkal, adóval, sőt, még akkor még nem beszéltem a nagyjából harminc évig tartó havi mikulásról - teszem hozzá, kacsintva. Most már ő is nevet, örömének trillázó hangja felszabadultan száll a levegőben. Játékosan belebokszol a mellkasomba, és én nem tudom megállni, hogy egy kis boldogságot érezzek, végre, annyi szenvedés után.
- Szóval nem baj, hogy elpazaroltam a gyógyírt? - kérdezi, s habár arca komoly, a pillantása még mindig nevet.
- Dehogy baj - legyintek. - Viszont azt áruld el nekem, hogy hová vitted édesen alvó, mától az emberi fajt gyarapító exvámpírt?
- Öhm... ott van a kocsid csomagtartójában - vallja be Elena. Megint felvonom a szemöldökömet, megfogalmazva magamban egy nagyon fontos kérdést.
- És..mondd csak, hogyan vitted el a kocsiig? - érdeklődök, nagyon remélve, hogy a várt feleletet kapom.
- Természetesen a hajánál fogva húztam végig a kövön - újságolja nagy büszkén, kiegyenesedve ültében. Elvigyorodom, önkéntelenül is felemelve a kezem egy pacsiért. Jesszusom, gondolom, a végén még átmegyek kutyába, és pitizni is fogok. Alig várom.
- Büszke vagyok rád, Gilbert! Igazán tökös volt - dicsérem meg, mire ő csodálkozva néz rám, de azért belecsap a tenyerembe. Azután sem viszi el a kezét, hanem összekulcsolja ujjainkat, és csak ezután ejti le az ölébe. Megszorítom a kezét, jelezve, hogy jó döntést hozott. Ő pedig visszamosolyog rám, kissé keserédesen, de szeretettel, ezért nem tudom megállni, hogy egy kis előrehajlással ne kapcsoljam össze ajkainkat egy ártatlant, gyengéd csókban. Nagy megkönnyebbülésemre viszonozza a közeledésemet, de nem forszírozom, hogy ennél tovább menjünk. Majd ha eljön az ideje.
Elválunk, ismét egymás szemébe nézve, kölcsönösen elmerülve a másik sugárzó, szerelmes tekintetében. Óvatosan végigsimítom az arcát, a füle mögé húzva egy rakoncátlan tincset a hajából. Elena pedig megfogja azt a kezem, amely éppen a hajában matat, és az arcához szorítja azt. A mozdulatban annyi szeretet van, hogy teljesen letaglóz, és úgy érzem magam, mint egy kifacsart narancs, amelyben egy csepp lé sem maradt. Azt kívánom, bárcsak a hátralevő napjaimban láthassam a szemében ezt az érzést, csak ezt, száműzve belőle a szomorúságot, a gyászt, minden fájdalmat, és csak a szerelem tüzének hagyni helyet benne.
- Csak azt sajnálom, hogy hála Katherine-nek nem tudtam elbúcsúzni Jeremytől - suttogja, kicsit erősebben szorongatva a kezem, mintha attól tartana, hogyha nem kapaszkodik belém, összeesik. - Megint elszalasztottam... - Már éppen megszólalnék, amikor kitárul a bejárati ajtó, és egy mindkettőnk számára nagyon ismerős figura jelenik meg.
- Azt hiszem, talán még lesz rá elég időd. - Ennyit bír csak mondani, mielőtt Elena sikítva a nyakába nem vetné magát.

2. rész >>

Itt az első rész vége - de nemsokára hozom a folytatást! Ne haragudjatok, amiért el kellett feleznem, de egyszerűen nem volt elég időm egy hosszabb munkára, és nem akartam megint késni. Remélem, tetszett, és ha a véleményetekkel tudnátok segíteni, nagyon meg fogom köszönni :)