Élet a halál után - 7. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena


VII. fejezet - Lejtőn

„Kedves Naplóm!
Már az idejét se tudom, mikor írtam utoljára. Azóta sok minden történt. Lényegében teljesen a feje tetejére állt az életem. Meghaltam, aztán mégse. Kész voltam meghalni és elhagyni ezt a világot. De úgy tűnik, nem ez volt megírva nekem, hanem hogy visszatérjek. Így hát visszatértem… vámpírként. El kellett fogadjam, hogy vagy nem fejezem be az átváltozást és újra meghalok, - ezúttal végleg - vagy befejezem az átváltozást és örökre a vér rabja leszek. Sosem gondoltam volna, hogy pont annak az „embernek” a vére által változom át, akinek összetörtem a szívét, mégis ez történt. Minden értelemben… Az ő vére volt bennem, mikor meghaltam és az ő vérét ittam, hogy befejezzem az átváltozást. Onnantól minden felgyorsult. Bevallottam neki, hogy szeretem és az övé lettem. Szinte rögtön ezután visszatértünk Mystic Falls-ba, azonban itt is minden megváltozott, pedig csak pár nap telt el. Végleg el kellett döntenem, kit választok, és el kellett hagynom az otthonomat, a vámpírvadászok miatt. Azt azonban még álmaimba se reméltem, hogy aki segíteni fog, az a hasonmásom, aki már számtalanszor akart megölni, valamilyen módon.
Alig, hogy átváltoztam, újfent veszélybe került az életem, amikor a vámpírvadászok ránk találtak és megtámadtak minket. Csak a szerencsének köszönhetem az életemet. Ha egy centivel is arrébb fúródik belém a karó… Még életemben nem éreztem akkora fájdalmat, mint abban a pár percben. Végig azt kívántam inkább meghalnék, mint, hogy ez folytatódjon, de végül ezt is túléltem, hála Katherine-nek. Stefan végül magától rájött arra, mi van Damon és köztem, és elment. Sokáig bűntudatom volt azért, hogy nem mondtam el neki, és magától kellett rájönnie, de ezen már nem változtathatok. Katherine is vele tartott, mondván, hogy „Ne csináljon hülyeséget” , azóta nem hallottunk felőlük.
Végül mi is tovább álltunk Damonnel. Tudtuk, hogy egy időre meg kell húzzuk magunkat, így még utoljára visszatértünk Mystic Falls-ba a legfontosabb dolgainkért, és útra keltünk.
Eleinte kicsit furcsa volt, hogy szinte sehol nem töltünk többet egy hétnél, de már egész megszoktam és megszerettem.
Most épp Londonban vagyunk. Nem szeretem ezt a helyet, hűvös és szinte állandóan be van borulva. Annyira lehangoló… Remélem hamarosan tovább megyünk, mert már nagyon unom ezt az időt…”

Becsuktam a füzetet és elraktam a táskámba. Már négy napja itt vagyunk, én viszont még mindig nem csomagoltam ki, tényleg utáltam ezt a helyet. Nyirkos, borús, esős. Nem értem Damon, miért akart ennyire ide jönni… Elindultam a konyha felé, mert már jó ideje nem ittam és kezdtem érezni a hatását. Elindultam a konyha felé, nem volt egy nagy kirándulás, mivel elég kicsike volt a lakás és szinte minden egy helyen volt… A konyha méretéhez képest otthonos volt, nekem azonban a várossal volt bajom, nem a lakással. Kinyitottam a hűtő ajtaját és …
- A fenébe! - csattantam fel bosszúsan, amikor láttam, hogy teljesen üres - Damon…- bosszankodtam félig hangosan - Mi történt ? – kérdezte unottan, amikor a konyhába lépett - Ez történt…- mutattam magyarázatképp az üres hűtőszekrényre. Felvonta a szemöldökét és mellém lépet, hogy felmérje a terepet.
- Hát ez üres…- állapította meg az egyértelmű tényt, ettől viszont még idegesebb lettem. - Na ne mond! És miért az?- csattantam fel mérgesen. Erre azonban már nem válaszolt, hanem szó nélkül hátat fordított nekem és elindult az ajtó felé. Felvette szokásos bőrdzsekijét és egy hang nélkül távozott.
- Ez egyre rosszabb lesz … Napok óta ez megy – bosszankodtam tovább magamban, amivel csak azt értem el, hogy még idegesebb lettem. Tényleg ez ment napok óta. Dühöngtem és minden apróságon felhúztam magam. Pár perccel később, már a bűntudatom is erősödött, amiért így bántam vele, ettől pedig még az eddiginél is dühösebb lettem. Néha eléggé nehezemre esett kezelni az „új” érzéseimet. De ez most rosszabb volt az összes többinél, minél jobban erőlködtem azon, hogy lehiggadjak, annál rosszabb lett. Fél órával később, ugyanott tartottam, sőt ha lehet még rosszabb volt. Amik máskor használtak – séta, zene, forró zuhany – most hasztalannak bizonyult. Úgy tűnt ma akármi történt attól csak idegesebb lettem. Nem tudtam mit tehetnék még annak érdekében, hogy ez elmúljon, egyre rosszabb volt. Úgy éreztem magam, mint egy bomba ami csak arra vár, hogy felrobbanhasson.
Újabb fél óra elteltével Damon, még nem volt sehol. Gondoltam, megpróbálom felhívni, azonban amikor a szomszéd szobából meghallottam a csörgést, mérgemben a falhoz vágtam a telefonomat, ami kismillió darabra tört. Azt hittem ez az utolsó csepp a pohárban, azonban pár pillanattal korábban Damon lépett be az ajtón és tanúja volt kis mutatványomnak.
- Mi a fene történt? – kérdezte döbbenten.
- Nem számít – próbáltam némi nyugalmat csempészni a hangomba, de nem igazán sikerült. Amikor megláttam, hogy Damon üres kézzel tért vissza éreztem, hogy hamarosan elszabadul a pokol.
- Nem hoztál vért? – kérdeztem tőle kétségbe esetten.
- Nem találtam, lehet rá kéne szoknod, hogy néha embereket csapolj meg, mert egyre nehezebb kórházi vért lopnom... – válaszolta idegesen. Éreztem, hogy nem bírom sokáig, és hogy nagyon nagyon mérges leszek, pedig az előbb azt hittem, ennél nem lehet rosszabb. Úgy tűnik mégis.
- Tudod, hogy nem akarok emberekből inni, olyan nehéz ezt megérteni? – csattantam fel hisztérikusan.
- Nem a megértéssel van a gond Elena, hanem, hogy nem oldható meg mindig, hogy tasakból idd a vért. Néha muszáj… - ezt azonban már nem tudta befejezni, mert közbevágtam
- De én nem akarom… - folytattam, már nem tudtam eldönteni, hogy dühöngök, vagy hisztizek, de már nem voltam a magam ura és csak az ösztönök hajtottak, meg persze az önfejűségem, hogy nem iszom emberekből.
- Akkor igyál belőlem, máskor megtetted már – ajánlotta fel magát végül, bár láttam, hogy nem repes az örömtől, mivel épp egy vita kelős közepén állunk.
- Te is tudod, hogy az csak kis ideig használ, utána még rosszabb lesz – egyre kétségbeesettebb voltam, már-már vetekedett a dühömmel
- Mégis jobb, mint a semmi, legalább nyernék egy kis időt és te se zúznád szét a lakást… - ő is egyre ingerültebb lett. Akárhogy próbáltam nem tudtam lehiggadni, úgy viselkedtem,mint egy drogos, akitől megvonták a napi adagját, és minden erőmmel azon voltam, hogy megkapjam.
- Mi van veled Elena? - kérdezte aggódva. - Nem szoktál ilyen lenni. Tudom, hogy nehéz kezelni az érzéseidet mostanában, de ez azért mégse normális, amit most csinálsz…
- Nem tudom. Érted? - csattantam fel hisztérikusan - Nem szeretem ezt a helyet, ezt az időt, a bezártságot. Lehangol, idegesít és minden nappal egyre feszültebb vagyok, és nem tudom miért, de nem vagyok képes megnyugodni, akármivel próbálkozom, nem használ, sőt csak ront a helyzeten…- újabb érzelmi hullám tört rám, most azonban az elkeseredettség és a félelem volt az ami hatalmába kerített.
- Mit kéne még csinálnom szerinted? – az utolsó szavaknál, már szinte könyörögtem.
- Nem tudom, de ez akkor se mehet így tovább. – válaszolta keserűen. Nm tudtam, mit kéne most mondanom vagy tennem, egyedül éreztem magam és teljesen tanácstalan voltam.
- És akkor most csináljak? – kérdeztem ismét. Reméltem, hogy legalább neki van ötlete, hogy most mit tegyek.
- Fogalmam sincs Elena. Nem akarsz emberekből inni, az én véremmel nem éred be – válaszolta hanyagul. Olyan düh lett úrrá rajtam, hogy úgy éreztem itt helyben felrobbanok. Vérre van szükségem… most.
- Szükségem van vérre, nem bírom tovább, innom kell, különben olyat teszek, amit biztos megbánok – könyörögtem szüntelenül. De úgy tűnt semmi se hat.
- Oké, rendben - adta meg magát – Megyek és megpróbálok hozni neked valamit.– válaszolta és elindult az ajtó felé, majd visszafordult – A hűtőben találsz egy kis whisky-t, attól talán megnyugszol.
Ezzel távozott.

8. rész >>