Összetörve - Prológus

És igen, itt van a legfrissebb Delena sztori, amit alig vártam, hogy megosszam veletek. Néhány hónappal ezelőtt jött az ötlet, és hamar papírra is került az első pár fejezet. Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Mindazok, akik olvassák a Végzetet, vagy bármelyik rövidebb szösszenetemet, az tudja, mire számíthat, így remélem, nem okozok majd csalódást és megfelelek az elvárásoknak.
Mielőtt belekezdenék, jeleznék pár dolgot. Az egyik az, hogy ez a prológus, azaz előszó RÖVID, tehát ne lepődjetek meg, ha túl hamar vége van. Úgy éreztem, kell egy bemelegítő, bevezető fejezet, mielőtt belecsapnánk a kaland közepébe. Érthető módon epilógus is lesz, folytatás azonban nem, mert a Végzet az egyedüli több évados fanfic, amit írok, és nem ezt nem is terveztem hosszabbra, mint 13-18 fejezet. 
A másik az, hogy ez egy nagyon Delena központú történet lesz, amit, gondolom nem bántok. Nyilvánvalóan szerepelnek majd benne elvétve általunk jól ismert karakterek, de ők sem olyan formában, ahogy azt megszokhattuk a sorozatban.
Végül pedig, a korhatárt jó pár fejezet erejéig 12-re szabom meg, ami később lehet, sőt, valószínű, hogy változni fog.
Na tehát, öveket becsatolni, és irány Mystic Falls! Jó utat! :)


Damon & Elena - Összetörve

Prológus
Indulás!

Kedves Naplóm,

életemben először hagyom magam mögött a szülővárosomat, Mystic Fallst. Soha nem éreztem magam ennyire szabadnak, mint most, és valamiért azt érzem, hogy meghoztam életem legjobb döntését. Tudom, hogy egy új, hihetetlen kaland vár rám és olyan élményekkel gazdagabban térek majd haza, amelyeket soha nem felejtek el.

Abban bízom, hogy talán ez az út segít elfelejteni mindazt, amit igyekszem oly mélyre eltemetni magamban. Éppen ezért is megyek egyedül, hogy könnyebben dolgozzam fel a történteket, hogy kicsit magamba nézzek, hol is rontottam el.

Nincsenek elvárások, normák és sablonok, amiket szembeállítanak velem. Végre nem kell tettetnem, hogy jól vagyok, nem kell egy más személyiség maszkját hordanom, elrejtve a valódi érzéseimet. Meg akarom ismerni azt, akivé váltam, és ki akarom tapasztalni, milyen az, ha az ember végre őszintén boldog.

Nem tudom, pontosan hová megyek, csak hagyom, hogy a szívem vigyen előre. És végre-valahára az lehetek, aki valójában vagyok; valaki, aki lenni akarok.

Elena elmosolyodott, majd becsúsztatta a táskájába a barna, bőrkötéses könyvecskét és lezárta a kézitáskát. Az összes csomagja – két kisebb táska és egy gurulós bőrönd – készen sorakoztak a szobájában, csak az indulásra várva. A lány sóhajtva végignézett rajtuk és újból belegondolt, mire is vállalkozott. De ezúttal sem bizonytalanságot, vagy megbánást érzett, hanem a szabadság mámorító, felszabadító érzését, azt, amit mindig is hiányolt az életéből.

Megragadta a táskákat, és lecipelte őket a lépcsőn. A nagynénje, Jenna és az öccse, Jeremy, már ott vártak rá.

- Készen vagyok – jelentette Elena, ahogy megállt előttük. Mindkettejük arcán aggodalom tükröződött, de Elena ezen már nem lepődött meg, hiszen elégszer próbálták meg lebeszélni őt erről az útról az elmúlt három hétben, mindannyiszor sikertelenül.

- Biztos el akarsz menni, Elena? - tudakolta Jenna, bár biztos volt benne, hogy ezúttal sem a kívánt választ fogja hallani. A gondolat, hogy el kell engednie unokahúgát teljesen egyedül egy idegen kontinensre nem éppen örömre adott okot.

- Igen, teljesen – viszonozta a lány. - Azt hiszem, ideje indulnom.

- Vigyázz magadra – búcsúztak mind a ketten. Elena megölelte őket és bátorítóan rájuk mosolygott. Pontosan tudta, mi a véleményük erről az „őrült kalandról”, de ezúttal nem hagyta, hogy lebeszéljék, hanem megengedte magának, hogy élje az álmait, és ne csak csukott szemmel lássa őket.

- Tényleg ezt akarom, higgyétek el. És ígérem, egy darabban visszajövök – mondta, és kilépett a ház ajtaján. Ahogy magába szívta a friss, reggeli levegőt, úgy érezte magát, mint egy madár, aki kiszabadult a kalitkájából. Szabad volt, és övé volt az egész világ, ami csak arra várt, hogy felfedezze.

- Vigyázz, világ, mert jövök! - suttogta vigyorogva, mielőtt beszállt volna a taxiba és elindult volna élete legnagyobb kalandjára.

XOXO

- Tuti nem gondoltad meg magad? - kérdezte Alaric, miközben figyelte, ahogy Damon bepakolja az utolsó dolgokat is a bőröndjébe. - Mármint tök egyedül, valahol a világban, hát, öregem, szerintem nem túl csábító.

- Szerinted – felelte Damon könnyedén. - Nekem viszont pontosan erre van szükségem. Ki kell szellőztetnem a fejem, de ez a város túlságosan kicsi és unalmas ahhoz, amire én vágyom.

- Értem. És ezért inkább fejest ugraszt a nagyvilágba. Mindemellett pedig itt hagyod a munkád, és nem érdekel, mi mindent művelnek az ellenfeleink, amíg te strandolsz valahol Európában.

- Pontosan.

- Felőlem csináld, ahogy jólesik. Nincs jogom beleszólni a dolgaidba – jelezte Ric, megadóan sóhajtva. Már rég letett arról, hogy lebeszélje Damont erről a hirtelen jött elmezavarról.

- Helyes – bólintott elégedetten Damon, majd átvetette a vállán a táskáját, és kezébe vette a bőröndöt. - Most pedig elmegyek. Vigyázz a lakásra, de nem akarom megtudni, hogy nőket viszel az ágyamba. Az magánterület.

- Nem fogok hozzá se érni az ágyadhoz – ígérte Alaric. - Te, Damon, és mit csináljak, ha ő keres?

- Amit akarsz – vont vállat Damon közömbösen. - Nem túlzottan érdekel.

Alaric bólintott, majd búcsúzóul megpaskolta barátja vállát.

- Jó utat, öregfiú.

Damon vigyorogva biccentett, majd csomagostul elhagyta a lakást. Odakint már várt rá egy taxi. Gyorsan bedobta a táskáit a csomagtartóba és bepattant a sofőr mellé.

- A reptérre – rendelkezett és végre hátradőlt, várva, hogy elhagyja a börtönét.

XOXO

Elena ámulva pillantott körül, miután belépett a terminálba. Még soha életében nem volt repülőtéren, ebből adódóan repülőn sem ült még soha. Elhagyni az országot, elmenni külföldre, világot látni – mindez álomnak tűnt oly sokáig. De most, itt állt a lehetőség kapujában, és úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki megkapta ajándékba egy csokigyár kulcsát. Miután gondosan szemügyre vett mindent, közelebb lépett az óriási, digitális táblák egyikéhez, hogy megkeresse a járata adatait. A New York-ba tartó gép, amire fel akart szállni, pontosan két és fél óra múlva indult. Így, mivel rengeteg ideje volt, Elena feladta a csomagjait, és elhatározta, hogy beül valamelyik kávézóba, ameddig megnyitják a kaput a géphez.

Miközben a cappucinoját iszogatta, elővette a kedvenc könyvét, amit útitársnak szánt a hosszú útra, ami előtte állt. Öreg, megviselt példány volt már, látszott rajta, hogy sokan, sokat olvasták. Teljesen belemerült a regénybe, olyannyira, hogy észre sem vette, hogy a hangosbemondó közzétette, hogy a gépének kapuja immár nyitva áll az utasok előtt. Végül a harmadik tájékoztatónál föleszmélt, és ijedten vette észre, hogy nem maradt túl sok ideje a beszállásig. Villámgyorsan felkapta a cuccait és a kapu irányába sietett. Próbált a lába elé nézni, hiszen jól ismerte magát: az a típusú ember volt, aki könnyedén képes volt a saját lábában is elbotlani. Azonban mivel annyira odafigyelt a lépteire, észre sem vette, hogy valaki hasonló sebességgel közeledik a másik irányból. Így kissé váratlanul érte, hogy hirtelen tiszta erejéből nekiment valakinek. Az ütközés erejétől hátraesett, és elejtette a kézitáskáját. Kicsit érezte, hogy sajog a feje, de nem érzett túl nagy fájdalmat, a szíve ellenben hevesebben vert a megszokottnál, amit a meglepetés számlájára lehetett írni.

- Uramisten, ne haragudjon – szabadkozott, gyorsan összeszedve a táskájából kiszóródott holmikat.

- Nem, én kérek elnézést – felelte egy lágy, szórakozott hang, melynek tulajdonosa éppen felé nyújtotta a könyvét, amit szintén elejtett. - Ez a magáé.

- Köszönöm – felelte Elena kicsit még mindig idegesen, majd fölpillantott, hogy szemügyre vegye az előtte térdelő fiatalembert. És abban a pillanatban, hogy tekintetük találkozott, Elena tudta, hogy az élete soha többé nem lesz olyan, mint amilyen valaha is volt.

1. rész >>>

Ennyi fért bele ebbe a rövidke előszóba. Remélem, eddig tetszett a történet  és a kiinduló gondolat is. Nemsokára jön az első rész, ami jóval hosszabb és kifejezőbb lesz.