Élet a halál után - 2. rész

Szemszög: Elena
Korhatár: 12

II. fejezet - Hazatérés

Nem tudom, mennyit alhattam, de amikor felébredtem, már egyedül voltam az ágyon. „ Ugye nem csak álom volt? Nem, ez nem lehetett álom…” Felültem az ágyon és körülnéztem, Damon-t nem láttam sehol. Kezdtem aggódni, hogy mi történhetett. Aztán, megjelent az ajtóban és rám nézett…
- Minden rendben?- kérdezte tőlem
- Persze… csak úgy eltűntél, azt hittem csak álmodtam az egészet… - mondtam, egy kis mosoly kíséretében. Ő is elmosolyodott.
- Lement a Nap, indulnunk kéne. – először örültem neki, hogy végre kiszabadulhatok innen, de aztán felmerült bennem a kérdés…
- Hova? – kérdeztem tőle némi aggodalommal a hangomban.
- Hát haza. Mystic Falls-ba. Mindenki azt hiszi, meghaltál. És szükséged lesz Bonnie segítségére is, hogy nappal is kimehess. – vázolta a helyzetet és értelmetlen lett volna tiltakoznom, mivel teljesen igaza volt. Mégse voltam nyugodt…
- De mi lesz, ha megtámadok valakit? Bonnie-t, vagy Jeremy-t. - „Nem akarok ártani nekik…”
- Útközben megbeszéljük, de jobb lenne minél hamarabb indulni. Hosszú az út, és nem lenne szerencsés, ha időközbe felkelne a Nap. – sürgetett, de tudtam, hogy igaza van, így nem makacskodtam tovább.
- És hogy megyünk haza? Futunk? – kérdeztem tőle kíváncsiskodva
- Hát, ha ragaszkodsz hozzá, felőlem futhatunk – mondta lemondóan – bár nehéz szívvel hagyom itt az autómat – tette hozzá viccesen.
Ebben a pillanatban legszívesebben kitekertem volna a nyakát, de be kellett érjem egy grimasszal…
- Akkor, menjünk. – elindultam a kijárat felé, aztán megálltam, mert rájöttem, hogy valamit elfelejtettem… - Merre is van az autó? – kérdeztem tőle nevetve. Kicsit forgatta a szemét, majd elindult… Én pedig mentem utána.
Az autóban kínos csend telepedett ránk. Éreztem, hogy meg kéne beszélnünk, azt, ami köztünk történt, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, így inkább bámultam ki az ablakon… Egy idő után elegem lett a bámészkodásból és ránéztem. Jóval a megengedett sebesség fölött voltunk, mégse féltem. Észrevette, hogy őt figyelem… De nem szólt semmit. Biztos azt várta, hogy magamtól hozzákezdek a mondandómhoz. Végül úgy döntöttem, majd ha már lecsillapodtak a kedélyek, visszatérek a kettőnk dolgához.
- Szóval, hogy fogom kordában tartani az ösztöneimet az emberek között? – vetettem fel egy semleges témát.
- Egyszerű… uralkodsz magadon. – mondta nemes egyszerűséggel. – Nem rég ittál, így a vérszomjad csillapodott. Kizártnak tartom, hogy bárkit is megtámadnál, de ha mégis…
- Igen? – vágtam a szavába hirtelen
- Akkor megállítalak – válaszolta magától értetődően. Ettől kicsit nyugodtabb lettem, bár számíthattam volna rá, hogy úgyse hagyja, ha bárkinek baja essen miattam. Mégis ideges voltam… Féltem visszamenni az otthonomba. Mindenki azt hiszi meghaltam… Ott van Jeremy, Bonnie, Caroline… Stefan… „Mit mondjak neki? Hogy mondjam el, hogy a bátyját választottam és nem őt? Hogy a bátyja vérét ittam, így változtam át teljesen?” Vadul cikáztak a gondolataim, amikor éreztem, hogy valaki megszorítja a kezemet…
- Minden rendben lesz. – nyugtatgatott Damon.
Bólintottam egyet, aztán bámultam tovább a tájat. Bár nem sok látszódott belőle és nem is igazán kötötte le a figyelmemet. Egészen addig, amíg el nem értük a hidat…
Éreztem, gyomrom összeszorul, és szívem hevesen kezd verni. Féltem, nagyon is…
Damon is látta rajtam, hogy félek, de mivel ez volt az egyetlen út haza nem állt meg. Sőt még gyorsabban hajtott. Amikor átértünk a hídon, mintha elfújták volna a félelmemet és egy pillanat alatt megnyugodtam. Damon-re néztem köszönetképp bólintottam egyet és rámosolyogtam. Egyre közelebb kerültünk a városhoz.
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem, mert idegesnek látszott és éreztem, hogy egyre gyorsabban megyünk.
- Nem sok… - válaszolta nyugtalanul és még jobban gyorsított. Amikor elértük a város határát azonban lelassított és megállította a kocsit…
- Innen gyalog megyünk tovább, úgy gyorsabb. – mondta és kipattant a kocsiból. Én is hasonlóképp tettem.
- Hova megyünk? – kérdeztem tőle, arra az esetre, ha lemaradnék és elhagynánk egymást.
- Hozzátok, de ne aggódj, nem hagylak el. – egyszerre indultunk el. Eleinte gyorsabb voltam nála, de aztán behozta lemaradását és szinte egyszerre értük a tornácra.
- És most? – kérdeztem tőle némi aggodalommal. Világosodott és tudtam, hogy csak percek kérdése és felkel a Nap.
Bekopogott az ajtón. Pár pillanattal később léptek zaja ütötte meg a fülemet -„Jeremy” sóhajtottam nagyot. Közbe igyekeztem észben tartani, hogy uralkodnom kell magamon. – Kinyílt az ajtó és megláttam az öcsémet… Szemei karikásak voltak és látszott rajta, hogy egy percet se aludt…
- Elena…- hangjában megdöbbenés és boldogság volt egyszerre… - Szívemet melegség öntötte el és oda akartam menni hozzá, hogy megöleljem. Amikor a küszöbhöz értem, azonban mintha egy üvegajtónak csapódtam volna… Nem tudtam bemenni a házba. „Hát persze…” – zsörtölődtem magamban…
- Jajj, ne haragudj – mondta Jeremy amikor látta, hogy nem tudok bemenni a házba. – Gyere be.
Ebben a pillanatban, eltűnt előlem a láthatatlan ajtó és beléptem, majd megöleltem Jeremy-t. Olyan jó érzés volt végre látni és megölelni őt. Egyáltalán nem éreztem vérszomjat, aminek nagyon örültem…
- Elena… nem kapok levegőt – nyögte Jeremy. Abban a pillanatban elengedtem… Egy pillanatra megijedtem, hogy bántottam, de amikor láttam, hogy mosolyog, megnyugodtam.
- Ne haragudj, még új ez az egész. – mondtam neki és én is mosolyogtam. Boldog voltam, hogy láthatom őt, és hogy nem fél tőlem.
- Nem akarom megzavarni a nagy családi egymásra találást… – szólalt meg Damon a hátunk mögül – de be kéne sötétíteni a házat, különben a nővéred perceken belül lángra kap…
- Oké… - válaszolta Jeremy – Enyém az alsó szint, tiéd a felső…
Egy pillanat alatt eltűntek mellőlem és elkezdték behúzni a függönyöket a házban. Nem sokkal később, már az összes szoba be volt sötétítve…
Ugyanaz a ház volt, mégis más… Mindent sokkal színesebbnek és élesebben láttam. Nem igazán értettem, hogy mitől van ez, de sejtettem, hogy köze van a vámpírságomhoz. Damon az emeleten ténykedett, hallottam a lépteit. Jeremy pedig nagyon keresett valamit, ahogy láttam.
- Mit keresel?- kérdeztem tőle. Reméltem, hogy tudok segíteni neki, elég haszontalannak éreztem magam amióta hazaértem…
- Csak a mobilomat keresem, fel akarok hívni pár embert… - mondta és épp indult volna folytatni, amit elkezdett, amikor Damon jelent meg előtte…
- Ezt, egyáltalán nem tartom jó ötletnek Jeremy. – jelentette ki Damon - Elena-nak még sok lenne, ha idehívnál mindenkit. Erre még nincs felkészülve… - közbe rám nézett, és tudtam, hogy igaza van.
- De akkor is tudniuk kell, hogy életben van, és hogy hazajött. – folytatta Jeremy.
- Oké – adta meg magát Damon – Mond el nekik, de kérd meg őket, hogy ne jöjjenek ide egyszerre. Külön-külön oké, de ne legyen itt egyszerre sok ember. – adta be a derekát, bár látszott rajta, hogy nem repes az örömtől… Aztán hozzátette – Először, talán Bonnie jöjjön, szükségünk lenne a segítségére. – majd felvonult az emeletre.
Láttam Jeremy-n, hogy bár nem örül a dolognak, megérti, hogy miért nem szeretnénk, ha sokan lennének körülöttem.
- Kérsz valamit Elena? – kérdezte kedvesen
- Nem köszönöm. El tudom látni magamat, ne aggódj. – mosolyogtam rá – Inkább intézd a telefonokat. - aztán én is elindultam fel felé. A szobám felé vettem az irányt. A házban kellemes sötét volt, mindenhol behúzták a függönyöket a fiúk. Beléptem a szobámba és megláttam Damon-t az ablak előtt. Gondterheltnek tűnt, bár az adott körülmények között ez teljesen érthető volt. Észrevette,ugyan hogy a
szobában vagyok,de nem nézett rám, így odasétáltam hozzá. Hátulról átöleltem és fejemet a hátának támasztottam…
- Minden rendben? – kérdezte tőlem, s közbe megfogta a kezemet.
- Ühüm… csak kicsit furcsa. Ugyanaz az a ház, de mégis mindent máshogy látok. Félek, hogy mi lesz, ha a többiek is itt lesznek… - mondtam és tényleg féltem. Nem tudtam, kitől, mire számítsak, főleg magamtól… Elengedtem Damon-t és elindultam az ágyam felé, majd eldőltem rajta. Bámultam a plafont és hallgattam a ház zajait… Jeremy lépteit az alsó szinten. Damon szívverését és a sajátomat. Kezdtem megnyugodni és már már elnyomott az álom, amikor nagy csattanással kivágódott a bejárati ajtó és Bonnie viharzott be rajta…
- Hol van? – hallottam a hangját és nem tudtam megfejteni . Egyszerre volt benne öröm, düh és kétségbeesés. Meg se várta Jeremy válaszát, egyenesen a szobám felé vette az irányt. Amikor meglátott hirtelen nem tudta mit tegyen. Én pedig nem tudtam leolvasni róla, mit érez, vagy gondol… „Most mi van? Fél tőlem, vagy örül nekem? Kérlek, szólalj már meg, vagy csinálj valamit” Láttam, hogy könnycseppek csillognak a szemében, így közelebb léptem hozzá kicsit. Ő is elindult felém és szorosan megölelt… Éreztem a kétségbeesését, az örömét és a dühét. Utóbbit nem tudtam hova tenni. Azonban éreztem rajta még valamit… „ Ne, ne, a vére… érzem a vére illatát… Nem vagyok a magam ura… meg fogom harapni… Nem akarom. Valaki segítsen…” A következő pillanatban egy erős kar fonódott a torkomra és kiszorította belőlem a levegőt… Damon még időben elkapott, mielőtt olyat tettem volna, amit sose bocsátok meg magamnak…
- Elena… engedd el Bonnie-t – mondta lassan, de határozottan és éreztem, hogy szorítása erősödik a torkomon. Elengedtem Bonnie-t és éreztem, hogy Damon a szoba másik végébe húz, engedett a szorításon, de még nem engedett el.
- Bocsáss meg Bonnie – mondtam neki sírva… „Nem akartam bántani… Miért pont őt kellett megtámadnom?” Becsuktam a szemem és vártam, hogy Bonnie szó nélkül kimenekül a szobámból, de nem ez történt. Éreztem, hogy közelebb jön hozzám és a karomra teszi a kezét. Kinyitottam a szemem, vártam, hogy a szemében csalódást látok, vagy valami hasonlót. Helyette azonban, megértést és szomorúságot láttam…
- Semmi baj Elena. Tudom, hogy nem szándékosan tetted és ezért van itt Damon is, hogy segítsen, ha nem tudsz uralkodni magadon. – mondta a tőle megszokott kedvességgel, majd Damon-re nézett – Szerintem most már elengedheted, nem lesz baj. - Damon elengedte a nyakamat és leült az ablak mellé, majd Bonnie-ra nézett. Én közbe leültem mellé és a biztonság kedvéért megtartottam a két lépés távolságot Bonnie-től.
- Bonnie… - kezdett bele Damon a mondandójába – szükségünk van a segítségedre illetve Elena-nak van rá szüksége. Csinálnod kéne egy gyűrűt neki is,
hogy ne kelljen bezárva élnie a Nap miatt. – mondta és fejével kifelé intett. Bonnie nagy sóhaja nem sok jót ígért…
- Nem segíthetek… - vallotta be csalódottan.
- Miért nem?- csattant fel Damon mérgesen- Bonnie ő barátod, nem ítélheted arra, hogy egész életében meneküljön a Nap elől és csak éjszaka mehessen ki…
- Nem erről van szó … - vágott a szavába Bonnie – Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni … Nem tudok. Kimerültem a sok varázslattól és nem tudok varázsolni még pár napig… Csak pár napról van szó, amint visszanyerem, az erőm megcsinálom, de most nem vagyok rá képes. Értsétek meg… - Bonnie kiviharzott a szobából, de mivel nem hallottam a bejárati ajtó hangját, arra következtettem, hogy még itt van.
Nagyot sóhajtottam, majd láttam, hogy Damon leül az ágyamra velem szemben…
- Most mi legyen? – kérdezte tőle, hátha előrukkolok valami jó ötlettel… De nem jutott eszembe semmi használható…
- Nincs más választásom… pár napig itt maradok – vontam meg a vállamat. – Majd csak kitalálok valamit addig.
- Tényleg nincs más lehetőség, úgy hogy pár napig ki kell bírnod. Bár nem tartom túl jó ötletnek, hogy sok látogatót fogadj, láttad mi történt az előbb is… - utóbbit figyelmeztetésnek szánta, de nem értettem, hogy várhatja el tőlem, hogy napokig egyedül legyek bezárva ebbe a házba …
- De csak Bonnie és Jeremy, az, akikre veszélyes lehetek, és úgyis itt vagy, ha valami balul sülne el…
- Erre azért ne vegyél mérget – vágott a szavamba- Nem lehetek örökké veled, hogy leszedjelek az emberekről, akiket megtámadsz. Egy kis önuralmat kéne gyakorolnod. – Nem tudtam hirtelen, hogy ezt most kioktatásnak, vagy jó tanácsnak szánta, de nem éreztem magamat jobban tőle… Nagyot sóhajtottam, majd eldőltem az ablak előtti ágyszerűségen… „Mihez kezdjek magammal napokig bezárva ide? Este kimehetek, de az nekem nem elég… És hogy kéne önkontrollt gyakorolnom, amikor azt se tudom, hogy kell … „ Gondolataimból egy újabb ajtó csapódás zökkentett ki. Először azt hittem Bonnie ment el, de amikor meghallottam, hogy valaki felfelé jön a lépcsőn megijedtem…

3. rész >>