Élet a halál után - 8. rész

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Gyilkosság


VIII. fejezet - Kárhozat

Ismét egyedül maradtam a lakásban a dühömmel a kétségbe esésemmel. Nem értettem, hogy mi van velem, és hogy miért ilyen erősek és hullámzóak az érzelmeim. Valami ismeretlen erő kivette a kezemből az irányítást, és saját kénye, kedve szerint alakította volna a sorsomat. Zavaros gondolataimnak se eleje, se vége nem volt, ezért úgy döntöttem, inkább megfogadom Damon tanácsát. Kimentem a konyhába és kivetem a hűtőből az üveg whisky-t, reménykedve, hogy talán megnyugtatja az idegeimet egy kicsit. Az első pár korty elég nehezen ment le, de miután éreztem, hogy átjárja a testem a melegség és szép lassan megnyugszom, nem foglalkoztam az ízével, csak ittam.
Körülbelül fél órával később, kábultan feküdtem a kanapén, a whisky-s üveg pedig üresen állt az asztalon. Valamivel nyugodtabbnak éreztem magam, és a vérszomjam is csillapodott – kicsit -. Az alkoholtól a fejem ólomsúlyú lett és csak nehezen tudtam ébren maradni, egyre kábultabb voltam, és szép lassan megszűnt a külvilág, majd kis idő multával elaludtam.
Mikor magamhoz tértem, teljesen sötét volt a lakásban, nem tudtam mennyit alhattam, de a fejem szörnyen hasogatott – nyílván az alkohol miatt -. Próbáltam felkelni az ágyról, de akárhányszor próbáltam felkelni, mindig visszahuppantam az ágyra. Eléggé imbolyogtam, végül nagy nehezen felkecmeregtem és elindultam a fürdőszoba felé, hogy letusoljak, hátha attól jobban leszek. A fürdőszobában, gyorsan ledobáltam a ruháimat, megnyitottam a vizet, és beálltam a zuhany alá. Jó érzés volt, ahogy a meleg víz végig folyt a testemen és, hogy lassan kiszállt belőlem az alkohol okozta kábaság. Felfrissültem léptem ki a zuhanyzóból, mintha kicseréltek volna. Azonban ahogy elhagyta testemet az alkohol szinte azonnal visszatért a vérszomjam. Fel akartam hívni Damont, hogy merre jár. Felkapcsoltam a villanyt a szobában, hogy lássak is, megláttam a földön a széttört mobilom darabkáit, és rá kellett jöjjek, hogy ez most nem fog menni. Próbáltam nem felhúzni magamat, saját szerencsétlenségemen, így inkább leültem az egyik fotelba és bekapcsoltam a tévét. Alig tíz perccel később csalódottan kapcsoltam ki, mert semmi sem tudott lekötni. Egyre türelmetlenebb voltam. Minél jobban próbáltam nem felidegesíteni magamat, annál rosszabb volt. Egy idő után, már ugyanott tartottam, ahol az üveg Whisky előtt voltam. Hirtelen recsegés, hangja ütötte meg a fülemet. Lenéztem a kezemre és ekkor szembesültem vele, hogy újfent összetörtem valamit. Ezúttal a tévé távirányítója esett áldozatomul.
- Remek… - csattantam fel dühösen. Kezdett elegem lenni abból, hogy szinte mindent összetörtem, ami a nap folyamán a kezem ügyébe akadt.
A következő pillanatban kinyílt a bejárati ajtó és Damon lépett be rajta, furcsa volt az arca, de mivel nem volt kedvem egy újabb vitához nem kérdeztem rá az okára. Amikor bejött, láttam, hogy nincs egyedül, egy velem körülbelül egy idős lány lépett be utána a lakásba. Rossz előérzetem volt. A lány hasonlított rám, legalábbis ami a stílusát illeti. Hosszú szövetkabát volt rajta, farmer és magas sarkú csizma. Nem kellett géniusznak lennem, hogy rájöjjek, meg van igézve, és hogy miért van itt. Ebben a pillanatban olyan düh tört rám, mint talán még soha, és ölni tudtam volna. A lány vérének illata, olyan hatással volt rám, mintha sót szórtak volna a még vérző sebeimre. Égette a torkomat az illata, reményvesztetten vívódtam magammal. Már nem bírtam, magamban tartani gondolataimat…
- Nem teheted ezt velem! – kiáltottam elkeseredetten Damonra.
- Nem volt választásom – válaszolta, mintha nem tehetne semmiről. Minden pillanattal egyre dühösebb lettem.
- Dehogynem – csattantam fel – Ugyan úgy megigézhettél volna valakit a kórházban,hogy hozzon neked vért, mint ahogy ezt a lányt, hogy jöjjön veled.
Felálltam a kanapéról és elindultam feléjük. Éreztem a lány félelmének illatát és gyűlöltem Damont amiért ilyen helyzetbe kényszerített. Igyekeztem tudomást se venni a lányról, ami nem volt könnyű, mivel a vére illata belengte az egész szobát. Amint ránéztem rögtön szemet szúrt a nyakán lévő két kis pont, amiből arra következtettem, hogy Damon, már ivott belőle. Rászegeztem a tekintetemet, nem tudom mit láthatott rajta Damon, de szinte azonnal mentegetőzni kezdett.
- Csak belefutottam az utcán és …
- Akkor se kellett volna idehoznod! – szakítottam félbe - Ha már mindenképp ember véren kell élnem, legalább ölnöm ne kelljen! – nem is gondolkoztam, csak dőltek belőlem a szavak. Újra ott tartottunk, ahol pár órával ezelőtt. Mindkettőnknek pattanásig feszültek az idegeink.
- Nem kell megölnöd őket. Csak iszol belőlük és kész… - jött szinte azonnal a válasz. Úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne emberekből inni.
- Még sose ittam élőből, napok óta nem ittam, nem tudnék megállni és megölném – tudtam, hogy ez lenne, és nem akartam megölni ezt a lányt, sőt senkit se.
- A vámpírok embereket ölnek Elena, ezt még te se kerülheted el! – szavai szinte letaglóztak. „Ki ez az Ember? Eddig azzal hitegetett, hogy van választásom, most pedig a képembe vágja, hogy ölnöm kell?”
- Hogy mondhatod ezt? – kérdeztem döbbenten- Amióta csak átváltoztam azzal nyugtatgattál, hogy élhetek anélkül, hogy megölnék bárkit is, most pedig azt mondod, hogy mivel vámpír vagyok, köteles vagyok embereket ölni? – fakadtam ki. Dühös voltam, és végtelenül csalódott.
- Lehet, ezt mondtam, de te se gondolhattad komolyan, hogy örökre tasakos véren fogsz élni! – vágta hozzám cinikusan
- Nos, de ezt terveztem, és tudom, hogy képes lennék rá – vágtam vissza azonnal
- Vitatkozhatunk, ameddig akarunk, a tényen nem változtat. Te éhezel, és csak jobban kínzod magad, ha makacskodsz, és nem iszol a lányból! – biccentet fejével a rémült lány felé.
Próbáltam megnyugtatni magam, nem akartam bántani a lányt, de nagyon dühös voltam Damon-re. Hátat fordítottam, hátha így könnyebben kizárhatom őket a gondolataimból. Ekkor azonban valami olyan történt, amire még legrosszabb álmaimban sem számítottam, a lány vérének illata egyre erősebben terjengett a szobában, amiből arra következtettem, hogy vérzik. Megfordultam, hogy lássam, mi történhetett, a látvány azonban annyira megdöbbentett, hogy szinte hanyatt estem…
Nem tehetted… Miért, miért tetted ezt velem?
Damon megharapta a lányt, a vére pedig lassan csorgott le a nyakán. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem tudtam tovább küzdeni az ösztöneim ellen, szemeim vörös színben izzottak, fogaim is átváltoztak vámpírfogakká, a következő pillanatban pedig már a lány mellett álltam, készen arra, hogy belé mélyesszem a fogaimat. Még egy utolsó kísérletet tettem, hogy megfékezzem magamat, de végül elvesztettem a
csatát és átadtam magam a bennem rejtőző szörnyetegnek, és vadul a lány nyakába haraptam. Éreztem, ahogy félelmében remeg és sikoltani próbál, de közbe befogtam a száját és nagy kortyokban nyeltem a vérét. Percekkel később se bírtam leállni, csak ittam, és ittam. Egyre kevésbé kapálózott, fogytán volt az ereje, és már nem tudott küzdeni ellenem. Éreztem, ahogy egy utolsót dobban a szíve, majd teljesen elhallgat. Azonban még ekkor sem engedtem el, az utolsó cseppig kiszívtam a vérét. Végül eldobtam magamtól, mintha csak egy rongybaba lenne… Tehetetlenül bámultam az élettelen testre, hosszú percekig csak bámultam, mire végre újra „észhez tértem”…
Mit tettem? Megöltem egy ártatlan embert… És mind ezt miért?
Damon-re emeltem tekintetemet. Nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, én viszont még életemben nem éreztem ilyen dühöt. Újra vámpírként láttam és éreztem, dühöm átvette az irányítást fölöttem és rávetettem magam Damonre, tiszta erőből megütöttem, aminek következtében hangosan felüvöltött, hallottam, ahogy eltörnek a csontjai. De ez sem érdekelt, csak püföltem őt, hol tiszta erőből, hol épp, hogy csak eltaláltam, közbe megállás nélkül üvöltöttem, ahogy csak tudtam.
- Mit tettél velem? – ordítottam az arcába. – Hogy tehetted ezt? Megöltem egy ártatlan embert… MIATTAD! - torkom szakadtából ordítottam. Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett, a miatt, amit tettem. A következő pillanatban Damon ledobott magáról és a falnak csapódtam. Hallottam, és éreztem, ahogy eltörnek a bordáim, hangosan felüvöltöttem kínomban és vért köhögtem fel, közbe ő is ordított.
- Elment az eszed? Megölted, igen. A legjobbakkal is megesik. Túl kell lépni rajta és menni tovább… - nem bírtam tovább magammal, olyan dühös voltam, hogy fel se fogtam mit teszek. Villámgyorsan megfogtam Damon fejét és félrerántottam, aminek következtében eltörtem a nyakát. Tudtam, hogy hamarosan magához tér, de nem érdekelt, most az se érdekelt volna, ha tényleg megöltem volna. Kirohantam a lakásból és magam mögött hagytam a halott lányt, Damont, és a régi Elena-t. Fájt minden tagom, a csontjaim már elkezdtek összeforrni, de még bele letelt egy kis időbe, mire teljesen rendbe jöttem. Elhagyatott, szűk utcákon sétáltam. Kockáról, kockára végig pörgettem a nap történéseit, de nem jöttem rá, hol „romlottam el”. Utána a vámpírrá válásom óta eltelt időt, de itt se jártam eredménnyel. Valami azóta történhetett, hogy elhagytuk Mystic Falls-t. Nem is néztem, merre járok, csak mentem, mint egy robot. Egészen addig, amíg… Vérszagot éreztem. Valamelyik sikátorból jöhetett a szag. Éreztem, hogy fogaim újra vámpírfogakká változnak át, és mindent vörösben láttam, majd elindultam a szag forrása felé. Pár pillanattal később, a kis utca sarkánál álltam. Egyre erősebb volt a vérszag, én pedig egyre jobban elvesztettem a fejem. Körbenéztem, a szag forrását keresve. Ekkor megmozdult valami a kukák között. Egy összevert, elég erősen vérző fiút találtam ott. Engem azonban csak a vére érdekelt. Szinte azonnal rávetettem magam, és megharaptam. Egy csepp vért se hagytam benne. Éreztem, ahogy lassul a szíve, végül megszűnt a dobogás. Leszálltam az élettelen testről. Még mindig szörnyű szomjúság kínzott, nem tudtam, hogy állíthatnám le ezt az egészet… Csak néztem az élettelen testet magam előtt. Pontosan, úgy nézett ki, amit egy szörny marcangolt szét. Egy szörnyeteg volt, én voltam az a szörny… Nem éreztem semmit, se bűntudatot, amiért kioltottam egy újabb ártatlan emberi lény életét. Egy olyan útra tértem, amitől félnem kellett volna, de nem féltem. Nem voltak érzéseim, nem éreztem semmit. Nem volt más, csak a vér és én …

9. rész >>