Sziasztok! És már meg is érkezett életem első folytatásos történetének első fejezete, amolyan bevezető jelleggel. Ráadásul nem a tőlem eddig megszokott témájú és stílusú, de azért remélem, tetszeni fog, és érdemesnek találjátok a sztorimat a további olvasásra. Jó szórakozást!
10. század:
Csobb... Csobb... Csobb…
A kisfiú egyre ingerültebben hajigálta a kavicsokat
az előtte elterülő tavacskába, ám azok sehogy sem akartak pattogni a vízen.
Kivétel nélkül lesüllyedtek egy hangos csobbanás kíséretében, amint a
felszínhez értek. Mikor az egész kupac odahordott kődarab elfogyott, a fiú
elkeseredetten felkapott egy ágat, és messze eldobta mérgében, majd meg se
várva, hogy beleessen a tóba, megfordult, és dühösen pityeregve rugdosni kezdte
a legközelebbi fa törzsét.
Addig próbálta így levezetni a feszültségét, míg már
nem érezte a lábujjait. Ekkor leült egy nagyobb gyökérre, ami kiállt a földből,
és térdét felhúzva, fejét a karjaira hajtva itatta az egereket. Annyira
elmerült az önsajnálatban, a haragban, az elkeseredésben, hogy észre sem vette
a fák között közeledő alakot, míg az alig pár lépésnyire tőle rá nem lépett egy
száraz gallyra, ami hangos reccsenéssel kettétört alatta. Ekkor hirtelen felkapta
a fejét a zajra, és szemét törölgetve, ijedten próbálta eltüntetni a könnyeket
a szeméből.
Ha egy másik falubéli gyerek az, biztosan
kicsúfolja, és mindenkinek elmeséli, hogy bőgőmasina, ha egy felnőtt, csak
kellemetlen kérdések áradata után szabadulhat, és ha ne adj isten az egyik
szülője… Nos, ez esetben a megszokott verés, amiért ahelyett, hogy otthon
segítene a háznál, itt gubbaszt az erdőben, ráadásul sír is, a hálátlan, mintha
bizony olyan rossz dolga lenne.
Mikor már többet látott homályos foltoknál, ki tudta
venni, hogy az időközben mellé guggoló alak nem más, mint legidősebb bátyja,
Elijah. Ettől kicsit megnyugodott, mert tudta, hogy ő lenne az utolsó, aki
bántja, vagy beárulja a szüleiknek. De azt azért nem akarta, hogy sírni lássa,
még akkor sem, ha ő a testvére, az egyetlen igaz barátja.
A nagyobbik fiú csöndesen nézte öccsét, majd
óvatosan a vállára tette kezét, jelezve, hogy mellette áll, bízzon benne, és
egyúttal ezzel a mozdulattal igyekezett megnyugtatni őt. Klaus szipogott párat,
majd beletörölte orrát egy falevélbe, és kérdő tekintettel pillantott
Elijah-ra.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – suttogta
értetlenül, kicsit vádlón, amiért nem hagyják békén. Ám azért a lelke mélyén
örült, hogy van valaki, aki törődik vele.
- Együtt találtuk ezt a helyet, és mivel mások
valószínűleg nem tudnak róla, tudom, hogy ha el akarsz menekülni a többiek
elől, általában ide jössz. Ahogy azt is gondoltam, hogy egy tó pont ideális
gyakorolni a kacsázást… Hogy állsz? – mosolygott kedvesen, biztatóan a kisfiúra
Elijah.
- Egyet sem tud pattanni a kavicsom, Elijah, egyet
sem!! – fakadt ki Klaus, és már görbült is lefelé a szája széle.
- Ugyan, dehogynem! Először senkinek sem megy.
Próbáld csak újra, segítek! – ajánlkozott a fiú, és kézenfogva öccsét a tóhoz
sétált, útközben lapos, kerek kavicsokat gyűjtve.
Klaus reménytelennek ítélve a helyzetet savanyúan
figyelte, mit csinál a bátyja, de úgy döntött, megvárja, hogy Elijah magától
rájöjjön, mennyire esélytelen, hogy ő valaha is megtanuljon kacsázni a vízen. Úgyhogy
vállat vont, és érdeklődve figyelte, mi fog kisülni ebből.
Elijah leszórta az összeszedett köveket, felvett
egyet a kupac tetejéről, és kissé lehajolva odamutatta öccsének.
- Nézd, ilyen lapos kavicsok kellenek, ha azt
akarod, hogy jól pattogjanak – dugta Klaus orra alá a kezét. – Utána állj be
valahogy így, és tartsd így a kezed! Gyere, csináld velem te is! – mutogatta
Elijah, hogy hogyan is kéne. Megvárta, hogy öccse hasonló pozícióba
helyezkedjen, majd így szólt: - És most koncentrálj arra, hogy a kavics lapos
fele lefelé legyen, és dobd el így – magyarázta, és karját kinyújtva
elhajította a követ a tó felé, ami szépen pattant hármat, majd lesüllyedt.
Klaus lelkendezve nézte, milyen szépen pattog bátyja
kavicsa, majd erősen koncentrálva összehúzta szemét, és hirtelen eldobta a követ,
ami egyenesen a vízbe vágódott, és, mily meglepő, azonnal elsüllyedt.
A kisfiú erre mérgesen toppantott, és próbálva
elrejteni csalódottságát, mindentudó fejet vágva bólogatott:
- Látod, én megmondtam… - morogta oda Elijahnak.
Aki azonban nem hagyta annyiban. Úgy döntött, hogy
igenis megtanítja öccsét kacsázni.
- Hiszen még csak először próbáltad. Nem szoktad
ilyen hamar feladni – korholta Klaust, remélve, hogy hathat a büszkeségére, ami
talán az egyetlen igazi fegyvere volt a gyereknek. – Próbáld még egyszer, de
most ne olyan görcsösen. Csak lazán! Ha hozzávágod a vízhez, akkor persze, hogy
elsüllyed – javította öccse technikáját.
Klaus magában morgott, de úgy döntött, csak azért is
megpróbálja, így újra felkapott egy követ, és beállt. Már épp készült eldobni,
mikor Elijah megérintette a könyökét.
- Állj! Mondtam, hogy lazán. Csak nyugi, öcskös! –
szólt rá a maga higgadt stílusában.
A fiú vett egy nagy lélegzetet, igyekezve ellazulni,
majd csuklóból a tóba hajította a követ. Az, a várakozásával ellentétben, nem
süllyedt le azonnal, hanem pattant egy aprót, és csak utána tűnt el a sötéten
fodrozódó vízben.
Erre Klaus diadalmasan kurjantott, és a levegőbe
bokszolt örömében.
- Láttad, már majdnem sikerült?! – fordult
vigyorogva bátyjához, aki csendes mosollyal figyelte az eseményeket, magában
örülve, hogy nem vallott megint kudarcot a kisfiú. Olyan ritkán vigyorgott,
pedig Elijah szerette volna, ha ő is boldog, hiszen az egész családjuk az volt.
De Klaus valamiért általában inkább mérges volt, vagy komoly. Ám amikor örült,
a szeme is nevetett, és bátyja szerette ezeket a pillanatokat.
- Igen, láttam. Mondtam én, hogy menni fog. Csináld
megint! – kacsintott rá, enyhe mosollyal a szája szegletében, és egy fának
dőlve, kezét mellkasán összefonva figyelte, ahogy Klaus egyre többször
próbálkozik.
Volt, hogy pattanás nélkül becsobbant a vízbe a
kavics, de már nem szegte a fiú kedvét, sőt, inkább feltüzelte, és kitartóan
próbálkozott. Több tucat kavicsot behajigált a tóba, és néhány már kettőt vagy
hármat is pattogott. Ekkor azonban Elijah eldobta a botot, amivel időközben
játszadozni kezdett unalmában, és odasétált hozzá.
- Tudom, hogy jól szórakozol, de mennünk kéne,
mielőtt keresni kezdenek – fordult Klaushoz, aki csalódottan dobott egy
utolsót, majd bólintott, és engedelmesen elindult kifelé az erdőből. Eszébe sem
jutott ellenkezni a bátyjával, részben tiszteletből, részben, mert hálás volt a
segítségért. És persze, mert igaza volt. Megint.
- De azért már egész ügyes voltam, nem? – nézett fel
megerősítést várva a bátyjára, mire Elijah komolyan bólintott egyet, és
mosolyogva megveregette Klaus vállát.
Így folytatták útjukat a falu felé, a két testvér,
csendes egyetértésben baktatva az avarban.
Napjainkban:
Klaus egy belvárosi park szélén, egy vastag platánfa
mögé rejtőzve figyelte a kis kacsaúsztatótónál játszadozó gyerekeket, közülük
is néhány kisfiú ragadta meg a figyelmét, akik igyekeztek minél több pattanásra
bírni a köveket a víz felszínén, mielőtt azok lesüllyedtek volna. Más szóval
kacsáztak. Erről jutott eszébe az a rég elfeledett, gyermekkori jelenet.
Idejét sem tudta, mikor gondolt utoljára az
átváltozásuk előtti korszakra. A pillanatnyi nosztalgikus elgyengülés, ami most
elfogta, teljességgel megdöbbentően hatott rá. Egy kis része, amelyik
igyekezett elnyomni az érzékenység, az érzelmek minden ilyen irányú formáját,
már ébredezett, készen rá, hogy legyűrje az emlékképet. Ám a férfi egyelőre nem
akarta elengedni a pillanat varázsát.
Bár ezt semmilyen körülmények között be nem ismerte
volna, hiányzott neki a fivére. Mindig is Elijah állt hozzá a legközelebb,
természetesen Rebekah-t leszámítva. Ezért is szerette volna maga mellett tudni.
Ám bátyja, nem meglepő módon, megtagadta a karózást, majd koporsóba zárást, ami
Klaus bevett módszere volt a családja összetartására, és inkább a hosszas
menekülést választotta, ezzel rendesen felbőszítve öccsét.
De bármilyen ügyesen bujkált is Elijah, bármilyen jó
kapcsolatai voltak, bármilyen megnyerő és meggyőző tudott lenni, Klaus nem adta
fel az üldözését. Állandóan nyomozott utána, megtalálta a megfelelő
informátorokat, megölte, akit kellett, sőt, gyakran azt is, akit nem lett volna
feltétlenül szükséges, és fáradhatatlanul loholt bátyja nyomában, mindig csak
egy lépéssel lemaradva mögötte. Sokszor csak egy hajszálon múlt, hogy Elijah
nem egy csinos kis karóval a mellkasában, öccse egyik, külön az ő számára
fenntartott, párnázott koporsójában végezte.
Pont ez az ügy hozta ma ide Klaust. Egy régebbi
boszorkány ismerőse viszonylag könnyen, rövid kis incselkedő szóváltást és burkolt
fenyegetést követően elárulta neki, hogy hol találhatja meg Elijah egyik
bizalmasát, aki közvetve ugyan, de biztosan elvezetheti a bátyjához. Így most
igyekezett az árnyékban maradni, miközben egyetlen apró részlet sem kerülhette
el a figyelmét, ami a parkban, vagy annak közvetlen közelében történt.
Már órák óta ácsorgott a fa takarásában, végig
éberen őrködve, mikor egyszer csak azon kapta magát, hogy elterelődött a
figyelme a jelenről, és gyermekkorának képei úsztak a szeme elé. Az első
döbbenet után, hogy ez megeshetett vele, jött a keserédes érzés, amit az emlék
váltott ki belőle. Majd a düh, hogy Elijah nincs ott, ahol pedig lennie kéne. A
kényelmes kis koporsójában, két másik fivérük mellett. Nem pedig holmi
gyermeteg, nevetséges macska-egér játékot játszani vele, mikor lenne más dolga
is. Példának okáért megtörni a vérfarkas átkot, vagy végre eltenni láb alól
Mikaelt, vagy megtalálni Katerinát, azt az eszméletlenül idegesítő kis
hasonmást. Ehelyett itt kuksol, és mint valami vadászeb, nyomok után szimatol.
Kissé megrázta a fejét, hogy szabadulni tudjon a
zsongó gondolatoktól, de azok makacsul ragaszkodtak elméjének legmélyebb
zugaihoz. Hiába tudta, hogy így nagy eséllyel elszalasztja aktuális áldozatát,
nem tehetett semmit a fejét elárasztó kavalkád ellen. Nem vallott rá ez a
szétszórt fegyelmezetlenség, ami még jobban feldühítette. Ez pedig ahhoz
vezetett, hogy még kevésbé tudott koncentrálni. Az ördögi kör…
Ám ekkor, kissé megkésve ugyan, de mégis kiszúrt egy
gyanúsan lopakodó, szinte már paranoiásan körbetekintgető vámpírt, aki a késő
délutáni, már erősen sötétedő időben is napszemüveget viselt. A hűlni kezdő
időben fekete bőrdzsekije és hosszú, sötét farmerja nem keltett volna
különösebb feltűnést, de a napszemüveg és a viselkedése meggyőzte Klaust, hogy megtalálta,
akit keresett, és eljött a cselekvés ideje.
Így aztán az utolsó halvány kis emlékfoszlányt is
mélyre temette magában, szippantott egy nagyot a hűvös, virágok illatával
terhes, mégis nagyvárosok félreismerhetetlen mocskától bűzlő levegőből, hogy
kitisztítsa tüdejét és fejét, majd támadott. A következő pillanatban pedig a
vámpír törött nyakkal, ideiglenesen halott állapotban rogyott az elégedetten
csillogó szemű, immár vigyorgó Klaus lábai elé, aki felkapva áldozatát egy
szempillantás alatt tovasuhant az alkonyi város kis mellékutcácskáiban.
Alig fél perc elteltével pedig már egy, a város
szélén álló, lepusztult kis ház pincéjében ült egy kényelmes fotelban
elterpeszkedve, és várta, hogy kikötözött áldozata magához térjen. Lassan, élvezettel
kortyolgatott egy pohár whiskyt, egyik lábát a dohányzóasztalon nyugtatva.
Ahogy türelmesen, érdeklődve szemrevételezte
zsákmányát, ismét eszébe jutott a parkban rátörő furcsa nosztalgia. Most is
érzett bizonyos fokú bosszúságot a pillanatnyi gyengesége miatt, de már sokkal
erősebb volt benne a kíváncsiság, hogy mi lehet bátyjával, és a vágy, hogy
végre a számára kijelölt koporsóban tudja.
Azt az opciót alapból elvetette, hogy szabadlábon
hagyja. Rebekah volt az egyetlen, akivel meg merte tenni, ám legutóbb még húga
is visszaélt a testvéri szeretetével, amit a férfi azóta sem bocsátott meg
neki, és jelenleg ő is bujdosott előle. Az egyetlen lánytestvére, aki mellett
kiállt jóban-rosszban, hálából nem is próbálta megérteni őt, hanem inkább a
szerelmet választotta az örök testvéri kötődés helyett. Stefan Salvatore-t, a
könyörtelen, mégis szórakoztató Rippert, Klaus, a tulajdon, törődő bátyja
helyett.
Tisztában volt a hiányosságaival. Lobbanékony volt,
nehezen fejezte ki érzéseit, könyörtelenül gyilkolt meg akárkit, és gyakran
hamarabb cselekedett, mint gondolkodott volna. Ám ezt az esetek többségében,
noha általában nem éppen úgy tűnt, a családja iránti szeretetből tette. Amit a
húga mindig meg is értett. Egészen a legutóbbi incidensükig.
Mikor is kénytelen volt karót döfni Rebekah szívébe,
és az egyik koporsóba tenni a testét, a lány saját érdekében. Ha nem így
cselekszik, a szerelemtől elvakult vámpír bizonyára még azon a héten meghalt
volna. Hiszen, tőle szokatlan módon, gyakorlatilag fittyet hányt az őket
fenyegető veszély mértékére, csak hogy Stefannal maradhasson és megvédhesse.
Így Klaus, bár utálta látni, hogy húga szenved, és nem állt szándékában őt is
leszúrni, egyrészt, mert sejtette, hogy a lányban ez mély nyomokat hagy a
testvéri bizalmat illetően, másrészt, mert szerette élve maga mellett tudni, mégis meg kellett tennie, mielőtt még
rosszabb eshetőség következett volna be.
Klaus sosem bánta meg egyik testvérének megkarózását
sem, mert úgy vélte, hogy szükséges lépések
voltak. És bízott benne, hogy egy napon még megköszönik neki családtagjai, hogy
ilyen szépen egyesítette őket. Mert hát más út nem nagyon van rá, valljuk be.
Az évszázadok során rettentően szétszóródtak, elvesztették a kapcsolatot, nem
érintkeztek, nem is törődtek egymással.
A férfi pedig már gyermekkora óta ezt a kényszert
érezte legerősebbnek, hogy összetartó, egységes, szerető családja legyen, és a
vámpírrá válásukkal ez a vágy csak még sokkal intenzívebb, még égetőbb lett
benne. Mondhatni, ez lett hosszú-hosszú létének célja.
Így még jobban mutatja szeretetét, hogy alig pár
évvel ezelőtt valamilyen, számára is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag
kihúzta a karót Bekah mellkasából, és szabadon engedte húgát. Azóta is zavartan
áll a szégyenteljes cselekedet megtörténtének miértje előtt. Csupán arra
emlékezett, hogy egy éjszaka szokatlanul hevesen itta földig magát, és
valószínűleg kábítószerezett is egy kicsit – természetesen nem közvetlen, hanem
fertőzött vénából -, majd hajnalra a családtagjai koporsóinál kötött ki, és
nekibúsulva bámulta őket.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta Rebekah
ideiglenes nyughelyének tetejét, kihúzta a tőrt a lány törékeny melléből, majd
két vértasakot utána dobva egyszerűen kisétált a kérdéses pincéből.
Azóta nem látta húgát, ám biztos volt benne, hogy
előbb-utóbb keresztezik egymást útjaik. Csak ezért nem kerestette bőszen
Rebekah-t is. Tudta, hogy ők még úgyis egyesülni fognak, ha nem is épp ma…
Ekkor azonban mocorogni kezdett a székhez kötözött
vámpír, újból magára vonva Klaus figyelmét. A középkorú férfi zavarodottan
nézett körül, majd mikor meglátta az ősit, elsötétülő tekintetébe gyilkos düh
költözött.
- Engedj el, te mocskos állat! Mi a fenét akarsz
tőlem, he? – támadott neki rögtön, noha nagyon jól tudta, mi dolga van vele
Klausnak, és ez félelemmel töltötte el. Egyrészt megesküdött Elijah-nak, hogy
nem árulja el, másrészt már csak elvből is tartotta volna a száját, hiszen a
kifinomult ízlésű, udvarias vámpír már ismeretségük elején kivívta elismerését.
Azonban félt, hogy ha kínvallatásra kerül a sor, megtörik.
- Nos, azt hiszem, ez nem egy lehetséges opció –
morogta Klaus, ahogy kényelmesen felállt, és nyugodt léptekkel közelebb jött a
fogolyhoz. – Ellenben nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen hangnemben
merészelj beszélni velem, úgyhogy attól tartok, már most eljátszottad a
lehetőséget, hogy értelmes emberek módjára beszélgessünk – csóválta a fejét
tettetett sajnálattal a férfi, majd szenvtelenül lenyúlt, és eltörte a
kikötözött férfi bal kezének legalább három csontját, mindössze egyetlen apró
mozdulattal.
A válasz egy elkínzott hörgés volt, ugyanis a
megkötözött vámpír elhatározta, hogy nem adja meg Klausnak azt az élvezetet,
hogy még a szenvedésében is gyönyörködhessen. Így összeszorította fogát, és
csupán homlokába lógó szőke haja alól küldött utálkozó, gyilkos pillantásokat
kínzója felé.
- Szóval… mit tudsz a bátyám tartózkodási helyről,
Dacos Uraság? – mosolygott gonoszul Klaus, egyenesen a vámpír képébe, és előre
tudta, hogy ez egy meglehetősen véres vallatásnak ígérkezik. Más szóval remekül
fog szórakozni…
Elsőre így ennyit gondoltam. Ha bármilyen, akár pozitív, akár építő jellegű kritikát hagynátok nekem, annak nagyon örülnék, csupán pár szónak is. Köszi, hogy olvastad. Várlak vissza a folytatással! ;)
No comments:
Post a Comment
Tetszett? Nem tetszett? Kommentelj! Minket érdekel a véleményed.