Összetörve - 1. rész

És meg is érkezett az első fejezet. Bevallom, ennél jóval hosszabbra terveztem, de aztán végiggondoltam, hogyan is akartam felépíteni ezt a történetet, így a cselekményszál szempontjából megfelelőbbnek tartotta itt befejezni ezt a részt.
Elöljáróban annyit, hogy tőlem szokatlan módon nem harmadik személyben készült a fejezet, hanem Damon szemszögéből olvashatjátok az eseményeket. Mindig kihívás Damon hangján megfogalmazni a mondanivalómat, de ezzel együtt kifejezetten jó szórakozás is.
Na de, gondolom nem rám vagytok kíváncsiak, hanem a legújabb részre, úgyhogy nem is dumálok tovább, TESSÉK:


Összetörve - I. fejezet
Az útitárs

Damon

Szóval New York, gondoltam, mikor felpillantottam az előttem levő táblára. A város, ami soha nem alszik. De a cél most nem a Szabadság-szobor városa volt, hanem Róma. Igazából nem is tudom, miért választottam ezt az útvonalat, elvégre jártam már Olaszországban nem egyszer, bár azóta jó pár év eltelt már. Valószínűleg vissza akartam térni a gyökereimhez, látni akartam a helyet, amire apám és a nagyszüleim olyan büszkék voltak.

Fogalmam sem volt, mit akartam kezdeni magammal a rám váró öt hétben. Legfőképpen szerettem volna elfelejteni azt a kétszínű ribancot, aki összetörte a szívemet. Arra gondoltam, hogyha legalább egy kontinens és egy óceán választ el bennünket, sokkal könnyebb lesz majd megszabadulnom mindattól, ami hozzá köt.

Ilyeneken gondolkodtam, amikor meghallottam a hangosbemondót, ahogy közli az utolsó felszólítást egy gép utasaival:

- 4632 Boeing 747-es járat New Yorkba. Utolsó felhívás beszállásra az 52-es kapunál.

Szent ég, gondoltam, de hisz az az én járatom! Abban a pillanatban felpattantam, megragadva a táskámat és rohanni kezdtem az ötvenkettes kapu felé. Folyamatosan jobbra pillantottam, figyelve a mellettem elsuhanó kapuk számát: negyvenhét...negyvennyolc...negyvenkilenc...ötven...ötvenegy. És ekkor valaki a másik irányból frontálisan belém ütközött. Elvesztettem az egyensúlyom és hátraestem, de szerencsére nem ütöttem meg semmimet. Ellenben a lány, akivel összeütköztem, alaposan beverte a fejét. Gyorsan felültem, hogy felsegítsem, amikor is megláttam a mellette fekvő könyvet, amit elejtett: Jack London a Vadon Szava című regényét tartottam a kezemben, ami történetesen a kedvencem volt. Eközben a lány összeszedte magát és kicsit kótyagosan ugyan, de felült:

- Uramisten, ne haragudjon – motyogta, összeszedve a kiszóródott holmiját.

- Nem, én kérek elnézést – feleltem, miközben odanyújtottam a könyvét. - Ez a magáé.

- Köszönöm – válaszolta, majd felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett. A lélegzetem is elakadt, ahogy a tekintetem találkozott azzal a nagy, csokoládészín szempárral, ami olyan ártatlanul, kedvesen, de mégis ijedten nézett rám, hogy egyszerűen nem bírtam levenni rólam a szemem. A leggyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam. Hosszú, mahagóni színű haja lágyan omlott a vállára, kiemelve arcának kerekded, tökéletes vonásait. A bőre enyhén kreolos hatású volt, mely még szebbnek tetszett az arcán, ahol kétoldalt két halványpiros folt jelent meg – az elpirulás jele. Ha nem halljuk meg a hangosbemondó sürgető szavát, lehet, hogy még most is ott térdelnénk egymással szemben, elmerülve egymás tekintetében.

Ő azonban hirtelen felpattant, de mielőtt elviharzott volna, vetett rám egy utolsó pillantást, mely olyan volt, mintha megpróbálná emlékezetébe vésni az arcomat. Aztán sarkon fordult és eltűnt a tömegben.

Én pedig csak térdeltem ott, mint valami hülye és roppant ostoba fejjel bámultam utána. Már ott éreztem, hogy soha nem fogom elfeledni azt a pillanatot, amikor először (szó szerint) belebotlottam ebbe a lányba.

Végül én is felálltam, mert akárhogy is megérintett ez a hirtelen, viharos erejű találkozás, a gépemet csak nem akartam lekésni.

- Ó, Mr. Salvatore! - köszöntött kedvesen a becsekkolást intéző nő, miközben elvette a kezemből a beszállókártyámat. Hiába, gyakori vendég vagyok a repülőtéren, így már mindenki ismer. - Az utolsó utáni pillanatban érkezett.

- Erősségem az időzítés – kacsintottam rá, majd elvettem a letépett beszállókártya kisebbik felét, illetve az útlevelemet, és elindultam a mobil folyosón a gép felé. Útközben gyorsan megnéztem, hová is szól a jegyem, elégedetten nyugtázva, hogy ezúttal tényleg a turista osztályon utazom. Ric, amikor megtudta, hogy ez alkalommal nem vagyok hajlandó az első osztályon ülve márkás pezsgőt szürcsölni, nevetőgörcsöt kapott. Szerinte jobban tenném, ha kihasználnám, hogy megengedhetem magamnak az efféle luxust. Eddig így is tettem, de most inkább szerettem volna úgy érezni magam, mint egy egyszerű turista. És ehhez pedig másodosztály dukál. Egy kifejezetten ostoba, de büszke mosoly táncolt az ajkamon, amikor belépem a gépbe.

- Jó napot! - üdvözölt talán túlzottan is kedvesen a platinaszőke stewardess, arcán egy szinte fülig érő mosollyal. Elvigyorodtam az arckifejezése láttán, ugyanis, habár hozzászoktam, hogy a nők értékelik a szexi külsőm, mindig jó érzés leolvasni valakinek az arcáról, hogy vonzónak tart.

- Jó napot! - mosolyogtam vissza rá, szokásomhoz híven féloldalasan, és, ahogy azt vártam, szaporábban kezdte venni a levegőt.

- Szabad a jegyét? - tudakolta, mire én készségesen átnyújtottam neki a beszállókártyám megmaradt felét.

- Hátulról a harmadik sor, balra – állapította meg a nő, majd ismét elmosolyodott. - Kellemes utazást, uram. Ha szüksége van valamire, szóljon bátran!

- Úgy lesz! - ígértem, majd megfordultam és elindultam a sorok között. Annak ellenére, hogy ehhez a stewardesshez hasonló, festett szőke plázacicák sosem voltak az eseteim, mégis jót tett a lelkemnek egy kis flört. Elvégre abban nincs semmi kivetnivaló, vagy tévedek?

Folytattam utamat a gép vége irányába, s ahogy oldalra néztem, láttam, hogy a gép kis méretéből adódva mindössze kétszer két székes sorok vannak rajta. Reméltem, hogy nem egy horkoló, korosodó, túlsúlyos öregember mellé szól a jegyem. Az maga lett volna a rémálom, ugyanis még az ablakon se bámulhattam volna ki útközben, mialatt egy kövér valaki éppen kitúr a székemből. Halkan kuncogtam, miközben megérkeztem a helyemhez, amely mellett lévő szék történetesen már foglalt volt. És abban a pillanatban, hogy odanéztem, újból megpillantottam őt. Meg merem kockáztatni, hogy az életem már akkor sem volt ugyanolyan, mint korábban, pedig akkor még a nevét se tudtam.

- Helló – köszöntöttem mosolyogva. Amint meghallotta a hangom, enyhén összerezzent, s kíváncsian fordult felém, hogy szemügyre vegyen. Amikor meglátott, ajka kissé elnyílt a meglepetéstől és a felismeréstől.

- Ó...helló – válaszolta kissé szégyenlősen, s ahogy elpirult, szép arca még gyönyörűbb lett a rózsás színtől, amit az érzés kölcsönzött neki.

- Úgy látszik, újra egymásba botlottunk – állapítottam meg, miután lehuppantam mellé. - De legalább most nem szó szerint. - Halkan felnevetett a megjegyzésem hallatán, azonban hamarosan újból elkomolyodott, mindössze egy egészen halovány mosolyt hagyva az arcán.

- Igazán sajnálom a figyelmetlenségem – szabadkozott. - Híres vagyok arról, hogy szétszórt vagyok, és még a saját lábamban is képes vagyok elesni, ha nem figyelek oda. - Láttam a szemében a zavart és a szégyen csíráját. Fogalmam sem volt, hogyan lehet egy ilyen gyönyörű, fiatal nő ennyire híján az önbizalomnak.

- Ugyan már, én kérek elnézést – feleltem gyorsan, le sem véve róla a szemem. Ő ellenben végig a földet bámulta, mintha nem merne rám nézni. - Bár, hogy őszinte legyek, nem is annyira bánom, hogy ilyen szerencsétlen voltam, ugyanis ilyen gyönyörű nővel ritkán találkozik az ember. - Mire észbe kaptam, a bók már ki is csúszott a számon, azonban mielőtt még megbánthattam volna, a rejtélyes lány felemelte a fejét, s hitetlenkedéstől csillogó, barna szemeivel egyenesen foglyul ejtette a tekintetem. Oké, gondoltam, ezt a mondatot tuti nem fogom megbánni.

Láttam rajta, hogy fogalma sincs, mégis hogy kéne reagálni, ezért gyorsan a segítségére siettem.

- Amúgy Damon vagyok – mondtam, felé nyújtva a kezem.

- Én meg Elena – viszonozta megkönnyebbülten, majd megrázta a kinyújtott kezem. A bőre selymes volt és puha, ezt még ezalatt a rövidke érintés alatt is felmértem, és nem bírtam megállni, hogy ne remegjek bele. Elveszett ember lehettem, ha már akkor ilyesmiket éreztem iránta. Mégis, mintha hasonló érzéseket véltem volna felfedezni az ő tekintetében is, amelyről nem bírtam elfordítani a szemem.

- Szóval, - törtem meg a lassan kínossá váló csendet – mennyire szereted Jack Londont?

- Tessék? - kérdezte meglepetten.

- Öhm, hát láttam a Vadon Szavát a kezedben, gondolom, mert éppen azt olvasod – válaszoltam, miközben tekintetem Elena ülésének zsebére siklott, ahol ott virított a szóban forgó regény.

- Á, igen. Nagyon szeretem. Igazából már rengetegszer olvastam, de annyira passzolt ehhez a mostani...mondjuk úgy, utamhoz, hogy nem bírtam otthon hagyni.

- Nem csodálom. Zseniális regény, az egyik kedvencem.

- Tényleg? - csodálkozott a lány, azonban válaszát nem volt ideje hosszabban kifejteni, ugyanis a hangszórókból felcsendült az egyik stewardess hangja, félbeszakítva ezzel Elenát.

- Hölgyeim és Uraim, hamarosan megkezdjük a felszállást – jelentette be, miközben hangosabb morajlások jelezték, hogy a gép motorja elindult. - Most arra kérnénk Önöket, hogy kövessenek figyelemmel egy néhány perces bemutatót, amiben röviden ismertetnénk a biztonsági szabályokat, illetve a teendőket veszély esetén – folytatta, s míg beszélt, egy másik stewardess jelent meg a folyosón, úgymond illusztrálva az óvintézkedéseket. Egyenként bemutatta, hogyan kell használni a túlzott légnyomásváltozáskor előugró maszkokat, hogyan kell felvenni és hol lehet megtalálni a mentőöveket, amelyek a vízre történő kényszerleszállás esetén kerülnek használatba.

Elena végig feszülten figyelt, ahogy elmagyarázták a teendőket kényszerleszállásnál, illetve turbulenciánál, gondosan megjegyezve minden szabályt. Én ellenben rá se hederített a bemutatóra, hanem inkább azon voltam, hogy megdöntsem az új Angry Brids rekordot a telefonomon, amit Alaric állított fel, felülmúlva ezzel a megdönthetetlennek vélt pontszámomat.

- Úgy látom, te találtál jobb szórakozást – jegyezte meg Elena, amikor rám pillantott, ahogy gondterhelt arckifejezéssel húzogattam ujjaim a karcsú iPhone képernyőjén.

- Ó, már vagy ezerszer hallottam – vontam vállat, miközben felpillantottam, hogy rámosolyoghassak a lányra.

- Hát, nem rosszból mondom, de akkor valószínűleg már hallottad, hogy a mobilt elvileg ki kell kapcsolni.

- Elvileg, éppen ez az! Amíg nem telefonálok rajta, nem lesz belőle baj – vigyorogtam, mire Elena csak a szemét forgatta a gyerekességemen. Eközben a stewardess lassan a bemutató végére ért, ráadásul a gép is lassan kigördült a parkolóhelyéről.

- Végezetül megkérjük önöket, hogy kapcsolják be biztonsági öveiket, a lenyitható asztalokat csukják be, továbbá székeiket a felszállás idejére helyezzék függőleges helyzetbe. Kellemes utazást kívánunk. - Ennél a mondatnál egy pillanatra felfüggesztettem a játékot, hogy becsatoljam az övem majd gyorsan zsebembe rejtettem a telefont, látva, hogy az egyik légiutas-kísérő körbejárt, hogy ellenőrizze, mindegyik felső poggyásztartó megfelelően van -e becsukva.

A gép lassan gurult a kifutópálya irányába, maga mögött hagyva a terminált. Láttam Elenán, ahogy a pulzusa ugrásszerűen megnő a felszállás közeledtével, sőt, amikor a gép egyenesbe állt a kifutópályán, és hirtelen a sokszorosára növelve sebességét száguldott az aszfaltcsík vége felé, már érezni véltem hogy a szíve kiesik a helyéből. Rémülten kapaszkodott bele a karfájába, ahogy a repülő tovább növelte a sebességét, ami egy roppant hangos és kellemetlen zúgást idézett elő. Az ablakon kinézve mindössze egyetlen foltot lehetett látni, amivé a táj mosódott össze. Elenára pillantottam, aki éppen összeszorított szemekkel motyogott magában valamit, olyan erősen szorítva a karfát, hogy ujjai belefehéredtek. És egyszer csak a zúgás megszűnt, és egy lökéssel a gép elemelkedett a földtől.

- Első repülés, nemde? - kérdeztem a lánytól, aki meglepetésében, érezve, hogy felemelkedtünk, kinyitotta a szemét, hogy kinézhessen az ablakon.

- Igen – felelte szégyenlősen, mire én biztatóan rámosolyogtam.

- Hát, egyszer el kell kezdeni – mondtam neki, egy halovány mosolyt kapva cserébe. Ezután ismét visszafordult az ablakhoz és elképedve bámulta, ahogy távolodunk a repülőtértől és a földtől.

Először észre sem vettem, hogy még mindig őt bámulom, holott már félórája felszállt a repülő. Sejtettem, hogy nem stimmel velem valami. Damon Salvatore nem bámul csak úgy nőket. Vagy megszerzi, aki kell neki, tétovázás nélkül, vagy békén hagyja...de ilyen álmodozó tekintettel fürkészni...ilyet még sose tettem. Azt persze be kell látni, hogy gyönyörű volt minden tekintetben, és az arcáról, a mozdulatairól, a gyerekes rácsodálkozásból, ami szemeiben csillogott, le tudtam olvasni, hogy mennyire szöges ellentétek vele. Külsőre volt köztük némi hasonlóság – barna haj, barna szem, enyhe kreol komplexus -, mégis, ilyen extrém rövid ismeretség után is könnyedén megállapítottam, hogy mennyire más, mennyire csodálatos lélekben.

Sokáig nézett ki az ablakon, igyekezve magába szívni a repülés minden egyes kis rezdülését, minden pillanatot. Olyan volt, mint egy kisgyermek, akit először vittek el a szülei a vidámparkba. Ahogy visszafordult felém, egy széles mosoly díszítette szép arcát, és sütött róla, mennyire boldog. Egy pillanatra belegondoltam, milyen élete lehet, hogyha ennyi örömet tud okozni neki egy szimpla repülőút. Akkor még fogalmam sem volt, mi minden áll annak a lélegzetelállító mosolynak a hátterében.

- Ha jól látom, eddig élvezed – jegyeztem meg, mire ő kicsit szégyenlősen lesütötte a szemeit.

- Igen. Tudod, elég új ez nekem, meg minden...Még sosem ültem repülőn, még az államot sem hagytam el, nemhogy a kontinenst!

- Ó, szóval akkor nem New York a célállomás.

- Nem – rázta meg a fejét. - Olaszországba tartok, pontosabban Rómába. Gyerekkori vágyam volt oda eljutni, és most végre teljesítem. - A Róma szócska hallatán esküdni mertem volna, hogy felragyogtak a szemeim.

- Micsoda véletlen! Én is Rómába megyek! - újságoltam, észre sem véve a hangomban levő izgalmat.

- Tényleg? Úgy látszik, a világ tényleg nem elég kicsi – mondta nevetve, és láttam rajta, hogy osztja a lelkesedésem.

- Akkor te is az 5.10-es géppel mész tovább?

- Igen.

- Ez esetben nagyon úgy tűnik, hogy útitársak lettünk – vigyorodtam el, és legnagyobb örömömre viszonozta az arckifejezésem.

Így kezdődött az ártatlannak és felejtés céljából létrejött római kiruccanásom, ami aztán egyáltalán nem úgy sült el, ahogy azt előzőleg elterveztem. Mindenesetre már akkor tudtam, hogy a lány, akiről a keresztnevén kívül az égvilágon semmit nem tudtam, mindenképpen több lesz majd számomra, mint valaki, aki mellé leültem a New Yorkba tartó repülőn. És nagy szerencsémre ezúttal sem tévedtem.

2. rész >>>

És csapó. Igen, tényleg rövid lett, de úgy vélem, hogy kell egy kis belelendülés ebbe a történetbe. Mint azt korábban beharangoztam, a drámától ezúttal sem szabadulunk meg, azonban itt inkább a szereplőim lelki világára és gondolataira lesz kiélezve a kevésbé könnyed rész. Hiába, egyszerűen imádom belülről formálni a karaktereket, amit itt ki is fogok élvezni, azaz kvázi pszichológusként is fogok működni, aki megpróbálja helyrerakni főhősei életét.
Nagyon bízom benne, hogy tetszett és remélem úgy gondoljátok, jó irányba indultam el. :)