Damon & Elena - Tűz és jég

Hosszas kihagyás után született meg ez a novella, hiszen legutóbb augusztusban adtam ki ehhez hasonló rövid írást a kezeim közül. Azonban ez az ötlet már elég hosszú ideje nem hagyott nyugodni és most megvolt az inspirációm ahhoz hogy leüljek, és kiadjam magamból azt a rengeteg felgyülemlett érzést.
Maga a történet a harmadik évad befejező része után indul, tehát ugyanott, ahol a Végzet is. Ez a két fanfiction ellenben a szöges ellentétei egymásnak, tehát most feldolgozom a másik lehetőséget, amelyet annak idején elvetettem a Végzet írásakor.
Le kell szögeznem, hogy ez a novella nagyon sok mindenben különbözik mindentől, amit eddig írtam. Habár mindig is a szereplők érzéseire, belső útjára, vívódására fókuszáltam a korábbiakban, ez teljes mértékben ezekre van ráállva. Ez azt jelenti, hogy konkrétan nincs benne dialógus. Tudom, a legtöbben nem szeretik annyira ezt a fennkölt, emelkedett stílust, amelyet én képviselek, hanem inkább a gördülékeny, egyszerűbben feldolgozható, párbeszédekkel teletűzdelt történeteket szeretik, de nekem az nemigen kenyerem. Ez a stílus viszont nagyon feküdt nekem, nemcsak azért, mert színtiszta drámát dolgoztam fel, hanem mert lehetőséget nyújtott, hogy a szereplőim lelkének legmélyebb bugyraiba is belátást nyerhessek, és a legbensőségesebb érzéseiket fogalmazzam meg.
Végül pedig a dalválasztásról szólnék: ezúttal is a szívemhez közel álló, aranytorkú Adele előadásában választottam egy zeneszámot, amelynek a hangulata talán nem annyira, de a szövege rendkívül passzol ehhez a novellához. Kísérje hát a történetet a Melt My Heart to Stone című dal.
Remélem, annak ellenére szívetekbe zárjátok ezt a rövidke elbeszélést, hogy egy különleges stílusban íródott. Jó olvasást kívánok.

Tűz és jég

Right under my feet is air made of brick

It pulls me down turns me weak for you

I find myself repeating like a broken tune

And I'm forever excusing your intentions

Sosem búcsúzott el tőle. Elég volt egyetlen röpke pillantás, látni, ahogy élete szerelme a síró öccse nyakába borul, szorosan a nyaka köré fonva vékonyka karjait....ennyi elég volt ahhoz, hogy megkeményítse szívét, és rászánja magát arra a szívszorító döntésre, amely oly régóta ébredezett a szívében. Hiába találkozott pillantásuk egy másodperc erejéig még egy utolsó alkalommal; hiába érezte azokat a könnyektől csillogó, átható, meleg, jóságos barna szemeket a saját tekintetébe fúródni, hangtalanul, könyörögve kérve őt, hogy ne hagyja el, ne hagyja magára pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lesz rá, ő mégis elfordította róla égő pillantását, és sarkon fordult.
Kirohant a kórházból, el tőle, csak minél messzebbre...aztán kocsiba vágta magát, és hazahajtott.

Haza. Otthon. 

 

Damon csalódottan rázta meg a fejét a gondolatra, miközben pár ruhát dobált be egy táskába. Neki ez a hely nem volt otthona többé. Az ő otthona, ahol álomra akarta hajtani a fejét, belefulladt a folyóba, közvetlenül azután, hogy elengedte őt, sírva esedezve a bocsánatáért, amiért képtelen volt szeretni őt. Nem volt hát oka a maradásra többé, és ezért nem is vágyott másra, mint maga mögött hagyni ezt a siralmas kisvárost, mindent, ami ide kötötte, beleértve ezzel Elenát is, és azt az örökké lángoló szerelmet, amit iránta érzett. Azt akarta, hogy ő boldog legyen, s éppen ezért el kellett engednie.

Elena.

Nagyot sóhajtott. Tudta, hogy nem lenne szabad rágondolnia, mégis, ahogy a kocsiablakból az elsuhanó tájat figyelte, akkor is az ő arcát vélte látni, ahogy visszatükröződik az üvegről.

Azért még megállt egyszer, mielőtt végleg lezárta volna életének eme szakaszát.

A temetőben nagy csönd volt, ahogy azt bárki elvárta volna egy olyan helytől, ahol csupán a szomorú emlékek hamvai tudtak volna beszélni beteljesületlen álmokról, elfojtott vágyakról, reménytelen szerelmekről.

Könnyen megtalálta a Gilbert család sírhelyét, és nem is tétovázott utána sokat: egy, a temetőőr házikójából eltulajdonított ásóval munkához látott. Csakhamar kész is lett a kezdetleges, nagyjából hat láb mély gödör, amelybe elhunyt barátja testét helyezte. Miután betemette a jelöletlen sírt, egy főhajtással még adózott eltávozott bajtársa emlékének, majd visszanyelve az előkívánkozó, marcangoló fájdalom első hírnökeit, a könnyeket, megfordult, és elment. 

Soha többé nem akart visszanézni.

~

And I give in to my pretendings
Which forgive you each time
Without me knowing
They melt my heart to stone

Először megpróbált erős maradni, úgy kezelni az idősebb Salvatore-fivér távozását, mintha nem is érintette meg volna olyan nagyon, mint valójában. Viszont akkor, amikor egyedül volt, tengernyi kövér könnycseppet hullajtott el érte, siratva őt, mintha soha többé nem láthatná újra. Mélyen, legbelül pedig tudta is, hogy nem lesz viszontlátás.

Damon.

Ha valaki kérdezte róla, ő csak összeszorította fogait, és annyit mondott, hogy "Mindenkinek így volt jobb", vagy, hogy "Remélem, megtalálja a boldogságot". De nem volt jó színész, bár igyekezett úgy tenni, mintha nem is gondolna rá, holott valahányszor lehunyta szemeit, mindig az ő arcét vélte látni a sötétben. 

Rá gondolt, amikor először kóstolt bele a vér életet jelentő ízébe.

Akkor is ő járt a fejében, amikor először vadászott...és amikor először ölt. 

Az első áldozata hasonlított rá. Talán éppen ezért pecsételődött meg a fiatal férfi sorsa, mert Elena őt látta a szerencsétlen fájdalmasan világoskék szemeiben, amikor abból eltávozott az élet. 

Az ő érintését, karjait képzelte el, amikor Stefan megtalálta a holttest fölött, és karjába zárta, vigasztaló szavakat suttogva a fülébe.

Az ő ajkait vélte érezni a homlokán, amikor Stefan aznap éjjel jó éjt kívánt neki, és az ő puha kezeit kereste, amikor álmatlan éjszakáin csak kihűlt lepedőt tapintott ágya másik szélén.

Stefan.

Stefan türelmes volt, és ezért hálás volt neki. Viszont nem volt képes közölni vele, hogy ők ketten sosem lehetnek együtt többé, habár tudta, mennyire kegyetlen dolog hamis reménnyel kecsegtetni ezt a hűséges férfit. De akármennyire fájt is neki, be kellett ismernie, hogy már régen nem volt szerelmes Stefanba. Ellenben az, akinek a szívét adta, elhagyta őt, holott megígérte, hogy sosem tesz ilyet vele.

Voltak éjjelek, amikor a legnagyobb titokban kiszökött a házból, és az elfojtott boldogtalanságtól bódultan a temetőhöz botorkált, csak hogy azoknál az ismerős síroknál kiönthesse a szívét, feltárja fájdalmának kamráját szerettei előtt, és elsírja azokat a könnyeket, amelyek nap, mint nap fojtogatták őt.

Volt ott egy jelöletlen, durván megásott sírhalom, de ő mégis tudta, kinek a testét takarja. Órákat töltött el a sír mellett, csak beszélve halott gyámjához, remélve, hogy talán Alaric hallja őt, és képes megérteni a bánatát.

Alaric.

Megsiratták őt, a jóságos pótapát és barátot, és Elena vele együtt siratta a saját mulandó, törékeny emberi létét. Hiányzott neki a tanárból lett gondviselő, ha nem is annyira, mint Damon, de legalább annyira, hogy emléke egy fájdalmas, tátongó sebet hagyjon a mellkasán, megjelölve a helyét Elena szívében.

Caroline és Bonnie nem értették, legalábbis nem akarták érteni. Ugyan ő mindent megtett, hogy leplezze letaglózottságát, két barátnője átlátott rajta. Sokáig nem hitték el, miért vágyódik annyira Damon után, hiszen nem tudták átélni azt, ami a barátnőjük lelkében végbement. Stefannal együtt táplálták a reményt, bízva abban, hogy ez csak az átváltozás velejárója, hogy ez kóros melankólia távozik majd, ha Elena végre hozzászokik a vámpírléthez.

Azonban hiába teltek el lassú, monoton hónapok, az állapota nem javult. Mi több, egyre csak rosszabb lett, bár ezt ő sosem merte bevallani magának. Egyre nagyobb erővel igyekezett fenntartani arcán a könnyedség, a boldogság és az életszeretet maszkját, de az csak egyre gyakrabban hullott le róla.

Aztán egy nap Caroline megértette. Aggódott érte, ezért elhatározta, hogy megfigyeli, mit is csinál, amikor végre-valahára egyedül lehet. 

Látta, ahogy sír elalvás előtt, a mindennapi rutinhoz hűen összegömbölyödve az ágyán; látta, ahogy nagy nehezen álomba zokogja magát, amely azonban nem tart sokáig, mert rémálmok gyötrik; látta, ahogy verejtékben úszva, könnyes szemmel ébred, egyre csak a lepedőt tapogatva, mintha azt remélné, ott talál valakit. Kezei azonban mindig ürességre leltek.

Azt is látta, ahogy ekkor halkan, nesztelenül kimászik az ablakon, könnyed lépésekkel távolodva el a háztól. És amikor követte, látta, hogy a temetőbe megy, leülve szerettei sírjával szemben, és csak beszélt, beszélt, mint ahogy minden éjjel tette. Elmondott mindent, az utolsó gyötrelmes hangig, sós könnyekkel erősítve meg minden egyes róla formált szavát.

And I hear your words that I made up

You say my name like there could be an us

I best tidy up my head I'm the only one in love

I'm the only one in love

Caroline pedig rájött, oly hosszú idő után, hogy miért gyötrődik olyan keservesen. Mert szerelmes volt belé, halálosan, és menthetetlenül, és átkozta magát, amiért csak akkor merte ezt beismerni, amikor már elveszítette őt.

Caroline.

Segíteni akart neki, de Elena nem kért belőle, hanem továbbra is azt hajtogatta, hogy ez így van jól. Kizárta a világot, mindenkit, akit szeretett, és egyedül maradt, mindössze egy keserédes emlék társaságban, amelyhez jobban ragaszkodott, mint az élethez.

Egy aprócska, picinyke része őszintén reménykedett benne, hogy egyszer talán visszatér hozzá. De ahogy telt az idő, változtak az évszakok, versenyt futottak a hetek és a hónapok, ez kis reménysugár is szépen, lassan elhalt benne.

Megpróbálta felhívni. Nem egyszer. Azonban nem hallott mást, mint magányos búgást az ő óhajtott, szomjazott hangja helyett. Még próbálkozott pár hétig. Aztán ezt is feladta.

Jeremy talált rá egy nap, önmagából kifordulva, hisztérikusan zokogva, miközben a nappali szőnyegén feküdt, eszelősen bámulva a tűzbe.

Jeremy.

Az öccse azonnal mellette termett, megpróbálva szóra bírni őt, de sosem kapott feleletet. Csak később vette észre, hogy a nővére egy megégett, jóformán felismerhetetlen fotót szorongatott a kezében akkor. Az volt az egyetlen kép, amely még a szépségversenyen készült még régebben, és amelyen csak ők ketten voltak rajta, s amikor Jeremy egy óvatlan pillanatban megszerezte az aprócska fotót, csak annyit látott, a mosolyogó Damon arcképén kívül, hogy Elena arca hamuvá lett azon az estén.

~

Each and every time I turn around to leave

I feel my heart begin to burst and bleed

So desperately I try to link it with my head

But instead I fall back to my knees

Ő nem ejtett könnyeket. Talán túlságosan fájt neki ahhoz, hogy képes legyen sírni. Megpróbált továbblépni, felejteni, újrakezdeni, de egyszerűen képtelen volt rá.

Bejárta a világot, jóformán hetente más és más országon utazva keresztül, erőszakosan keresve egy új értelmet az előtte álló örökkévalóságban, de hiába.

Mindegy volt, milyen nőt látott meg az utcán, a bárban, a repülőtéren - mindegyik arcában az ő vonásait vélte felismerni. Először csak furcsa volt, és ő úgy gondolta, idővel majd jobb lesz, hogy az érzés majd elmúlik a folyamatos görccsel együtt, ami a szívében uralkodott. Nem így lett. Sőt, minden csak rosszabbra fordult.

Hirtelen, ő mindenhol ott volt. A gyorsvonat huzatos fülkéjében, az üresen tátongó bárszéken, a futkározó gyermekek álmodozó tekintetében, a motelszoba nyirkos levegőjében, a száguldó autók felszálló füstjében, a kórházból lopott vér fémes ízében, a whiskysüvegről visszatükröződő bárfények ragyogásában....és legfőképp ott volt Damon dobogó szívében, bebetonozva oda, mintegy kínzó ígéretként, hogy soha többet nem távozik el onnan, akárhogy is próbálja elfelejteni őt a férfi.

És olyankor, amikor azok a víziók, keserves emlékképek gyötörték, ő csak lerogyott egyszerű szobája padlójára, fogcsikorgatva masszírozva szíve tájékát, mintha ki akarná tépni az ő egyetlen csodálatos angyalkája emlékét mérgezett szívéből, hogy az ne kísértse tovább. De hiába akarta elfeledni őt, az a dallamos név egy egész életre bele volt vésve a lelkébe. Kitörölhetetlenül és megmásíthatatlanul.

Az emlék kísértetként üldözte őt, akárhová ment, és ugyanúgy szólongatta, nevén nevezte őt, bárhol járt is. Szerelme hangja jóformán kikapcsolhatatlan rádióként működött az agyában, egyre csak az ő nevét hajtogatva, mintha neki szüksége lett volna rá. Mintha magához hívta volna.

Az idő repült, teltek a napok, múltak az éjjelek, s a mindennapok szépen hömpölyögtek a megszokott medrükben. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonja, hosszú hónapok óta először. Valamiért érezte, hogy ha megnézi a képernyőt, az ő nevét fogja rajta olvasni, ezért az első pár napban elő sem vette a készüléket; később, amikor már nem bírta megállni, vetett egy pillantást a kijelzőre, és valóban ő nevét látta rajta villogni. Egyetlen másodperc fájdalmas tépelődés után végül is a könnyebb utat választotta, és nem válaszolt a hívásra.

Még nagyjából két hétig minden nap elismétlődött ugyanez. De egyszer csak a telefon ismét elnémult, és tüntető csendességben maradt egészen egy bizonyos éjjelig.

Éppen Párizsban volt, s már június volt. Amikor pont fél évvel azelőtt elhagyta Mystic Fallst, december volt. Annyira emlékezett az éjszakából, hogy szokatlanul hideg volt, meg hogy a megszokottnál is többet ivott, ezért az átlagnál bizonytalanabbul tért haza a bárból. És akkor újból megcsörrent a telefonja. Olyan állapotban volt, hogy az alkohol mámorától képes volt szinte teljesen megfeledkeznie az önként vállalt nyomorúságáról, így tudatában sem volt annak, hogy fogadta a bejövő hívást. Csak megszokásból cselekedett, ügyetlenül a füléhez emelve a telefont.

Nem tűnt fel neki, hogy a kijelzőn az a név jelent meg, amelyet oly nagy keservvel próbált meg kitörölni szívéből, lelkéből, emlékezetéből.
A vonal túloldalán egy hirtelen, rémült lélegzetvételt hallott, és ez jelentéktelennek tűnő kis nesz elég volt ahhoz, hogy egy csapásra kijózanodjon. Mindketten lélegzetvisszafojtva vártak arra, hogy majd valamelyikük megszólalt, de egyikőjüknek sem jött ki hang a torkán.

Végül Damon ocsúdott föl először, hirtelen megértve a szituációt. Rájött, miért hívta fel őt Elena, megértette, miért is kereste telefonon heteken keresztül - mert félt. Rettegett attól, hogy a hívására sosem érkezik válasz, mert attól tartott, hogy nincs többé senki, aki választ adjon. Tudni akarta, hogy él -e még, semmi több. És most, hogy tulajdonképpen válaszolt a hívásra, megnyugodhatott, hogy Damon él és rendben van. Már amennyire rendben lehet valaki, akinek jóformán kitépték a szívét a mellkasából.

Damon egy keserű mosoly kíséretében nyomta ki a készüléket, majd egy jól irányzott dobással a Szajna mélyére süllyesztette az ártatlan mobilt, a haboknak ajándékozva Elena kétségbeesett szólongatását a vonal másik, több ezer kilométernyire távol lévő oldalán.

És hiába fájt ezután még jobban minden egyes levegővétel, ő mégis elmosolyodott, magában megjegyezve, lám, Elena most már nyugodtan vonulhat vissza Stefan karjainak melegébe. Mert ő még élt, megmentve őt ezzel az egész életen át kísérő bűntudattól.

Hosszú, ruganyos léptekkel szállt tova, megfeledkezve az elfogyasztott alkoholról, a hűvös, nyári éjszakáról, a folyó mélyére száműzött telefonról.

De arról a lányról, aki akkor, az óceánon túl, egy elátkozott kisváros ismerős házának sötét szobájában zokogva esett térdre, sosem tudott megfeledkezni.

~

As you tear your way right through me

I forgive you once again

Without me knowing

 You've burnt my heart to stone

Másnap volt az érettségi ünnepély napja, de ő teljesen megfeledkezett róla. Amikor Caroline rátalált alig két órával a nagy esemény kezdete előtt, ahogy vöröslő szemekkel, megdagadt ajkakkal, borzas hajjal összekuporodva feküdt az ágyában, még akkor is a telefont szorongatta, amelyen keresztül majdnem hallotta az ő édes hangját. 

Egy kicsiny része boldog volt, hiszen végre megtudta, él -e, hal -e, hogy nem történt baja; de valójában csak még lesújtottabb lett, hogy nem hallhatta a hangját, amelyet úgy szeretett volna. Az üzenet világos volt számára: ő nem akart vele beszélni, mert még mindig benne volt a tüske, amit ő a szimpla létezésével okozott benne, sőt, az is lehet, hogy már rég elfelejtette őt. Talán nem is érdekli már, mi van vele.

Talán talált valakit, akit megérdemel, aki képes őt feltétel nélkül, önzetlenül szeretni, ahogyan ő nem volt képes.

Talán továbblépett, újrakezdte az életét, megtalálta a számításait és a boldogságot, amit keresett; azt, amit Elena nem találhatott meg nélküle.

Talán már a nevére sem emlékszik, sőt, a nyomorult kis városkára sem, aminek fél évvel azelőtt hátat fordított.

Talán már ő sem több számára, mint egy halovány emlék...valaki, aki csak átverte, meggyalázta, reménnyel kecsegtette, és keresztültiport rajta, mint mindenki más.

De az is lehet, hogy emlékszik rá, hogy minden egyes aprócska részletet tökéletesen fel tud eleveníteni...és éppen ezért gyűlöli őt. És ez a gondolat megölte. A tudat, hogy a férfi, akit eltaszított magától, mielőtt rájött volna, mekkora szenvedéllyel szereti őt valójában, teljes szívéből megutálta, csak még lejjebb lökte őt a mérhetetlen szomorúság feneketlen lejtőjén.

Caroline, igyekezve leplezni rémületét, kirángatta az ágyból, és kihasználva szelíd révületét, egy pillanat alatt érettségire kész állapotba varázsolta. Azonban a kiveszett csillogást nem tudta visszacsempészni a tekintetébe.

Ő csak tűrte a monoton procedúrát, a kérdésekre ímmel-ámmal felelve, fél szívvel, a távolba meredve fogadva barátai, ismerősei gratulációit. Amikor pedig a pódiumra szólították, hogy a többi végzőshöz hasonlóan átnyújtsák neki a megérdemelt bizonyítványt, ő engedelmesen kezet fogott a polgármesterrel, arcára erőltetve egy gyönge mosolyt. Egyetlen pillanatra fordult el, hogy tekintetét a tömegre vesse; de ahogy odanézett, egy másodpercre senkit sem látott, csak őt az üres székek között, ahogy ragyogó szemekkel, arcán a pimasz kis félmosolyával tapsol neki.

A következő pillanatban mindez újból szertefoszlott, s nem látott egyebet, mint büszke szülőket, könnybe lábadt szemű nagymamákat és sikítozó osztálytársakat.
Neki mindez nem jelentett semmit. Életének értelme messze járt már tőle.

Stefan végig egyre növekvő aggodalommal figyelte őt. Alig ért véget a ceremónia, ő odarohant hozzá és karon fogta, kivezetve őt az ünneplő tömeg nyomasztó sűrűjéből, olyan messze az emberektől, amennyire csak lehet.

Aztán, amikor végre egyedül voltak, nem szólt egy szót sem, csak hangtalanul biztosította őt a megértéséről, és hagyta, hogy a lány kisírja magát a vállán.

A sors érdekes fordulata volt, hogy kapcsolatuk sokkal mélyebbé és őszintébbé vált, mint amikor még együtt voltak. De végre megértették, mennyire jól passzoltak ők egymáshoz...mint barátok.

Akkor már tudta, elfogadta egy ideje, hogy ők ketten már régen nem többek puszta barátoknál. Időbe telt, hogy megeméssze a helyzetet, de szerette annyira Elenát, hogy nemcsak elengedni legyen képes, hanem tiszteletben tartani a ki nem mondott döntését, és mint mindig, most is csak a legjobbakat akarta tenni.

Elena hálás volt neki, amiért ilyen toleráns volt vele szemben, holott egyáltalán nem érdemelte meg. Viszont borzasztóan jól esett neki, hogy annyi végtelen éjjel hosszúságú magányos szenvedés után végre megoszthatta valakivel, ami élősködő módjára emésztette a szívét.

És életében először, ha túlontúl későn is, de kimondta azt a bűvös mondatot, amit ő mindig annyira óhajtott volna hallani.

Szeretem őt, Stefan.

Az a hajó viszont már elment, sebesen tovaszáguldva, fedélzeten azzal az igéző kék szemű férfival, aki álmában mindig olyan szorosan ölelte magához.

Stefan még aznap újult erővel fogott bele Damon keresésébe. A nap eseményei rádöbbentették arra, hogy a bátyja valóban nem fog visszatérni a városba. Pedig nem volt titok, mekkora erővel hitt ő is abban, hogy ő egy nap majd visszajön majd. De ő mindenképpen vissza akarta hozni, Elenának, és nem utolsó sorban önmagának.

Bonnie-hoz fordult, kérlelve, hogy keresse meg őt valami varázslat segítségével, azonban bárhogyan is próbálkozott a boszorkány, Damon tartózkodási helye ismeretlen maradt. Biztosan verbéna van a szervezetében, spekuláltak. 

Az ifjabb Salvatore kétségbeesetten keresett egy esetleges másik módszer után, hiába. Legszívesebben maga ment volna a bátyja után, de nem volt mersze magára hagyni Elenát.

Így hát maradt, mindössze a reménnyel a szívében, hogy ő egyszer csak majd becsönget az ajtón, beforrasztva Elena vérző sebeit.

Egészen addig a napig bízott ebben, amikor az egyik reggel Elenának nyoma veszett.

És senki sem tudta hol van, hová ment, vagy hogy mi lett vele.

Elment.

~

And I hear your words that I made up
You say my name like there could be an us
I best tidy up my head I'm the only one in love
I'm the only one in love

Augusztus volt, amikor Damon egyszer csak azon kapta magát, hogy az atlantai repülőtér bejárata előtt áll, szembe nézve a lemenő nap erőteljes vörhenyes sugaraival. Amikor elment, egy borongós decemberi hajnal volt. És íme, a tél pirkadatától távozott, s visszatért a haldokló nyár alkonyára. Melankolikus gondolat volt ez, mégis, érdekes keretet adott világkörüli útjának.

Rég nem látott barátként üdvözölte szeretett Camaróját, amely ugyanúgy állt, ahogy hónapokkal azelőtt hagyta, csakis rá várva.

Csakhamar az autópálya végeláthatatlan aszfaltján találta magát, céltalanul robogva bizonytalan irányba. Aztán meglátta a túlságosan ismerős táblát:

Észak-Carolina

Tennessee

Virginia

Felsóhajtott. Virginia, visszhangzott fülében a név, és lelki szemei előtt már látni vélte is a látszólag békés kisváros elmosódó körvonalait, és velük együtt az ő mosolygó arcát.

Nem volt elég ereje ahhoz, hogy hazatérjen, hogy hazamenjen. Még nem.

És tartott tőle, hogy sosem lesz.

Karjai mégis a letérés felé kormányozták az autót.

Éjszaka volt, mire visszaért a városba. Még a gyéren világító, köztéri lámpák haldokló fényében is ugyanolyannak tetszett minden, mint amikor fél évvel ezelőtt hátra sem pillantva távozott.

Hiába próbálta meggyőzni magát, hogy teljesen rossz, amit éppen cselekszik, a szíve mégis ahhoz az ismerős, békés házhoz húzta, ahová annyiszor vágyott vissza az eltelt hónapok során.

Íme, ő rávette, hogy érezni igenis fontos, hogy nem lehet jégbe fagyott lélekkel élni az életet, s most ez a felolvasztott lélek volt az, amely sarkcsillagként vezette el ahhoz a bizonyos házig.

Odabenn, akárcsak az utcán, a kegyetlen sötétség uralkodott. Ő hangtalanul mászott be az ablakon, még mindig nem feledve az évek rutinját, s csakhamar benn találta magát az ő szobájának közepén.

Ami üres volt.

Riadtan pislogott körbe, remélve, hogy mégis megpillantja az őt, ahogy nyugodtan szuszogva barangol az álmok határtalan országában, azonban tekintete csupa hűvös, ellenséges bútorba ütközött. Aztán eszébe ötlött, hogy ő rég nem kisgyermek már, akinek meghatározott időre az ágyban kell lennie. Lehet, hogy éppen van valahol...sőt, lehet, hogy Stefanhoz költözött. Végül is, gondolta, volt benne ráció.

Ajkain egy feddő, keserédes mosolyka játszadozott, ahogy visszatért a nyitott ablakhoz. Már éppen azon volt, hogy kiugorjon, s újból olyan messze száguldjon ettől az elátkozott várostól, amennyire csak lehet, amikor csendes nyikorgás hallatszott az ajtó irányából.

Egyetlen, szánalmasan rövid, mégis felemelően csodálatos pillanatig azt hitte, őt pillantja meg majd belépni, s ahogy odafordult, ugyanazokkal a mahagóni tincsekkel, nagy, kifejező barna szemekkel találkozott, amely az ő sajátjai is voltak.

Jeremy állt előtte, elgyötört, borostás arccal, kócos hajjal, tágra nyílt szemekkel. Néhány másodpercig csak nézték egymást, kék tekintet a barnába fúródva, s Damon már bőre lángolásán érezte, hogy nem kell kérdeznie ahhoz, hogy megkapja a választ.

- Elment - mondta Jeremy, halk, remegő hangon, s azzal az egyetlen szóval elárulta kérdését, némán könyörögve a vámpírnak:

Találd meg, kérlek.

Egy szempillantás múlva ő már lenn is volt a ház előtt, s jóformán menekült attól az elátkozott fehér színű háztól, amelyben kísértetként üldözte az elveszett szerelem emléke.

~

Why do you steal my hand?

Whenever I'm standing my own ground

You build me up, then leave me dead

Az éjjelek és a nappalok egybeolvadtak, ahogy ő hajszolta az autót, minél messzebbre kerülve a várostól. Fogalma sem volt, hová tartott, csak annyit tudott, hogy képtelen volt még egy percet azon a rémísztő helyen maradni, ahol annyi keserves emlék kísértette, elméjének apró foszlányai, melyek egytől egyig rá emlékeztették. 

Tudta, mennyire kegyetlen volt ott hagyni az öccsét, aki olyan jó volt hozzá, vagy a barátait, akik olyan nagy szeretettel tettek meg érte mindent, azonban jóindulatuk és akaratuk kevés volt ahhoz, hogy behegesszék a tátongó sebeit.

Lelke egy része már elfogadta a tényt, hogy őt valószínűleg sosem látja viszont, ugyanakkor a gondolat, hogy talán úgy fognak meghalni valamikor, akár másnap, akár ezer év múlva, hogy ő nem tudatta vele, mennyire szereti, egy kicsit mindig megölte belülről. 

Nem messze az autópálya mentén meglátott egy fénylő neontáblát, amely egy megállási lehetőséget hirdetett. Mivel már nem evett napok óta, Elena elhatározta, hogy pihenőt tart, legalábbis addig, ameddig nem táplálkozik egy keveset az út folytatása előtt.

Egy tipikus motel épülete rajzolódott ki előtte, a fáradtsággal szövetkezve csábítva őt a lehajtó felé. Ő engedelmesen jobbra kanyarodott, lelassulva gurulva el az épületegyüttes parkolójáig, hogy aztán a világ egy pillanat alatt fenekestül felforduljon vele.

Azonnal meglátta a vele szemben parkoló, kék Chevy Camarót, amelynek tulajdonosának hiánya olyan erősen kínozta az elmúlt kilenc hónapban. Halott szíve nagyot dobbant a látványra, még egyszer, mintha még mindig törékeny kis ember lenne, zakatolni kezdett, olyan erővel, mint soha korábban.

Fogalma sem volt, hogy az klasszikus, kék színű járgány éjt nappallá téve robogott az államok útjain, csak hogy megtalálja a tékozló lányt.

Ez csak az ő autója lehetett, suttogta mézesmázosan lényének egyik fele, míg a másik hevesen győzködte arról, hogy csak a sors keserű fintorával van dolga, hogy ez a véletlen egybeesés nem több, mint egy újabb tőr elátkozott szívének közepébe.

De elhatározta, hogy nem fog harcolni, sőt, testét a rémület mellett egy röpke pillanat erejéig a rég elfedett izgalom bizsergető érzése járta át, ahogy realizálódott benne, hogy talán végre láthatja őt. 

Mégis, a viszontlátás halovány lehetősége megrémítette, hiába is álmodott hónapok óra arról a pillanatról, amikor újra belemerülhet szemeinek határtalan kékségébe, amikor újra megérintheti, megfoghatja a kezét, amikor újra megölelheti, de ezúttal úgy, hogy többé sose kelljen elengednie többé...

Vagy a pillanatról, amikor végre elmondhatja neki, mennyire is szereti őt valójában, és hogy mekkora hibát követett el, amikor az a végzetes estén nem az ő neve gördült le az ajkairól. 

Ez adott neki erőt, s ésszerűségét feledve, a szíve útját követve lépett be a sötét épületbe. Halkan sétált az üres recepciós pulthoz, ahol, akárcsak a motel többi részében, nem égett világosság. Éjjel két óra volt, ezért ez végső soron még érthető is volt.

Jobbra-balra pislogva indult fel az első útba eső lépcsőn, egészen halkan, szinte magában motyogva azt oly sokat emlegetett nevet.

Damon.

Óvatosan haladt fel az emeletre, érzékeny fülével valami aprócska nesz után kutatva, de semmit sem hallott, mint egyenletes légzést és halk szívdobogást, azonban őt nem hallotta semmilyen formában. 

Azért nem adta fel egykönnyen, hanem áthaladt a motel másik szárnyába, végigsétálva a külső folyosón, de az előző oldalhoz hasonlóan itt sem hallott semmit.

Hát mégsem az övé volt az autó, hanem egy ártatlan emberé, aki minden bizonnyal itt töltötte az éjszakát. Az érzés, hogy megint hiú, önző reménnyel táplálta a lelkét, még jobban lesújtotta, mint korábban. Annyira meg akarta találni őt, olyan görcsös szükség dolgozott benne, hogy teljesen kizárta magából az összes józan gondolatát, s csak ő járt a fejében, semmi más.

Úgy döntött, nem kínozza magát többet, hanem inkább visszatér a parkolóba, hogy továbbállhasson. Egy sötét, beltéri folyosó vezetett vissza a hall másik oldalára, így sután, bizonytalanul ezen ballagott végig.

És ekkor egy sötét alak körvonalai jelentek meg előtte, valakié, aki hasonló lassúsággal, mint ő, egyenesen felé tartott. Szíve ismét fokozta a tempót az ismeretlen illető láttán, mintha mélyen, legbelül tudta volna, kit fog megpillantani fél perccel később az egyetlen, haloványan égő lámpa homályos fényében.

Ő volt az.

Ő, akiért hónapokon át vérzett a szíve, ő aki, uralta minden álmát, gondolatát, tettét, lélegzetvételét.

Ő, akinek hiánya nemcsak pszichés, hanem elviselhetetlen fizikai fájdalmat okozott mellkasában.

Ő, akinek neve oly kevésszer hangzott el az elmúlt időben, de ha mégis megemlítette, az szinte imaként csengett a szájából.

Ő, aki annyira szerette, hogy képes volt elengedni őt, csakhogy megadhassa neki a boldogságot valaki más által.

Ő, akinek fényképét állandóan a zsebében hordta, rongyosra gyűrve azt, alaposan megöntözve könnyeivel.

Ő, aki most ott állt vele szemben, s tekintetében nem volt más, mint az a végzetes, sebezhető szerelem, ami iránta gyulladt több, mint két, hosszú évvel azelőtt.

Ő, aki akárhová mehetett volna, a sorsa akkor is visszasodorta volna egyetlen Elenájához.

Annyiszor képzelte el ezt a találkozást, álmodozva arról, mi mindent fog neki majd mondani, ha esetleg még látja ebben az életben....de akkor, letaglózva a pillanat katartikus voltától, egyetlen hang sem jött ki a torkán.

De a férfi, ellentétben szokásos könnyed, pimasz stílusával, csak állt, mint a cövek, miközben a különböző szándékok elszántan birkóztak az elméjében. Gondolatainak pusztító vihara közepette mégis mindent felülmúlt a látvány, a tudat, hogy ő, oly hosszú idő után ott állt előtte.

Ő, aki, akármilyen megviselt is volt, talán még szebbé vált az eltelt idő alatt.

Ő, aki az a fénylő ragyogás volt a tekintetében, amely olyan gyönyörűvé tette kék szemeit.

Ő, aki annyi idő elteltével is ugyanazokat a régi lángokat gyújtotta meg a szívében.

Ő, akinek lágy, tiszta lelke a benne égő tűzzel tökéletesen kiegészítette az ő jeges személyét.

Csak álltak, elnyílt ajkakkal, bennszakadt hangokkal bámulva egymásra, hiába kergetve az elveszett szavakat, azok mindig kicsúsztak a kezeik közül.

És hiába az a borzalmas, sanyarú, önmarcangoló, szívfacsaró fél év, azok az eltűntnek vélt, örökösen pattogó szikrák mégis azonnal kitöltötték a köztük tátongó tízméteres űrt. Azok ugyanolyan fáradhatatlanul, ugrándozva vibráltak, mintha a kilenc keserves, külön töltött hónap nem lett volna több puszta víziónál, egy rossz álomnál, amely mindkettejük fejébe beköltözött.

A szavak elillantak, mint a kámfor, átadva helyüket a méltóságteljes csendnek, amely könnyedén átvette az irányítást mindkettejük felett. Hiába látták már annyiszor maguk előtt a pillanatot, amikor újra elveszhetnek egymás igéző tekintetében, elméjük megtisztult minden korábbi gondolattól, s hiába akarták újra előhívni a jól eltervezett mámoros mondatokat, üdvözlő mosolyt, számon kérő pofont, amit Elena már annyiszor lejátszott magában, képtelenek voltak rá.

Aztán Damon volt az, aki először rálelt elveszettnek vélt hangjára, amikor mindössze ennyi jött ki kiszáradt torkán:

- Elena - lehelte.

Ő pedig majd' felrobbant, ahogy meglátta a pillanatot, amelyre annyi ideje várt, felismerve, hogy végre kimondhatja azt, amit olyan nagy kétségbeeséssel rejtegetett, remélve, hogy lesz még alkalma elmondani neki szíve teljes igazságát.

- Szeretlek! - kiáltott fel ő, s ahogy kitörtek belőle a szavak, hirtelen újra szabadnak érezte magát.

Teste, lelke, mint a kalitkából szabadult madár, szélsebesen repült a hitetlenül pislogó férfi karjaiba, aki még mindig nem bírta felfogni a szavak jelentését. Ennyi idő után ez volt az első, amit mondani akart neki, az első dolog, amit tudatni akart vele, az első vallomás, amit aztán újra és újra a fülébe suttogott, a viszontlátás örömétől elfúló hangon:

Szeretlek.

Damont újfent elhagyták a szavak és a racionális gondolatok, ahogy élete szerelmét újra a karjában tarthatta. Őt, akit hiába próbált meg elengedni, elhagyni, elfelejteni, a végzet és szerelmük elszakíthatatlan köteléke újra visszasodorta hozzá, az ő szerető ölelésébe, létezésének fénylő glóriájába.

Nem tudta, vajon komolyan gondolta -e Elena, hogy az a bizonyos szó, amelyre úgy várt, mint a Messiásra, valóban az érzéseit tükrözték -e vissza. Azonban ahogy érezte őt, amint görcsösen kapaszkodik a nyakába, fejét a mellkasába fúrva, zokogva ismételgetve a bűvös szót, tudta mit kell tennie.

Csak szeresd.

Így súgta neki a belső hang, és ő boldogan engedelmeskedett, egy szempillantás alatt elengedve az elválás össze nyomorúságát, a közelmúlt emlékeit, a felejtés fájdalmát.

Fél másodpercbe telt, hogy viszonozza az ölelését.

Tíz másodpercbe, hogy viszonozza azt a csókot, amelyet az ő forró, mégis mennyien puha ajkai leheltek az övére.

De egy egész éjszakába telt, hogy elhiggye, hogy az ő szent angyalkája, álmai hercegnője, szánalmas életének egyetlen szerelme végre-valahára teljes szívéből viszontszereti. 

~

Well I hear your words you made up

So I say your name like there should be an us

I best tidy up my head I'm the only one in love

I'm the only one in love 

 

A hajnali napsugarak bágyadt cirógatása ébresztette őket. Egyikőjük sem akart megszólalni, elrontani kettejük tökéletes pillanatát, ahogy egymás karjaiban fekve élvezték a csendet. 

Tudták, hogy előbb vagy utóbb sort kell keríteni arra a bizonyos beszélgetésre, tisztázni mindazt, ami köztük történt, bocsánatot kérni és megbocsátani az összetört szívekért, elejtett könnyekért, álmatlan éjszakákért és pótolhatatlan magányért.

De akkor, egyikük sem akart veszélyesebb vizekre evezni, belebonyolódni a múlt szövevényes kérdéseibe.

Múlt.

Jó volt ezt kimondani. Jó volt végre elhinni, tudni, hogy az a szörnyű kilenc hónap immár nem több puszta rossz emléknél, egy rémálomnál, amiből felébredtek és újra a másik szerető ölelésében találják magukat. 

Mintha oda lettek volna teremtve. Mintha mindig is tudták volna, hogy egyszer úgyis egymáséi lesznek, beteljesítve ezzel a sors és szívük akaratát. Mintha tudták volna, hogy a búcsú sosem volt volt végleges, mert a bennük lakozó lélek megtalálta a módját annak, hogy két testben létezve kapcsolja össze őket egy örökkévalóságra.

És végre igaz volt minden, valóra válhatott minden sóvár gondolat, remegő ajkakról gördülő ima, fájdalmas sóhaj, kimondatlan kérés, lázas vágyálom. S az élet egy csapásra visszanyerte örökre elveszettnek hitt értelmét.

És amikor Damon ujjaival gyengéden végigsimította Elena szép arcának sima vonásait, újra elsuttogta létezésének leggyönyörűbb mondatát:

- Szeretlek, Elena.

Ő pedig elmosolyodott, szemében a legtökéletesebb csillogással, amely csupa odaadás, jóság, szeretet, szerelem megtestesülése volt, nem késlekedett a viszonzással.

- Én is szeretlek.

Tudták, hogy nem kellenek szavak ahhoz, hogy megválaszolják az utolsó felmerülő kérdést, hiszen nem volt kétségük afelől, hogy soha többé nem engedik el egymás kezét, azért Elena mégis a szavak köntösébe bújtatta legutolsó beteljesületlen álmát:

- Gyere haza velem.

Ő csak bólintott, mert bárhová követte volna, akár haza is. Mert benne végre otthonra lelhetett addig hontalan szíve. 

~ Vége ~

Fogalmam sincs, hogyan tudtam ennyi drámát belepréselni ötezer szóba, de azért valahogy mégis csak sikerült. Nagyon remélem, nem lett túlságosan nyavalygós vagy nyálas a történet, ahogy abban is bízom, hogy furcsasága ellenére elnyerte a tetszéseteket. Ha ti látjátok, vagy éppen ellenkezőleg, nem látjátok értelmét, hogy a jövőben szülessenek hasonló irományok, tegyétek meg, hogy tudatjátok velem lentebb. Annak is nagyon örülnék, ha leírnátok nekem a véleményeteket arról, amit olvastatok. Előre is köszönöm annak, aki örömet okozott nekem azzal, hogy vette a fáradságot és írt pár sort. Örök hálám! És tegyétek meg, hogy kipipáljátok az Elolvastam boxot is, ha arra jártok.

Viszlát legközelebb!