Részletek a 10. fejezetből

Újabb fejezet a láthatáron, méghozzá a tizedik, amely egy kicsit furcsa (és hosszú) címet kapott: Párok az idegösszeomlás szélén. Szerintem ez azért sok mindent elárul a jellegéről és a témájáról, de nem szeretném pontosan lelőni, kikre vonatkozik. Illetve, még mielőtt megmutatnám a részleteket, előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a fejezet NAGYON VÉRES és néhol elfajult erőszakkal teletűzdelt jeleneteket tartalmaz, tehát aki nem bírja a véresebb részeket, az jól gondolja meg, mit vállal be.

Emellett sajnálattal kell bejelentenem, hogy ismét 1-2 nap késésre számíthattok. Tudom, hogy az előző fejezet is késett, de nagyon idő híján voltam ebben a hónapban, ezért kérlek, nézzétek el nekem ezt a kis csúszást. A maradék két fanfictiont ennek ellenére megpróbálom feltenni ebben a hónapban. Köszönöm a megértéseteket.
 
Na de, eleget dumáltam, jöjjön az ízelítő! :)





"- Jeremy! Hé, Jeremy! - szólalt meg egy hang valahol a fiatalabb Gilbert mellett. Jeremy olyan nehéznek érezte a fejét, mint még soha. Sejtette, hogy valami nincs rendben, amit az ólmos fáradság, ami átjárta tagjait, is jelzett.
- A francba már, Jeremy, figyelj ide! - szólalt meg ismételten a hang. - Nincs sok időnk. - Jeremy óvatosan,nagyokat nyögve nyitotta föl a szemét, és körülnézett. Nem látott semmit maga körül, csak azt a szobát, amiben emlékei szerint Connor megtámadta. Még a széket, amihez Tylert kötözte, sem vélte látni.
- Jeremy, nézz ide! - hallotta ismét a hangot. Engedelmesen megfordult és akkor megpillantotta az ismerős alakot, aki szólította.
- Ric! - kiáltott fel boldogan, felismerve egykori töritanárát, gondviselőjét, barátját. Habár lelkének egy kis része reménykedett abban, hogy az előtte álló személy nem szellem, nem egy múló árny, hanem hús-vér ember, mégis elég volt csak egy pillantást vetnie rá, hogy eszébe jusson: ő már voltaképp nincs köztük.
- Azt hittem, már sosem veszel észre - dorgálta meg Alaric, de azért a szája szegletében ott táncolt az a jól ismert mosoly. - Most pedig figyelj, mert tényleg nincs sok időnk. Hamarosan vissza kell térned.
- Mégis hová kéne visszatérnem? - értetlenkedett Jeremy.
- Az életbe - felelte egyszerűen Ric. - Az egyetlen módja, hogy beszélni tudjak veled, ez a fajta tudathasadásos állapot volt. Sajnos nem tudok mindenben segíteni nektek, de amit tudok, azt elárulom. - Jeremy egy rövid bólintással jelezte, hogy hallgatja, bár nem volt teljesen tudatában, miről is akart beszélni vele Alaric.
- Igyekszem rövid lenni. A vadász, aki elkapott nem egy egyszerű vadász, aki vámpírokra vadászik. Megölhetetlen. Ne kérdezd, hogy miért, vagy hogyan, nem tudom, de ha tudnám, sem mondhatnám meg. Azonban van egy gyenge pontja. Egyetlenegy."

"- Az istenért, Bonnie, kell, hogy legyen valami kiút - morogta Damon, fel-alá sétálva a nappaliban.
- Gondolkozom, oké? - válaszolta Bonnie, kezeibe temetve arcát. - Fogalmam sincs, hová vihette őket, Damon. Védi egy varázslat, ami teljes egészében meggátolja, hogy bármilyen bűbáj alá vessem őt, vagy azt, aki éppen vele tartózkodik - gondolkodott hangosan. Eközben Damon befejezte az ideges járkálást, és előkapta a telefonját, hogy újból megpróbálja elérni az öccsét. De, mint már nagyjából ezredszerre, ezúttal is a hangposta jelentkezett.
- Na még ez hiányzott! - mordult fel. - Az a tökkelütött öcsém is ilyenkor megy kiruccanni a világ végére. És még a telefonját se veszi fel az a baromarcú.
- Damon, káromkodással nem oldasz meg semmit.
- Akkor mit csináljak, Bonnie, mondd meg? A barátnőmet elrabolta egy pszichopata vadász, akit nem mellesleg egy csoport banya véd, és fogalmam sincs, hol vannak! Azt se tudom, most éppen mit csinál vele! - tajtékzott Damon, beletúrva fekete tincseibe.
- Nyugodj meg - csitította Bonnie. - Történetesen az én barátom is ott van, és igen, én is aggódom érte. Akárcsak Caroline Tylerért.
- Apropó, Barbie hol van? - szakította félbe a vámpír.
- Elhatározta, hogy Klaustól kér segítséget - sóhajtott a boszorkány. - Bár őszintén szólva nem hiszem, hogy Klaus hajlandó lenne bármiben is együttműködni velünk, még ha Caroline kéri is. - Abban a pillanatban kivágódott az ajtó és a bent lévők meglepetésére Klaus lépett be, nyomában Caroline-nal és Rebekah-val.
- Szóval, miről maradtunk le? - érdeklődött, arcán egy sejtelmes vigyorral."