Always and forever - 3. Pókvacsora

Sziasztok! Lassan, de biztosan alakulnak a dolgok a jelenben, míg a múltból is egyre többet láthatunk, hiszen most két különböző emléket is tartalmaz a fejezet. Jó olvasást!

10. század:

- Ne csináld már bátyó, ez idegesítőbb, mint a szomszéd néni dadogása – fakadt ki Kol, lecsapva a földre a botot, amivel eddig különböző ábrákat firkált a porba.

Haragos tekintettel meredt Klausra, aki az udvar végében álló kis pajta oldalának támasztott háttal, felhúzott térdekkel ült, és egy hosszú vasrúddal csapkodta ütemesen a mellette heverő, fából összetákolt, leselejtezett dobozka tetejét. A fiú azonban ügyet sem vetett a méltatlankodóra, folytatta a halk dudorászást, és a ritmikus csapkodás sem maradt abba.

Kol mérgesen emelkedett fel, és indult el a magába vonult, zajongó bátyja felé, valószínűleg azzal a céllal, hogy elvegye tőle valamelyik zajkeltő eszközt, ezzel megszüntetve az idegesítő hangok lehetséges folytatódását. Már épp nyúlt a vascsőért, de Klaus elrántotta előle, jelezvén, hogy ő bizony nem szándékozik odaadni azt. A kisfiú előrehajolt, és megragadta a rúd végét, majd rángatni kezdte. Bátyja azonban erősebb volt nála, így a reménytelen küzdelem hamar abbamaradt, és Kol durcásan, csalódottan adta fel, tudván, hogy más módszerekhez kell folyamodnia.

Tehát odasétált Finnhez és Elijah-hoz, akik kicsivel odébb próbálták rávenni a család öreg, tömzsi kis kecskéjét, hogy pár méterrel arrébb folytassa kora délutáni szunyókálását, ők ugyanis pont azon a viszonylag egyenletesre taposott földdarabon szerettek volna labdázni. Az üreges fagolyót apjuk hozta egy hosszabb vadászatról, és azt állította, máshol ilyenekkel szórakoznak a gyerekek szabadidejükben. Azt is mondta, hogy dobálni kell egymásnak. A srácok furcsán néztek rá eleinte, de nemsokára valóban ez lett az egyik kedvenc játékuk.

A vén kecske azonban semmi hajlandóságot nem mutatott a mozgásra, így mikor Kol odalépett fivéreihez, azok épp eltökélten taszigálták szegény jószágot, noha látszólag egy centivel sem sikerült odébb tolni.

Mikor öccsük megállt mellettük, abbahagyták a fiúk a nagydarab, lusta állat lökdösését és noszogatását, majd kérdő tekintettel fordultak az immár gunyorosan vigyorgó Kol felé. A háttérben Klaus tovább csapkodta a dobozt a rúddal, egyre összetettebb ritmusgyakorlatot alkotva magának.

- Elijah szólj már rá Klausra, hogy hagyja abba ezt a zajongást – nézett fel Kol kérlelő tekintettel legidősebb bátyjára. – Rám nem hallgat, de rád biztos fog – jelentette ki teljes meggyőződéssel, és bizakodva várta, hogy Elijah megmozduljon, és elhallgattassa végre a ricsajt.

A fiú azonban csak állt, és összehúzta a szemét, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, ami erősebb gondolkodást igényel. Majd hirtelen elmosolyodott, és diadalmasan összecsapta két kezét. Két öccse kérdően felvonta szemöldökét, szinte ugyanolyan arckifejezéssel nézve Elijah-ra. Ilyenkor igazán hasonlítottak egymásra.

Azonban a válaszra hiába is vártak, sőt, mire felocsúdtak, bátyjuk már félúton volt a ház felé. A két fiú tanácstalanul összenézett, majd elindultak Elijah után, kíváncsian várva, mi juthatott az eszébe, ugyanis általában jó ötletei voltak. Talán lefoglalja valamivel Klaust, és annak így már nem lesz kapacitása a zavaró zajongásra? Remélhetőleg így fog történni…

Egyszerre léptek be a konyhába, ahonnan zörgést hallottak, és valóban ott találták Elijah-t, amint a falra akasztott kampókon függő edények közül válogat, látszólag össze-vissza, különösebb szempontok nélkül. A már kiválasztott üstök és tálak egy kis kupacot képeztek mellette a földön, sem méretben sem alakban nem mutatva semmi hasonlóságot egymással.

Kol és Finn még jobban összezavarodtak, így az ajtóban megtorpanva várták, hogy bátyjuk elmagyarázza a helyzetet. Elijah lekapott még pár fakanalat az asztalról, majd felmarkolta az eszközök nagy részét, és elindult kifelé. Kénytelen volt megállni a küszöb előtt, ugyanis öccsei elállták az utat.

- Gyertek, hozzátok utánam a többit, ki az udvarra, ott majd elmondom – utasította őket, és az így szabaddá váló ajtón át távozott a konyhából. A két fiú pedig, még mindig kissé meglepetten, odarohant a maradék pár edényhez, felkapták őket, és futottak ki Elijah után, hogy végre kielégíthessék kíváncsiságukat.

Mikor már az összes tál, kondér, kanál, és még a pajtából pár doboz egy kupacban hevert a négy fivér mellett, és a nagy felfordulásra Klaus is abbahagyta a csapkodást és dudorászást, hogy érdeklődve szemlélje a fejleményeket, Elijah végre hajlandó volt elárulni, mire volt jó mindez.

- Arra gondoltam, hogy ha mind beszállunk, együtt tudunk zenét csinálni – tért rögtön a lényegre, majd meg sem várva, hogy bármelyik öccse tiltakozhasson vagy helyeselhessen, azt is elmondta, miért. – Klaus adta az ötletet, és tudom, hogy téged, Kol, nagyon idegesített, de valószínűleg csak azért, mert nem te csináltad. – Látta a fiú arcán, hogy tiltakozna -, hiába, az igazság, főleg ilyen nyíltan, nagyon tud ám fájni -, ezért felemelte a kezét, hogy csendre intse, majd folytatta.

- Csupán azt mondom, adjunk egy esélyt a dolognak, és próbáljuk meg. Mit szóltok? – fordult a hallgatag Finn és az immár halványan mosolygó Klaus felé. Mindketten bólintottak, így Elijah szétosztotta az edényeket, majd mindannyian botokat és kanalakat vettek a kezükbe, hogy azzal üthessék a körülöttük heverő tárgyakat.

Elijah kényelmesen elhelyezkedett törökülésben, majd intett Klausnak, hogy kezdje el az alapritmust. Öccse hálásan tekintett rá, majd visszafordult a dobozkájához, és ütemesen dobolni kezdett rajta. Finn hamarosan ráérzett a dologra, és egy új, kissé lassabb ritmust felvéve csatlakozott, egészen különleges hangzást csikarva ki két kondérból.

Kol még mindig duzzogott, hogy ahelyett, hogy leállították volna Klaust, csatlakoztak a zajongáshoz, ám mikor Elijah is beszállt a dobolásba, mindkét kezét használva, felváltva ütögetve a tálakat, dobozokat és üstöket, hangzások színes skáláját adva így hozzá a zajhoz, kezdett tetszeni a legkisebb Mikaelson fiúnak is a dolog.

Bizonytalanul, mintegy próbaként hozzácsapta párszor a kezében tartott egyenes faágat az ölében fekvő tálkához, majd vigyorogva vetette bele magát ő is az időközben összetetté váló, mégsem kaotikus dobolásba. Magában pedig kénytelen-kelletlen elismerte, hogy Elijah megint jó ötlettel rukkolt elő, és valóban nem is olyan förtelmes ez a zajongás, ha nem külső szemlélőként figyeli.

Bár nem mondhatni, hogy kitűnő ritmusérzékkel rendelkeztek a fiúk, egész ügyesen megállták a helyüket, és remekül szórakoztak, egészen addig, míg Mikael haza nem ért, és egy hatalmas üvöltés kíséretében el nem hallgattatta őket.

- Zeng tőletek a fél falu, idióta kölykök – tajtékzott, és fiai önkéntelenül is összébb húzták magukat. Kol ijedtében még a botot is elejtette, ami koppanva landolt egy tálban. – Nem tudom, melyiktek remek ötlete volt ez a ricsaj, de abban biztos lehet, hogy egy hétig nem kap vacsorát! – fröcsögte közelebb lépve hozzájuk, szemei villámokat szórtak. Pillantása önkéntelenül is Klausra tévedt, mint mindig, ha szidni kellett valakit. És jelen helyzetben még igaza is volt, mert noha még nem tudhatta, valóban Klaus kezdte a dobolást.

- Én találtam ki, hogy zenélhetnénk közösen, apánk – emelkedett fel ültéből Elijah, szégyenkezve hajtva le a fejét. Öccsei meglepetten néztek rá, hogy magára vállal mindent, pedig nem ő kezdte. Bár az is igaz, hogy részben az ő ötlete volt. De Elijah már csak ilyen volt. Végtelenül nemes és önfeláldozó, főleg, ha a családjáról volt szó.

Klaus kis melegséget érzett a szíve táján, de aztán csak felülkerekedett a lelkiismerete, és ő is felállt, majd nadrágját porolgatva bevallotta:

- Én kezdtem az egészet. Elijah csak jót akart, hogy együtt szórakozhassunk – morogta, és azt kívánta közben, bárcsak elnyelné a föld. Tudta jól, hogy Mikael haragjának céltáblájaként ezt még nagyon megbánhatja. Ugyanakkor azt sem akarta, hogy Elijah igya meg a levét annak, ami nem teljesen az ő lelkén szárad. Ő már úgyis meg lesz büntetve, hiszen a ’bűntény’ helyszínén tartózkodott, Elijah azonban még megúszhatja.

Mikael szeme felcsillant, majd ajka gonosz, apró mosolyra húzódott, ami lassan terült szét az arcán, végül egy haragos grimaszba fordulva. Már nyitotta a száját, hogy tovább szidja Klaust, most már kifejezetten rá fókuszálva, és talán azért is, hogy növelje a büntetés mértékét, ám Elijah megelőzte.

- Apánk, lehet, hogy Klaus kezdett el zajongani, de az olyan halk volt, hogy még én sem hallottam a kert túlsó végében, nemhogy a falu többi lakója. Ha valóban zavartuk a nyugalmukat, akkor az nem Klaus hibája, csakis az enyém – próbálta menteni öccsét, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy bármi legyen is a kiszabott büntetés, ha Klaus az elszenvedője, keményebb lesz, mint ha bármelyik másik Mikaelson fiú kapta volna. És ezt mindenképpen el akarta kerülni.

Mikael nem örült, hogy Elijah akadékoskodik, ráadásul pont Klaust akarja megvédeni. Sosem értette, miért szereti legnagyobb fia annyira azt a nyamvadt öccsét, aki állandóan rossz fát tett a tűzre, udvariatlan és tiszteletlen volt, ráadásul rendszerint idióta ötleteibe állandóan bevonta a testvéreit is, őket is bajba sodorva ezáltal. Pont, mint most.

- Nem érdekel, akkor is ő kezdte – nézett keményen Elijah-ra, aki már inkább megtartotta magának a véleményét, és csendben maradt. Viszont látszott rajta, hogy magában nem ért egyet az ítélettel, és ez volt az, ami végleg felnyomta Mikaelben a pumpát, és egy ér lüktetni kezdett a homlokán, idegessége végső jeleként. A fiúk is látták, hogy itt a baj, ám tenni már nem tehettek ellene semmit, ahhoz késő volt.

- A mocskos istenekre esküszöm, mind a ketten megbánjátok ezt az egészet. Nem elég, hogy akkora ricsajt csaptok, hogy a fél világ beleremeg, de még neki is álltok vitatkozni, hát megáll az ész! Gondoltam, elég csak Klaust megbüntetnem, és példát statuálnom vele, de látom már, hogy neked, fiam, ez kevés. Hát rendben van, nem úszod meg te sem szárazon – ordította magából kikelve, kezeivel hevesen gesztikulálva. Bár csak Elijah-nak és Klausnak szólt a haragos szóáradat, Kol és Finn is ijedten pislogtak fel a férfira.

Egy pár pillanatig nyomasztó csend volt, szinte megállt a levegő köztük, majd Mikael nagyot fújva kieresztette a benntartott levegőt, és megfordulva a ház felé indult. A válla felett szólt hátra:

- Kol, Finn, gyertek be, segítsetek előkészíteni a felszerelésemet a holnapi vadászatra. Ti meg ott, a másik két kölyök, kint maradtok és gazoljátok édesanyátok veteményesét napnyugtáig. Ha végeztetek, bejöhettek aludni, de előre szólok, enni nem kaptok a héten. Ja, és hozzátok majd be magatokkal az edényeket, ha jöttök – mordult a megilletődött fivérekre.

Finn azonnal indult is utána, Kol azonban földbe gyökerezett lábakkal állt bátyjai mellett, és együtt érzőn pislogott rájuk. Apja mérges morranására azonban észbe kapott, és gyorsan utánuk sietett, hátra- hátrapillantva szerencsétlenül járt testvéreire.

Mikor már csak a két fiú maradt az udvaron, továbbra is ugyan olyan mozdulatlanul állva egymás mellett, Elijah lassan lehajolt, felvett pár tálat, és a pajta falának támasztotta őket. Klaus nem mozdult, csak ácsorgott, majd halkan megszólalt:

- Sajnálom, bátyó! – szólt, hangja alig volt több bűntudatos suttogásnál.

- Nincs mit. Tényleg nem a te hibád volt – vont vállat Elijah, majd vállon veregette öccsét, és egy kapát megragadva elindult a zöldséges ágyások felé.

Klaus hálásan, arcán halvány mosollyal követte, és arra gondolt, hogy talán kettesben sokkal elviselhetőbb lesz még ez a kemény büntetés is. Csak Elijah-t sajnálta egy kicsit, hogy most belekóstol, milyen is az igazi Mikael-féle büntetés. A legidősebb fiú ugyanis nagyon ritkán lett megbüntetve. Mindig visszafogott és tiszteletteljes volt, fegyelmezett és segítőkész. Szülei soha egy panaszszót nem hallhattak róla, és nekik is nagyon ritkán kellett megszidniuk.

Ahogy bátyjára pillantott, aki már kötelességtudóan kapálta a kiskertet, keserű mosolyra húzta száját a még mindig ott ácsorgó kisfiú, és megjelent a lelki szemei előtt anyjának arca, mikor meglátja, hogy az engedelmes Elijah büntetést kapott. Aztán rögtön elszontyolodott, mert a következő gondolata az volt, hogy Esther azonnal értesülni fog róla, hogy ő, Klaus volt a fő bűnös, a felbujtó. Főleg, hogy Mikael úgy költi át a történetet, ahogy nem szégyelli, márpedig a férfi nem rendelkezett túl sok erkölcsi gáttal, pláne ilyen téren.

Hatalmas sóhaj kíséretében megragadott hát egy másik kapát, majd csatlakozott fújtatva dolgozó bátyjához, lélekben felkészülve a több órás kemény melóra, izzadtságukra odaszálló szúnyogokra, sajgó izmokra, vérhólyagos tenyérre. Felmerült benne, hogy Elijah-t is figyelmezteti a várható kellemetlenségekre, de oldalra sandítva a fiú elszánt, komor arcára, nem tudta, hogyan is fogalmazhatná meg mondandóját. Így csupán vállat vont, figyelmét visszafordította a zöldségpalánták felé, és némán dolgozni kezdett.

Napjainkban:

A zajos szórakozóhelyen nyüzsögtek a bulizni vágyó fiatalok, itt-ott előfordultak a kikapcsolódást kereső középkorúak, sőt volt néhány magányos, mélabús alkoholista is. Mindent összevetve igencsak vegyes társaságot vonzó, ám látszólag nem éppen lepukkant hely, ha jobban megnézzük az apró, fekete kamerákat, az igényes, vagy legalább márkás öltözetű vendégeket, és tisztában vagyunk a ténnyel, hogy a tipikus kocsmai verekedéseknek itt nincs helye. No de mi keresnivalója van egy viszonylag elit és mindenképpen konfliktusmentes helyen egy nagyon is konfliktuskereső vámpírnak?

- Most pedig odamész ahhoz a csinos kis szőkéhez a pult jobb oldalán, és addig zaklatod, amíg nem kényszerül segítséget kérni valakitől. Akkor pedig megigézed, aki a közelben volt és észrevette, mit művelsz, majd szépen eltűnsz a csajjal. Minél látványosabban – utasította Klaus az előtte álló középkorú, marcona külsejű férfit. Az bólintott, majd hátat fordított, és céltudatosan a lány felé indult.

Az ősi elégedetten dőlt hátra a klub egyik diszkrét sarkában elhelyezett kanapén, majd ráérősen végigjártatta szemét az őt körülvevő, látszólag feszült vámpírokon. Nem csoda, ha nem tudtak igazán ellazulni, és élvezni a bulit, hiszen legtöbbjük még mindig állandó harcot vívott önmagával, küzdött a vérszomj ellen.

Klaus nem teljesen két héttel ezelőtt kezdett bele a saját kis vámpírhadserege teremtésébe, nem is kifejezetten abból a célból, mert harctól tartott, inkább csalinak, szolgának kívánta használni őket. Amire szüksége is lesz, ha valóban véghez kívánja vinni gondosan kiagyalt, ám részleteiben még nem egészen világosan kidolgozott tervét.

Rengeteget töprengett rajta, hogy hogyan tudná előkeríteni Elijaht, míg egyszer csak bevillant neki, hogy semmi szükség rá, hogy ő keresse fel a bátyját. Igazából elég vicces az ötlet születésének története, gondolta, és magában el is mosolyodott kissé, bár külső szemlélő számára semmiféle változás nem következett be a hangulatában, ugyanis a szokásos pókerarcával meredt a táncparketten nyüzsgő fiatalok színes, összezsúfoltan mozgó kavalkádjára.

A minap épp megszokott reggeli csapolását végezte ideiglenes lakásában, egyenesen a szerencsés tulajdonos vénájából, mikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Pár szívással befejezte a táplálkozást, majd félrelökte az asztalra borulva ziháló egyetemista srácot, és érdeklődve szemlélte az orra előtt kibontakozó, szokatlan jelenetet.

A szoba falánál méretes terrárium terpeszkedett, ami egy hatalmas póknak adott otthont. Klaus nem rendelkezett túlzottan kiterjedt ismeretekkel a nyolclábú szörnyűségekkel kapcsolatosan, de a szőrös lábak és a csillogó csáprágók valahogy nem vonzották túlságosan. Szegényes ismereteire támaszkodva úgy sejtette, életveszélyes lehet a srác kis házi kedvencének egyetlen csípése is. Arról pedig egyenesen meg volt győződve, hogy a büszke gazdi semmiféle tartási engedélynek nincs birtokában ilyen borzalmakra vonatkozóan.

Tehát a nem túl bizalomgerjesztő ízeltlábú magára vonta Klaus figyelmét, ugyanis olyat tett, amit a vámpír ott tartózkodásának két napja alatt eddig egyszer sem. Megmozdult. Mégpedig azért, mert megéhezett. Pedig Klaus már kezdte azt hinni, hogy döglött. De biztosan az ő ínycsiklandó lakomája meghozta az undorító teremtmény kedvét is, hisz az ősi még most is élvezettel nyalogatta a szája szélét. Meglepően finom tud lenni a friss, koffeinnel és némi alkohollal keveredő egyetemista vér.

Eleinte egyesével igyekezett becserkészni a neki szánt hangyákat és mindenféle apró bogarakat, ám azok fürgék voltak, és valószínűleg nem szándékoztak pókvacsiként végezni, ugyanis amint a szőrös ragadozó megindult feléjük, villámgyorsan szanaszét futottak.

Az a lusta dög meg olyan lomhán mozgott, hogy biztosan ráfért volna pár karbantartó edzés a sok henyélés helyett. Akkor talán nem kellett volna abban a megalázó szituációban részesülnie, hogy a zsákmány könnyedén elmenekül előle.

Ám a kis szörnyeteg nem véletlen volt vérszomjas ragadozó, valamennyi furfang is szorulhatott belé, mert hirtelen stratégiát változtatott. Klaus elképedve nézte, amint a pók abbahagyja az eredménytelen rohangászást, majd hátravágódik, és gyakorlatilag szó szerint feldobja a talpát. Na, ennek most annyi, vonta fel gúnyosan szemöldökét az ősi, és rendkívül szórakoztatónak, ugyanakkor szánalmasnak találta, hogy egy ragadozó élete így érjen véget. Különben is, a pókok kaphatnak egyáltalán szívrohamot, vagy ez végkimerültségben múlt ki? Esetleg eddig bírta kaja nélkül?

A vámpír vállat vonva fordult vissza a sráchoz, hogy utasítsa, készítsen neki egy jó erős kávét. Tudta, hogy hosszú napnak néz elébe, és szüksége lesz a maximális agyműködésére, ugyanis egyre jobban frusztrálta, hogy ötlete sincs a bátyja előkerítésére. Pedig olyan közel van…

A fiú azonban továbbra is tágra nyílt szemekkel bámult a terrárium felé. Biztos nagyon megrázta a kis kedvencének halála. Ekkor azonban Klaus hiperérzékeny fülei motoszkálást jeleztek abból az irányból, így az ősi visszafordult a pók felé, és azt látta, hogy az élelemnek szánt rovarok óvatosan, lassan előmásznak rejtekhelyeikről, és elkezdik megközelíteni a döglött förtelmet. Így lesz az áldozatból vadász, az üldözöttből üldöző.

Mikor már szinte mind körülvették a pókot, az hihetetlen módon megmozdult, legalább annyira meglepve vele Klaust, mint a kis bogarakat, akiknek idejük sem volt magukhoz térni, és a nagy nyolclábú máris többet felfalt közülük, félelmetes csáprágóival könnyedén tépve szét őket. Mire azok felocsúdtak és fejvesztve menekülni kezdtek, alig a felük maradt életben.

A vámpír csodálkozó arckifejezéssel figyelte, mint kapja el és nyírja ki őket sorban a pók, és valami tiszteletféle ébredt benne a gusztustalan mozgású, szőrös ragadozó irányában. És ahogy szerencsétlen kis bogarak kinyiffantak, és táplálékká váltak, Klausnak hirtelen beugrott a megoldás!

Hiszen semmi szükség rá, hogy ő üldözze Elijah-t, tekintve, mennyire reménytelen vállalkozásnak tűnik. Elég csapdát állítania, amivel odacsalhatja magához fivérét. A gondolatra ravasz vigyor terült szét az arcán, és már nem is utálta annyira azt a pókot…

Nekilátott hát kidolgozni a tervét, vámpírokat teremtett, nyomozott, elszántan vetve magát a munkába, a győzelem biztos tudatában.

Mikor pedig a lehetőségekhez képest viszonylag felkészültnek érezte magát, összeszedte embereit, azaz vámpírjait, és nekilátott a terv megvalósításának. Így került abba a bizonyos klubba, segítőivel körülvéve, és türelmesen várta, hogy sül el első próbálkozása.

Egyelőre minden kielégítően alakult, a szőke cicababa a pultnál kezdett egyre frusztráltabbá válni a vámpír zaklatásától, és a mellette vedelő tetkós, sovány férfi gyanakodva pislogott rájuk. És ami a legfontosabb: a csaposnak is feltűnt a dolog, noha egyelőre nem tette szóvá, csak lopva figyelte őket, miközben a többi vendéget szolgálta ki.

Ám a helyzet kezdett feltűnőbbé válni, mihelyt a lány indulatosan rácsapott a férfi merészen tapogatózó kezeire. Erre az újdonsült vámpír arcán elkezdtek megjelenni az erek a szeme körül, és szemfogai is enyhén megnyúltak. Viszont mutatja, milyen jó önkontrollal rendelkezett, hogy nem esett neki ott helyben a szőkeség nyakának, hanem Klausra pillantott megerősítésért, aki aprót intett fejével a kijárat felé, ajkán halvány, egyetértő mosollyal.

A férfi megragadta az egyre rémültebben elhúzódni próbáló csajt, egy könnyed mozdulattal a karjába kapta, és szemmel nem is látható sebességgel kisuhant vele a klubból. Klaus a csapos reakcióját figyelte, aki ugyan nem látta az incidenst, de mikor legközelebb, alig pár másodperc múlva odanézett, és sehol nem találta a párost, gyanakodva ráncolta össze a szemöldökét, és futtatta végig pillantását a tömegen.

Az ősi ekkor elégedetten fordult a parancsra váró vámpírjaihoz. Rámutatott egy sötét hajú, sötét szemű, apró termetű nőre, aki fejet hajtva közelebb lépett hozzá.

- Most te jössz. Menj, és szemelj ki valakit, aztán tudod, mi a dolgod – utasította Klaus, és tovább kortyolgatta a whiskyjét, élvezve a megszokott ízt, a kellemes zenét – ami meglepő módon nem a mai korra jellemző förtelmes tuc-tuc partyzene volt -, és tervének eddig teljesen megfelelő alakulását.

Még pár ’feltűnésmentes’ eset a bárpultnál, az a néhány lecsapolt halandó, akik név nélkül, balszerencséjüknek köszönhetően áldozatul esnek tökéletes tervének, és a szomszédos kis sikátorban végzik, meg persze még néhány pohár ital, és remélhetőleg már a kezei közt tarthatja Elijah-t, egy csinos kis tőrrel a mellkasában.

Igen, ennek sikerülnie kell, gondolta Klaus, és meg sem próbálta elrejteni arcáról a tömény elégedettséget, vagy felsőbbségérzetének teljes mértékű jeleként megjelenő félmosolyát. Csupán várnia kell, és az eredmény a lábai elé hull. Ilyen egyszerű.

És valóban, a pultnál a kis fekete vámpírnő kinézett magának egy puhány külsejű, zselés hajú fiatalembert, és látványosan, bár a diszkréció álcájával nyomulni kezdett rá, cseppet sem visszafogottan. Ez pedig a csaposnak is szemet szúrt, ismételten.

Minden a tervek szerint halad. Csodálatos…

10. század:

Klaus kimerülten, éhesen remegett a vékony kis takarója alatt, egyik oldalán a fal, másikon testvérei. A szüleik még a verandán ücsörögtek és halkan beszélgettek.

Esther nemrég mondta el Mikaelnek, hogy ismét teherbe esett, mire a férfi szinte örömtáncot járt. Persze Mikael nem az a típus, aki nekiáll vidáman dalolászva ugrabugrálni, vagy ilyesmi, tehát az ő esetében ez úgy nyilvánult meg, hogy széles vigyor ült ki az arcára, az öröm kivételesen még a szemeit is elérte, és győzedelmesen hordozta végig tekintetét a családján. A családján, leszámítva Elijaht és Klaust, mert ez vacsora közben történt, mikor a két fiú még kint gürizett a kertben. Ráadásul, tőle szokatlan módon, gyermekei szeme láttára, szemérmetlenül csókolta meg a jó hír hallatán feleségét, aki csak meglepetten pislogott, és boldogan pirult el a férfi heves reakcióját látva, érzékelve.

Most tehát a gyerekek már mind a szalmamatracaikon feküdtek, a két felnőtt viszont a ház előtt társalgott. Finn és Kol már aludtak, talán Rebekah is, Elijah valahol a színes álomvilág és az ébrenlét hajszálvékony határán lebegett, Klaus azonban nem tudott aludni.

- Psszt, Nik, tessék – suttogta valaki Klaus lábánál. A fiú felült, és próbálta kivenni a szoba sötétjében, ki lehet az. Biztosan nem Kol, hiszen öccse eléggé észrevehetően horkolt közvetlenül mellette. És az árnyék tulajdonosának kifejezetten hosszú haja volt, mint azt Klaus szép lassan felfedezte. Akkor ez Rebekah. Ezek szerint mégsem alszik… De mit keres itt, és miért nyújt felé… valamit?

A fiú elnyomott egy ásítást, miközben kinyúlt kishúga felé, és elvette tőle a felé nyújtott tárgyat. Ujjai kemény, hosszúkás dolgot tapintottak. Megszagolta, és hangosat kordult a gyomra, mikor felismerte, hogy amit a kezében tart, az egy szép darab paprikás kolbász. Hálásan, kérdő tekintettel kereste Rebekah pillantását.

A kislány, továbbra is sutyorogva adott magyarázatot:

- Hallottam, mi történt ma. Sajnálom, hogy megint büntit kaptál. Biztosan éhes vagy – mosolygott, és bátorítóan intett, hogy Klaus egye már meg azt a kolbászdarabkát. – Nem sok, de nehéz volt eltüntetni ezt is az asztalról – mentegetőzött.

- Ugyan már! Köszönöm, hugi – válaszolt végre a fiú, akinek nagyjából eddig tartott feldolgozni a tényt, hogy mégiscsak kap enni, és lenyelni a meghatódottság szorító gombócát torkából, amit húga cselekedete miatt érzett.

- Elijah-nak is raktam el egy ici-picit – vallotta be Rebekah. – Szerinted ébren van még? – kukucskált át a Kolt jelző kupacon, hátha meg tudja állapítani, alszik-e már bátyjuk.

Pár pillanatig mindketten mozdulatlanná dermedtek, hátha megmoccan a legidősebb testvérük. Klaus egyik kezében a félig elfogyasztott, száraz kolbászdarabbal, másik tenyerével a háta mögött támaszkodva ücsörgött, tőle alig fél méterre pedig Rebekah gubbasztott, alváshoz használt, lenge kis alsóingét néha meg-meglibbentette a késő esti enyhe szellő, ami az ablakokon beáramlott.

Ám Elijah nem mutatta semmi jelét sem, hogy még béta, vagy akár csak alfa állapotban lenne, így Rebekah vállat vonva egy másik darabka ételt nyújtott Klaus felé.

- Edd meg ezt is. Ő már nem fogja ma – jelentette ki, majd visszasettenkedett saját fekhelyére.

- Köszönöm – suttogta Klaus a sötétbe, nagyjából Rebekah ágyának irányába. Nem tudta volna ennél jobban kifejezni azt a hálát, amit érzett. Néha egy egyszerű szó többet mond minden túlcifrázott, gondosan megfogalmazott mondatnál.

- Jó éjt, bátyó – érkezett a válasz, ami mosolyt csalt a fiú arcára.

- Jó éjt, Bekah – zárta le a beszélgetést, békés csendet hagyva a szobában.

Lassan, élvezettel lakomázta be a maradék kis kolbászkát, ellenállva a késztetésnek, hogy mohón faljon, így csillapítva gyomrának fájó marását. Mikor végzett a vacsorájával, sajnálkozva gondolt Elijah-ra, aki lemaradt erről a kevéske ételről is, és elhatározta, hogy ha másnap is szereznek valahogy, ő bizony nekiadja a sajátját cserébe a maiért, legyen majd akármilyen farkaséhes is.

Immár megnyugodott gyomorral, örülve, hogy végre ágyban van, kényelmesebb pozíciót vett fel a vékony takarócska alatt, és másodpercek alatt elnyomta az álom, egy sokkal kellemesebb világba rántva őt magával.

 Köszi, hogy olvastál! Nemsoká várlak vissza a folytatással, melyben végre megpillanthatjuk Elijaht is.

Következő fejezet >>