2x15 Ösvények

Korhatár: 16

Újabb késésem miatt inkább nem is szólalok meg. Élvezzétek.

XV. fejezet – Ösvények

Hiába volt sötét az éj, a tengernyi gyertya apró, fényes lángja mégis tökéletesen megvilágította a kis rétet, tökéletesen meghitté varázsolva ezzel a természet egy aprócska szegletét.

Egy kellemes, finom vacsora után Elena Damon ölében ült kedvenc fájuk tövénél, felsőtestével szerelme mellkasának dőlve, miközben fejét a vállán nyugtatta. Egyik kezével lazán átfogta Damon nyakát, míg a másikat összekulcsolva tartotta a srác baljával. Kissé hideg, csípős szél fújt, ezért Damon, habár tudta, hogy Elena vámpírként immár nem tud fázni, levette a dzsekijét, és védelmezően a vállára terítette. Elena elmosolyodott a gesztus szimbolikusságán, mélyen belélegezve annak finom anyagából áradó ismerős illatot, ami ellenállhatatlan keveréke volt a whiskynek, a dzseki kiváló bőr anyagának, és Damon üde, letaglózó illatának. Ennél mámorítóbb parfümre még ha akart volna sem vágyhatott. Tökéletes harmónia uralkodott köztük, szavakra már régóta nem is volt szükségük, hogy megértsék egymást. A beszéd elévült része volt a kommunikációjuknak, túl egyszerű, amely nem volt képes felemelkedni a szerelem ilyen magas szintjeire. Volt, hogy bár egyedül voltak, közel egymáshoz, mégis csak a gondolataikban beszélgettek, hiszen úgy sokkal képszerűbb volt minden, mintha szóban leírták volna az adott témát. De egyszerű, ártalmatlan mozdulatokból is tudtak olvasni, akárcsak egy pillantásból vagy arckifejezésből. Olyannyira egy húron pendültek, hogy észre sem vették már, hová is fejlődött a kapcsolatuk azalatt a rövidnek nevezhető fél év alatt, amit együtt töltöttek.

- Amíg távol voltam, sokat gondolkodtam rajtunk – szólalt meg Damon, megtörve a hosszú óráknak tűnő csendet. - És az jutott eszembe, hogy még nincs túl sok konkrét elképzelésünk az esküvővel kapcsolatban – mondta, miközben szabad kezével Elena hátát simogatta. A válasz azonban váratott magára, s Damon rögtön érezte, hogy valami nincs rendben a lánnyal.

- Nézd, Damon – kezdte végül Elena, úgy fordítva fejét, hogy pontosan a szemébe nézhessen. - Én is gondolkodtam és arra jutottam, hogy ez az időszak nem a legalkalmasabb egy esküvőre. Legalábbis nem a mi esküvőnkre. Annyi rossz történt mostanában és annyi feltáratlan kérdés és rejtély foglal le most bennünket...

- Arra nem számíthatunk, hogy valaha is lesz olyan idő az életünkben, amikor huzamosabb ideig békében lehetünk – vetette ellen Damon, de hangjában nem volt szemrehányás.

- Tudom. De ez most a szokásosnál is zűrösebb, nem gondolod? Itt ez az egész vadász-dilemma, ráadásul Tyler halála is... Tudom, hogy nyári esküvőben egyeztünk meg, és hidd el, nincs nagyobb vágyam annál, hogy egy nap a feleségednek mondhassam magam, azonban nem ez a megfelelő idő – magyarázta Elena, kicsit könyörgőre fogva a hangját. Mivel Damon nem felelt, ezért folytatta.

- Kérlek, ne gondold azt, hogy már nem szeretlek...Napról napra jobban szeretlek, már ha ez lehetséges egyáltalán. Viszont úgy gondolom, hogy várjunk még, mert nem akarom alább adni a tökéletesnél – fejezte be, kétségbeesetten keresve Damonnel a szemkontaktust, aki azonban kerülte a pillantását. Elena óvatosan az arcára helyezte kezeit, így kényszerítve őt arra, hogy a szemébe nézzen.

- Damon...?

- Jó – mondta hirtelen Damon.

- Micsoda? - értetlenkedett Elena.

- Azt mondtam jó. Ha te úgy gondolod, hogy várjunk az esküvővel, akkor belegyezem.

- Komolyan?

- Ez miért olyan meglepő? - vonta fel a szemöldökét Damon, úgy fordítva a lányt az ölében, hogy pont szembe legyenek egymással.

- Hát, azt hittem, mérges leszel és elkeseredett – felelte Elena őszintén.

- Valóban nem örülök neki, de ha ezért valakire mérges vagyok, az a szituáció, amiben megint sikeresen belecsöppentünk. Rád egyszerűen nem tudok haragudni, azt pedig, hogy szeretsz, már nagyon régen nem vonom kétségbe. Viszont ajánlok neked egy alkut.

- Alkut?

- Olyasmit. Tudod, az is eszembe jutott, hogy mielőtt egyáltalán összeházasodnánk, nem ártana összeköltözni. Mármint, nem csípem túlságosan, hogy még mindig nem élünk együtt – fejtette ki álláspontját Damon.

- Gyakorlatilag teljesen olyan, mintha együtt élnénk – ellenkezett Elena. - Szinte minden éjszakát együtt töltünk, oké, az igaz, hogy nálad, hol nálam, de ez nem változtat a tényen, hogy sülve-főve együtt vagyunk.

- Ez igaz, de azt szeretném, ha lenne egy hely, amit a magunkénak tudnánk nevezni.

- Akarsz venni egy házat?

- Nem éppen...hanem arra szeretnélek kérni, hogy költözz hozzám – bökte ki végül a kérdést Damon, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust.

- Jó – felelte egyszerűen Elena, visszhangozva Damon korábbi szavait. Damon arcán a válasz hallatán szinte rögtön megjelent az a sugárzó vigyor, ami olyan gyönyörű volt rajta. Kicsit közelebb hajolt az ölében ülő lányhoz, s egy lassú, gyengéd csókot lehelt az ajkaira. Mikor elváltak, homlokaikat egymásnak támasztva mosolyogtak egymásra, tökéletes tudatában annak, hogy közös életük egy újabb mérföldkövéhez értek.

- Szeretlek – suttogták egyszerre, s a fény, ami mindkettejük tekintetében táncolt, ugyanerről az érzésről állított tanúbizonyságot.

Még egy ideig üldögéltek így, tökéletes harmóniában. Aztán, amikor már nagyon későre járt, hazaindultak.

- Hová? - érdeklődött Damon, amikor visszatértek a városba.

- Hozzád – válaszolta a lány. Hamarosan meg is érkeztek a Salvatore-házhoz, ahol teljes sötétség uralkodott. A pár teljesen gyanútlanul sétált be az épületbe, de amikor Damon felkapcsolta a világítást a nappaliban, mindketten egy hatalmasat ugrottak, annyira megijedtek. Jenna és Logan feküdt a nappali kanapéján, szenvedélyesen csókolózva; ruhájuk nagy része még rajtuk volt, de látszott, hogy már azokat is eléggé lekívánták magukról. Amint meglátták Damont és Elenát, akik döbbenetükben azt se tudták, mit mondjanak, egy szempillantás alatt szétváltak, szaporán lélegezve.

- Elena... - kezdte Jenna, visszarángatva magára ruhája pántját. - Ez nem az, aminek látszik!

- Öhm... - dadogta Elena. - Folytassátok csak! - határozta el magát, majd sarkon fordult, és kiment a házból, maga után rángatva a vigyorgó Damont, akinek azért ég futotta egy kacsintásra Logan irányába.

- Ötlet elvetve – közölte Elena, amint visszaültek a kocsiba. - Menjünk hozzám.

- Kicsit sokkoltnak tűnsz – nevetett Damon.

- Dehogyis! Csak ő mégis a nagynéném...így vagy úgy. De nyugi, nem álltam meg a fejlődésben.

- Hát, sajnálom, hogy elkeserítelek, de már megálltál.

- Nem úgy értettem – forgatta szemét barátja gyerekességén Elena. Hamar megtették a rövidke utat a Gilbert-házig, remélve, hogy ott nem fognak egy turbékoló szerelmespárba belebotlani, tekintettel arra, hogy ezt a szerepet ők akarták betölteni. Szerencsére egy lelket sem találtak a házban, ugyanis Jeremy Bonnie-nál töltötte az éjszakát. Szóval, övék volt az egész ház, és ha azt mondom, ezt kis is használták, akkor nem az alvásról beszélek.

XOXO

Az első dolog, amit Caroline érzékelt a külvilágból, az a nagyon is puha ágy volt, amiben mélyen belesüppedve aludt idáig. Aztán, ahogy lassan magához tért, meghallotta a madarak vidám reggeli dalát, ami vidáman, gondtalanul színezte ki a csendet, ami eddig uralkodott körülötte és az elméjében egyaránt. A párna, amin a feje nyugodott, méretes volt és elképesztően kényelmes, szinte habos. Caroline kinyitotta a szemeit, hogy körülnézzen, azt remélve, hogy a szobája jól ismert falait pillantja majd meg. És ekkor felsikoltott, ugyanis a szoba, ahol feküdt, teljesen ismeretlen volt számára. Szinte azonnal, vámpírsebességet használva kipattant az ágyból, lihegve támaszkodva az ajtóhoz.

- Nyugalom, Caroline – motyogta lehunyt szemekkel. - Beszív, kifúj...beszív, kifúj! - ismételgette. Ahogy szépen, lassan lenyugodott, elkezdtek derengeni neki az előző éjjel eseményei. Emlékezett rá, hogy elment a Grillbe, hogy randizzon mexikói szerelmével, a tequilával. Aztán nemcsak a latin szépfiúval került közelebbi kapcsolatba, hanem egy másik, francia macsóval, a konyakkal is, s a késő éjjeli randira az olasz szívtipró, a Martini tette fel a koronát. Rémlett neki valami Klausról is, ahogy a karjaiban cipelte ki a Grillből. Ezután ellenben már semmire sem emlékezett, csak sötétségre, csöndre, értelmetlen gondolatokra, homályra, az alkohol mámorára...és a fájdalom marcangoló, felemésztő létezésre, ami folyamatosan szaggatta éles tépőfogaival sebzett lelkét. Lassan az ablakhoz lépdelt, és kitárta azt, hogy megszemlélje, valóban a Mikaelson-villába sodorta -e a mostanában nem túlságosan kegyes kedvében lévő végezte. A kilátás lélegzetelállító volt: egy hatalmas, tökéletesen rendben tartott parkot látott maga előtt, amely nemcsak ezer színben pompázó, illatos virágok kavalkádjából és gyönyörű, teljesen egyenesre vágott sövényből állt, hanem fákból, bokrokból, amelyek itt-ott afféle hangulatos lugasokat képeztek, jó pár darab, különböző méretű szökőkútból, amelyek minden bizonnyal egy meghatározott geometriai alakzatot formáltak meg helyzetükkel, illetve kisebb-nagyobb, mitológiai és bibliai szereplőket ábrázoló szobrokból és pazarul kivitelezett, mutánsnak tűnő vízköpőkből.

Úgy érezte magát, mintha egy XVII. századi kosztümös film kellős közepébe csöppent volna.

Miután végül elszakította pillantását a paradicsomnak tűnő kertről, visszafordulva észrevette, hogy az egyik karosszéken pár darab női ruha pihent, gondosan összehajtogatva. Elmosolyodott a figyelmességen, amit minden bizonnyal Klausnak tulajdoníthatott. Elgondolkodva, megfontoltan öltözött fel, egyenként szabadulva meg koszos öltözetének darabjaitól, úgy érezve, hogy a ruha levetésével az előző nap mocskát is eltüntetheti magáról. Ezután elhatározta, hogy felfedezőútra indul, habár célja nem teljesen az volt, hogy bejárja a több ezer négyzetméteres házat, jobban mondva palotát, hanem, hogy megtalálja Klaust.

Furcsa, ambivalens, kiismerhetetlen érzések kavarogtak benne az előző este után, amikor is az alkohol mámorától aléltan sikerült teljesen kiszolgáltatnia magát Klausnak. A hibrid azonban, habár megtehette volna, hogy kihasználja, hogy a lány egy világraszóló ivászat következtében hullarészegre itta magát, nem tett egyebet, mint gondoskodott róla, lefektette egy kényelmes ágyba, sőt, még ruhákat is kikészített számára. Holott bármit tehetett volna vele, amit csak akart, s Caroline minden bizonnyal még tiltakozni sem lett volna képes hála a szervezetébe ügyesen bejuttatott töménytelen mennyiségű szesznek.

Annak ellenére, hogy már korábban is minden erejével küzdött ellene, nem tudta többé letagadni a vonzalom létezését, amit Klaus iránt érzett. Pedig Klaus nem volt olyan rejtélyes, nyálcsorgatóan szexi playboy, mint Damon; nem volt a jófiú szerepében tetszelgő, belső démonjaival küzdő, önmarcangoló örök tinédzser, mint Stefan; nem volt kedves, gyengéd, jószívű és törődő, mint Matt; és nem volt olyan sem, mint Tyler. Ó, drága Tyler!, sóhajtott fel. Senki sem volt hasonlítható hozzá, így Klaus sem. Nem lobogott benne annyi szenvedély, olyan önzetlenség, ami arra késztette Tylert, hogy föláldozza a saját életét a lányért, akit mindennél jobban szeretett.

Klaus nem hasonlított senkire, akivel valaha is találkozott, mégis volt benne valami a kisfiús félmosolyon kívül, ami késztette Caroline-t, hogy egy-egy elrejtett pillanatban lopva legeltesse szemét azon a jóvágású, karakteres arcon. Jóval több volt ő annál a kegyetlen, hidegvérű gyilkosnál, akinek mutatta magát, és sokkal több érzés fért meg abban a szívben, amit teljesen érzelemmentesnek mutatott a külvilág számára. Azonban Caroline átlátott ezen a hűvös álcán, a rideg gonoszság vékonyka maszkán, amivel elfedni próbálta valódi önmagát. Hiába próbálta lelke mélyére száműzni lelkének összetört, megsebzett, több sebből vérző, megbántott darabkáit, a múlt, az évezredek még mindig fájó tüskéit és emlékeit, mindez nagyon hamar a felszínre tört, akárhányszor alkalma volt közelebb férkőzni Caroline-hoz.

Halkan, mezítláb járta be az óriási házat, járt szobáról szobára, érzékeny fülével egy aprócska zaj után kutatva, ami alapján megtalálhatja a házigazdát, azonban saját, egyenletes légzésén, és ruhái csendes neszén kívül semmit sem hallott. Végül, néhány perc céltalan barangolás után egy szinte elenyészően halk hangot, ami azért elég hangos volt ahhoz, hogy elinduljon az irányába. Egy emelettel feljebbről érkezett. Felérve a lépcsőn, rögtön az első útjába eső szobába vezetett az útja, s amint belépett, felismerte a helyiséget, amit egyszer még Klaus maga mutatott meg neki, még a Mikealson család bálján. Ez volt az ős festőszobája, ahol már elkészült alkotásait tárolta, és ahol további festményeken dolgozott a szabadidejében. Afféle búvóhely volt számára a külvilág elől, egy hely, ahol valóban maga lehet, ezért is volt nagy dolog a részéről, hogy beavatta Caroline-t ebbe a titokba. A lány azonnal megpillantotta Klaust, aki egy ecsettel a kezében állt egy vászon előtt, s minden bizonnyal úgy beletemetkezett az alkotás világába, hogy még lélegezni is elfelejtett. Óvatosan, hangtalanul közelebb lopódzott hozzá, nehogy az ős észrevegye, majd lábujjhegyre állt, hogy a férfi válla fölött kikukucskálva szemlélje meg a készülő festményt. A kép már majdnem készen volt, legalábbis így tűnhetett a laikus szemlélő számára. Egy szomorú, elhagyatott téli tájat ábrázolt: kopasz, hófedte fákat, szürke, rideg égboltot, mely egyértelműen egy hatalmas hóvihar ígéretét hordozta magában, és egy befagyott tavat, melynek partján egy fekete ruhába öltözött ember ült, lehajtott fejjel meredve a sima, csillogó jégtükörre előtte. Az egész kép olyan melankolikus, fájdalmas, elszomorító hangulata, amely Caroline szerint Klaus lelkivilágának tökéletes metaforája volt. A szomorú hangulat, a készülődő vihar, az elhagyatottság, és magányos alak – tökéletesen testesítette meg az ezeréves hibridet.

- Tetszik? - szólalt meg ekkor halkan Klaus, mire Caroline ugrott egyet ijedtében, hiszen azt hitte, Klaus nem vette észre. Eközben az ős megfordult, arcán egy kis mosollyal. Úgy tűnt, egyáltalán nem haragudott, hogy Care megzavarta a festés közben.

- Öhm...igen – felelte végül a lány, szégyenlősen lesütve a szemét. Klaus ellenben nem hátrált, továbbra is őt nézve, ajkán azzal a kisfiús mosollyal.

- Tényleg? És mit gondolsz róla?

- Azt, hogy kifejező, pontosabban tökéletes ábrázolása a magánynak. Az az ember a tónál, maga az egyedüllét, a szeretetéhség. A tél is az egyedüllét szimbóluma, a sivár, rideg valóság, szöges ellentétben a nyárral, a szeretet megtestesítőjével. Ez a férfi szomorú és elkeseredett, mert hiába keresi minden erejével a boldogságot, az elfogadást, a szeretet, nem leli sehol sem. Úgy érzi, értelmetlen az élete, hogy bármit tesz is, fölösleges és hiábavaló, mert nincs, akivel megossza a gondolatait, az érzéseit, a bánatát, az örömét. Ezért, belefáradva az örökös keresésbe, erőszakhoz folyamodva akarja megvalósítani az álmait, ezt jelképezi a vihar.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire értesz a művészethez – suttogta Klaus, egészen közel lépve Caroline-hoz, olyannyira, hogy testüket alig pár centiméter választotta el egymástól. Tekintetük összefonódott, de a két kék szempárból mégis teljesen különböző érzelmek sugároztak. Az egyikből riadtság, félelem, tagadás, azonban nem lehetett benne szem elől veszíteni a vonzalom jelenlétét, mely az előbbieknek is az okozója volt; a másik szempárban ellenben az odaadás egy egészen különleges formája csillogott, a vágy, a csodálat és az álmodozás egy egyedi keverékével fűszerezve. Hosszú másodpercek teltek el, melyek inkább óráknak látszottak, s melynek végén Caroline sütötte le a szemét, mélységes zavarban érezve magát a kontaktus miatt. Még érezni vélte Klaus leheletét a bőrén, mely enyhén borzongásra késztette, de igyekezett ezeket az érzelmeket legyűrni magában, megküzdeni velük. Ezért végül védekezésképpen, hogy megóvja magát egy esetleges meggondolatlanság következményeitől, hátrébb lépett.

- Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy hazamenjek – dadogta, fülig pirulva, lesütött szemekkel.

- Várj, ne menj még! - tartotta vissza Klaus, letéve az ecsetet. Gyorsan megmosta a kezét, majd megtörölközött és közelebb sétált a lányhoz, de nem ment annyira közel, hogy zavarja a magánszféráját. - Szerettem volna megmutatni neked a kertet. Van egy gyönyörű rész hátul, ahol nagyon szép rózsák nőnek. Szerintem tetszene neked. - Caroline hitetlenkedve felpillantott, meglepetten figyelve fel a tényre, hogy Klaus egyáltalán törődik olyan békés, egyszerű dolgokkal, mint a kert vagy a rózsák. Nem tudta, mit gondoljon. Kicsit bűntudata volt, hiszen még mindig gyászolta Tylert, teljes szívéből, s az iránta érzett szerelem és szeretet nem kopott el egy kicsit sem az eltelt idő alatt, éppen ezért is érezte úgy, hogy az ő lényegében az ő emlékét mocskolja be azzal, ha máris másik férfiak társaságát keresi. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy ez egy teljesen ártalmatlan dolog, bármiféle kötöttségek nélkül, hiszen csak egy séta. Semmi több. Másrészt pedig Tyler sem akarná, hogy örök bezártságban élje le az előtte álló örökkévalóságot. Viszont abban sem volt biztos, hogy a szíve, amelyen még volt a gyász húsbavágó sebe, képes lesz -e majd újra nyitni a másik nem irányába, képes lesz -e újra szeretni valakit, őszintén, tisztán, feltétel nélkül.

Fogalma sem volt, mennyi időt tölthetett el így, gondolataiba merülve, végül azonban meghozta a döntést.

- Menjünk akkor. Szeretem a rózsákat – felelte, mire Klaus ajkai ismét felcsillant az a csibészes félmosoly, amely egy pillanatra ártatlanná, egyszerűvé varázsolta.

- Csak Ön után, hölgyem – mondta, színpadiasan az ajtó felé mutatva kitárt karjával, majd követte a lassan kisétáló lányt, az örömnek egy eddig ismeretlen érzésével szívében.

XOXO

Stefan már a teljes idegösszeomlás határán volt. A könyvnek ugyanis nyoma sem volt bárhol kereste is. Az összes lehetséges forrást felkutatta, megkereste az összes általa ismert boszorkányt és varázslót, s kiből erőszakkal, kiből fenyegetéssel, de mindből kiszedte, hogy fogalmuk sincs, merre találhatja meg azt a könyvet. Viszont az is hamar világossá vált számára, hogy egy nagyon nagy értékű, ősrégi kötetről lehet szó, hiszen minden egyes boszorkány arca gyanús módon megváltozott, amikor részletes leírást adott nekik a könyvről. Azt ugyan egyikőjük se tudta, kinél lehet, de az biztos, hogy az a valaki nagyobb hatalmat tart a kezében, mint gondolná.

A fiatalabb Salvatore tehát elkeseredetten hajkurászta legújabb prédáját, ám ezúttal korántsem azért, hogy átadja valamilyen módon a zaklatójának, hanem, hogy megzsarolja vele. Terve tulajdonképpen készen állt: amint megszerzi a könyvet, alkut ajánl az üzenetek küldőjének, miszerint amennyiben felfedi kilétét, megkaphatja, amit akar. És ez elég igazságos ajánlatnak tűnt, legalábbis Stefan szerint.

Szóval, mindössze annyi volt már hátra hogy megszerezze a hőn áhított könyvet. Ez azonban egyelőre lehetetlen küldetésnek bizonyult, még egy vámpír számára is. Éjt nappallá téve törte rajta a fejét, hol is találhatná meg a könyvet, azonban nem jutott semmire. Máson sem bírt gondolni, mint erre, szinte már mániákusan keresve a megoldást a rejtélyeire.

Aztán egyszer csak bevillant, amikor egyszer, újra meg újra, lerajzolta egy darab papírra a jelet, ami elvileg a könyv borítóját díszítette. És ahogy bámulta a különböző firkákat, leesett neki, minek a szimbólumát keresi. Ovális alakzat, piros kő. Azonnal tudta: a nyakláncról van szó, amit Elenának adott, s ami eredetileg Rebekah-é volt, mielőtt az ős elvesztette volna valamikor a 20-as években. Mivel azonban fogalma sem volt arról, hol is van tulajdonképpen a nyaklánc, csak egy lehetősége volt: hazamenni Mystic Fallsba, és kideríteni, mi lett vele. Onnan pedig egyenes út vezet a könyvhöz. Így Stefan rögtön fogta magát, kocsiba pattant, meg sem állva szülővárosáig remélve, hogy ott nemcsak egy ideges bátty, hanem reményei szerint egy idáig megfejtetlen rejtély megoldása is tárt karokkal várja majd.

XOXO

Hangos kopogás hallatszott a Bennett-ház ajtaján. Bonnie felsóhajtott, feltápászkodva a kanapéról, hogy kinyissa az ajtót.

- Sziasztok! - köszöntötte Damont és Elenát, amint megpillantotta őket a nyitott ajtó előtt kézen fogva állva. - Gyertek csak be! - tette hozzá barátságosan, beinvitálva barátait.

- Jeremy merre van? - érdeklődött Elena. - Csak mert úgy tudtam, itt töltötte az éjszakát.

- Még most is itt van – nevetett Bonnie. - Benn van a szobában és alszik. Totál kiütve, mint egy darab fa.

- Eléggé lefáraszthattad az éjjel, Boszi – jegyezte meg vigyorogva Damon, mire Elena rögtön jó alaposan belekönyökölt az oldalába, Bonnie viszont csak a szemét forgatta.

- Úgy reggel hét körül feküdt le, mert fogadtak Mattel, hogy nem lesz képes az összes Star Wars filmet egyszerre végignézni.

- Na és sikerült neki?

- Amint látod, igen – mosolyodott el a boszorkány. - Egyébként mi járatban vagytok?

- Az igazság az, hogy kérdezni szerettünk volna valamit tőled – kezdte Elena, lehuppanva Damon mellé a kanapéra. Bonnie egy biccentéssel jelezte, hogy folytassa. - Az utóbbi időben sokat gondolkodtunk dolgokon – folytatta, jelzésértékűen megfogva Damon kezét.

- Azt tapasztaltuk, hogy furcsa dolgok történnek velünk, – vette át a szót Damon – bár ezt bizonyára te is tudod. Elena képes volt meghallani több ezer kilométerről a gondolataimat, sőt, még egy igézetet is meg tudod törni a saját erejéből. Én a legutóbb szó szerint éreztem az ő fizikai és lelki fájdalmait, mintha össze lennénk valamilyen furcsa módon kapcsolva. Mindennek tetejébe Elena be tudott jutni Connor fejébe, és olyan dolgokat láttatott, éreztetett vele, amilyeneket csak akart. A lényeg az, hogy arra gondoltunk, neked esetleg lehetne erre egy magyarázatod. - Bonnie figyelmesen hallgatta a beszámolót, mélyen elgondolkodva a hallottakon.

- Már agyaltam ezen korábban – mondta végül. - Aztán pár nappal ezelőtt véletlenül belebotlottam egy könyvbe, amit eddig nem is használtam. Azt hiszem, még Luka Martintól kaptam. Megmutatom – ajánlotta fel, és egy pillanatra el is tűnt, hogy megszerezze a könyvet. Nemsokára visszatért. - Egy úgynevezett vér általi kötelékre bukkantam – magyarázta. - Ez azoknál a vámpíroknál jöhet létre, akik saját akaratukból táplálkoztak egy olyan fajtárs véréből, akihez mélyebb érzelmek fűzik. Szerintem ez egy különleges formája az örömszerzésnek, tehát nemcsak táplálkozásról szól. Az itt a kérdés, hogy ti csináltatok már -e ilyesmit.

- Igen – vágta rá Damon szinte rögtön. - És pontosan mit is jelent ez a kötelék?

- Azt én sem tudom – válaszolta Bonnie. - Annyit ír róla a könyv, hogy ezek a párok közti szerelmi kötelék nagyon különleges, mert a vér által lett megkötve, ami elszakíthatatlanná teszi. Ezáltal a két vámpír egymáshoz van kötve érzelmileg, de egy ilyen csak akkor között jöhet létre, ha mindkét fél komolyan érez a másik iránt, és önként vállalkozik erre a „vércserére”. Emellett ezek a vámpírok sokkal intenzívebben érzik a másikat, és képesek egyesíteni az erejüket. Gondolom, kitaláltátok, hogy elég ritka az ilyesmi. - Damon és Elena összenézett, s habár mindkettejüknek tetszett a teória, nem érezték teljesen magukénak a leírást.

- És mi van azzal, amit Elena művelt? Bejutni más fejébe, és érzelmekkel megbénítani az áldozatot? Ilyennel még sosem találkoztam – vetette ellen Damon.

- Ilyesmit nem említ a könyv, bár őszintén szólva nem túl bőbeszédű ezzel az egésszel kapcsolatban.

- Van abban a könyvben még bármi a vámpírok között létrejövő kapcsolatokról? - kérdezte Elena.

- Lássuk csak... - lapozta fel Bonnie a könyvet. - Áldozat és gyilkos; teremtő és újszülött; egy azonos vérvonal tagjai – sorolta a boszorkány, aztán egyszer csak elhallgatott.

- Mi az, Bonnie?

- Azt hiszem, tudom – kiáltott fel, a két vámpír elé tolva a kinyitott könyvet. Damon és Elena közelebb hajoltak, hogy szemügyre vegyék a könyvet, majd szinte egyszerre tört ki belőlük a meglepetés sóhaja.

- Lelki társak?!

A következő rész tartalmából... 
Amíg Damon, Elena és Bonnie tovább fejtegetik a különleges kötelékek témáját, Stefan hazaérkezik, megszállottan keresve a nyakláncot. Azonban egy nem várt üzenet miatt rájön, egyedül nem lesz képes szembeszállni a zaklatójával, ezért úgy dönt, bevonja Rebekah-t is őrült tervébe.

16. rész >>

Ha még ezek után is velem tartotok és még véleményetek is van, bátran írjátok meg. Tömjétek a múzsát a gondolataitokkal.