Összetörve - 15. rész

Mielőtt belekezdenék, szeretném megragadni az alkalmat, hogy így előre is mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánjak. Ugyan két nap múlva esedékes a hagyományosnak mondható, ünnepi novellám, helyénvalónak láttam már most mindenkinek boldog ünnepeket kívánni. 
Most pedig vissza a fejezethez: ezúttal is választottam egy dalt, amely kíséri a részt, mégpedig egy olyat, ami szerintem minden Delena rajongónak ismerős. Ez pedig a Plumb nevű együttes Don't Deserve You című száma. Mindenképpen hallgassátok meg, mert érdemes!
Egyébiránt vegye érzelmeim vannak ezzel a résszel kapcsolatban, szerintem nem lett elég..kifejező és mélyreható, azt hiszem. De így, az év vége felé ennél többre nem futotta. Azért remélem, nem fogtok csalódni. Viszont van benne visszaemlékezés, egy kis Damon-féle álom és természetesen sok-sok közös jelenet kedvenceinkkel.
Jó szórakozást kívánok a fejezethez!

XV. fejezet - Vallomás

Damon

You're the first face that I see
And the last thing I think about
You're the reason that I'm alive
You're what I can't live without
You're what I can't live without
 
You never give up
When I'm falling apart
Your arms are always open wide
And you're quick to forgive
When I make a mistake
You love me in the blink of an eye

Halk, lágy énekszó hallatszott ki a nyitott ajtajú szobából. Óvatosan közelebb lopakodtam, csendben, nehogy félbeszakítsam Elenát, aki szépen csengő, angyali hangján egy édes altatót dúdolt a karjában nyugvó kisgyermeknek. Éppen, mire odaértem a dalocska szépen, lassan elhalt, és Elena lassan visszafektette a kislányt az ágyába. Én közben már mögé léptem, gyengéden a dereka köré fonva a karjaimat. 
- Elaludt - suttogta, amint megérezte a jelenlétem, és elengedte magát az ölelésemben, hátát a mellkasomnak döntve.
- Nem kéne már emelgetned - jegyeztem meg, egy puszit nyomva az arcára. - Tudod jól, hogy nem lenne szabad megerőltetned magad.
- Damon, igazán nem megerőltetés elaltatni egy tizennégy kilós kislányt - forgatta ő a szemét, majd megfogta a kezemet, amely eddig a hasán nyugodott, és kivezetett a szobából. - Hagyjuk őt aludni - mondta, miután lekapcsolta a villanyt, és vigyázva becsukta a gyerekszoba ajtaját. Amint beértünk a hálószobába, Elena egy nagy sóhaj kíséretében le is huppant az ágyra. 
- Fáradt vagy? - kérdeztem, miközben levettem az elnyűtt, v-nyakú pólót és összehajtogatva a székre helyeztem azt. Ezután úgy, ahogy voltam, alsónadrágban bebújtam Elena mellé a jó meleg paplan alá.
- Egy kicsit - vonta meg a vállát. - Most már nem olyan egyszerűek a dolgok - tette hozzá mosolyogva -, de egyáltalán nem bánom. - Én is elmosolyodtam szavai hallatán, közelebb húzva őt magamhoz, hogy magamhoz ölelhessem. Ő azonnal hozzám bújt, arcát a mellkasomba temetve.
- Biztos, hogy ezúttal nem akarod előre megtudni, kisfiú lesz-e vagy kislány? - kérdeztem hirtelen, amikor kezeim újra gömbölyödő pocakjára tévedtek. 
- Biztos - erősített meg. - Harmadjára szeretném, ha meglepetés lenne. 
- Legyen, ahogy te akarod - egyeztem bele. - Nekem tényleg az számít, hogy egészséges legyen. - Elena egy édes mosollyal az arcán figyelte, ahogy felhúztam hálóingét, hogy egy csókot nyomhassak a hasára. Az odabent lakozó kisbaba szinte rögtön rugdosni kezdett, mintha üdvözölni akarna.
- Már most odavan érted - jelentette ki Elena, arcán egy sugárzó vigyorral.
- Ki nem lenne? - viccelődtem, mire ő csak a szemét forgatta. Eközben tovább simogattam Elena hasát, határtalan élvezetet lelve abban, ahogy meg nem született gyermekünk reagált az érintésre. 
- Te mit szeretnél? - kérdezte meg egyszer csak Elena, kíváncsian fürkészve az arcom. - Mármint, kisfiút vagy kislányt? - Egy pillanat erejéig elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna.
- Igazából mindegy...de ha választani kell, egy kislányt. A te szemeiddel. - Elena meglepődött, azonban ennek ellenére nem tudott megálljt parancsolni az arcára felkúszó mosolynak. 
- Én a kisfiúra szavaznék...kék szemekkel - mondta.
- De hiszen a két nagyobbnak is kék szeme van - csodálkoztam. - Minek még egy hideg tekintet a családba?
- Mert ennél gyönyörűbbet nem tudok elképzelni - vágta rá Elena, és annyi szeretet csengett a hangjában, amelyet lehetetlen volt szavakba önteni.
- Szerintem ugyanez igaz azokra a barna szemekre, amelyekkel most olyan felsőbbrendűen nézel rám - kacsintottam rá, habár még így sem tudtam igazán elviccelni a meghitt egy pillanatot. Kezeink összekulcsolódtak gömbölyű pocakján, és együtt hallgattuk a gyermekünk rúgások formájában megjelenő életjeleit.
- Még négy hónap - szólalt meg hirtelen Elena. Én mosolyogva bólintottam, már most alig várva, hogy kezeimbe vehessem életem negyedik napsugarát. - De sosem szabad megtudnia, hogy ő...nem volt betervezve.
- Nem - ráztam meg egyetértően a fejem. - Ugyanúgy fogjuk szeretni, mint a testvéreit, és ugyanúgy meg fogunk neki adni mindent, amit csak tudunk.
- Így lesz - bólintott Elena, szemeiben a meghatódás könnyeivel. Nyomtam egy utolsó, gyengéd csókot hasának puha bőrére, majd visszahúztam rá a hálóinget, és ezúttal a feleségem ajkait céloztam meg. - Szeretlek, Damon - mondta ő hirtelen, majd végigsimította az arcom és a karjaimba bújt. Én csak mosolyogtam, csendben ölelve őt.. de a várva-várt válasz sosem érkezett meg.


Zihálva lélegeztem fel, ahogy felpattantak a szemeim. Miután, sokadik alkalommal, újból rájöttem, hogy megint csak egy álom volt a vizionált földi paradicsom, erőtlenül hullottam vissza a párnára. Nem telt el úgy éjszaka az utóbbi egy hétben, hogy ne álmodtam volna valami ehhez hasonlót: Elena, két imádnivaló kisgyerek és én. Egy család. Talán a sors így akar kiszúrni velem, gondoltam, megmutat valami olyat, amit soha nem kaphatok meg. Merengve bámultam a hotelszoba fehér plafonját, azon gondolkodva, vajon miért akar büntetni a tudatalattim. Vagy csak jelezni akart valamit? Sóhajtva az oldalamra gördültem, hogy vethessek egy pillantást Elenára, aki látszólag mélyen aludt, szorosan átfogva a párnát, amin a feje nyugodott. Finom, lágy tapintású bőre fedetlenül volt látható ott, ahol a takaró lecsúszott róla, míg arca nyugodtnak tetszett még a szoba sötétjében is. Olyan volt, mint egy alvó angyal, aki csak leszállt a földre, hogy megpihenjen ott, hogy aztán visszatérhessen oda, ahová való - az égbe, a többi angyal közé.
Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni, hogy valami bántja, sőt, titkol előttem valami fontosat, amely a szívét nyomja. Minden este, miután a kiélt vágytól és szenvedélytől elcsigázva omlottunk egymás karjaiba, ő sírt. Halkan, csendesen sipogott, mintha minden éjjel siratna valamit, ami távol volt tőle. Sose beszéltünk róla, mert nekem nem volt merszem megbolygatni a témát, ő pedig feltűnően kerülte azt. Ezért csak még szorosabban öleltem magamhoz azokban a pillanatokban, hangtalanul rimánkodva, hogy akármi is ütött sebet a szívén, idővel begyógyul majd.

I don't deserve your love
But you give it to me anyway
Can't get enough
You're everything I need
And when I walk away
You take off running and come right after me
It's what you do
And I don't deserve you

XOXO

Hét napra csekkoltunk be a firenzei hotelbe, s a hét gyorsan elszállni látszott. Bebarangoltuk az egész várost, kéz a kézben, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. Annyira jóleső érzés volt tényleg vele lenni, mintha sosem fogadtam volna meg, hogy többé nem kötelezem el magam egy nő mellett, mégis, most, hogy Elena és én végül is együtt voltunk a magunk furcsa módján, ennél ártatlanabb és könnyedebb dolgot el sem tudtam képzelni. 

A kezünket továbbra sem tudtuk levenni egymásról - pár nappal korábban, egy órás nyugtató masszázs után például úgy estünk egymásnak, mintha hónapokig vártunk volna az egyesülésre. Ő az ölembe ült, amikor a szobánk erkélyén reggeliztünk, hozzám bújt, amikor este leheveredtünk a kanapéra, hogy megnézzünk egy filmet, jóízűen nevetett az összes hülye poénomon, a nyakamba ült, amikor elvittem egy könnyűzenei koncertre, és játékosan a számba tette a frissen vásárolt szőlőszemeket, amikor körbejártuk Firenze legnagyobb piacát.
Azonban volt két dolog, amit sosem említettünk meg: a múltat és a jövőt. Az előbbit azért, mert mindketten felejteni próbáltunk, feladni az örökös rágódást olyan dolgokon, amelyeket már nem tudunk megváltoztatni, az utóbbit pedig azért kerültük, mert mindketten éreztük, ez a kapcsolat nagyon bizonytalan, törékeny alapokon áll, amelyeket meg kell erősíteni, mielőtt bármit elterveznénk. Eleinte furcsának találtam úgy együtt lenni valakivel, hogy nem vagyok belé szerelmes, s hogy nem fűz hozzá semmi erősebb, mint barátság, szimpátia vagy tisztelet, ennek ellenére mégis sokkal gördülékenyebbnek tűnt minden, mint régebben. Nem voltak elvárásaink egymással szemben, nem voltak fölösleges viták, elmaradt vallomások, hanem csak mi ketten, akik jól akarták érezni magukat a másik társaságában. Semmi komoly, semmi bonyolult, szívszorító szerelem, amely megölt volna minket szépen, lassan; és így mégis egyszerűbb volt az egymás mellett élés. Ugyanúgy csókoltuk meg egymást, mint mindenki más, ugyanúgy mosolyogtunk egymásra, fogtunk meg a másik kezét, mint a szerelmesek, és minden bizonnyal legalább olyan intenzíven fonódtunk egymásba mi ketten, amikor nem bírtunk a kendőzetlen vágyunkkal, mint azok, akik tényleg szerették egymást. A különbség az, hogy minket sosem fog összetörni a szerelem, mint azokat. Mert az a gyilkos érzés, akármilyen gyönyörűnek mondták is, a végző célja nem volt más, minthogy felőrölje az ember szívét és lelkét, kiszívva a boldogságot az életből.
Ugyanakkor mégsem tudtam kiverni a fejemből a jövőről alkotott vízióimat, amelyek újra és újra felmerültek bennem, mint az élet nagy kérdése: mi lesz ha Elena beleszeret valakibe? Akkor nyilván el kell majd engednem őt, hiszen nem tarthatom vissza őt attól, hogy az érzései szerint haladjon élete útján, mégis, keserű íze volt a gondolatnak. Való igaz, hogy az idő, amit eddig együtt töltöttünk nevetségesen kevés volt, ennek ellenére már el sem tudtam volna képzelni az életemet nélküle. Mintha végig csak azért sodródtam volna az életben, hogy vele találkozhassak. És amikor végre összehozott minket az élet, azért látszott minden ilyen könnyűnek és egyértelműnek, mert ez a találkozás már meg volt írva valahol, s nekünk csak követnünk kellett mindazt, amit az ösztöneink súgtak. Furcsa borzongás futott át rajtam, ahogy elképzeltem a pillanatot, amikor el kell válnunk egymástól: mintha a legjobb barátomnak kéne örökre búcsút mondani.
Újra felé fordítottam a fejem, és még most is meglepett, mekkora hasonlóság van közte és Katherine között, ha csak a külsejüket figyelem. Azonban Elena jóságos vonásaiban mégis sokkal jobban láttam azt a nőt, akit sosem tudtam elfelejteni, és aki miatt annak idején megakadt a szemem Katherine-en is.

 - Anyu? - kérdeztem, lábujjhegyen állva kapaszkodva a konyhapult szélébe, tágra nyílt szemekkel figyelve, ahogy az anyám egy sodrófával laposra nyújtja a gyömbéres sütemény tésztáját. - Apu hol van? - Még négy éves szemmel is feltűnt, hogy az édesanyám arckifejezése még ha egy pillanat erejéig is, de megváltozik. Utána pedig hiába próbálta rendezni a vonásait, egy szikrányi szomorúság ott csillogott nagy, csokoládébarna szemeiben.
- Idén nem tölti velünk a karácsonyt - mondta végül, és gyöngéden rám mosolygott, miközben végigsimította kócos hajamat.
- De miért nem? - akadékoskodtam, láthatóan megnehezítve anyám dolgát.
- Tudod, Damon - kezdte ő, lassan, végtelen türelemmel. - Vannak, akiknek most nagyobb szükségük van az apádra, mint nekünk. Mi ketten itt vagyunk egymásnak, és nem is kell ennél több, kicsim.
- Ugye azért gondol ránk? - tudakoltam, érdeklődve figyelve, ahogy anyám kis, karácsonyfa alakú darabokat szaggat ki a tésztából.
- Biztos vagyok benne - bólintott ő, ezúttal kerülve a pillantásomat, azon ügyködve, hogy a kiszaggatott alakzatokat ráhelyezze a tepsire.
- Anya....és vissza fog jönni majd hozzánk, ha másoknak nem lesz rá többé szüksége, ugye? - tettem fel a következő kérdést. Anyám sóhajtott, zavarában a füle mögé simítva hosszú, barna hajának előrehulló tincseit. Betette a tepsit a sütőbe, majd becsukta annak ajtaját, és csak ezúttal fordult felém.
- Nem tudom, Damon...nem tudom - vallotta be őszintén, és hangja el is csuklott a mondat végénél. Ezután csak szótlanul magához ölelt, én pedig valahogy megértettem, hogy nem szabad többet feszegetni azt a témát.
Apám pedig sosem tért vissza.

Nyöszörögve dörzsöltem meg a szememet, ahogy visszaemlékeztem az első olyan karácsonyra, amelyet kettesben töltöttem anyámmal azok után, hogy apám elhagyott minket a másik családja miatt. Hiába történt huszonkét évvel ezelőtt, az emlék még most is nagyon elevenen élt bennem, ahogy anyám csinos arca is, amikor szomorkásan rám mosolygott. Igen, az ő arcát láttam Katherine-ben és Elenában is, ugyanazokat a barna tekintetet és hosszú, barna hajat, amely neki is volt. És annak ellenére, hogy a három nő közel sem volt ugyanolyan, mégis ugyanazt az érzést kerestem bennük, amelyeket akkor érzek, ha anyámra gondolok.
Mintegy végszóra Elena felsóhajtott álmában, majd átgördült a hátán, úgy, hogy a végén szinte teljesen odahúzódott mellém. Nem hezitáltam, hogy karjaimmal átfonjam karcsú testét, ahogy azt sem felejtettem el megjegyezni, milyen tökéletesen passzol az ölelésembe. Ezzel a gondolattal a fejemben hunytam le a szemem, egy álomtalan éjjel reményében.

XOXO

- Maga kicsoda? - Erőtlenül nyitottam fel az ólomsúlyú szemhéjaim, amelyek azonban nem tűntek túl együttműködőnek. De hiába húzott vissza az ágy melengető puhasága, és azzal együtt az álmok határtalan világa, ellenálltam a csábításnak. Kicsit kótyagosan ültem fel, amikor hirtelen újra meghallottam Elena hangját, amely ezúttal nem meglepett volt mint az előbb, hanem sokkal inkább...keserű, azt hiszem. - Ó. Értem. Hívja fel egy óra múlva. - Értetlenül ráncoltam a homlokomat. Vajon kivel beszélhetett Elena? Kikászálódtam az ágyból, és a derekamra csavartam a lepedőt, majd elindultam a hotelszoba nappalija felé, ahonnan a hang szűrődtek ki. Éppen, mikor odaértem, láttam, ahogy Elena lecsapja a telefonomat a dohányzóasztalra, idegesen túrva bele hosszú hajába.
- Elena - szólítottam meg ijedten, amikor láttam, milyen feldúlt. Akkor elkapta a pillantásomat, s csak akkor vettem észre, hogy szemeit a könnyek függönye borítja. Ő csak megrázta a fejét, elfordítva rólam a tekintetét, majd se szó, se beszéd kirohant a szoba ajtaján.
- Elena! - kiáltottam utána, ezúttal sokkal határozottabban, azonban a becsapódott ajtó visszhangján kívül semmit se véltem hallani. - A francba! - Hitetlenkedve néztem a hirtelen kiviharzott nő hűlt helyét, azon tűnődve, vajon mi üthetett belé, amiért ennyire undorodva nézett rám. Fáradtan sóhajtottam fel, egyenletesen masszírozva az orrnyergemet, miközben tehetetlenül dobtam le magam a kanapéra. Pillantásom ekkor az asztalon heverő telefonra siklott, és csak ekkor ugrott be, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az előbb az még Elena kezében volt. Gyanakodva vettem kezembe a készüléket, s miután bepötyögtem a képernyőzár kódját, a napló ikonját választottam ki. Rögtön kiszúrtam az ismeretlen számot a mai dátum fejléce alatt. Alig öt perccel korábban érkezett egy bejövő hívás erről a számról, amelyet még életemben nem láttam. És Elena felvette. Rosszat sejtve választottam ki a 'Hívás' opciót, még mindig azon morfondírozva, vajon ki lehetett az, aki így elkeserítette Elenát. Alig telt bele egy csöngésbe, hogy egy túlontúl ismerős, mézesmázos, behízelgő hang megszólaljon a vonal túlsó végében.
- Damon! Sejtettem, hogy vissza fogsz hívni.
- Katherine - sziszegtem dühösen, feddve magam, amiért bedőltem a trükknek.
- Régen hallottam a hangod - dorombolt a szemtelen ribanc. - Ha nem tévedek, kidobtad az ágyadból azt az ostoba libát, aki az előbb olyan lekezelően beszélt velem.
- Ne merészeld így nevezni Elenát! - üvöltöttem a telefonba. - Megmondtam, Katherine, hogy soha többé nem akarok beszélni veled! Melyik részét nem értetted?
- Hiányoztál, Damon - felelte ő.
- Már nem fogsz meg a kis játékaiddal, te lotyó! - mennydörögtem. - Mégis hogy képzeled, hogy mindazok után, amit velem műveltél, csak úgy felhívsz telefonon és ostoba libának mered nevezni a barátnőmet?
- Barátnő? Ugyan már, Damon, hiszen mindketten tudjuk, hogy még mindig engem szeretsz, és csakis engem fogsz. A te szíved csak az enyém, kár is tagadni. Tökéletesek voltunk együtt, és újra azok lehetünk....mindössze kérned kell - dalolta a nagyszerűen betanult szövegét, amitől azonnal felfordult a gyomrom. Immár nem is értetem, hogyan tudtam egyáltalán egy szobában megmaradni egy ilyen önző bestiával, mint ő. Csak a pénzem kell neki, semmi más.
- Akkor utoljára mondom el, Katherine Pierce: szállj le rólam, és mindenkiről, aki fontos nekem, mert ha nem így teszel, esküszöm, hogy kicsinállak! Addig nem fogok lenyugodni, ameddig földi pokollá nem teszem a nyomorult életedet! - fogadkoztam olyan hangerővel, hogy az Államokban minden bizonnyal telefon nélkül is hallották volna.
- Kihívás elfogadva, Damon - kuncogott Katherine, s azzal a hívás megszakadt.
A rohadt életbe! Egy jó nagyot üvöltöttem tehetetlen dühömben, földhöz vágva szerencsétlen telefont, majd tiszta erőből a belebokszoltam a hozzám legközelebb álló falba. Meg kell találnom Elenát, gondoltam. Azzal már rohantam is be a hálóba, sebtében összeszedve néhány ruhadarabot, amit magamra is kaptam és már vezetett is ki az utam a szobából. Gyors mérlegelés után inkább a lépcsőházon keresztül közelítettem meg a hotel lobbiját, mert a sietségemre való tekintettel a lift ezúttal túlságosan lassú megoldásnak tűnt.
Miközben kisiettem a hotel bejárati ajtaján, elkapott a déja vu érzése: egy hónappal ezelőtt ugyanígy rohantam Elena után, ki az ismeretlenbe, azzal a különbséggel, hogy most pontosan tudta, miért hagyott maga mögött. Azon őrlődtem, vajon hová mehetett; megpróbáltam belegondolni, én hová mennék az ő helyében egy olyan városban, mint Firenze, ha magányra vágynék. Végül északkelet felé vettem az irányt, egy csendesebb, parkos városrész felé, ahol két nappal korábban sétáltunk együtt. Igyekeztem minél gyorsabban átverekedni magamat a városközpont felé hömpölygő tömegen, több-kevesebb sikerrel. Szerencsére az én utam egy kis bekötő hídon át vezetett, ami után lecsendesedett a környék - beértem a kertvárosba. A park, ahová tartottam nem volt túlságosan messze; jó tíz perc séta, ha az ember kicsit szaporázza a lépteit. Elenának lehetett vagy negyedórányi előnye, szóval ha a megérzéseim nem csalnak - márpedig azok sose csalnak - akkor ő már elérhette a célállomást. Jóformán futólépésben haladtam, menet közben többféle bocsánatkérő szövegeket fogalmazva meg a fejemben, amelyeket azonban egy perccel később elvetni kényszerültem. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam ki azt, hogy Katherine felhívott telefonon. Hirtelen híján éreztem magam a szavaknak, ami nem volt egy életbiztosítás ebben a helyzetben. Alaric most biztosan jól kiröhögve, ha látná, egyetlen nő hogyan volt képes így elvenni az eszemet.
Már éreztem a megfeszített tempónak köszönhető izomlázat valahol a bal vádlimban, de ez most egyáltalán nem érdekelt - sokkal fontosabb volt ezúttal, hogy megtaláljam Elenát ebben a hatalmas parkban. Véletlenszerűen indultam el egy irányba, kikerülve egy csapat önfeledten játszadozó gyereket, a csendesebb részek felé igyekezve. Volt egy kisebb tó, amelyben kacsák úsztak, és amiről, tudtam, hogy nagyon tetszett Elenának, így amikor az felbukkant a látóteremben, rögtön megszaporáztam lépteimet. És a megérzéseim valóban nem csaltak, mert két másodperccel később meg is pillantottam Elenát, ahogy nekem háttal állt a tó felett átívelő kőhídon, annak korlátjára támaszkodva. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Hát itt van. Lassan közelebb léptem felé, óvatosan haladva, attól tartva, hogy elmenekül, ha meglát. Végül is, ha jobban belegondolok, gyakran választja a menekülést mint lehetséges kiutat.
- Elena - szólítottam meg halkan. Nemhogy válasz nem érkezett, de ő még felém se fordult; azonban a szempillája rebbenéséből világos lett számomra, hogy meghallott. - Elena, kérlek...
- Menj el, Damon - szólalt meg ő hirtelen, félbeszakítva a szánalmas próbálkozásomat. - Menj vissza a barátnődhöz. - Szavai nemcsak megleptek, hanem a szívem mélyéig is hatoltak. Rögtön realizálódott bennem, mit mondhatott neki az a szívtelen dög. De mégis ami a leginkább letaglózott, az a hangjából kiáradó fájdalom volt, amely engem is megölt egy kicsit.
- Elena, engedd, hogy megmagyarázzam - kezdtem újra, de a hangom újfent elcsuklott. Ennél bénábban bele se kezdhettem volna.
- Tudom, hogy nem volt jogom felvenni a telefonod - mondta ő, feszülten figyelve a tó sima víztükrét. - Azonban nem számítottam arra, hogy valaki úgy fog bemutatkozni nekem, mint a te barátnőd, alig egy héttel azután, hogy megegyeztünk abban, hogy ezentúl egy pár leszünk. Úgy vélem, ez nem igazán igényel semmiféle magyarázatot; meg tudom érteni a segítséged nélkül is - fejezte be, majd rám se nézve sarkon fordult, és elindulta az ellenkező irányba. Egyetlen lépést tehetett mindössze, amikor elkaptam a karját, visszafordítva magam felé, s ezzel meggátolva, hogy elmenjen.
- Damon, kérlek, hagyj békén - könyörgött megtörten, könnyes szemekkel. - Nem akarok még több hazugságot hallani.
- Az életemre esküszöm, Elena, hogy egyszer sem hazudtam neked! Mindaz, amit elmondtam, az utolsó betűig igaz!
- És tudok, mit sajnálok leginkább? - kérdezte ő, mintegy figyelmen hagyva a kérésemet. - Azt, hogy képes voltam elhinni, hogy nem lépek bele még egyszer ugyanabba a folyóba, hogy megbízhatok egy teljesen ismeretlen emberben, akinek nyilván másra sem kellettem, minthogy kielégítsem a piszkos vágyait! - Hangja itt már inkább elfojtott sírásba ment át, majd miután vetett rám egy könnyes pillantást, kitépte magát a karjaimból és megpróbált elrohanni. Ezúttal nem próbáltam meg megállítani, legalábbis nem fizikailag, hanem inkább a szavaim erejére bíztam magam.

You're the light inside my eyes

You give me a reason to keep trying
You give me more than I could dream
And you bring me to my knees
You bring me to my knees 

- Egész életemben nem csináltam mást, mint hazudtam - szóltam utána csendesen, folyamatosan követve őt. - Múló árnyként kergettem a boldogságot, kerestem az elfogadást az emberekben, a szeretet, de sosem találtam meg. Hazudtam a családomnak, amikor elhitettem velük, hogy én a szeretetük és a törődésük nélkül is képes vagyok élni, hazudtam a barátaimnak, amikor nem kértem a barátságukból, csupán csak azért, mert nem értettek egyet a gondolataimmal...és hazudtam magamnak, amikor bebeszéltem magamnak, hogy megérdemlem a boldogságot. - Elena tempója lelassult, de meg nem állt. - Azt hittem, hogy nekem Katherine volt a nagy szerelem, de ő összetört, apró darabokra zúzott, és ez volt utolsó csepp a pohárban, ami után végleg elengedtem a szerelem históriáját. Engem nyolcéves korom óta nem szeretett senki, Elena, és nehogy azt hidd, hogy attól még, hogy Katherine valamilyen úton-módon megszerezte a telefonszámom és neked a barátnőmnek merte nevezni magát, jelent bármit is ránk nézve. Ő egy önző, kétszínű, alattomos ember, aki gyűlöli a konkurenciát. Engem se szeretett sosem, csakis azt a rengeteg pénzt, amit hajlandó voltam rákölteni. Nem kellek neki, de ez még nem elég; ő azt akarja, hogyha nem lehetek az övé, akkor ne legyek senkié - ezért beszélt veled így. Esküszöm neked, Elena, nem vertelek át. Vagy szerinted tényleg azért tettem meg ezt a rengeteg mindent, mert ágyba akartalak vinni? Valóban ilyen kevésre tartasz? - Ekkor Elena hirtelen megfordult, és egy szipogás közepette lassan bólintott. Fellélegeztem, hogy szavaim talán meghallgatásra nyertek.
- Meg kell értened, Damon, mennyire félek attól, hogy az emberek kijátsszák a bizalmamat...és ez túlságosan közel volt ahhoz... - Látva a pillanatnyi enyhülést, közelebb léptem hozz, és megfogtam a kezeit.
- Ne haragudj rám, tényleg én.... - A mondatom felénél ő megint félbeszakított.
- Kérlek, ne kérj bocsánatot, hiszen én voltam az, aki nemcsak félreértette, hanem túl is reagálta a helyzetet. Remélem, meg tudod érteni, hogy milyen mennyire labilis a lelkiállapotom. Egy pillanat alatt össze tud omlani.
- Nem, Elena, hadd, hogy befejezzem - ráztam meg a fejem. - Ne haragudj, amiért ilyen könnyen elhihetted rólam, hogy képes lennék hazudni neked. Bocsáss meg, amiért egyáltalán okot adtam egy ilyen feltételezésre. - Elena megtörölte a szemeit, mielőtt újból rám nézett, és megkönnyebbülve fedeztem fel, hogy szemeiben egy cseppnyi harag sem csillog.
- Bocsássunk meg egymásnak, Damon - javasolta csendesen. - Nem ér meg több szót egy ilyen ostoba félreértés. - Én egyetértően bólintottam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam és megöleltem őt. Teste először feszül volt, ahogy az enyémmel érintkezett, de néhány másodperc elteltével immár lenyugodva viszonozta az ölelést. Amikor azonban kicsit eltoltam magamtól, hogy megcsókolhassam, ő meghátrált, kezét az ajkaimra téve.
- Ne, Damon - tiltakozott, majd értetlen pillantásomat látva lassan, kissé talán szenvedve, de folytatta. - Jobb lesz mindkettőnknek, ha nem forszírozzuk ezt...a dolgot kettőnk között. Maradjunk csak barátok, és váljunk is el úgy nyolc nap múlva, amikor leszáll a gépünk Amerikába. - Halálra váltan meredtem rá, megpróbálva értelmezni a szavait. Most miért akar hirtelen ellökni magától? Hát mégis ilyen mélyen érintette a Katherine-es incidens? Ezúttal hiába kerestem válaszokat, csak kérdőjeleket láttam, és a szándékot, hogy nem engedem el őt ilyen könnyen. Szükségem volt rá.
- De miért, Elena? Azt hittem, akarod ezt, azt hittem, hogy tényleg velem akarsz lenni? Mit tettem rosszul? - esdekeltem kétségbeesetten. Ő nem nézett a szemembe.
- Semmit sem csináltál rosszul, talán éppen...ellenkezőleg.
- Akkor mi változott meg? Mi az oka, hogy hirtelen nem kérsz többet ebből az egészből?
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek - motyogta, továbbra is kerülve a pillantásom. Én azonban nem voltam megelégedve ezzel a felelettel, hanem hallani akartam a valódi okot is.
- Katherine miatt, ugye? Még mindig azt hiszed, hogy van köztünk valami! - kiáltottam fel.
- Nem, Damon, kérlek, ne feszegesd. Ezt akarom, és kész!
- Tegnap még nem ezt akartad! - vetettem ellen. - Kérlek, Elena, áruld el és ne kínozz: miért mondod ezt? - Tekintete ebben a pillanatban megtalálta az enyémet, s ha lehet, annyira nyomorúságot sugároztak felém, hogy azt lehetetlen volt még elképzelni is. Aztán vett egy mély levegőt, s egyszerre megadta magát, felfedve előttem, amit eddig titkolt:
- Mert szeretlek!

Your heart is gold and how am I the one
That you've chosen to love
I still can't believe that you're right next to me
After all that I've done

Az idő megállni látszott, ahogy szavai eljutottak a fülembe. Elena szeretett engem. Szerelmes volt belém, holott megígérte nekem, hogy sose fog valami ilyesmire vetemedve, mégis ott állt előttem, csillogó félelemmel ragyogó szemeiben, remegő ajkakkal, rózsás arcokkal, és azt állította, hogy szeretet. Akármilyen hitetlenséggel fürkésztem a vonásait, nem találtam semmi olyat, ami ennek ellent mondott volna. Csak állt, olyan egyedül, olyan félszegen, szinte bátortalanul, és azt mondta nekem, a kőszívű, szerelemre képtelen férfinek, hogy szereti.
Haragudni akartam rá, üvölteni, kiabálni vele, felelősségre vonni, hogy miért csinálta ezt velem, amikor világosan elmagyaráztam neki a fogadalmamat a szerelemről, amikor tudja, hogy sosem fogom tudni viszontszeretni. Ő mégis ide állt elém, és elmondta szíve nyűgét, feltárva előttem ezt a drága titkot, amelyet Isten tudja mióta őrizgethetett sértett szívében. És egyszeriben nem éreztem mást, mint szégyent. Szégyent saját magam miatt, hiszen itt állt előttem ez az angyali teremtés, ez a jóságos, szeretetreméltó nő, azt mondva, hogy szeret, s én képtelen vagyok viszonozni. Pedig nem kér semmit cserébe, se pénzt, se elkötelezettséget, se hírnevet, se hamis vallomásokat...csak azt kéri, hangtalanul üvöltve a néma csendbe, hogy szeressem. És én ezt az egyet nem tudom megadni neki, pedig sokkal többet érdemelne ennél. Soha nem fogom megérteni, sem őt, se azt féltve őrzött szívet, amit a kezembe helyezett.
Hosszú hónapok óta először éreztem azt, hogy szeretni akarok. Szeretni akartam Elenát, viszontszeretni tiszta szívemből, megadni neki mindent a világon, boldoggá tenni őt, minden lehetséges módon. De képtelen voltam rá, képtelen voltam a szeretetre.

I don't deserve your love
But you give it to me anyway
Can't get enough
You're everything I need
And when I walk away
You take off running and come right after me
It's what you do
And I don't deserve you

- Damon, Damon...mondj valamit, kérlek - rántott vissza Elena esdeklő hangja a jelenbe. Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig ugyanolyan kifejezéstelenül nézek rá, gondolataimba merülve. Gyorsan megrázva a fejem, megpróbálva kitalálni valami adekvát választ, de csak artikulátlan nyögések jöttek ki a számon, semmi, aminek értelme lenne.
- Damon? - érintette meg az arcomat óvatosan Elena, és csak ekkor láttam rajta, hogy reszket, annak ellenére, hogy harminc fok van. Nem, ő nem a hőmérséklet miatt remegett, hanem azért, mert félt a válaszomtól, meg volt rémülve, hogyan fogok reagálni erre hirtelen vallomásra. Őszintén szólva, én se nagyon tudtam. - Ne gyűlölj, kérlek, habár megígértem, hogy nem fogok beléd szeretni, de...egyszerűen képtelen voltam betartani. Nem tudtam küzdeni ellene.
- Elena, annyira fontos vagy nekem - szólaltam meg végül, harmatgyenge hangon. - Nagyon sokat jelentesz számomra, talán túl sokat is. De...
- Tudom: nem tudsz viszontszeretni - sóhajtott fel Elena, inkább szomorkásan, mint csalódottan. Valószínűleg számított erre a válaszra.
- Igen. De ez nem jelenti azt, hogy nem akarlak...csak..egyszerűen képtelen vagyok rá - ismertem be. - Nem akarlak elveszíteni. Soha. Jobban törődöm veled, mint bárki mással...és az igazság az, hogy veled akarok lenni. Tisztában vagyok vele, mennyire önző dolog ez, kisajátítani téged úgy, hogy nem vagyok képes szeretni, de nincs más vágyam, mint veled lenni.
- Semmi baj, Damon - viszonozta Elena, majd teljesen váratlanul egészen közel lépett hozzám, végigsimítva az arcomat puha kezével. Érintése újfent borzongásra késztetett. - Fogalmas sincs, mennyire jó hallani,hogy még ezek után is veled akarsz maradni. Én is...én is veled akarok lenni. És nem baj, ha nem tudsz szeretni...én majd kettőnk helyett is szeretni foglak - ígérte meg. Elfacsarodott a szívem a szavai hallatán. Ez a nő túlságosan jó volt ahhoz, hogy az enyém lehessen.
- Nem érdemellek meg, Elena - suttogtam, amint kezeim összekulcsolódtak az övével. - Sosem foglak.
- Ez nem igaz - rázta meg a fejét, megtalálva a másik kezemet is. - Csak akarnod kell, Damon. Semmi több.
- Akarom - közöltem sziklaszilárdan, s ő elmosolyodott, fejét a mellkasomba temetve. - Azt akarom, hogy boldog legyél, semmi mást.
- Most az vagyok - biztosított róla. - Itt, veled. Most boldog vagyok.

És ez volt nyomorúságos életem legszebb pillanata.

I don't deserve a chance like this
I don't deserve a love that gives me everything
You're everything I want

XOXO

Este volt, mire visszaértünk Rómába. Az út kellemesen telt el. Elena történeteket mesélt a gyerekkoráról, az öccséről és a nagynénjéről, a barátnőiről, a szüleiről. Én említettem ezt-azt a munkámról, Alaricról, az egyetemi éveimről, és elmeséltem neki, hogyan fogadtuk meg egyszer Rickel, hogy egy évig nem iszunk alkoholt.

A hangulat némiképp feloldódott most, hogy tisztáztuk az érzéseinket, és Elenán is láttam, hogy már nem cipeli magával vallomásának terhes súlyát. 

Igazából minden olyan könnyűnek tűnt. Túlságosan is egyszerűnek éreztem együtt lenni vele mindazok után, ami aznap történt, de nem bántam. Elena megért annyit, hogy megszegjem a kapcsolatokról felállított szabályaimat.

Amikor beértünk a hotelba, szokás szerint Felicity fogadott, de csodálkozva állapítottam meg, külseje milyen drasztikus változásokon ment keresztül azalatt az egy hét alatt, hogy távol voltunk. Általában összekötött szőke haja most dús hullámokban omlott a hajára, és piros szemüvege sem ült már az orrán többé. Viszont ami még jobban meglepett, az az előtörő lelkesedés volt, amivel Elenát üdvözölte.

- Elena! Úgy örülök, hogy visszajöttek! 

- Felicity - köszöntötte Elena. - Nem találok szavakat. Sejtettem, hogy jót fog tenni egy kis változtatás.

- De még mennyire - kacsintott a recepciós. - És működik a terv, jobban, mint vártam! - Értetlenül vontam fel a szemöldököm. Mégis miről beszéltek?

- Igen? - kérdezte izgatottan Elena. - Mi történt?

- Elhívott egy étterembe, holnap estére! Elég ideges volt, mert egész nap a londiner fiúval beszélgettem, ő pedig valahányszor keresztülment a lobbin, dühösen pislogott felénk. Aztán egyszer csak idejött, és közölte velem, hogy elvisz vacsorázni. Én pedig úgy tettem, mint aki nagyon gondolkodik, aztán leereszkedően beleegyeztem. Jaj Istenem, alig várom!

- Nagyon örülök, Felicity! Remélem, minden jól fog sikerülni! - Éppen, amikor megkérdeztem volna, mégis mi az ördög folyik itt, a recepciós felém fordult. 

- Á, Mr. Salvatore! Kész lett a szobája - jelentette be, majd egy kártyát csúsztatott felém. - Itt van egy kártya, ha úgy döntene, mégis igényli a másik lefoglalt szobát.

- Köszönöm - bólintottam kicsit összezavarodva, de azért elvettem a belépőkártyát és a farzsebem mélyébe csúsztattam. Erre úgysem lesz már szükség, gondoltam, és az a mosoly, amit Elena küldött felém, meg is győzött erről. - További jó pihenést kívánok Önöknek.

- Meglesz - biccentettem Felicity-nek, majd a lift felé tereltem Elenát. 

Felérve a szobába rögtön ledobtam a fölöslegessé vált bőröndöt, hogy magamhoz húzhassam Elenát. 

- Ha jól vettem észre az előbb, felcsaptál kerítőnek, nemde? - viccelődtem, mire Elena játékosan rácsapott a felkaromra.

- Csak adtam pár tippet Felicity-nek, hogy sikerüljön neki behálózni Ernestot - forgatta a szemét. - Ráadásul tudtam, hogy Ernestonak tetszik Felicity, szóval nem is volt nehéz dolgom.

- Ernesto és Felicity? Érdekes - hümmögtem. - Esküdni mertem volna, hogy te kellesz annak a pasinak.

- Furcsa meglátásaid vannak - állapította meg Elena, majd a beszélgetés lezárásaként nyomott egy gyors csókot az arcomra, és tovalibbent a háló irányába.

- Ejnye, Miss Gilbert, azt gondolta, egy sima puszival megússza? - csóváltam a fejem, amikor beértem a kanapénál, majd egy mozdulattal le is nyomtam őt a fotelba. 

- Korántsem - felelte ő, és már húzott is le magához, hogy megcsókoljon. Azonban mielőtt még bármi is történhetett volna, megcsörrent a hotelszoba vezetékes telefonja. Mérgesen nyöszörögve húzódtam el Elenától, hogy a dohányzóasztalon lévő telefon kagylójáért nyúljak.

- Igen? - mordultam bele.

- Mr. Salvatore - csendült fel Felicity hangja. - Az imént elfelejtettem értesíteni Önöket, hogy akadt egy látogatójuk. Már reggel óta itt van. 

- Látogató? - kérdeztem megrökönyödve. - És mégis ki volna az?

- Nem mondta meg a nevét, de már úton van a szobájuk irányába - érkezett a felelet. Mintegy megerősítésként ekkor három éles kopogás hallatszott a szoba ajtaján.

I don't deserve your love
But you give it to me anyway
Can't get enough
You're everything I need
And when I walk away
You take off running and come right after me
It's what you do
And I don't deserve you
And I don't deserve you

16. rész >>

Ez lett volna hát a legújabb rész! Nagyon remélem, mindenkinek elnyerte a tetszését, azzal együtt, hogy Elena végre bevallotta. amit úgy titkolt. A bökkenő csak annyi, hogy Damon nem viszonozza az érzéseit, nem igaz? 
Kicsit hosszabbra terveztem ezt a részt, mint 5300 szó, de valahogy úgy éreztem, itt kell megállni.

Nincsen már sok hátra ebből a történetből, mindössze négy fejezet, szóval sok minden ki fog derülni a következőkben is! Készüljetek a célegyenesre :) 
Ha a véleményetekkel, gondolataitokkal ezúttal is megtisztelek, annak nagyon örülök.

Kellemes ünnepeket kívánok mindannyiótoknak!