Élet a halál után - 4. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena

IV. fejezet - A szökés

Jó érzés volt végre kimozdulni a házból kellemes, friss volt a levegő. Fényesen ragyogtak a csillagok. Damon és Jeremy előre mentek a házba, így Stefannal maradtam. Némán lépdeltünk egymás mellett, kínos csend telepedett ránk. Nem tudtam, hol kezdjem, egy hang se jött ki a számon. Aztán Stefan megállt, én is megálltam és ránéztem. Arcán a már megszokott gondterheltség volt. Tudtam, mire gondol, de nem merte kimondani. Úgy éreztem, megfolyt a csend és a feszültség, ami körülvett minket.
- Elena, ugye tudod, mi lesz most? – törte meg végre a csendet Stefan. Pontosan tudtam mire gondolt.
- El kell hagynunk a várost… - válaszoltam szomorúan.
- És szét kell válnunk. Neked pedig el kel döntened, kivel tartasz. Velem jössz, vagy Damonnel.
Szemei mélyen az enyémbe fúródtak, és a világ leggonoszabb lényének tartottam magam, amiért nem tudtam elmondani neki, mit érzek a bátyja iránt, és hogy már akkor tudtam a választ, amikor először hallottam, hogy szét kell válnunk
- Tudom - válaszoltam neki közönyösen. Az út hátralévő részében nem beszélgettünk, csak hallgattunk. Gondolkodtam, hogy mondjam el neki a döntésemet, próbáltam a legkíméletesebb verziót megtalálni, de a tényen nem változtathattam. Amikor megérkeztünk a házhoz, Stefan gondolkodás nélkül bement, csak akkor fordult vissza, amikor látta, hogy nem követem.
- Megyek, mindjárt – nyugtattam meg mielőtt aggódni kezdett volna a hogylétem felől. Bólintott, majd bement a házba.
Egy fenét megyek be. Egyedül akarok lenni, egyedül a gondolataimmal. Elindultam az ellenkező irányba és úgy futottam, ahogy csak a lábam bírta. Meg se álltam a hídig. Ide úgyse jön senki. Két baleset, egy év alatt és mindkettő velem történt. Nekidőltem a szélének és csak néztem a vizet. Hagytam, hogy az agyam zakatoljon és nem próbáltam meg elnyomni a gondolataimat. Mind Damon és Stefan körül jártak. Damon-nel meg se beszéltünk, ami köztünk történt, úgy viselkedünk, mintha semmi sem történt volna. Stefan, pedig elvárja tőlem, hogy itt és most döntsek… Nem akarok elmenni. Egyik tragédia a másik után. Előbb a baleset, és most ez... Lesétáltam a hídról és leültem az egyik fa tövébe. Fejemet a fának támasztottam, becsuktam a szememet és próbáltam megnyugodni. Épp sikerült volna, amikor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Már csak ez hiányzott. Vagy eltévedt valaki a környéken, vagy máris lebuktam és rájöttek, hova menekültem. Erősödtek a léptek és igencsak meglepődtem, amikor megláttam az előttem álló alakot.
- Szóval igazak a hírek, átváltoztál - jegyezte meg az alak egy keserű mosoly kíséretében…
- Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle – Katherine...
- Segíteni jöttem – válaszolta – Hallottam, mik történtek és úgy gondoltam, szükségetek lehet a segítségemre.
Nem igazán tudtam, mit gondoljak. Katherine, aki annyi bajt és bosszúságot okozott nekünk hirtelen segíteni akar!
- Miért akarsz segíteni? – kérdeztem tőle kétkedve, de láttam, hogy nem figyel rám. Valamit észrevett. Nézelődött minden irányba, de nem talált semmit, majd rám nézett.
- Talán ezt máshol beszéljük meg, mert nem vagyunk egyedül…- mondta alig hallgatóan. Nem igazán bíztam benne, ezért én is körbenéztem, éreztem, hogy közelednek felénk és a hangok alapján nem cseverészni akarnak… - Tűnjünk el innen. – sürgetett Kathrin. Bólintottam. Meg akartam kérdezni, hova megyünk, de ő már elindult a városból kifelé vezető úton, így utána eredtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Egy autó hangját hallottam hátulról, egyre erősödött. „Ezek szerint észrevettek…” Beértem Kathrin-t és kérdőn néztem rá, hogy most merre tovább. Irányt váltott és erdő felé futott tovább. Követtem és amilyen gyorsan csak tudtam mentem utána. Nem sokkal később lelassított és megállt az erdő szélén. Körülnézett követnek-e még minket, majd eltűnt… Pár pillanattal később mellém gördült egy sötét színű sportkocsival és intett, hogy szálljak be.
- Hova megyünk? – kérdeztem tőle miután beszálltam az autóba. Látszott rajta, hogy nem igazán van kedve beszélgetni, de azért válaszolt.
- Biztos helyre megyünk, ne aggódj. Majd onnan írunk a fiúknak, hogy velem vagy – mondta, majd tréfásan hozzá tette:
- Bár ettől nem lesznek nyugodtabbak.
Egy jó darabig nem szóltunk egymáshoz, de mégse féltem mellette, valahogy azt éreztem, megbízhatok benne. Az azonban aggasztott, amikor megláttam, hogy világosodik, és nem sokára felkel a nap, de nem akartam szóvá tenni még egy darabig.
- Nyisd ki a kesztyűtartót – mondta, amikor észrevette, hogy az eget kémlelem és ideges vagyok. – Van ott egy doboz.
Könnyen megtaláltam az említett dobozt és kinyitottam. Nagyon ismerős volt a nyaklánc, ami benne volt, de nem tudtam pontosan hol, vagy kin láttam. Kutattam az emlékeim közt, de nem jutott eszembe.
- Olyan ismerős, mintha már láttam volna valakin… - gondolkoztam hangosan. Katherine az utat figyelte, de közbe rólam se vette le a szemét.
- Még jó, hogy ismerős, Isobel-é volt. – világosított fel. Ebben a pillanatban minden beugrott. Az utolsó találkozásunk. A temető. Isobel akkor viselkedett először és utoljára anyaként velem. Aztán letépte a nyakából és...
- És ez működni fog rajtam is? – kérdeztem tőle kíváncsian, bár némi kétség is volt bennem. Megvonta a vállát és vágott egy grimaszt, erősen emlékeztetett arra, amit én szoktam csinálni, amikor nem vagyok biztos valamiben.
- Elvileg kéne neki, mivel, hogy Isobel az anyád volt, de ha nem működne csak egy gombnyomás és besötétítem az ablakokat - magyarázta. -  Ha nem veszed fel sose derül ki.
Bólintottam egyet, majd feltettem a nyakláncot. Már csak várni kellett, hogy felkeljen a nap. Gondolataim elég sokszor elkalandoztak, legtöbbször Damon körül jártak. Vajon mit csinálhat? Hogy érezheti magát? Feltűnt-e már neki, hogy eltűntem? Amint megérkezünk, írok neki. Sokat gondolkoztam Katherine-n is…. Miért pont most bukkant fel Mystic Falls-ban? Honnan tudta mi történt velem és miért segített elmenekülni? Gondolkoztam, megkérdezzem-e, de gyanítottam, hogy egy kitérő válasszal elintézné az egészet, és sosem tudom meg a valódi szándékát. Arra eszméltem, hogy egyre világosabb lesz, és nemsokára megjelenik a nap a horizonton. Katherine még mindig nem mondta el, hova megyünk, mégis bíztam benne. Amikor megláttam a napot, kicsit megijedtem. Mi van ha mégse működik a nyaklánc? Végül fölöslegesen aggódtam, mert amikor elért a nap, csak kellemes meleget éreztem. Nem égetett, nem fájt, csak melegített. Hálásan rámosolyogtam Katherine-re, és az ő arcán is megjelent egy félmosoly-féleség.
- Ezek szerint működik. Akkor ez kipipálva! – mondta elégedetten – Nemsokára odaérünk. – tette hozzá és kicsit gyorsított. Egy földútra értünk és megálltunk.
- Innen gyalog megyünk tovább. Most, hogy már nem kell félned a naptól, ez nem jelent gondot.
Kellemes tempóban sétáltunk tovább, nem rohantunk. Egyre melegebb lett és határozottan élveztem, hogy nem árthat nekem a nap. Egy tóparti házhoz értünk. A vizet már egy ideje észrevettem, de nem gondoltam, hogy ház is van mellette.
- Itt is vagyunk. – mondta Katherine, majd elkezdett a táskájában kutatni és elővett egy kis kulcscsomót. Kinyitotta az ajtót, majd bement. Én megálltam a küszöbnél, nem akartam megint a „láthatatlan ajtón” koppanni. Megköszörültem a torkomat, hogy Katherine észrevegyen.
- Nyugodtan bejöhetsz, erre a házra nem vonatkozik a „beinvitálós szabály”, mert az enyém és már vámpírként vettem.
Beléptem a házba és elámultam a berendezésen. Nem igazán tudtam, milyen stílusa van Katherine-nek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen be tud rendezni egy házat. A nappali és a konyha egybe volt, elég egyszerű bútorokkal berendezve, de mégis otthonos volt. A nappali és a konyha találkozásánál volt egy lépcső, ami a felső szintre vezetett. Az emeletet azonban már nem volt időm megnézni, mert Katherine telefonjának pittyegése kizökkentett, és egy pillanatra megfeledkeztem magamról.
- Damon azt írja, estére itt lesznek – mondta, majd elkezdett a konyhában – Nem vagy éhes? - kérdezte. Eddig eszembe se jutott az evés, pedig elég rég volt, hogy utoljára ettem. Gyomrom hangos korgással jelezte, hogy igenis éhes vagyok. Katherine elnevette magát, majd kinyitotta a hűtőt, hogy megnézze, mi van benne. Meglepetésemre teljesen tele volt.
- Nem vagyok túl nagy szakács, ami azt illeti, de egy rántottát össze tudok dobni. – mondta majd elővett pár tojást és még egy-két dolgot. Utoljára egy zacskót vett elő, amiben valami piros volt. Nem éreztem az illatát, ami kicsit zavart. Kathrin elővett két poharat, majd rám nézett. – Kérsz? – kérdezte miközben töltött magának egy keveset belőle. Megéreztem az illatát és rögtön tudtam, mi az: vér.
- Ne mond, hogy még nem ittál! Valahogy át kellett változnod – mondta döbbenten.
- Damon vérét ittam eddig csak. – mondtam neki kissé megszeppenve. Katherine-nek szó szerint leesett az álla, amikor meghallotta.
- Ez most komoly? Te Damon vérét ittad, hogy befejezd az átváltozást? – kérdezte kicsit nagyobb döbbenettel, mint az előbb. Hang nélkül bólintottam, majd vártam, hogy mi fog történni. Katherine nyelt egy nagyot, töltött a másik pohárba is, majd hozzá tette:
- Ennyi elég lesz most. Nem kell túlzásba vinni.
Odatolta elém a poharat. Amint megéreztem a vér szagát, éreztem, hogy eluralkodnak rajtam az ösztöneim, és már épp rávetettem volna magam a pohárra, amikor Katherine elhúzta előlem. – Lassan, nem kell kapkodni. Próbálj megnyugodni. Attól, hogy megérzed a vér szagát, nem kell vérengző vadállatnak lenned. Csak lassan – mondta, majd visszatolta elém a poharat. – Próbáld újra… - Ezúttal lassabban hajoltam a pohár fölé. Amikor éreztem, hogy az ösztöneim át akarják venni az irányítást elfordultam és mélyeket lélegeztem. Majd újra fölé hajoltam és mélyet
szippantottam a illatfelhőből. Harmadik próbálkozásra már egész jól ment és úgy éreztem, nem fogom letámadnia poharat, így a számhoz emeltem és kiittam. Nyugtató érzés volt,a hogy a vér végig csurgott a torkomon. Más íze volt, mint Damon vérének, de nem volt rossz. Katherine újra töltötte a poharamat, majd nekiállt a főzésnek. Én pedig eljátszadoztam a vérrel és az önkontrollommal. Mire elkészült a rántotta már egész jól ment és úgy éreztem, sokat fejlődtem. Bár Katherine-től nem számítottam dicséretre. Azt azonban még mindig nem értettem, miért teszi ezt értem.

5. rész >>