Damon & Elena - Út kettesben

Korhatár: 16
Leírás: Itt egy újabb romantikus Delena sztori, ha eddig nem untátok volna meg! Ez a történet Fazekas Viktória kérésére íródott. Neki ajánlanám tehát ezt a szösszenetet, illetve LadyLoss15-nek, aki a Cascada-idézet miatt jutott eszembe.  
Alapból nőnapi témájú szösszenet, habár március 8-a már jó régen elmúlt. A fő cselekményszál ezúttal a Delena-rajongók által szívből gyűlölt Kötelék lesz. Emellett elmondanám, hogy a sztori valamikor a 4. évad nyolcadik része (We'll Always Have Bourbon Street) után játszódik, és nem követi az azután következő eseményeket.
Na de megint fölöslegesen dumálok, jöjjön inkább a történet!


Damon & Elena
Út kettesben

I still hear your voice when you sleep next to me  

I still feel your touch in my dreams  

Forgive me my weakness, but I don't know why  

Without you it's hard to survive
 

'Cause everytime we touch, I get this feeling  

And everytime we kiss, I swear I could fly  

Can't you feel my heart beat fast? 

I want this to last 

I need you by my side

 Cascada - Everytime We Touch 
 

Elena idegesen vágta be maga után a Salvatore-ház ajtaját, örülve, hogy végre megszabadult a külvilágtól. Egyszerűen elege volt az állítólagos barátnőiből, akik nem győzték ismételgetni, mennyire összeillenek Stefannal és mekkora hiba Damonre vesztegetni az idejét. Elena már annyira készen volt tőlük, hogy egyszerűen elmenekült az iskolából, remélve, hogy Damont otthon találja. Habár Damon jóval távolságtartóbban viselkedett, mióta fény derült a köztük lévő kötelék létezésére, azért még mindig képtelenek voltak elengedni egymást.
- Damon? - kiáltotta reménykedve, miután belépett a házba és hallotta valaki jelenlétét.
- Nem egészen - szólalt meg egy hang, és Elena legnagyobb csalódására Stefan jelent meg a lépcső aljában.
- Damon itt van? - kérdezte Elena unottan, majd egy nagyot sóhajtva. Az utóbbi napokban úgy került Stefant, mint macska a forró kását, ráadásul a mai erkölcsi leckék tömkelege után nagyon nem akart csevegni a fiatalabb Salvatore-val, aki, vele ellentétben, égett a vágytól, hogy megossza vele a gondolatait.
- Nem, nincs - felelte Stefan. - Csak mi ketten vagyunk.
- Szuper. Akkor megyek, és megkeresem - vetette fel Elena, és már sarkon is fordult, hogy kimenjen az ajtón, de Stefan gyorsabb volt: elállta az útját, és megragadta az egyik kezét, megakadályozva ezzel, hogy kisurranjon.
- Ne siess. Szeretnék veled beszélni.
- Én viszont nem, úgyhogy engedj el. Nincs időm arra, hogy meghallgassam, hogyan próbálsz te is lebeszélni arról, hogy egyáltalán szóljak Damonhöz.
- Nézd, Elena, mindezt a te érdekedben tesszük - válaszolta Stefan. - Ez a kötelék nem egészséges, megváltoztat téged, anélkül, hogy észrevennéd.
- Most arra célzol, hogy vámpírként nem vagyok olyan, mint emberként? - kérdezte Elena.
- Nem teljesen, csak azt akartam mondani, hogy most lehet, azt hiszed, szerelmes vagy Damonbe, de ez nem több, mint szemfényvesztés. A kötelék azt hiteti el veled, hogy szereted őt, mert ez az, ami boldoggá tenné őt. Amíg ez a kötelék fennáll, nem lehetsz önmagad!
- Jesszusom, Stefan, te tényleg azt hiszed, hogyha megkapnám a gyógyírt és visszaváltoznék, akkor rögtön visszaszaladnék hozzád?
- Elena, te sem tagadhatod le, hogy te meg én egymásnak lettünk teremtve - közölte Stefan egyszerűen. Elena érezte, hogy felmegy benne a pumpa.
- Éppen ez a baj, Stefan! Te képtelen vagy így szeretni, nem tudsz megbirkózni a ténnyel, hogy nem vagyok többé törékeny emberi lény. Ha valóban szeretnél, elfogadnál, úgy, ahogy vagyok.
- Mert Damon ezt teszi, mi? - gúnyolódott Stefan.
- Igen, ezt teszi! - csattant fel Elena. - Úgy szeret engem, ahogyan te sosem voltál arra képes.
- Egyetértek! - csendült fel egy ismerős hang a két vámpír háta mögött. Damon lépett be a szobába, szokása szerint féloldalasan mosolyogva. Megkönnyebbülés futott végig Elenán, amint megpillantotta. Gyorsan kitépte kezét Stefan markának szorításából és odaszaladt hozzá, hogy megölelje. Nem vágyott másra, mint ölelése melegére, hogy belélegezhesse ismerős, magával ragadó illatát, hogy érezze isteni testének minden egyes kőkemény izmát. Az idősebb Salvatore gyengéden a karjába zárta, míg egy gyilkos pillantást küldött az öccse felé, aki haraggal vegyes fájdalommal, megkövülten bámulta őket.
- Látsz valamit, ami tetszik? - kérdezte gúnyosan, miközben Elena haját simogatta, aki úgy bújt hozzá, mint egy riadt kisgyermek az édesanyjához.
- Na, olyat garantáltan nem - morgott Stefan, elfordítva pillantását a két szerelmesről. Undorítóak voltak, legalábbis szerinte. Pedig Elena annyival jobban passzolt hozzá, mint a bátyjához. Azonban látni és hinni két teljesen különböző dolog volt: habár igyekezett elhitetni magával, hogy Elenát és őt egymásnak rendelte a végzet, két szemével pont az ellenkezőjét látta: a szeretett lányt, ahogy szerelmesen néz bátyja szemébe, miközben szorosan átöleli őt. Ha valami, ez már neki is sok volt.
- Elmentem vadászni - vetette oda hűvösen, határozatlan időre elhalasztva az Elena visszaszerzéséről szőtt terveit, melyek véghezvitelében eléggé megakadályozta Damon idegesítő jelenléte. De jobb később, mint soha, gondolta, miközben kisétált az ajtón.
Amint Stefan elment, Damon megkönnyebbülten kifújta a levegőt, ellenben elengedte Elenát, akinek viszont nem tetszett a hirtelen eltávolodás, és gyorsan visszarángatta őt magához, arcát a fiú pólójába fúrva.
- Ne, ne kezdd te is - szólalt meg a lány, még mielőtt Damon bármit is mondhatott volna.
- Elena, te is tudod, hogy nagyon könnyen megeshet, hogy mindez csak a kötelék műve...
- Istenem, elegem van abból, hogy mindenki csak a kötelékről tud beszélni - csattant fel Elena. - Különben pedig senkit nem érdekel, hogy én mit érzek valójában!
- De, engem érdekel - tiltakozott Damon. - Te is tudod. Csak találnunk kell egy módszert, ami alapján rájövünk, mit jelent ez ránk nézve, vagy hogy meg lehet -e egyáltalán törni.
- És ugyan mégis hogy akarsz erre módszert találni, miközben mindenki azt szajkózza, mennyire nem valódi mindaz, ami köztünk van?
- Hát, szerencsére nekem mindig vannak jó ötleteim - vigyorodott el Damon, két papírt húzva elő a zsebéből.
- Mi ez? - értetlenkedett Elena.
- Repülőjegy. Utazunk.
- Tényleg? És hová?
- Párizsba - felelte Damon. - Holnap van nőnap, ezért arra gondoltam, örülnél egy kis kiszakadásnak a szürke hétköznapokból.
- Az öröm nem kifejezés - helyeselt Elena, majd magához húzta Damont és megcsókolta. Először nem volt rendes csók, hiszen Damon, legújabb szokásához híven visszafogta magát, és igyekezett nem viszonozni a közeledést. Azonban Elena édes, puha ajkai egyre csak foglyul ejtették az övéit, így végül megadta magát, s hagyta, hogy benne égő szenvedély irányítsa, még akkor is, ha úgy érezte, nem cselekszik helyesen. De addig a pár röpke pillanatig megengedte magának, hogy úgy érezze, mindez valódi, hiszen mikor őt csókolta, úgy érezte, soha nem akarja többé abbahagyni.
- Holnap reggel indulunk és jövő héten ilyenkor jövünk vissza - mondta, miután elváltak. - Talán ennyi idő elég lesz, hogy... kigondoljunk ezt-azt. - Elena szótlanul bólintott, és ismét átölelte őt, égető vágyat érezve közelsége után. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja győzni Damont arról, hogy mennyire valódi érzéseket táplál iránta.

XOXO

Nemcsak a rövidke autóút, hanem a repülőn töltött idő is csendben telt. Damon, látva Elena örömét, igyekezett kevésbé távolságtartó lenni vele, nem akarva megfosztani őt attól a csekély boldogságtól, amelyet az utazás okozott. Még a kötelék sem változtatott azon az álláspontján, mely alapján a lány boldogsága mindennél fontosabb volt számára, ezért most, hogy ha egy kis ideig, is de annak látta, inkább engedett neki, annak ellenére, hogy ez szembe ment az elveivel és az általa felállított szabályokkal. Igen, távol kellett volna tartania őt magától; igen, szabaddá kellett volna tennie a kötődéstől és a saját jelenlététől az életében, de erre egyszerűen nem volt képes, még úgy sem, hogy megfogadta, sosem lesz önző Elenával. Azonban nem tudta elengedni. Ez volt a gyengéje.
Nem utaztak hosszú ideje, amikor Elena, megunva a felhők látványát, ismét felé felé fordult, mosolyogva fürkészve az arcát. Damon kerülte a pillantását, ezért behunyt szemekkel, hátra dőlve ült, azon elmélkedve, mit is lehetne kezdeni azzal a nemkívánatos kötelékkel. Elena hirtelen felemelte egyik kezét és végigsimította felkarját, majd megfogta a kezét és összekulcsolta az ujjaikat. Erre Damon rögtön felnyitotta a szemét, melyben olyan mennyiségű fájdalommal vegyes hitetlenkedés tükröződött, ami egy egész világnak elég lett volna. Tudta, hogy nem szabadna engednie az érzéseinek, mert akkor még jobban összetörhet a szíve; azonban mégis volt benne még egy kis rész, ami hitt abban, hogy Elena valóban szereti őt. És amikor belenézett abba, a sugárzó, élettel teli szempárba, képtelen volt megtagadni bármit is tőle. Így végül engedett neki, s egy megadó sóhajtással megszorította a kezét. Elena elmosolyodott, ahogy felpillantott és a szemébe nézett.
- Ne lökj el magadtól, kérlek - szólalt meg halkan, látva, hogy Damon még mindig nem engedi el magát teljesen. - Tudom, hogy min gondolkozol. Tudom, hogy szerinted ez nemhogy nem helyes, még valódi sem lehet. De hidd el, nem lennék itt veled, ha nem érezném teljes szívemből, hogy szeretlek. - Damon nem válaszolt, csak fájdalmas arckifejezéssel bámulta a kis légkondicionálót a feje fölött, amely kellemes hűvös levegőt fújt rá. Nem akart ő ebbe belemenni, hiszen túlságosan fájt. Ellenben Elena nem így gondolta.
- Kérlek, Damon. Most már nem kérem, hogy higgy nekem. Nem kérem, hogy fogadd el ezt a helyzetet. Csak azt az egyet kérem, hogy add nekem ezt a kis időt veled. Fogalmam sincs, mi lesz velem, velünk a jövőben, vagy, hogy te milyen döntést hozol meg végül, így hát, csak arra kérlek, hadd töltsem veled ezt a kis időt. Annyit, ami megadatik nekünk, nem többet. Ígérem, tiszteletben fogom tartani a döntésed, akármi is legyen az, ha vége ennek az útnak. Egy hét...mindössze ennyit kérek - esdekelt, minden erejével küzdve az előtörő könnyek ellen.
Damon úgy érezte magát, mint akinek kiszipolyozták a lelkét. Ez a néhány szó nemcsak a szíve legmélyéig érintette meg, hanem lerombolta az összes falat, amit maga köré húzott fel. Odafordult a lányhoz, és amint megpillantotta gyönyörű arcát, tudta, hogy hajlandó lesz akármire, ha ő kéri meg rá. Óvatosan kezébe vette az arcát, közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta. Elena, minden meglepődése ellenére is rögtön válaszolt, gyengéden, de mégis szenvedélyesen csókolva szerelmét. Amikor egy örökkévalóságnak tűnő perc múlva elváltak, mindketten mosolyogtak, ami egyfajta csöndes megállapodás volt a részükről. Elena gyorsan közelebb csúszott a fiúhoz, és a vállára hajtotta a fejét, míg Damon, elhatározva, hogy mostantól semmit nem tagad meg tőle, amíg tart a rövid kis vakáció, védelmezően átkarolta őt mindkét kezével. És végre mindketten úgy érezték, hogy a boldogság nem talány, nem kitaláció, hanem egy olyan érzés, ami elérhető távolságra van - még számukra is.

XOXO

A hotel, ahol Damon szobát, jobban mondva, egy kisebb lakosztályt foglalt, nemcsak szép volt, hanem a kilátás szempontjából is tökéletes helyen feküdt - alig pár percnyi sétára az Eiffel-toronytól. Elena, miután kigyönyörködte magát, Damonnel ellentétben rögtön el akart indulni felfedezni a várost.

- Ugye nem most akarsz várost nézni? - érdeklődött Damon, aki hanyagul elfeküdt az ágyon, meg sem próbálva kipakolni a cuccait.

- Miért ne?

- Hát, mondjuk mert kilenc órát repültünk egy huzamban, ami után inkább valami pihenésre vágynék.

- Vámpír vagy, tehát nem tudsz elfáradni - mutatott rá Elena.

- Minek sietni? Egy egész heted van, hogy bejárd a várost.

- Csak egy séta - kérlelte a lány, azonban Damon hajthatatlannak tűnt, így Elena vállat vont, majd szimplán kisétált az ajtón. Erre persze Damon is rögtön felpattant és egy szempillantás múlva mellette termett, amit Elena a szemét forgatva nyugtázott. 

Késő este volt már és sötét, de a rengeteg utcai lámpa elegendő fényt adott ahhoz, hogy tökéletesen megvilágítsa az utcákat. A levegő hűvös volt, a szél is fújdogált, de ez a két vámpírt egyáltalán nem zavarta. Csendben sétáltak egymást mellett, jobbra-balra pillantva, igyekezve minél jobban magukba szívni a karizmatikus város minden egyes rezdülését. Csakhamar megérkeztek a kivilágított Eiffel-toronyhoz, amely méltóságteljesen magasodott Párizs fölé. Lélegzetelállító látvány volt.

- Elképesztő - lehelte Elena, ámulva nézve a karcsú, egyedülálló építményre. Damon is csak bámult, csak ő nem a toronyra. A látvány, amit Elena nyújtott, sokkal inkább magával ragadta. Szemei boldogan, sugárzóan csillogtak, ajkai kissé szétnyíltak, ahogy a tornyot csodálta. A fények, amelyek az arcán táncoltak, még gyönyörűbbé tették, mely összhatást csak fokozta a szél, ami gyengéden játszadozott a hajával. De akármekkora vágyat is ébresztett benne a lány közelsége és szépsége, nem tudta leküzdeni az elkeseredést, ami úrrá lett rajta. Be kellett látnia, hogy Elena soha nem lehet az övé, mert most hiába is állította, hogy az érzései valódiak, nagyon is tartott tőle, hogy amint megtörik a köteléket, valóra válik a legrosszabb rémálma: mindig is félt attól, hogy Elena visszarohan majd Stefan karjaiba, és az együtt töltött idejük nem lesz más, mint egy hiba, amire a lány még mély megvetéssel sem lesz majd hajlandó emlékezni. Miközben Damont ilyesféle gondolatok kínozták, Elena észrevette, hogy figyeli őt. Amint tekintetük találkozott, Damon az ő tekintetében is észre vette ugyanazt a tüzes vágyat, amit a magáéban is tudni vélt. Akarták egymást, ez nem volt kérdés, s ahogy szépen, lassan közelítettek egymáshoz, a fiú már meg sem próbált figyelni arra a belső hangra, ami arra figyelmeztette, hogy nem kéne még jobban összekuszálni a dolgokat. Mindez azonban semmivé lett, amikor ajkaik találkoztak.

Minden egyes alkalommal, mikor csókolóztak, a világ megszűnt létezni körülöttük. Mindkettejük számára más volt, mint bármi azelőtt: jóval szenvedélyesebb, mélyebb, érzelmesebb - több volt minden szempontból. Mert köztük nem pusztán vonzalom vagy a testi szenvedély utáni vágy volt az összekötő kapocs, hanem egy megfoghatatlan, elszakíthatatlan lelki kontaktus, ami megakadályozta, hogy elengedjék egymást. Hiszen legbelül, és ezt mindketten tudták, ugyanazok voltak: ugyanazokkal a vágyakkal, reményekkel, érzésekkel táplálták szerelmük soha ki nem merülő forrását, mert végső soron ugyanarra az egy dologra vágytak: egymásra. S éppen ez volt az, ami ezt a forrást egy örök életre elapadhatatlanná tette, s ezen sem kötődés, sem erények, sem erkölcs nem volt képes változtatni.

Hosszan, szenvedélyesen csókolóztak, memorizálva minden egyes pillanatot: a hűs fuvallatot, a vidáman táncoló, sárgás fényeket, a lassanként nyíló virágok részegítő, friss illatát, de mindezek előtt igyekezték elméjükbe vésni egymás mámoros jelenlétét, a tudatot és a lehetőséget, hogy nekik jövőjük van.

Végül Damon vált ki a csókból, kicsit lihegve, de szeretetteljesen nézve Elenára, akinek hasonló fények csillogtak a szemében. Ezt nem lett volna szabad, jól tudták, hiszen nem ez volt tervben, de mégis, a tiltott gyümölcs mindig édesebb, mint könnyen elérhető társai.

- Elég késő van már - sóhajtott fel Damon. - Ideje visszamenni. - Elena szótlanul bólintott, tudva, hogy ezúttal nincs értelme vitába szállnia. Pontosan tudta, hogy Damon lassan akart haladni a kapcsolatukban, apránként kigondolva minden egyes lépést, miközben megpróbál majd utat találni a kötelék megtörésére. Legalább olyan csöndben haladtak visszafelé, mint sétájuk elején, s ebbe a szótlanságba burkolózva érték el a hotelt is. Miután elvégezték megszokott teendőiket, mindketten aludni tértek. Egy franciaágy állt rendelkezésükre, ezért együtt aludtak, de meghagyták maguk között a minimális távolságot. 

- Jó éjt, Damon - szólalt meg halkan Elena, majd felült és gyengéd csókot nyomott a srác arcára.

- Neked is, Elena.

XOXO

Másnap a hotelben reggeliztek, tradicionális francia módon kávét és croissan-t.

- Szóval, készen állsz ma az Eiffel-toronyra? - érdeklődött Damon, elmélyülten figyelve a sütijét majszoló Elenát.

- Naná! - vágta rá a lány. - Annyira szeretnék felmenni a tetejére. Apropó, azután mit csináljunk? Annyi látnivaló van itt, és olyan nehéz választani...

- Hát, délután megnézhetnénk a Notre Dame-ot, azután pedig sétálhatunk egyet a Champs Élysées-n, sőt, onnan konkrétan csak egy ugrás a Diadalív, szóval azt bevehetjük a programba. Holnap pedig megnézhetnénk a Louvre-t, a többit meg majd később kitaláljuk.

- Jól hangzik - mosolyodott el Elena. Így hát, miután végeztek, el is indultak az Eiffel-torony irányába. Mint mindig, most így kígyózó sorok álltak a pénztáraknál, annyian akartak feljutni a torony tetejére.

- Maradj itt, egy pillanat alatt szerzek jegyet - ajánlotta fel Damon, és már el is indult volna az egyik pénztár irányába, ha Elena nem tartja vissza a karjánál fogva.

- Ne, Damon, fölösleges megigézned bárkit is. Szeretném végigállni a sort, mint minden normális ember, oké? - Damon összevont szemöldökkel méregette, de végül megadta magát.

- Furcsa egy vámpír vagy te, Elena Gilbert - jegyezte meg.

- Mintha te nem lennél az, Damon Salvatore - nevetett a lány.

Több, mint egy órányi sorban állás után végre odajutottak az egyik kasszához. Damon meg is vette a jegyet, de mikor fizetett, a pénztáros még szóval tartotta:

- Sajnos ma nem tudnak felmenni a legfelső kilátótérbe, ugyanis rossz a lift. Csak a középső szintig közlekedik. - Elena csalódottan sóhajtott fel, amikor beszálltak a liftbe.

- Kár, hogy ne mehetünk fel a tetejére. Az a legjobb része.

- Ugyan ki mondta, hogy nem mehetünk fel? - suttogta Damon a fülébe, mire Elena vetett rá egy kérdő pillantást, azonban Damon rejtélyesen mosolygott, nem adva választ. Amint kiszálltak, Damon odébb húzta őt az egyik tartópillérhez, ahol nem állt éppen senki.

- Fel akarsz menni a tetejére? Felviszlek - közölte, és megragadta a lány kezét, miközben körülnézett, nem figyeli -e őket senki. Elenának még ideje sem volt tiltakozni, mert Damon egy szempillantás alatt elrugaszkodott a földről, hogy egy újabb pillanat múlva ismét szilárd talajt érezzenek a lábuk alatt: a legfelső kilátószint padlójának betonját.

- Hé, ez csalás! - dorgálta meg Elena.

- Szerintem megérte. De erről inkább győződj meg magad! - válaszolta Damon, karjának egy mozdulatával az eléjük táruló panorámára mutatva. Elena felsóhajtott örömében, amikor megcsodálta az előtte elterülő, gyönyörű várost. Eszébe jutott, hogy régebben az volt az egyik álma, hogy eljöhessen Párizsba. Most végre itt volt, ráadásul Damonnel, aki valóra váltotta az álmát.

- Tudod, ez nagyon is romantikus lenne, ha nem akarnál minden áron jófiút játszani - jegyezte meg, a mellette álló vámpírra sandítva.

- Azt hiszem, ezt már eleget átbeszéltük, Elena. Úgy a legjobb, ha nem bonyolódunk bele ebbe az egészbe még jobban, amíg létezik ez a kötelék.

- Ó, hát persze, a kötelék. Mert amint egy percre elfelejtem, neked újra eszembe kell juttatnod! - füstölgött Elena. - Mégis, kit érdekel az a nyomorék kötelék? Hányszor kell még elmondanom, hogy semmi köze ahhoz, amint irántad érzek? Különben is, biztosan van rá valami mód, hogy megtörhessük és végre bebizonyíthassam, mennyire valódiak az érzéseim!

- Van rá mód! - üvöltötte vissza Damon. - Tessék, elmondom, ha ennyire hallani akarod: megtörhetem a kötődést azzal, hogyha elküldelek, azaz ráveszlek, hogy felejts el engem, éld az életed nélkülem, s ezzel örökre el is tűnnék az életedből. Na, elmondtam, most boldog vagy? - Elena sokkolva nézett rá.

- Nem...nem...kell, hogy legyen más mód - nyögte erőtlenül, még mindig emésztve a hallottakat.

- Nos, nagyon úgy néz ki, hogy nincsen.

- Márpedig találnunk kell egyet, mert ez nem módszer!

- Mégis hogy?!

- Nem tudom...próbáljuk meg megtörni - vetette fel Elena. - Meg kell próbálnom visszanyerni a saját akaratomat akkor, amikor te rám kényszeríted a tiédet.

- És ezt hogyan képzeled el? - kérdezte Damon.

- Öhm...mondjuk utasíts valamire, én pedig megpróbálok ellenszegülni.

- Kétlem, hogy ez sikerülne - rázta a fejét szkeptikusan a fiú.

- Legalább próbáljuk meg - kérlelte a lány.

- Legyen - egyezett bele Damon. - Azt akarom, hogy vedd le a cipődet. - Elena lehunyta a szemét, és igyekezett ellenállni a leküzdhetetlen vágynak, hogy azt tegye, amire Damon kérte. De akárhogy is küzdött, azon kapta magát, hogy éppen veszi le a cipőjét. Damon továbbra is a fejét rázta.

- Megmondtam!

- Nem, nem adhatjuk fel. Próbáljuk újra, de valami nehezebbel. Mondj valami olyat, amit semmiképpen sem csinálnék meg.

- Lássuk csak...azt akarom, hogy állj fejen és közben szavald a himnuszt! - szólalt meg végül Damon.

- Te hülye vagy? - grimaszolt Elena, de még mielőtt folytathatta volna, érezte, hogy a lábai elgyengülnek és a következő másodpercben már le is térdelt, hogy elkezdje a fejenállást. Azonban, amikor már meg volt a gyakorlat, és kezdte volna szavalni a himnuszt, Damon leállította.

- Hagyd abba - sóhajtott, figyelve, ahogy Elena engedelmeskedik. - Látod, semmi értelme. Csak fölöslegesen idegesítjük magunkat.

- Igazad van - bólintott Elena, de fejében már megvoltak tökéletes terve körvonalai. - Akkor nincs más mód, küldj el. Tedd, ahogy tenned kell.

- Elena, én nem....nem tudnálak elküldeni. - Damon arca fájdalmat és kínt tükrözött, ahogy ezeket mondta. Elena sejtette, hogy nm fogja beadni a derekát, így elhatározta, hogy elhiteti vele: ő pontosan ezt akarja.

- Azt akarom, hogy tedd meg, Damon - felelte. - Utálom ezt a köteléket, utálom, amit velünk tett, utálom, ahogy viselkedsz miatta, és igen, utálom, hogy nincs szabad akaratom. Legalább ennyi beleszólásom hadd legyen, mert ez az, amit akarok. Megszabadulni a kötődéstől, bármi áron. Ez tenne boldoggá - A fiú nem hitt a fülének, hiszen úgy vélte, a lány örökre el akarta hagyni őt. Jobban fájt, mint gondolta, azonban megtagadni tőle a szabad akaratát nemcsak önző, hanem gonosz is lett volna. Neki pedig, mint azt már rengetegszer elmondta, csak az ő boldogsága számított.

- Biztos vagy ebben, Elena? - tudakolta összetörten, remélve, hogy talán mégse gondolta komolyan.

- Száz százalékig. Ezt akarom - bólintott Elena komolyan. Damon pedig kénytelen volt beadni a derekát. Lassan közelebb lépett hozzá, kezeibe vette az arcát, és mélyen a szemébe nézett.

- Elena - kezdte, minden erejével igyekezve leküzdeni az előkívánkozó könnycseppeket. - Azt akarom, hogy hagyj el és kezdj egy új, boldog életet nélkülem. Felejts el engem, és mindent ami hozzám köt, és soha ne gyere vissza hozzám. Engedj el engem, mert én ezt akarom. Nincs más, ami jobban boldoggá tenne - fejezte be elcsukló hangon, majd egy utolsó pillantás után elengedte Elena arcát, és elfordult előle. Nem akarta látni, ahogy elhagyja őt örökre.

Eközben Elena érezte, hogy a teste minden porcikája arra próbálja rávenni, hogy menjen, amerre lát, és hagyja itt Damont. Azonban ekkor megérzett magában egy olyan új, mindent elsöprő erőt, ami sokkal nagyobb és hatalmasabb volt a kötődésnél: a szerelmet. Semmi mást nem akart, mint vele maradni egy örökkévalóságon keresztül, s még a gondolatot is gyűlölte, hogy úgy élje tovább az életét, hogy még csak nem is emlékszik rá. A felismerés és az akarat ereje minden mást elsöpört; csak a sziklaszilárd elhatározás maradt benne, hogy akármi legyen is, ő nem hagyja el Damont. Mert ő volt az, aki az életet jelentette számára.

És ez volt az a pillanat, amikor megszabadult a kényszertől.

- Nem - szólalt meg hangosan, s hangja tele volt újonnan szerzett magabiztossággal. Damon először nem hitt a fülének és ez a hitetlenkedés rá volt írva az arcára, amikor hátrafordult, és meglátta Elenát, aki nemhogy elment volna, hanem egyenesen felé tartott. Amikor odalépett elé, elmosolyodott és elismételte:

- Nem - mondta, majd Damon nyaka köré kulcsolta karjait és megcsókolta a még mindig dermedten álló fiút. Ez volt a negyedik csókjuk két nap alatt, s mind az előzőek, ez is más volt. Persze, volt benne minden: szenvedély, szerelem, gyengédség, Damon részéről hitetlenség is, de mégis volt benne valami, ami eddig egyszer sem: a felszabadulás mámoros, varázslatos kinyilatkoztatása, ami mindeddig hiányzott. És most végre, oly hosszú idő után ott volt, akárcsak az igaz, valódi érzelmek és a szabadság édes íze.

- Itt vagy - lehelte Damon tágra nyílt szemekkel, amikor nagy nehezen rávette magát, hogy eltolja Elenát.

- Itt vagyok és nem megyek sehová! - kiáltotta Elena boldogan, s szemeiből sugárzott az öröm végtelen tengere

- Itt vagy - ismételte a fiú, most már szélesen mosolyogva. - Megtörted a köteléket!

- Nem. Megtörtük a köteléket! - javította ki Elena. - Érted tettem. Egymásért tettük. Soha nem hagynálak el, Damon, mert túlságosan szeretlek, akár kötődöm hozzád, akár nem. Nélküled nem létezem.

- Én is szeretlek. - Ennyit bírt csak kipréselni Damon, aztán hagyta, hogy szavai elenyésszenek, s inkább más, élvezetesebb tevékenységre használta csóktól megdagadt ajkait. 

Ezúttal olyan éhséggel csókolták egymást, mintha nem lenne lehetőség a folytatásra. Végre, először, olyan hosszú szenvedés és várakozás után igazából is azt érezhették, hogy nincs más rajtuk kívül a világon.

Fogalmuk sem volt, hogy jutottak el a hotelig, mert egyszer csak azon kapták magukat, hogy a szobájuk ágyán fekszenek, kiéhezetten falva a másikat, míg körülöttük egyedül a lepedőt találták, mint textília. Damont nem érdekelte többé, hogy lassan akarták venni az élet kanyarjait, vagy a fogadalma, mely szerint addig nem fekszik le Elenával, amíg nem tisztázzák a tisztázhatatlant. Mindez semmisé vált, hiszen felébredtek a kötődés okozta rémálomból, ahonnan egymás szerető karjába menekültek, s ahol otthonra leltek egy örökkévalóságon át.

 Your arms are my castle, your heart is my sky 

They wipe away tears that I cry 

The good and the bad times, we've been through them all  

You make me rise when I fall

 ‘Cause everytime we touch, I feel the static  

And everytime we kiss, I reach for the sky  

Can't you hear my heart beat so?  

I can't let you go  

I want you in my life

VÉGE

Friss: Elkészült a Fanfic folytatása, Utóhatás címmel!

Íme, egy újabb érzelmi hullámvasutat bejáró egyrészes, amely nagyon remélem, elnyerte a tetszéseteket. Kifejezetten élveztem a megírását, szóval bízom benne, hogy nem okoztam csalódást. Az, akinek van esetleg egy jó ötlete, vagy kívánsága, az nyugodtan szóljon és én szívesen megírom neki - de csak akkor, ha nem Stelena! :)

Nemsokára feltöltöm a legújabb fejezetet, aztán pedig a májusi menetrendet is. Addig is, jó olvasást mindenkinek!