Always and forever - 12. Lóharapást (a macska) szőrével

Sziasztok! Ez az idei utolsó fejezetem, nem olyan hosszú, mint az előzőek, de remélem, élvezni fogjátok. Jó olvasást! :)
Napjainkban:
Bár az ősi szokásosan csendes lépteivel közlekedett, csatos bakancsai akaratlanul is túl hangosan koppantak a márvány lépcsőkön, melynek hangját az igencsak magas előtér visszhangossá tette. Klaus az utolsó pár lépcsőfokot szimplán átugrotta, eléggé meglepve ezzel Elijah-t, aki végül elintézte magában annyival a dolgot, hogy az öccsének jó a hangulata aznap, és várakozásteljesen kereste a férfi pillantását, ugyanis nyilvánvaló volt, hogy hozzá jött le Klaus az emeletről.
A fiatalabb ősi egyik kezével a telefonját fogta a füléhez, és határozott utasításokat osztogatott a vonal túloldalán levő valakinek, de mikor odaért Elijah elé, eltartotta fülétől a készüléket.
- Épp vacsit rendelek. Kérsz te is? - érdeklődött fesztelenül, és közben nagyon rendesnek érezte magát, amiért egyáltalán eszébe jutott a gesztus, hogy meghívja a bátyját egy vacsorára.
- Köszönöm, nem - rázta meg a fejét Elijah, majd karba fonta a kezét, és az ajtófélfának dőlve megvárta, míg öccse befejezi a telefonálást.
- Rendben, akkor három lesz - szólt bele Klaus a mobilba újra. - Igen.... természetesen.... nem... türelmetlenül várom! - villantott farkasvigyort, hangjából egyértelmű, fenyegető sürgetés áradt, majd bontotta a vonalat.
- Ha jól sejtem, időszerű megemlítenem pár szabályt az itt lakásodra vonatkozóan - vonta fel a szemöldökét Elijah, és mivel számított rá, hogy Klaus közbe akar majd szólni, felemelte a kezét, hogy belefojtsa a szót. - Hozhatsz nőket, akár étkezési, akár egyéb célokra akarod használni őket. Semmi közöm hozzá, hogy előbbi, vagy utóbbi - szögezte le. - Viszont kérlek, ügyelj rá, hogy ne vérezd össze a berendezést! Szándékosan vörös és fekete bútorokkal szereltem fel az egész házat, de örülnék, ha nem csak ez mentene meg attól, hogy olyan legyen, mintha mészárszéken laknánk.
- Ez korrekt - vont vállat Klaus, aki ugyan nem szerette, ha szabályok közé szorítják, de ezt talán magától is megtette volna. Meg aztán, tényleg nem az ő háza. A jobb viszony érdekében tehet engedményeket, például hogy nem mocskolja be az egész épületet. - Még valami?
- Igen, ha lehet, ne add meg fűnek-fának a címünket. Szedd fel a nőket a közelben valahol, ha nagyon ide akarod őket hozni, vagy ha valaki mégis idejön, töröld a memóriáját távozás előtt - kérte Elijah, és ezek is ésszerűen hangzottak, szóval Klaus rábólintott.
- Ez könnyen ment - húzódott félmosolyra Elijah szája, és vállon veregette az öccsét, miközben elindult a hátsó ajtó felé. - Még valamit! - fordult vissza a kétszárnyú üvegajtó felől. - Bár nekem nincsenek saját lovaim, és a birtok sem rendelkezik elegendő területtel ahhoz, hogy érdemes legyen kilovagolni, a szagok alapján van a közelben egy istálló, ahonnan lehet lovakat vinni a környező beépítetlen területekre. Úgy terveztem, hogy szemrevételezem a felhozatalt, de ha volna kedved, mehetünk együtt is - ajánlotta fel, és reménykedve mélyesztette pillantását Klaus meglepetten csillogó tekintetébe.
- Mi van, bátyám, nélkülem már nem is mersz odamenni? Félsz, hogy megharapnak? - próbálta poénra venni Klaus, egy jóval korábbi incidensre utalva, de elég erőltetettre sikerült. Ugyanakkor az sem volt lehetséges opció, hogy minden teketóriázás nélkül elfogadja Elijah invitálását. Úgy érezte, kihagytak pár lényeges lépcsőfokot, sőt, lassan egy egész emeletet.
- Évszázadok óta nem harapott meg egy ló sem - biggyesztette le az ajkát duzzogva Elijah, mert kellemetlenül esett neki az oly régi-régi történet felemlegetése. - Ellenben tudom, hogy te nagyon jól értesz hozzájuk, szóval miért is ne segíthetnél véleményezni a helyet?
- Jó, jó, nem kell győzködnöd! - emelte maga elé két kezét tiltakozva Klaus, majd elégedett mosollyal biccentett: - Akkor még beszélünk róla. És most, ha megbocsájtasz, hamarosan vendégeim lesznek.... - mentette ki magát, majd pimaszul vigyorogva a bátyjára kacsintott, és felsuhant az emeletre, hogy kicsomagolja a holmijait, amikre még nem volt ideje.

10.század:
- Mik ezek? - tette fel a kérdést kétségbeesetten hátrálva, hatalmasra tágult szemekkel Elijah, és igyekezett úgy kerülni minél távolabb a fenevadaktól, hogy közben ne tűnjön nagyon gyávának.
- Mik ezek? - érdeklődött Klaus is, ám az ő tekintete csodálattól csillogott, és szinte bizseregtek az ujjai, hogy megérinthessék az állatokat, melyek alig pár lépésre tőlük legeltek. Első pillantásra elbűvölték ezek a nagy, furcsa, elegáns lények, ellenben úgy tűnt, bátyja kissé bizalmatlan velük szemben.
Olyannak tűntek, mint a szarvasok, de ezeknek nem volt szarvuk, és a színük is másmilyen volt, meg volt hosszú szőr a nyakukon meg a fenekükön.
Egy testes, hosszú szakállú férfi állt a négylábúak és a két kisfiú között, és jól szórakozott a testvérek merőben eltérő reakcióján. Viseletes ruházata saras volt, és bűzlött, ám tekintélyt ébresztő arcszőrzete ápoltan fedte széles mellkasát. A nap megcsillant tar koponyáján, és nem csoda, ha a két fiú először nagyon megbámulta, ugyanis elég komikus látványt nyújtott olyan hosszú és dús szakállal, hozzá pedig teljesen kopasz fejjel.
- Lovak, és nagyon barátságos jószágok, nyugodtan közelebb jöhettek hozzájuk - lépett félre, Klaus pedig kapott a lehetőségen, és határozottan, kíváncsian megindult a legközelebbi szarvatlan szarvas felé. A legközelebbi ló felé.
Azonban Elijah elkapta a kezét, és visszatartotta. Fő az óvatosság, és ő egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jó ötlet az idegen lovak közelébe menni.
- Csak nyugodtan! Ne félj, fiú, nagyon szelídek, Lady-t kivéve - mutatott egy kicsit távolabb álló, fakó példányra. - Vele érdemes óvatosan bánni, de a többiek, akár a kezesbárányok! - biztatta őket, és kedvesen mosolygott hozzá.
- Naa, Elijah, légyszi! - fordult hátra Klaus, és finoman megpróbálta kihúzni a kezét bátyja szorításából, ami egy pillanatig még erősen szorította, aztán rövid hezitálás után ellazult, így Klaus végre odamehetett egy lóhoz.
- Őt hogy hívják? - bámult fel csodálattal a tetőtől talpig fekete állatra, aki tudomást sem vett róla, és tovább rágcsálta a zamatos füvet.
- Tekergő - lépett mellé a nagydarab Szakállas, és megpaskolta a ló nyakát, aki így felnézett, és végre hajlandó volt észrevenni Klaust.
A kisfiú lassan, nagyon lassan emelte fel a kezét, hogy megsimogassa az állatot, és mikor ujjai már súrolták a szőrt, mégsem történt semmi katasztrofális, nagy levegőt vett, és bátran végigsimított Tekergő sörényén, majd az orrán. Felnézett a Szakállasra, és mikor látta, hogy az elismerően bólogat, elégedett vigyorra húzódott a szája. Lelkesen visszaszökdécselt Elijah-hoz, aki továbbra is ledermedve ácsorgott, mintha odakövült volna.
- Gyere, simogasd meg te is, simogasd meg te is! - rángatta bátyja kezét, és mikor az még mindig kissé kelletlennek mutatkozott, mögé került, és taszigálni kezdte a lovak felé.
- Jó, rendben! - adta meg magát Elijah, és még mindig gyanakodva közelített a Tekergő melletti állat felé. - Ő kicsoda? - érdeklődött a férfire nézve.
- Bogyó - válaszolt Szakállas, és Elijahnak ekkor tűnt fel, hogy már három ló nevét is tudják az ötből - ugyanis öt négylábú, óriási állat tartozott a nagydarab férfihez -, de a gazdájukét még nem. Elijah elszégyellte magát, amiért nem a bemutatkozással kezdték, ahogyan azt a szüleik tanították nekik.
- Én Elijah vagyok, ő pedig Niklaus - közölte a fiú, és kezet nyújtott a Szakállasnak, aki meglepetten pislogott, majd megrázta Elijah kinyújtott kezét, hatalmas markában szinte eltűntek a kisgyerek apró ujjai.
- Nolfavrell a nevem - mutatkozott be a Szakállas is. - Nem mondom, hogy úgy is hívnak, mivel a lovaimmal élek, akik nyerítéssel hívnak... - húzta el a száját, mire Elijah elmosolyodott, és kihasználva a hangulat pillanatnyi feloldódását, megsimogatta Bogyót. Nem is volt olyan borzalmas.
Klaus teli szájjal vigyorgott, és olyan bőszen simogatta Tekergőt, hogy Elijah kezdett attól tartani, lassan már a lovat fogja idegesíteni.
 - Tépj egy kis füvet, és próbáld a tenyeredből odaadni neki - javasolta Szakállas, azaz Nolfavrell Klausnak, aki kapott az ajánlaton, és nevetve figyelte, mint csámcsogja ki Tekergő kis markából a füvet, csupán nyálat hagyva ott. Megismételte a mozdulatsort, és a végén újra nevetett.
Elijah mosolyogva nézte, de ő inkább nem akart megpróbálkozni vele. Elég volt neki, hogy simogathatja Bogyót, még ettől is kicsit hevesebben vert a szíve.
- Hogyhogy itt van, Nolfavrell? - kezdeményezett inkább beszélgetést a lovak gazdájával, mert a férfi jobban érdekelte, mint a lovak. Elismerte, hogy szépek, tiszteletet ébresztőek, és még a szőrüket simogatni is jó volt, de valami megmagyarázhatatlan veszélyesség áradt belőlük. - Máskor is szokott erre járni?
- Nem, most vagyok itt először, de a fű és a víz is jó minőségű, vadat is bőven találhatnék szerintem az erdőben, tehát nincs kizárva, hogy máskor is találkozunk, ha sokat időztök itt - vonogatta a vállát Nollfavrell. - A közelben van a falutok, nem? - telepedett le a fűre törökülésben, és kedvtelve nézegette a napfényben csillogó szőrű lovait.
- Az erdő másik végén, de nincs kitaposott ösvény oda, szóval nem sokan jönnek ide, mert könnyű eltévedni, ha nem szoktad meg - magyarázta Klaus, és már egy másik lovat simogatott. - Neki mi a neve?
- Ash, és nem, nem a színe miatt - rázta a fejét Nolfavrell, ugyanis már látta, hogy Elijah nyitja a száját a név hallatán. Ugyanis Ash egy gyönyörű almásderes volt. - Az előző tulajdonosával egy kőrisfa alatt kötöttük meg az üzletet, amivel az enyém lett, és mikor rákérdeztem a nevére, a pasas ezt bírta kinyögni, miután jól körülnézett - mesélte. - Gondolom magától eszébe sem jutott nevet adni szegénynek - fintorgott rosszallóan.
- És ő? - mutatott Elijah érdeklődve az utolsó lóra, aki még nem lett bemutatva nekik.
- Ő Jinx - vigyorodott el a férfi, amitől a szakálla önálló életet élt, és Klaus egy pillanatra elgondolkodott, hogy lehet, hogy nem fuldoklik a saját szakállától Nolfavrell. Ő biztosan folyton le akarná nyelni azt a rengeteg szőrt.
- Átok? - vonta fel a szemöldökét Elijah. - Nem túl... vészjósló egy kicsit? - csodálkozott, és gyorsan elhúzódott Bogyótól, mintha csak most vette volna észre, mit is csinált az elmúlt pár percben.
- Hidd el, olyan sokat eszik, hogy nagyon is találó! - nevetett fel Nolfavrell. - Ha nem találunk ilyen remek mezőket a legeléshez, mint ez is itt, bizony meggyűlik a bajom az etetésével - csóválta a fejét. - Olyankor igazi átok tud lenni!
- Hé, uram... izé... Nolfavrell - makogott Klaus, és összezavarodva mutogatott Tekergőre, aki közben közelebb somfordált Lady-hez, és valami hosszú és vastag és nagy valami jelent meg alatta. Olyan volt, mintha belőle jönne ki, de a két fiú tanácstalanul állt a dolog előtt, hogy mi lehet az.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha ti most mentek - pattant fel ültéből Nolfavrell, és terelgetni kezdte a fiúkat, el a lovaktól.
- De mi az? Mi történik? - akadékoskodott Klaus, és elhajolt a férfi lapátkezei elől, hogy közelebbről is megfigyelhesse az eseményeket.
- Niklaus! - szólt rá Elijah figyelmeztetően, és neki nem kellett kétszer mondani, hogy hagyja ott a lovakat, főleg a nyugtalan Bogyótól és Tekergőtől akart minél tisztesebb távolságban lenni. Azonban az öccsét is biztonságban akarta tudni, szóval erőt vett magán, és odasietett hozzá, hogy elráncigálhassa a lovak mellől. Nolfavrell közben Lady és Tekergő elé lépett, elhatárolva őket mind a másik három lótól, mind a két kisfiútól.
Tekergő ekkor Lady mögé táncolt, és felágaskodott, az a valami pedig még mindig ott volt. Klaus közelebb próbált araszolni, Elijah meg eltolni igyekezett öccsét, és ekkor Bogyó valahogy mögéjük került, de senki sem vette észre, Klaus és Nolfavrell Tekergőéket nézték, Elijah háttal állt az eseményeknek. Addig lökdösődött a két testvér, hogy Elijah nekiütközött Bogyónak, aki erre odakapta a fejét, és egy tizedmásodperc alatt több dolog történt egyszerre.
Először is, Tekergő félig rázuhant, félig ráereszkedett Lady hátára, aki megadta magát a sorsnak, és csak a fejét dobálta nyugtalanul, de legalább a nagy valami eltűnt. Hogy hová, az más kérdés. Másodszor, Elijah felvinnyogott a fájdalomtól, és a kezéhez kapott, eleresztve Klaust, aki így hasra vágódott, mert nem számított rá. Harmadszor pedig Bogyó megugrott, és mindenáron ki akarta kerülni Nolfavrellt, aki viszont nem hagyta magát, és nagy nehezen lecsillapította az enyhén megvadult állatot. Ash én Jinx csak néztek, utóbbi szájából egy fél köteg fű lógott ki, ahogy kellemesen nyammogott rajta.
- Ugh! - ült fel Klaus, miután meggyőződött róla, hogy minden tagja épségben maradt az esés után, sőt, különösebben koszos sem lett, hisz a puha, sűrű fűágy ettől is megvédte. - Elijah...jól vagy? - hajolt azonnal bátyjához, mikor látta, hogy a fiú összegörnyedve, könnyes arccal szorongatja a kezét.
- Fantasztikusan - morogta Elijah összeszorított fogakkal. Egyiküket sem érdekelték többé a háttérben folyó események.
- Mutasd - kérte Klaus, és maga sem tudta, miért. Valami gyerekes vágy hajtotta, hogy lássa, mi van Elijah kezével, noha az egyik verzió az volt, hogy úgysem látszik semmi, a másik meg az, hogy félelmetes és gusztustalan sérülése van, azzal meg úgyse tud mit kezdeni. De a kisgyerekek szeretik jól megnézni az ilyeneket is, valamiféle beteges vágytól hajtva, csak hogy aztán rémképként kísérthesse őket.
Elijah elvette a jobb kezét a balról, utóbbi az ölébe ejtve reszketett, és így szabad rálátást biztosított a csúnya, vérző sebre.
- Fúj - jajdult fel Klaus a sérülés láttán. - Megharapott Bogyó? - hajolt közelebb aggódva.
- Nagyon úgy tűnik - nyögte Elijah, és inkább elfordította könnyes tekintetét a kezéről. Hányingere támadt.
- Hé, fiúk, minden rendben? - kocogott feléjük Nolfavrell, noha sejtette, hogy nem, hiszen a földön kuporgott mindkettő.
- Elijah-t megharapta az a csúnya Bogyó! - panaszkodott Klaus, és Elijah elmosolyodott volna, mennyire Rebekah-s volt ez a mondat, még a hangsúly is, ha nem fájt volna olyan rohadtul a keze.
- Hadd lássam! - guggolt le aggodalmasan, kissé haragosan a férfi, és alaposan szemügyre vette a fiú vérző kézfejét. - Szerencsés vagy, nagyon szerencsés - jelentette ki végül, mire Elijah elfintorodott. Ő nem egészen így látta a helyzetet. - Épp hogy csak megkapott, néhány hét alatt tűrhetően begyógyul a sebed, ha nem fertőződik el, noha a heg valószínűleg örökké látszani fog - közölte, és felállt.
- Ez szerencse? - morogta Klaus, és Elijah mögé térdelt, hogy a hátát simogassa megnyugtatóan. Itt volt az ideje neki gondoskodnia a nagyobb testvérről, hiszen most Elijah-nak volt szüksége rá.
- Igen, ez szerencse. Ha rendesen megharapja őt Bogyó, akkor most jobb esetben néhány ujja, rosszabb esetben az egész kézfeje hiányozna - közölte kíméletlenül Nolfavrell, majd megbánta a kemény hangsúlyt, és előkotort a zsákjából egy hosszú szalagot meg egy marék összekötözött virágot. - Gyere, bekötöm a kezed, de ha hazaértél, első utad a gyógyítótokhoz vezessen! - figyelmeztette Elijah-t, és gyors, határozott mozdulatokkal körbetekerte párszor a kis kezet, miután tört a virágokból, és rámorzsolta a nyílt sebre. Klaus kételkedett benne, hogy ez jó ötlet volt, de nem értett a lóharapásokhoz, szóval csendben maradt.
- Vidd haza a fiút, öcskös - állította talpra Nolfavrell Elijah-t, aki továbbra is hüppögött, és az immár bekötözött kezét tartotta a másikkal.
Klaus hagyta, hogy Elijah kissé rátámaszkodjon, majd elindultak az erdő felé, mögöttük a helytelenítő fejcsóválással magában morgó Nolfavrellel, aki az ellenkező irányba terelgette jóllakott lovait.
- Jól leszel - biztatta Klaus a bátyját, és bűntudatosan gondolt rá, hogy miatta történt a baleset. Már megint ő a hibás, hiszen ha hallgat a férfire, vagy a bátyjára, és hátrébb megy ő is, akkor Elijah-nak nem kell odamennie érte, és nem harapja meg Bogyó. Tudta, hogy Elijah is tisztában van ezzel, ám ismerte már annyira a bátyját, hogy tudja, nem fogja felemlegetni a dolgot, és nem fogja őt hibáztatni.
- Nem a te hibád, baleset volt - szögezte le Elijah, mintha csak olvasott volna Klaus gondolataiban.
Klaus erre csak még lejjebb horgasztotta fejét, és erősebben fogta Elijah vállát. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de ő, akinek pedig fizikailag az égvilágon semmi baja sem volt, ő rázkódott a visszafojtott sírástól.

Napjainkban:
Klaus olyan erősen szorította mindkét kezével a fejét, hogy azt hitte, megreped a koponyája. Pedig nem fájt a feje, az emlékek kezdete óta most először nem. Ellenben a mellkasa szorított, noha igyekezett nem tudomást venni róla.
Még hogy jó ötlet átengedni magát a rohamnak! Tény, hogy most egyáltalán nem érezte a fejét, az elméjét szorongató erőt, de a szívébe markoló érzelmek sokkal rosszabbul érintették.
Miután előző este szóba jött a lovaglás, és felemlegette Elijah balesetét Bogyóval (Nem is emlékezett már, hogy így hívták a lovat. Őszintén szólva egyik lóra sem emlékezett túl tisztán, sőt, a férfire sem, de ezek szerint valahol mélyen benne élénken élt az emlék.), Klaus számított rá, hogy meg fogja környékezni ez a bizonyos darabka a múltjából. Tehát tudatosan készült rá, és mikor az első hullámok elkezdték ellepni az agyát, beengedte őket, és hatalmas akaraterővel lebontott minden akadályt, átadta magát nekik. Pont, ahogy Tamora javasolta.
Az már világos volt számára, hogy az emlékeknek mindnek az a célja, hogy rájöjjön szereti a családját, és szüksége van rájuk, ahogy nekik is őrá, mint arra ez az utolsó is rámutatott. Szűkebben véve, Elijah volt az emlékek középpontjában, és a vele való - régen - igencsak szoros kapcsolata. Mintha rá kéne ébrednie, hogy a jelenben is ez kell neki - illetve nekik.
Hát jó, már el is kezdett tenni az ügy érdekében. Szóval remélhetőleg a sunyi emlékeknek is lesz annyi eszük, hogy leállnak maguktól.
Borzongva idézte fel a csúnya harapást Elijah kezén, és nyakszirtjét dörzsölve kelt fel az ágyból, hogy tusoljon, ugyanis még mindig kicsit véres volt az esti lakmározás után. De a berendezésre vigyázott.

Jó félórával később immár felfrissülten és összeszedett fejjel baktatott le a nappaliba, ahol reményeinek megfelelően megtalálta Elijah-t. Az ősi épp egy vaskos verseskötetet olvasgatott egy fotelben elterülve, öltönye az ülőalkalmatosság háttámlájára terítve, egyik bokája felhúzva a másik térdére támasztva.
- Jó reggelt, Niklaus! - üdvözölte öccsét anélkül, hogy felpillantott volna, majd lapozott egyet.
- 'Reggelt, bátyó! - biccentett Klaus, majd kertelés nélkül előállt a tervével. - Mit szólnál, ha most mennénk csekkolni azt a lovardát?
- Jól hangzik - kapta fel a fejét meglepetten Elijah, hogy Klaus ilyen hamar benne van egy közös programban. Azt hitte, nehezebb dolga lesz, sokkal nehezebb.
- Akkor indulhatunk? - szólt vissza Klaus már az ajtóban állva, türelmetlenül intve Elijah-nak.
A férfi csak felvonta a szemöldökét, becsukta a könyvet, és finoman az asztalra helyezte, majd felvette öltönyét, és csak utána válaszolt: - Nem kéne rögtön lovaglóruhában mennünk?
- Oké, akkor öt perc múlva indulunk - vont vállat Klaus, és felment a szobájába. Elijah elképedve bámult utána.
Egészen addig, amíg kopogtatást nem hallott a bejárat felől. Fogalma sem volt, ki lehet az, de nagyon remélte, hogy nem Klaus egyik vacsoramaradéka. Mikor ajtót nyitott, újabb döbbenet várta: a lépcső tetején Tamora állt.
A lány kezében egy jókora doboz, haját összevissza fújta a szél, arcát pirosra csípte a kora reggeli hűvös levegő.Mikor az ősi kitárta az ajtót, őszinte mosolyt villantott rá, és hálásan lépett be az előtérbe, ugyanis indulás előtt nem jól ítélte meg az időjárási viszonyokat, és túl vékony kabátjában már kezdett átfagyni.
- Szia, Elijah! - köszönt vidáman, majd lerakta a dobozt egy kis asztalra, és egyik kezét rajtahagyva szembefordult a férfival.
- Jó reggelt, Tamora! - mosolygott Elijah is, majd kíváncsian a dobozra siklott a pillantása. - Minek köszönhetjük a látogatásodat egy ilyen korai órán?
- Oh, ha nem gond, egy szívességet szeretnék kérni - kezdte a boszorkány a földet fixírozni a cipője mellett. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érinti, amiért Elijah-t kell megkérnie rá, legyen az bármi is. Nem mintha nem bízta volna teljes lelki nyugalommal az ősire a legtöbb számára értékes dolgot, de tartott tőle, hogy a férfi nem díjazza a dolgot.
- Csak nyugodtan - sietett a válasszal Elijah. - Már így is sokat köszönhetek neked. El sem hinnéd, Klaus milyen kedélyesen viselkedik, mióta ideköltözött! - újságolta a jó hírt Tamorának is, mire a lány szemei boldogan csillantak fel.
- Ennek örülök! - nézett a férfire, és kibökte: - Tegnap elütött egy macska.
Elijah szemei elkerekedtek, és hiába próbálta, nem bírta elképzelni a jelenetet. Így Tamora nekiállt elmesélni a történetet.
- Épp hazafelé tartottam egy könyvesboltból, mikor valami nekicsapódott a lábszáramnak, és mikor lenéztem, ott hevert kiterülve egy cica. Mikor leguggoltam hozzá, láttam, hogy az egyik szemével valami baj van, így állatorvoshoz vittem, ahol megállapították, hogy valaki, de jobban szeretek úgy gondolni rá, hogy valami, több mély karcolást is ejtett szegénykén, de gyors ellátás után nem szorult kórházi ellátásra, szóval visszaadták. Hiába mondtam, hogy nem az enyém - tárta szét a karját tanácstalanul, és Elijah nagyon aranyosnak találta az arckifejezését. - Ezek után az utcán sem akartam hagyni, amíg meg nem gyógyul, szóval hazavittem, viszont az a bökkenő, hogy már van egy macskám. És úgy tűnik, nagyon nem kedvelik egymást, képtelenség lett volna egész napokra otthagyni őket együtt, hacsak nem akarok újra a rendelőben kikötni valamelyikükkel. Úgyhogy kénytelen voltam szétválasztani őket - adta elő a történetet Tamora, és a végén felnyitotta a doboz tetejét, hogy kiemeljen belőle egy valószínűleg alig pát hónapos kiscicát.
- És ő melyikük? - érdeklődött Elijah közelebb lépve. Személy szerint a kutyákat preferálta, de a macskákkal sem volt semmi baja.
- Ő itt Kosnyek, az én cicám - adott egy puszit a kis állat fejére a lány, majd a férfi kezébe nyomta, hogy lássa, hogyan viselik egymást. - A másiknak még nem adtam nevet, mert biztos van már neki, de azért nekem is hívnom kéne majd valahogy - magyarázta Tamora.
Aztán csak meglepett, szeretettel csillogó pillantással figyelte, hogyan ismerkedik Kosnyek és Elijah. Sosem gondolta volna, hogy a külvilág felé olyan hűvös magatartású ősi kedvesen mosolyog egy kis kölyökmacskára, megcirógatja a füle tövét, és láthatóan élvezi, hogy ezt teheti vele. Elragadó volt.
Ekkor suhant le Klaus a lépcsőn, és megállt mellettük. Nem kérdezett semmit, hiszen mindent hallott a szobájából is, míg öltözött. Apropó, öltözött: feszes, egyszerű lovaglóöltözet volt rajta, és Tamora nem bírta megállni, elismerően futtatta végig rajta a pillantását.
- Hali - vigyorgott fel Klaus arcába, aki egy 'Helló'-val üdvözölte, majd ő is közelebbről megnézte a macskát.
- Aranyos - vont vállat, majd újra Tamora felé fordult: - Lovagolni megyünk. Jössz te is?
- Oh, nem. Köszi, de kihagynám - rázta a fejét a lány, és kissé elpirult, mikor beismerte: - Nem tudok lovagolni.
- Feltétlen meg kell majd tanulnod. Állati - bizonygatta Klaus, mire Elijah is feléjük fordult, még mindig Kosnyekkel a markában.
- Valóban remek sport - erősítette meg öccse állítását, majd a cicára nézve kijelentette: - Nyugodtan itt hagyhatod, jó helyen lesz. Csak szólj, hogy mire kell figyelnünk.
- Ja, nem kell semmi, vadászni szokott magának, ha van mit, ha nincs, akkor adjatok neki légyszi napi egyszer valami macskakaját, és mindig legyen kint tej vagy víz - simogatta meg Tamora Kosnyeket, majd a bejárati ajtóhoz lépett. - Viszont nem akarok zavarni, menjetek csak lovagolni, érezzétek jól magatokat! És ne engedjétek Kosnyeket a drága bőr ülőgarnitúrák közelébe - javasolta mosolyogva, majd búcsút intett, és már csukódott is utána az ajtó.
- Ez aztán a villámlátogatás! - jegyezte meg Klaus, majd kivette Elijah kezéből a cicát, és szemöldökráncolva nézett végig a bátyján. - Te ebben szoktál lovagolni?
Elijah csupán egy fejcsóválásra méltatta a poént, majd felsuhant átöltözni, hogy addig Klaus is összebarátkozhasson a macskával, és utána mehessenek végre a lovardához.
Mindkettőjük fejében Tamora és a mosolya járt, bár mindketten kicsit másképp látták a lányt, és egyikük sem említette a továbbiakban.
Kosnyek pedig kicsit összezavarodott ugyan a hirtelen új környezetbe csöppenéstől, de miután végre valahára magára hagyták, és egyedül fedezhette fel a hatalmas házat, gyorsan barátságot kötött egy nagy és puha és jó illatú valamivel, ahol pikkpakk elnyomta az álom.

Éééés, ennyi lettem volna 2013-ra, remélem, jövőre is velem tartotok, ugyanis számos remek pillanattal készülök az új esztendőre is. Aki olvasta a karácsonyi kis novellámat, az ismerősnek találhatta a kismacska megjelenését, bevallom, nagyon megtetszett az ötlet, azért írtam bele ide is, igaz, kicsit másképp. Aki nem olvasta még, azt csak biztatni tudom, hogy tegye meg, a történet fejezetei mellett megtalálható lesz. :)
A szemfülesek, akik ráadásul sok egyéb fandomban is járatosak, ebben a fejezetben sok-sok utalást találhattak a nevek révén, de akik nem, azok sem maradtak le semmiről, hiszen ezek csak nevek. ;) Aki viszont felismerte egy-két rég nem látott kedvencének a nevét, nyugodtan leírhatja kommentben, ki volt az. :)
Nagyon boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak, és köszönöm, hogy velem tartottatok idén! :))
LL15