A nap is felragyog - 2. rész

Végre megérkezett ennek a rövid történetnek a második, befejező része! Írás közben visszaeső stádiumban volt a lelkiállapotom, de igyekeztem úgy fűzni a cselekményt, hogy ez ne látszódjon meg. 
Konkrét zenét most nem ajánlanék, de én írás közben főleg a zenelejátszó 1, 8, 9, 11, 17, 19, 23 és 24-es sorszámú dalait hallgattam. (Ezek közül egyébként a nyolcas passzol legjobban a történethez.) Csak ajánlani tudom, hogy olvasás közben hallgassatok bele ezekbe, mert tényleg megéri.
A fejezet pontosan ott kezdődik, ahol az előző abbamaradt. Jó olvasást kívánok hozzá.


II. fejezet - Felkel a nap

A nyitott ajtón keresztül csípős, hűvös szél áramlik be, felborzolva a hajamat, de a meglepetés, ami az ajtóban jelent meg alig két másodperccel ezelőtt, sokkal jobban felborzolja a kedélyeimet. Elena alighogy felfogja, ki is áll vele szemben, felpattan, egyenesen a jövevény nyakába ugorva.
- Jeremy! - kiáltja, olyan erővel vetve rá magát az öccsére, hogy az megtántorodik a súlyától, és ha nem megy neki a hall falának, mindenképpen hátraesik. Elena úgy szorítja szerencsétlent, hogy ha nem vigyáz, könnyedén újra a másvilágra küldheti. Valószínűleg ez neki is eszébe jut, ezért lazít az ölelésen, sőt, kicsit el is tolja magától a megilletődött fiút, hogy jobban szemügyre vehesse. - Érezlek, szent ég, érezlek! Tényleg itt vagy...itt vagy és élsz! - Hangja valahol a boldogság és a hisztérikus zokogás között van félúton, édesen elegyítve a kettőt. Újra megöleli Jeremy-t, forró könnyeivel öntözve meg annak sötét pulóverjét, amelybe arcát temette. A kölyöknek időközben sikerült legalább annyira magához térni, hogy viszonozni tudja a gesztust, karjaival szorosan átfonva nővére karcsú, kecses testét.
- Igen...itt vagyok - suttogja, és hiába szorítja le szemhéjait, látom, hogy az ő arcán is végigfolynak a viszontlátás örömének keserédes könnyei. Pár pillanatig én is mosolyogva figyeltem a történteket, s habár nem tudok rajta annyira elérzékenyülni, mint Elena, azért én is érzek egy újfajta melegséget valahol a mellkasomban, ahol a szívemnek kéne lennie. Aztán becsap a felismerés villáma, úgyhogy mielőtt nekirohannék az ölelkező párocskának, még gondolatban lehúzok magamnak egy pofont (a mai nap a harmadikat...úgy látszik, át kell néznem majd az edzéstervemet), aztán már ott is vagyok, kirántva Jeremy-t Elena szorításából.
- Damon, mi a francot művelsz?! - üvölt rám Elena, tiszta erőből feszegetve a karjaimat, amelyekkel az öccsét nyomtam neki a falnak.
- Térj már észhez, Elena! - förmedek rá, alig egy röpke pillantásra méltatva felhevült tekintetét, majd visszafordulok a fiúhoz, aki nyöszörögve, fuldokolva vergődik a szorításomtól. - Bizonyítsd be, hogy te vagy Jeremy! - mordulok rá. Elena mellettem összevonja a szemöldökét, Jeremy arcát fürkészve.
- Damon, meg ne fojtsd - szól rám halkan, mégis határozottan.
- Addig semmiképpen sem, amíg ki nem derítem, ki az - szűröm a fogaim közt, le sem véve a szemem a srácról. - Na, mi lesz már?
- Basszus...Damon - nyögi. - Ki más lennék?
- Hm...nem is tudom, esetleg egy kétezer éves vénség, aki egészen véletlenül imád más emberek fejében turkálni és véletlenszerűen felvenni az alakjukat...Hogy is hívják, Elena? Azt hiszem, Silas - gúnyolódok, picit erősítve a szorításon.
- Nem....Vagyok...Silas...És különben is....Silas kővé változott...
- Sosem tudhatom - morgom csak úgy magamban, majd újból hangosan szólalok meg. - És ezt nekem ugyan miért kéne elhinnem? Ki tudja, mi mindenre vagy képes! - sziszegem, és ujjaim már elfehéredtek a szorítás erejétől.
- Damon... - lép oda hozzám Elena, gyengéden, nyugtatóan a vállamra téve a kezét. Nehezen, de leküzdöm a késztetést, hogy durván ellökjem magamtól. - Engedd el, kérlek. Ha Jeremy, fölöslegesen szorongatod, ha pedig Silas, akkor nem mész ezzel semmire. Egyik vagy másik - nem tudod egyiket sem megölni. - Szavai lassan jutnak el hozzám, fokozatosan azonban beépülnek a tudatomba és rájövök, mennyire igaza van. Silas ellen tényleg nem mennék semmire, mert nagyjából annyi idő alatt tépne apró darabokra, hogy annyit mondok, "whisky". Amennyiben tényleg Jeremy az, nincs vesztegetni való időnk, hiszen ki tudja, mikor megy vissza végleg a túlvilágra.
- Téged próbáltalak megvédeni - mondom halkan, szárazon, miközben elengedem a srác nyakát. Jeremy (?) megkönnyebbülten kapkod levegő után, bal kezével erősen a torkát masszírozva, ahol még mindig ott volt a kezem nyoma. Ekkor eszembe jut, hogy ha ő valóban egy kétezer éves, halhatatlan megölhetetlen Frankestein lenne, akkor minden bizonnyal már eltűnt volna róla a szorongatásom bizonyítéka. De mivel soha nem mehetek biztosra, még egyszer nekiszegezem a kérdést.
- Bizonyítsd be, hogy valóban te vagy Jeremy Gilbert - szólítom fel, miközben minden eshetőségre felkészülve Elena elé állok, mintha a testemmel élő pajzsot képezhetnék, amivel megvédem őt. - Mondj valamit, amiről biztosan tudom, hogy te vagy. - A Kölyök felvonja a szemöldökét, tekintetével a nővérét keresve, tőle várva valami ellenvetést, esetleg segítséget. Elena azonban csak áll mögöttem, kissé riadtan szemlélve az eseményeket. Végül Jeremy felsóhajt, és beszélni kezd.
- Lássuk csak...Úgy másfél évvel ezelőtt, nemsokkal azután, hogy voltál szíves kitörni a nyakamat, a vidámparkban újra találkoztunk, és én megfenyegettelek, hogy felfedem a kilétedet, hogy mi vagy valójában. - Elhallgat, diadalmasan pillantva rám, én azonban csak a fejemet rázom.
- Nem rossz, de nem elég jó. Olyat mondj, amit csak te tudhatsz. - Jeremy a szemét forgatja.
- És azután közölted velem, hogy amennyiben nem fogom be a pofámat, feldugod a seggembe a gyűrűmet - folytatja, és amikor meglátja az arcomat, egy büszke, diadalittas mosoly kúszik fel az arcára. Szinte érezni vélem, ahogy Elena visszatartja a levegőt, csak arra várva, hogy kimondjam a végszót.
- Rendben van - sóhajtok. - Tényleg ő az. - Alig mondom ki, Elena máris sikítva ugrik rá, még nagyobb lendülettel, mint az előbb. Egy szempillantás alatt már a földön hemperegnek, mint az ötévesek, és Elena egyre csak sírástól elfúló, érthetetlen szavakat ismételget, miközben minden erejével magához öleli örökre elveszettnek hitt öccsét.
- Tudjátok, ha valaki most egész véletlenül besétálna ide, nagyon félreérthető elképzelései lennének rólatok - jegyzem meg, hanyagul az ajtófélfának dőlve, egy mosollyal figyelve őket. Elena ezt hallva kicsit magához tér, és legördül Jeremyről.
- Féltékeny vagy? - kérdi, miközben felpattan és felsegíti az öccsét a földről.
- Isten ments! - tiltakozom, megadóan égnek emelve a kezeimet, majd elindulok a nappali felé és kényelmesen levágódok egy fotelba. Nem sokkal később Elena is követ, magával húzva Jeremy-t. Egy ideig csendben vagyunk; én a poharammal, Elena pedig Jeremyvel szemez.
- Fogalmam sincs, hogyan kezdjem - szólal meg végül Elena, és hangjából mintha elfújták volna az előbbi boldog könnyedséget, ahogy realizálta, hogy ez újbóli találkozás egyben a végső búcsút jelenti. Most inkább bizonytalannak, kétségbeesettnek hallatszik, keresve a megfelelő szavakat. Persze, hogy nem találja, hiszen hogyan is léteznének illő szavak a búcsúzáshoz? Látom, ahogy küszködik, nagy igyekezettel kerülgetve az elválást, ami azonban egy rakéta gyorsaságával közeledik. Így, hogy némi időt nyerjek neki, megfogalmazom a kérdést, amihez neki nem volt ereje.
- Bonnie mikor teszi végleg vissza a függönyt? - tudakolom halkan, tekintetemet Jeremy-re emelve. - Gondolom, tudod, hogy a többiek már... - Nem fejezem be a mondatot; fölösleges, úgy is tudja, mi lett Alaric vagy Lexi sorsa. Viszont ahogy a fiatalabb Gilbert pillantása találkozik az enyémmel, jóformán hátrahőkölök a meglepetéstől. Szomorúságra, a búcsú esetleges könnyeire számítva, meglep amit benne látok. Bár azt mondják, ez az érzés fájdalmasabb minden másnál, gyötrőbb a gyásznál, felemésztőbb a csalódásnál, égetőbb a hazugságnál, és pusztítóbb a szerelemnél... Mégis, amikor meglátom a remény szikráját abban az ismerős barna szempárban, amely annyira hasonlított a lányéra, akit szeretek, valami furcsa boldogság járja a szívemet. Megszólalni mégsem merek, hanem inkább hagyom, hogy Jeremy, a maga különleges módján rántsa le a leplet arról a reményteli fényről.
- A helyzet az...hogy már visszatette - mondja, és a hangsúlyán hallani, hogy nagyon visszafojt valamit. Hogy örömöt -e, vagy sírást, esetleg mind a kettőt, azt nem tudom megállapítani. Elena, aki éppen felállt, hogy egy italt töltsön magának, felkapja a fejét, nagy, barna szemeivel csodálkozva, sőt, inkább értetlenül nézve az öccsére.
- De hogyha Bonnie valóban visszatette, akkor te.. - Újból elakadok a mondat közepén, most viszont nem tartózkodásból, hanem a meglepetésből.
- Bonnie...csinált valamit, változtatott a varázsigén, amivel visszaküldte a szellemeket, és én... itt maradtam - magyarázza Jeremy, igyekezve kordában tartani a hangját.
- Végleg? - kérdezem tágra nyílt szemekkel. Saját magamat is meglepem azzal, mennyire örülök annak, hogy Jeremy visszatért.
- Végleg - erősít meg, és ezúttal egy széles vigyor jelenik meg az arcán. És ekkor jövök csak rá, miért éreztem ekkor ilyen igazi, földöntúli boldogságot az imént. Elena dermedten áll, tátott szájjal meredve Jeremy-re; aztán hirtelen csörömpölés hallatszik, ahogy elejti a poharat, amely ezer apró darabra törik szét, amint hozzáér a földhöz. Azonban nemcsak a pohár esik le, hanem Elena is térdre rogyik Jeremy lábai előtt, s az öccse ölébe temeti arcát, karjait szorosan összekulcsolva annak lábai körül. Hiába sírja egy kisgyermek örömkönnyeit, azok kis cseppek mégis egy ősöreg fájdalom utolsó hírnökei, melyekkel együtt Elena Jeremy iránt érzett gyógyíthatatlan gyásza is távozik az életünkből. Örökre.
- Jeremy - sírja, s a válla rázkódik a hirtelen érzelmi kitöréstől. Annyi őszinte szeretet, valódi jóság van azokban a könnyekben, hogy ha csak egy század része lenne minden egyes ember szívében, nem lenne több gonoszság a világon.
Ahogy nézem két testvért, valahogy engem is átjár az a szeretet, ami köztük is ott lebeg. Félreértés ne essék, nem akarok nyálasnak tűnni, tőlem tényleg semmi más nem áll távolabb annál, de azt be kell ismerni, hogy szívmelengető volt látni kettejük újraegyesülését. Közben Jeremy felhúzta Elenát maga mellé, és karjába zárta a nővérét, aki még mindig nem bírta abbahagyni a zokogást.
- Ó, Jeremy - hajtogatja fáradhatatlanul. - Jeremy...
Jeremy türelmesen várja, hogy lecsillapodjon, folyamatosan átölelve tartva őt, aki úgy kapaszkodik belé, mintha attól tartana, hogy amint elengedi, a fiú ismét távozik az életéből. Végül lenyugszik, és immár hangtalanul bújik az öccséhez, amikor egyszer csak rám néz, s tekintetéből annyi kimondatlan érzelem sugárzik, hogy ha megpróbálnám definiálni, tutira kudarcot vallanék. Ezért hosszabb pszichológiai elemzés helyett inkább csak bátorítóan rámosolygok, amiért a világ leggyönyörűbb, legtökéletesebb mosolya a jutalmam.
- Öhm...azt hiszem, adok nektek egy kis időt egyedül - köszörüli meg a torkát hirtelen Jeremy, óvatosan kibontakozva Elena öleléséből, hogy fel tudjon állni. - Hív a természet - teszi hozzá, majd a konyha felé veszi az irányt. Elena álmodozva néz utána, majd, miután ő eltűnik a látóköréből, visszafordul hozzám, ugyanazzal a sugárzó mosollyal az arcán, mint fél perccel korábban. A következő pillanatban pedig már mellettem is terem, lehuppanva a fotel karfájára.
- Milyen jó, hogy nem tudtál elbúcsúzni tőle, nem igaz? - kérdezem, miközben kezeim közé veszem jobbját, ami eddig a vállamon nyugodott, és simogatni kezdem azt. Ő csak bólogat, meg sem próbálva megszakítani a szemkontaktust.
- Olyan boldog vagyok - sóhajt fel, és hagyja, hogy az ölembe húzzam. Karjait rögtön a nyakam köré fonja, s míg fejét a a vállamon nyugtatja, addig lábait simán csak lelógatja a fotelból, egyúttal le is rúgva a lábairól a fölöslegessé vált cipőit. - Hirtelen..mintha jóra fordult volna minden, nem igaz?
- Azért várd ki a végét - morgom, eleget tanulva a múlt korábbi csalódásaiból. Ez Mystic Falls, ahol a boldogság nem gyakori és nem is tartós vendég.
- Nagyon pesszimista vagy - dorgál meg Elena.
- Inkább elővigyázatos - javítom ki. Ő csak a szemét forgatja, de ugyanakkor rózsás arcáról letörölhetetlen a fülig érő, őszinte mosoly. És ki vagyok én, hogy azt eltüntessem onnan? Ezért hát csak még szorosabban magamhoz ölelem, ezzel az aprócska gesztussal próbálva éreztetni mindazt, amit iránta érzek. Úgy tűnik, sikerrel járok, mert még jobban hozzám bújik, leheletével játékosan csiklandozva a nyakamat. És végre megértem, miért mondják, hogy vannak pillanatok, amiért megéri élni; és ez mindenképpen azok közé tartozik. Belélegzem közelsége ismerős, mindig mámorító illatát, amelyből sosem elég, és hátradőlök, igyekezve minél hosszabbra nyújtani a pillanatot.
Aztán egyszer csak visszatér Jeremy, és én óvatosan lehámozom magamról Elena ragaszkodó karjait. Tudom, hogy szükségük van egy kis időre kettesben, és eszem ágában sincs megakadályozni ebben őket, hiszen egy örökkévalóság vár még rám, amit Elenával tölthetek, hát akkor miért sajnáljak tőle pár órát az öccsével? Lassan felemelkedek, de Elena egyik keze még mindig fogva tartja az enyémet. Egy halvány mosoly kúszik fel az arcomra, ahogy lenézek rá, s látom, milyen gyönyörűen csillog az olvadt csokoládé a szemében.
- Leviszem Katherine-t a pincébe - tájékoztatom. - Nem akarom, hogy még jobban összemocskolja a kocsimat - teszem hozzá, már a gondolattól is elfintorodva, milyen borzasztó lehetett az én drágaságomnak ilyen sokáig tárolnia azt a kétszínű ribancot.
Elena bólint, majd a kezét, amely még mindig az alkaromat szorongatta, a tarkómra csúsztatja és visszahúz magához, hogy arcunk tökéletesen egy szintben legyen. Egy röpke pillanatig a szemembe néz, amely pillanatot szerelmének csendes kinyilatkoztatására használja fel, majd egy aprócska, gyengéd csókkal búcsúzik el. Mégis, annyi érzelem volt ebben a kis érintésben, mint az eddigi életemben összesen. Amikor elválunk, mindketten mosolygunk, egyetlen szó nélkül; aztán elengedem őt és az ajtó felé indulok, kilépve a hűvös, nyári éjszakába.
- Szóval...ez most végleges? - hallom még Jeremy hangját. Kérdésére szinte azonnal meg is érkezik Elena elégedetten csengő, elfojtott boldogságról árulkodó válasza:
- Végleges. - Ezt hallva még szélesebbre húzom a mosolyt az ajkamon, egy másodpercre megtorpanva a Camarohoz vezető utamon. Ahogy továbbmegyek, könnyednek érzem magam, s szinte szállok a kocsi felé. Ugyanakkor borzasztó nyálasnak érzem magam, mint valami latin szépfiú a brazil szappanoperákban, de egyszerűen nem tud érdekelni, talán azért, mert tudom, mi miatt, pontosabban ki miatt vagyok hirtelen, minden ellenére ilyen piszkosul boldog.

Lecipelem Katherine élettelen testét a pincébe, meg sem próbálva óvatosan elhelyezni. Egyszerűen lelököm a földre, ő pedig elterül, mint egy zsák. Egy rövid pillantásnál többre nem is méltatom, hanem sarkon fordulok és kimasírozok a kamrából, aminek utána gondosan bezárom az ajtaját. Bár ha jobban belegondolok, marha kíváncsi vagyok az arcára, amikor felébred egy büdös, dohos, sötét pincében, egyedül, gyengén, sebezhetőként...emberként. Van egy sejtésem, hogy az az arckifejezés minden pénzt megér majd.
Visszaballagok a nappali felé, de nem zavarom meg a Gilbert-famíliát, hanem felfelé indulok a lépcsőn. Elena hol beszél, hol zokog, hol egyszerűen Jeremy nyakába ugrik, de az biztos, hogy még mindig nem fogta fel teljesen, ami történt. Az öccse figyelmesen hallgatja terveit, amelyek között a leégett ház újjáépítése is szerepel.
Én közben felmegyek a szobámba, hogy elpakoljam a földön heverő holmikat, s miután ezzel végzek, a zuhanyzó felé veszem az irányt. Hosszan álldogálok meleg vízsugár alatt, élvezve, ahogy a forró cseppek lefelé szánkóznak a bőrömön. Lehunyom a szemem, visszajátszva a mai nap összes eseményét.
A szellemek...Alaric...Vaughn...Elena, ahogy kétségbeesett keresés után megpróbál rávenni, hogy igyam meg a gógyírt...Klaus, amikor meggyógyít...Elena, amikor felpofoz, amiért hajlandó lettem volna inkább meghalni, mint emberré válni...
És Elena, amint azt mondja: "Nem sajnálom, hogy szeretlek".
Még most is beleremeg minden porcikám, ahogy eszembe jut katartikus vallomása ott a kandalló előtt. Azon a helyen, ahol nem olyan régen táncoltunk, miután ideköltözött, s amely életem legszebb éjszakájának nyitányává vált; azon a helyen, ahol először mondta ki, hogy elengedi Stefant, s amikor majdnem megcsókolt, ha nem szakít félbe Katherine...
Még most is hihetetlen, jóformán letaglózó. Képtelen vagyok elhinni, hogyan is lehet valaki ennyire jó és tökéletes az enyém, hogyan képes ő szemet hunyni a múltam a személyiségem felett, s tud ilyen mélyen, odaadóan és feltétel nélkül szeretni?
Egyenletesen belemasszírozom a hajamba a sampont, majd nagy odafigyeléssel ki is öblítem. Egy picit még áztatom magam, csak az érzés kedvéért, aztán elhatározva, hogy jóból is megárt a sok, elzárom a vizet és kilépek a zuhany alól. Az első dolgom az, hogy a fülemet hegyezve próbálom kivenni a lentről kiszűrődő hangokat, de meglepetésemre csak csönd zümmögő hangját hallom. Aztán lassanként valaki lassú, egyenletes légzését is hallani vélem, nem is olyan messziről.
Gyorsan egy törölközőért nyúlok, és a derekamra tekerem, majd a hang irányát követve kisétálok a folyosóra. Két szobával arrébb nyitva van az ajtó, és könnyedén rájövök, honnan jön a hang. Belesek a szobába, és megpillantom Elenát, aki az alvó Jeremy ágya szélén ül, és elmélyülten figyeli öccse arcát. Azonnal észrevesz, de csak jóval később bírja elszakítani tekintetét a halkan szuszogó fiúról.
- Elaludt - mondja mosolyogva, majd hozzáteszi:
- Úgy gondoltam, ez a szoba tökéletes lesz neki. - Összefonom a karjaimat a mellkasomon, miközben besétálok és jobban szemügyre veszem a szobát.
- Jó választás - bólintok elismerően. - Viszont most már magára hagyhatod.
- Nem szeretném itt hagyni... - tiltakozik Elena, visszafordulva Jeremy felé. Erre én leguggolok mellé, kényszerítve őt ezzel, hogy rám nézzen.
- Hidd el, nem fog eltűnni - suttogom, mélyen a szemébe nézve. - Többé nem. Itt van és nem megy sehová. - Elena pislog, aztán lassan bólint, felemelkedve az ágyról. Tekintete végigsiklik a testemen, mintha csak most venné észre, hogy szinte semmi sincs rajtam a törölközőn kívül.
- Ugye nem lesz semmi baja? - kérdezi végül, miközben kivezetem a szobából.
- Nem - ígérem, majd miután Elena vet egy utolsó pillantást az öccsére, becsukom mögöttünk a szoba ajtaját. Amint átérünk hozzánk, Elena ledobja magát az ágyra, és beszélni kezd.
- Úristen...egyszerűen képtelen vagyok elhinni...Jeremy visszajött, érted? Visszajött! - Nekidőlök az ajtófélfának és egy félmosollyal hallgatom. - Persze rögtön meg akartam köszönni Bonnie-nak, beszélni vele, de Jeremy azt mondta, hogy elutazott. Ez nem fura? - Beleegyezően motyogtam valamit, de közben elindultam felé, sokkal másabb terveket forgatva a fejemben. Ő nem vette észre a közeledésemet, hanem egyre nagyobb hévvel folytatta a mondókáját. - De persze meg lehet érteni, elég sok mindenért volt rajta felelősség, ráfér egy kis szünet, meg... - Ezt már nem tudja befejezni, mert már mellette is vagyok, karjaimmal átfonva a testét. Azonnal megakad a mondat közepén, ahogy felemelem és az ágyra fektetem. Egy szempillantás alatt fölötte vagyok, ellehetetlenítve ezzel a menekülését.
- Tudod, kire férne rá még egy kis szünet?  - búgom a fülébe, kéjesen harapdálva a fülcimpáját. Elena egy elfúló sóhajt hallat, de aztán valamennyire magához tér és eltol magától.
- Túl sokat beszélek, nem igaz? - kérdezi mosolyogva, mire én megrázom a fejem.
- Egyáltalán nem...te rengeteget beszélsz - javítom ki, mire ő elneveti magát.
- És te szeretsz.
- És én szeretlek - értek egyet, és belefojtva a választ lehajolok és megcsókolom. Azonnal válaszol ugyanolyan édesen, szeretetreméltóan, ahogy szokott. Érzem, ahogy lenyugszik a karjaimban, és a kezdeti izgatott öröm átadja helyét a vágynak és a szenvedélynek.
- Mit szólnál, ha levennénk rólad ezt a piszkos ruhát? - tudakolom, és választ se várva végighúzom a kezem a hátán, a cipzárt keresve. Csakhamar meg is találom, és kezem egyetlen mozdulatával lehúzom, óvatosan lehámozva az anyagot Elena testéről. Ő csak lehunyja a szemét, aprókat sóhajtozva, ahogy kezem hozzáér a bőréhez. Amint végeztem, visszatérek az arcához, és újra megcsókolom, elmerülve ebben a csodálatos buborékban, amit létrehoztunk magunk körül. Amikor elválunk, Elena a nyakam köré fonja a karjait, egyenesen a szemembe nézve. Percek telnek el, de mi nem mozdulunk, csak nézzük egymást, megrészegülve szerelmünk mámoros légkörétől. Egymás tekintete olyan nekünk, mint egy tükör: ugyanazokat az érzéseket, rezdüléseket sugározzák, visszaadva nekünk a saját szerelmünk tökéletes képét.
- Én is szeretlek - szólal meg halkan Elena, mintegy válaszul az én előbbi kijelentésemre. Elmosolyodok, tiszta szívemből, igyekezve minden egyes mozdulatommal bizonyítani határtalan szerelmemet az alattam fekvő nő iránt. Újból közelebb hajolok, homlokomat az övén nyugtatva, élvezve a közelségét. Olyan meghitt, olyan szeretetteljes pillanat ez, amilyenben még sosem volt részem korábban. Hogy is lett volna, hiszen még soha nem éreztem magam ennyire szeretettnek, dédelgetettnek, ilyen...értékesnek. De ez Elena, az egyetlen ezen a világon, aki minden lélegzetével bizonyítja, mennyire fontos vagyok számára.
Újból megcsókolom, s ez a csók szépen, lassan még többé változik, s ahogy ismét, édesen, gyengéden, oly hosszú idő után eggyé válunk, rájövök, hogy végre célba értem, hiszen Elena, álmaim királynőre, vágyaim megtestesítője a karjaimban fekszik, egybeolvadva velem, szerelmes szavakat suttogva a fülembe.
Mintha a természet is jelezni próbálná kettőnk új életének kezdetét, odakint virradni kezd, s a nap is felragyog, langyos sugaraival betakarva testünket, és ekkor érzem igazán, hogy az örökkévalóság, ami előttünk áll, végre kezdetét vette.


És itt van a vége. Nagyon remélem, mindenkinek elnyerte a tetszését. Ismét elmondanám, hogy az ötlet Bianca érdeme, ezúttal is köszönöm neki. Ha valakinek van egy ötlete, elképzelése egy fanfictionről, nyugodtan ossza meg velem, és én szívesen történetet formálok belőle.
Ha ezúttal is érdemesnek találjátok rá az írásomat, akkor kérlek hagyjatok nekem pár szót, amelyben összegzitek, mit éreztetek, illetve mi a véleményetek arról, amit olvastatok. Nagyon köszönöm.
Az Összetörve természetesen folytatódik, habár most megint nehézségek gyötörnek, de mindenképpen megpróbálom még ezen a héten feltenni a hetedik részt. 
Élvezzétek ki a nyár utolsó napjait :)