Élet a halál után - 3. rész

Szemszög: Elena
Korhatár: 12


III. fejezet - Újabb látogató


Pár pillanattal később Stefan jelent meg az ajtómban. Szemében megkönnyebbülés és öröm látszódott. Felkeltem az ágyról, mire ő szempillantás alatt előttem termett és szorosan megölelt, közben Damon tekintete szinte lyukat fúrt a hátamba.
- Jól vagy? – kérdezte tőlem, arcomat a kezei közé fogta és éreztem, hogy nagy bajban vagyok… Kibújtam az öleléséből és kicsit távolabb léptem tőle. Láttam, hogy nem igazán érti a helyzetet. Tekintete Damon és köztem járt. Leült az asztalom melletti székre. Egy tökéletes háromszög rajzolódott ki: Damon az ágyamon, Stefan a széken, én meg az ablaknál… Már megint ez a helyzet, hogy gyűlölöm én ezt!
- Jól vagyok - válaszoltam neki nagy nehezen.
- Azt hittem, mostanra már… - nem fejezte be a mondatot, de tudtam mire gondol… - Akkor ezek szerint rászántad magad az ivásra – állapította meg, de arról fogalma se volt, hogy kiből ittam.
- Muszáj volt – válaszoltam neki egyszerűen. Damon feszengett a helyén, én is feszült voltam és Stefan is az volt. Éreztem, hogy ha nem térünk a tárgyra hamarosan, bajok lesznek.
- És honnan szereztél vért? Egyáltalán hogy találkoztatok Damon-nel? – kérdezte idegesen. Témánál vagyunk, ideje belekezdeni a mondandómba. Elmeséltem neki mindent onnantól, hogy elszöktem, egészen odáig, hogy a raktárban megtámadtam Damon-t. Stefan türelmesen végig hallgatott és bár láttam rajta, hogy nehezére esik, nem kérdezett bele egyszer sem.
- De akkor végül is kiből ittál? – kérdezte türelmetlenül
- Hát belőlem – jelentette ki Damon nagy büszkén. Stefan, most először nézett Damon-re azóta, hogy itt van.
- Ugye, most csak viccelsz? – kérdezte tőle hitetlenkedve
- Nem, nem viccel. Vérre volt szükségem, ő felajánlotta az övét, én pedig elfogadtam. Így nem ártottam senkinek, mégis túléltem. – magyaráztam Stefannak. Azt persze nem mondtam el, hogy milyen jó érzés volt, és hogy utána mi történt, így is eléggé letaglózták a hallottak…
- Nem hiszem el! - már szinte őrjöngött.
- Nem értem mi itt a probléma. Elena-nak segítségre volt szüksége, én pedig segítettem rajta. – Damon se értette mi a baja Stefannak, de azért kicsit élvezte, hogy bosszanthatja az öccsét…
- De hogy találkozhatott pont veled? Az éjszaka közepén elmenekül és véletlenül pont nálad köt ki… Ez elég érdekes. Már már hihetetlen – Stefan tombolt és nem volt hajlandó lehiggadni. Végül is a végeredmény számít. Az, hogy nem haltam meg.
- Nem tudom miért pont Damon-nél kötöttem ki. Vittek a lábaim és egyszer csak odaértem. – magyaráztam neki, hisz én sem értettem, hogy történhetett, hogy pontosan oda mentem ahol ő volt.
- Talán én megadhatom a választ… - lépett be a szobába Bonnie, nem kis meghökkenést okozva…
- Nos, kedves, mindent tudó boszink világosíts fel minket – mondta Damon, némi szarkazmussal, ami jelen pillanatban kicsit oldotta a feszültséget, Stefanon kívül mindenki elnevette magát. Ő még mindig tombolt, bár már nem kiabált …
- Utána néztem és arra a következtetésre jutottam, hogy az újszülött vámpírok, esetünkben Elena, tudat alatt keresik a teremtőjüket és az előbb utóbb elvezeti őket hozzá. Ennyi lenne a nagy magyarázat. – mondta Bonnie. Bár ettől nem lett sokkal világosabb kép.
- Úgy érted, hogy Damon vérének köszönhetően változtam át és ezért jutottam el hozzá? – kérdeztem Bonnie-t meglepetten, hisz eddig nem tudtam, hogy kinek a vérétől lettem „ilyen” csak azt, hogy megtörtént.
- Meredith egyszer vett a véremből végszükség esetére, hátha kellene a kórházba. Bár nekem azt mondta, hogy van még tartaléka és nem tudtam, hogy az én véremet adta neked, bár sejtettem. – támasztotta alá Damon, Bonnie állítását. Egy pillanatra elöntötte agyamat a düh és kérdőre akartam vonni Damon-t…
- De ha tudtad, miért nem mondtad el ??? – kérdeztem tőle idegesen
- Mert akkor még nem tudtam arról, amit Bonnie mondott az előbb – válaszolta hasonló hévvel. Ettől kicsit meglepődtem, de lehiggadtam és igazat kellett adjak Damon-nek. Úgy tűnik vámpírként tényleg sokkal erősebbek az érzelmeim… Nem akartam így nekiesni, csak meg akartam kérdezni tőle… Azt hiszem jobb lesz, ha megtanulom irányítani az érzéseimet.
- És ez mit jelent a későbbiekre tekintve – kérdezte Stefan. Szerencsére kicsit lehiggadt, bár még mindig feszült volt. – Úgy értem Elena kötődni fog Damon-höz, vagy valami ilyesmi. – kérdezte Stefan, bár fogalma sem volt arról, mennyire kötődtem e pillanatban Damon-höz.
- Had feleljek kérdéssel a kérdésedre. Ti kötődtök Kathrin-hez?- kérdése letaglózta mindkét fiút, bár ez nagyon is jogos volt…
- Nem… - vágta rá Damon gondolkodás nélkül.
- Nem hiszem… - válaszolta Stefan némi habozás után. – És az, hogy a véréből ivott? – kérdezősködött tovább Stefan. Kissé unalmas volt már. Olyan volt, mintha azt keresné, mikor tud belekötni a bátyjába.
- Erre nem tudok válaszolni. Ti vagytok a vámpírok, nem én… - vágott vissza Bonnie. Kezdtem unni a vitát, egyre feszültebb voltam és nem tudtam meddig bírom még elviselni Stefan stílusát…
- Mi lenne, ha hanyagolnánk a témát? Elena egyre feszültebb és nem hiszem, hogy meg kéne várni, amíg elveszti a türelmét… - mentett ki Bonnie. Köszönetképp rámosolyogtam és biccentettem egyet.
- Rendben - mondták egyszerre a fiúk és kivonultak, majd Damon visszanézett…
- Nem lesz baj? – kérdezte tőlünk
- Ne aggódj - válaszolta Bonnie- tele vagyok vasfűvel, ha megharap elveszem tőle a kedvét, örökre. – tette hozzá egy vigyor kíséretében.
- Nem lesz gond, megígérem – mondtam kedvesen – És hálás lennék, ha senki nem hallgatna ki minket – tettem hozzá. Damon arcára egy „ne már” grimasz ült ki, de tudtam, megteszi, amit kérek. Láttam Bonnie-n, csak azt várja, hogy Damon eltűnjön és azonnal kérdések áradatát zúdítja rám. De örültem neki, hogy vele lehettem.
- Na, gyerünk, mesélj el mindent- kezdte a faggatást- Részletesen- tette hozzá.
Töviről, hegyire elmeséltem neki mindent, kivéve a Damon-os részeket, mert bár tudtam, hogy ő nem hallgat ki, Stefan-ban nem bíztam ennyire. Bonnie türelmesen végig hallgatott, helyenként kikerekedtek szemei, máskor meg elnevette magát.
- És mi van Damon-nel és veled? – kérdezte egészen halkan. Sejtette, hogy ezt nem akarok fennhangon megtárgyalni.
Egy vállrántással elintéztem a dolgot, de láttam Bonnie-n, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot…
- Előbb utóbb, úgyis el kell mondanod, és csak a vak nem látja, hogy valami van. Talán csak Stefan nem hajlandó észrevenni. Szóval?- Bonnie szavai megdöbbentettek. Nem hittem, hogy ennyire rossz színész vagyok… Végül megadtam magam…
- Történt „valami” , de nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb hely és idő arra, hogy megbeszéljük – mondtam és fejemmel a lent ülők felé biccentettem.
- Oké, de akkor is meg kell beszélnünk. Nem csinálhatod ezt tovább velük… - tudtam, hogy igaza van, de nem mondhattam el neki, hogy már választottam. Nem itt és nem most.
Éreztem, hogy a fejem elkezd hasogatni, szörnyen fájt és nem tudtam mitől lehet ez aztán rájöttem. Ne… ne most, kérlek ne most! Nem akarom megint bántani Bonnie-t. Nagy nehezen leküzdöttem előtörni készülő vérszomjamat. Torkom égett és csak most figyeltem fel rá, hogy Bonnie vérének illata betölti az egész szobát. Szemfogaim sajogni kezdtek és éreztem, hogy eltorzul az arcom… Ránéztem Bonnie-ra és bár próbálta leplezni, megijesztettem.
- Menj ki… - préseltem ki magamból a szavakat. Küzdök a vérszomjam ellen, de nem megy. - Bonnie, mozdulj már, menj innen! - gondolom. Bonnie meg se mozdult, egyre kevésbé tudtam uralkodni magamon, minden erőmet összeszedtem és rákiáltottam Bonnie-ra - Menj már! – Bonnie kiszaladt a szobából, nyílván, csak most vette észre, mennyire nehezemre esik uralkodni magamon, és hogy csak pillanatok kérdése volt, hogy nekiessek...
A következő pillanatban Damon lépett be a szobámba. Mikor meglátta milyen állapotban vagyok az ölébe rántott és egyenesen a nyakához irányított, jelezve, hogy igyak belőle.
- Ne… nem akarom… - próbáltam tiltakozni, de Damon olyan erősen tartotta a fejemet, hogy nem tudtam kitérni. Láttam, ahogy áramlik a vére az ereiben. Nem bírtam tovább küzdeni, ösztöneim legyűrték akaraterőmet, átadtam magam a vérszomjamnak és a nyakába mélyesztettem szemfogaimat. Vére íze megnyugtatott és vérszomjam is gyorsan csillapodott, így viszonylag hamar el tudtam szakadni Damon nyakától. Fejemet a vállán pihentettem, miközben gyengéden simogatta a hátamat.
- Egyre ügyesebb leszel. – törte meg a csendet, ami ránk telepedett.
- De hisz majdnem megtámadtam Bonnie-t… megint. – válaszoltam neki csalódottan.
- Először is, sokkal tovább kordában tartottad a vérszomjadat, mint legutóbb, másodszor, kizavartad a szobából, amikor úgy érezted, nem bírod tovább. Ez nagy előrelépés egy újszülött vámpírnál. – Hangja és szavai megnyugtattak, és büszke is voltam magamra egy kicsit.
- De miért lettem ilyen hamar szomjas? Hisz tegnap is ittam belőled. – Reméltem, hogy meg tudja magyarázni nekem mi a „bajom”
- Nincs ebben semmi meglepő. Az újszülött vámpíroknak nagyobb az étvágyuk, mint például nekem. – válaszolta egyszerűen. Furcsálltam azonban, hogy csak Damon rohant fel hozzám, nem mintha zavart volna, de …
- Hogy hogy csak te jöttél fel? – kérdeztem tőle kíváncsian
- Idehívhatom Stefan-t, ha akarod – mondta és éreztem rajta, hogy nem repes az örömtől, de ha kérem, megteszi. Válasz helyett, csak megráztam a fejemet.
- Inkább menjünk le – tértem ki a válasz elől és a következő pillanatban már az ajtóban álltan. Vártam, hogy csatlakozik hozzám…
- Menj csak, nem sokára megyek én is – majd eldőlt az ágyon. Bólintottam egyet felé, majd elindultam a nappaliba… Odalent feszült csend volt. Amikor leértem mindenki rám nézett, Jeremy tekintete aggódó volt, Bonnie-éban még félelmet láttam, Stefan … az övé megfejthetetlen volt … Elindultam a konyha felé, hogy igyak egy teát. Túl sokan voltak körülöttem, így nem tudok rendesen megnyugodni, főleg ha Stefan is itt van. De nem küldhetem el őket. Éreztem, hogy valaki figyel, és sejtettem, hogy ki az. Megfordultam és szembe találtam magam Stefannal. Próbált a szemembe nézni, hátha ki tud olvasni belőle valamit, de kitértem előle… Közelebb lépett hozzám, hogy ne menekülhessek tovább előle…
- Mi történt Elena? Mi a baj? – kérdezte, és a szemembe nézett. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, mi is történt valójában. Mégse vághatom a képébe, hogy a bátyját szeretem, és őt választottam… Ebben a pillanatban ugyan úgy éreztem magam, mint a „halálom” előtt, az önző nőszemély, aki nem akarja elveszíteni egyik szerelmét se… De hisz én már választottam, akkor miért nem tudom megmondani neki? Időre van szükségem, hogy feldolgozzak mindent, most nem tudok két értelmes mondatot se kinyögni.
- Csak időre van szükségem, hogy megszokjam az új életemet. Még semmiről nem tudok semmit, annyi mindent kell tanulnom, magamról… - vallottam be neki őszintén.
- Rendben, én nem sürgetlek – mondta és kisétált a konyhából.
Annyira egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, senki nem ért meg. Kezdtem kétségbe esni, amikor valaki megérintette a karomat. Ijedtemben összerándultam és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem törtem össze semmit.
- Nahát… nem tudtam, hogy egy vámpírt is meg lehet ijeszteni – mondta viccesen Bonnie.
- Csak elkalandoztak a gondolataim. – füllentettem
- Azt látom. – Bonnie látta rajtam, hogy valami nincs rendben és mindenáron ki akarta deríteni mi az. Erre azonban nem volt lehetőség, mert a ház tele volt és nem tudtam, meddig bírom ki egy légtérben bárkivel is, anélkül, hogy bajt okoznék.
- Még nem dolgoztam fel teljesen a velem történteket… - sóhajtottam
- Szeretnél kicsit egyedül lenni? – kérdezte Bonnie. Láttam rajta, hogy tudja, ezt szeretném, de a biztonság kedvéért megkérdezte.
- Lehet, jót tenne. – húztam el a számat keserűen
- Semmi gond, majd én intézkedem – kacsintott rám kedvesen, mi közbe elindult a nappali felé.
- Srácok … Elena, szeretne egy kicsit egyedül maradni, szóval szerintem menjünk át a grillbe egy időre. Aztán majd este visszajövünk. – hallottam Bonnie hangját a nappaliból és bár a fiúk próbáltak ellenkezni, esélyük se volt ellene.
- Biztos ezt szeretnéd? – kérdezte Damon a konyhába lépve. Végre előjött a szobámból… Nem tudom mire volt jó ez az egész. Talán csak lehetőséget akart adni, hogy beszélhessek Stefannal. Válasz helyett, némán bólintottam és Damon szemébe néztem.
- Rendben. – vonta meg a vállát és ő is csatlakozott a többiekhez…
- Este jövünk – kiáltotta Jeremy és Bonnie kórusban az ajtóból.
Végre egy kis nyugalom. Amióta átváltoztam most először vagyok egyedül. Szükségem van erre, hogy rendbe szedjem a gondolataimat. Járkáltam a házban, nézegettem a régi családi képeket… Megálltam az egyik fotó előtt. Anyu, apu, Jeremy és én …  mennyi minden történt azóta …Kicsit elszorult a szívem, amikor a szüleimre gondoltam. Aztán az igazi szüleim jutottak eszembe, Isobell és John. Mindenki meghalt… Még én is – keserű kacaj hagyta el a számat – Továbbmentem, fel az emeletre. Jeremy szobája mellett volt a vendégszoba, bár ez már inkább Jenna szobája volt. Azóta kipakoltuk a holmijait és elkezdtük kifesteni, de ez még mindig az ő szobája volt. A szüleim szobájába is benéztem, de ott nem időztem ennyit. Végül úgy döntöttem, rám fér egy forró fürdő, így elindultam a fürdőszoba felé. Megnyitottam a csapot és
bedugtam a dugót. Amikor megtelt a kád, ledobáltam a ruháimat beleültem a forró vízbe. Kellemesen ellazultam és már nem éreztem magam annyira feszültnek. A gondolataim azonban itt se hagytak nyugodni… Még mindig nem tudtam, mihez kezdjek és, hogy mi lesz velem ezek után. Mégse élhetem tovább úgy az életemet, mintha semmi se történt volna. Az embereknek egy idő után fel fog tűnni, hogy „más” vagyok, főleg ha Bonnie ereje nem tér vissza és csak éjszaka mehetek ki. Muszáj, kitalálnom valamit…
Kiszálltam a kádból, magamra csavartam a fürdőlepedőmet és átmentem a szobámba. Jó érzés volt, friss,  tiszta ruhában lenni. Eldőltem az ágyon és bekapcsoltam a rádiót. Kellemes zene szólt benne, bár az előadót és a számot nem tudtam biztosra,de ismertem és szerettem.
Észre se vettem, hogy elnyom az álom, csak amikor kulcscsörgésre riadtam fel „ Ki lehet az, Bonnie-ék a grillben vannak, másnak pedig nincs kulcsa a házhoz” Kinyílt az ajtó és hallottam, hogy valaki bejön a házba, a kopogó hang alapján arra tippeltem, hogy nő lehet az illető. Meguntam a barkobázást magammal, így felkeltem és utánajártam a dolognak. Volt egy sejtésem, hogy ki lehet az, de reméltem, hogy nem merészkedik ide egyedül. Gyanúm beigazolódott, amikor a lépcső alján Bonnie-t találtam.
- Elment az eszed? – kérdeztem tőle mérgesen – Miért jöttél ide egyedül?
- Hogy beszélgethessünk, fültanúk nélkül - válaszolta és láttam rajta, hogy most nem úszom meg, mint korábban. Leültünk a nappaliban. Igyekeztem tisztes távolban maradni Bonnie-től, bár tökéletesen éreztem magam. Rájöttem, hogy ha nem gondolok rá, nem is érzem a vére illatát, így inkább a tornácon levő virágok illatára koncentráltam.
- Szóval, mesélj! – zökkentett ki Bonnie. – Mi történt köztetek? Tudtam, hogy esélyem sincs Bonnie ellen és, hogy előbb szabadulok, ha elmondok neki mindent, így belevágtam a közepébe…
- Lefeküdtem Damon-nel… - az egy igen enyhe kifejezés volt, hogy Bonnie-nak leesett az álla. Még életemben nem láttam így kiakadni, de aztán összeszedte magát …
- Hát végül is várható volt előbb utóbb, de azért egy kicsit sokkolt. – vallotta be őszintén. Már túl volt az első sokkon, de még mindig nem dolgozta fel. Úgy gondoltam, hogy ha szép lassan elmesélek neki mindent, megérti, és talán elfogadja. Mire a mondandóm végére értem, már majdnem este volt, és egyre közeledett a napnyugta, amikor végre kimehetek…
- Hát, nagyjából ennyi lenne… - Bonnie-ra néztem és próbáltam leolvasni az arcáról, mit gondolhat, de hát attól, hogy vámpír lettem, nem lett belőlem gondolatolvasó.
- És most mi lesz akkor veletek? – Bonnie fején találta szöget, ezt én se tudtam még …
- Még nem tudom, mi lesz, hogy lesz. Azt se tudom, hogy mondjam el Stefan-nak, vagy, hogy Damon most mit érez. Azóta nem beszéltünk róla. Minden másról beszéltünk, csak rólunk nem… - nagyot sóhajtottam, mert bár szerettem volna tisztázni a helyzetet, fogalmam se volt, hol kezdjem és hogy… Bonnie látta rajtam, hogy mennyire elkalandoztak a gondolataim, így közelebb jött hozzám, és a karomra tette a kezét…
- Minden rendben lesz Elena. Ne aggódj – próbált megnyugtatni. – Sok minden történt most veled, és az lenne a csoda, ha tudnád, mit hogyan tovább. Ezt a témát egyenlőre hanyagoljuk, mert szerintem, nem sokára visszajönnek a fiúk és másról is beszélnünk kell - Bonnie hangja megkeményedett és félelmet fedeztem fel benne. Mi lehet az, ami ennyire fontos? És miért ennyire hivatalos Bonnie? Megijeszt, nem lesz ennek jó vége. Gondolataimból a bejárati ajtó hangja zökkentett ki…
- Szia, Bonnie. Anyukád üdvözöl. Elég átlátszó kifogás volt – köszönt Damon némi iróniával a hangjában. Közvetlenül utána lépett be a házba Stefan, végtelenül gondterhelt arccal, majd Jeremy, aki teljesen nyugodt volt, viszont látszott rajta, hogy semmi kedve a vitákhoz.
- Ha tudtad, hogy ide jön, miért nem állítottad meg?- vágtam vissza Damon-nek.
- Ugyan miért állítottam volna meg? Meg tudja védeni magát, és te sem jelentesz rá veszélyt jelenleg - vonta meg a vállát Damon, mintha ő tett volna szívességet nekünk. Bonnie türelmetlenül fészkelődött a helyén, látszott rajta, hogy valamit el akar mondani, de nem jut szóhoz miattunk. Aztán megunta a civakodásunkat és közbeszólt.
- Talán, ha felfüggesztenétek egy percre egymás szekálását, elmondhatnám, amiért idejöttem - feszült volt és ingerült, pedig pár perccel ezelőtt még nem volt semmi baja. Tényleg nagy baj lehet, ha ennyire ideges. Damon leült mellém a kanapéra, Stefan a fotelba velünk szembe, Jeremy, pedig továbbra is az ajtófélfát támasztotta és látszott rajta, hogy esze ágában sincs kimaradni semmiből.
- Caroline elment a városból - szólalt meg hosszas hallgatás után Bonnie. Micsoda? Mi az, hogy elment és miért? Hisz most halt meg Tyer, rajtunk kívül nincs senkije.
- Mi történt? – kérdeztem tőle meghökkenten.
- Menekülnie kellett… - Bonnie nagyot sóhajtott és elkezdte. - Caroline felhívott, hogy el kell menniük Tyler-rel a városból, mert Rick alteregója összehívta a tanácsot és elmondta, hogy mik ők Tyler-rel és hogy nincsenek egyedül. Ezért új névvel, új életet kezdenek valahol innen távol.
- De hisz Rick halott! - vágott közbe Stefan.
- Attól még tudja a tanács, hogy nem Caroline az egyetlen vámpír és először a baráti körében kezdenek el keresgélni. Onnan pedig már csak egy kis idő és rájönnek, hogy ti ugyanazok a Salvatore fivérek vagytok, akik 150 éve itt éltek. És innen már egyenes út vezet Elenához… - magyarázta Bonnie.
A helyzet egyértelmű volt, bár nem mertem belegondolni, mi lesz velünk ezek után…
- Akkor most mi lesz? – kérdeztem tanácstalanul. Damon-re néztem hátha valami kis bíztatást látok a szemében, de semmi… Stefan szemében, csak a szokásos gondterheltség volt. Mindenki tanácstalan volt, de leginkább szomorú.
- Mi lenne? – kérdezett vissza Damon. Hangja tele volt keserűséggel. – El kell hagynunk a várost még mielőtt, rájönnek, mik vagyunk. – így kimondva sokkal rosszabbnak hangzott, mint ahogy elképzeltem…
- És mi lesz Jeremy-vel és Bonnie-val? Ha kiderül, hogy elszöktünk, őket is elkaphatják. – egyre jobban féltem, nem tudtam mi fog történni, és nem akartam, hogy bárkinek baja essen.
- Miattam ne aggódjatok, visszamegyek Denverbe – válaszolta Jeremy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Csak ámulok. Az öcsém felnőtt… Nem érdekli a véleményünk, nincs szüksége segítségre… Istenem, hogy fog hiányozni! Aztán Bonnie-ra néztem.
- Velem se lesz gond. – válaszolta kedvesen és teljesen nyugodt volt. - Anyával elmegyünk valahová jó messze. A lényeg, hogy szétszóródjunk…
- Ezek szerint, nekünk is szét kell válnunk – jegyezte meg keserűen Stefan. Jaj, csak ezt ne. Ne most kelljen eldöntenem, kivel megyek. A válasz egyértelmű, de még nem készültem fel rá, hogy elmondjam mindenkinek, főleg Neki… Felemeltem a fejem. először Damon-re, majd Stefan-ra néztem. Tudtam, hogy nekik is ugyanaz jár a fejükben, mint nekem: hogy melyikükkel megyek.
- És mi legyen Elenával? Ő még csak éjszaka tud kimenni, és Bonnie, még mindig nem tud varázsolni… - kérdezte Jeremy. Ez valóban jó kérdés volt, akár mi lesz is, nappal is mennem kell, de gyűrű nélkül nem lehet.
- Így tényleg bonyolultabb egy fokkal. – sóhajtott nagyot Damon .
- Szerintem ezt inkább holnap beszéljük meg. Mindenkinek hosszú napja volt és pihennünk kéne. Főleg Bonnie-nak, ha azt akarjuk, hogy holnap varázsoljon… - Szakította félbe a gondolatainkat Jeremy.
- Igazad van Jeremy. Bonnie, menj haza és pihenj, a többit majd holnap megbeszéljük. – vette át a szót Damon – Nektek azt javaslom, gyertek át hozzánk éjszakára, hogy Jeremy is szem előtt legyen és te se legyél bezárva – hang nélkül bólintottam, majd felmentem a szobámba és összeszedtem pár dolgot, amire úgy éreztem mindenképp szükségem van. Aztán elindultunk a Salvatore ház felé.

4. rész >>