Always and forever - 4. Az igazi család

Helló mindenki! Sajnos már nincs olyan sok hátra a nyárból, de remélem, a hátralévő időt is igyekeztek minél jobban kiélvezni. Sütkérezzetek a napon, egyetek sok fagyit, és hogy olvashassatok is valamit tőlem, itt hozom a negyedik részt. Jó olvasást!


Napjainkban:
 

A szórakozóhelyen egyre lankadtabb lett a hangulat, az emberek lassan, de folyamatosan szállingóztak kifelé, a zene kezdett unalmassá válni, és a még megmaradt, kitartóan, szinte már beteges elszántsággal bulizó fiatalok is egyre laposabbakat pislogtak, egyre erőltetettebb volt hanyag ’fasza-gyerek-vagyok-és-én-még-bírom-a-piát-meg-a-bulit’ hozzáállásuk.

Klaus, túl a második üveg minőségi, csillagászati árú whiskyn, halványan -, de tényleg csak nagyon halványan- kezdett kételkedni benne, hogy még aznap este sikerül összehoznia zseniális tervét, és előcsalogathatja Elijaht, bárhol is tartózkodjék éppen a fivére. Ez pedig türelmetlen bosszúsággal töltötte el, ami a felszín alatt fortyogó haragot váltott ki belőle.

Bár vámpír kísérői az őt kínzó kétségekből természetesen semmit sem érzékeltek, mégis nyugtalanul pislogtak hol a bárpult és a csapos, hol pedig a kijárat felé. Valahogy egyiküknek sem akaródzott a soron következőnek lenni a csalik között, noha eszükbe sem jutott tiltakozni, ha Klaus rájuk bökött. Indultak, és kötelességtudóan tették a dolgukat, de mélyen belül féltek és megingott határozottságuk.

Tulajdonképpen lényegtelen, hogy mekkora volt a terv pozitív végkimenetelébe vetett hitük, vagy az, hogy mennyire féltették újdonsült élőhalott életüket, sőt, az sem fontos, hogy meg akarták-e tenni, amit Klaus kért, pontosabban, amire utasította őket. Ugyanis az ősi nem kért, soha, senkit. Ő parancsolt.

Az ősvámpírság egyik legnagyobb előnye, hogy könnyedén megigézhetsz más vámpírokat is. Főleg, ha azok még éppen csak, hogy átalakultak, hála neked, mellesleg. Esélyük sincs azt tenni, amit jónak látnak, csak abban az esetben, ha az megegyezik a te elképzeléseiddel. Óriási hatalmat jelent. Márpedig Klaus előszeretettel használta ezt a hatalmat, így az őt körülvevő szolgái bölcsen megtartották maguknak a véleményüket, és tették, amit kért tőlük. Nem mintha lett volna más választásuk.

Mikor azonban a lustán terpeszkedő vámpír már vagy a tizedik katonájának intett, finoman jelezve, hogy ő a soros, kezdett valóban kissé kétségbeejtővé válni a helyzet. Lehet, hogy Elijah mégsem merészkedik elő ma este? Vajon épp most tartózkodna városon kívül?

Kisebb tumultus támadt az egyik hátsó, személyzeti kijárat környékén, magára vonva ezzel az unatkozó Klaus figyelmét. Nehéz lett volna kivenni, mi is történik ott, mert túl nagy volt a tömeg, és a gyér megvilágítás sem sokat segített, hiába volt a vámpírok látása sokkalta élesebb, mint az embereké.

Azonban szép lassan letisztult a helyzet, és kivehetővé vált a három verekedő suhanc, középen egy méretes hányás, egy felborult asztal, meg egy halottsápadt arcú, zokogó tinilány. Pontos helyzetelemzéshez nem volt elég az információ, legalábbis Klaus számára, aki hiába értékelte a modern technológiát, nem mondhatni, hogy napi rendszerességgel követte volna a népszerű nyomozós, helyszínelős tévésorozatokat.

Hamarosan megjelent egy nagydarab kidobó ember, vagy biztonsági őr, nehezen megállapítható, és lényegtelen részlet. A férfi könnyűszerrel szétválasztotta a civakodó, felrepedt ajkakkal és szemöldökökkel, horzsolásokkal gazdagodott srácokat, akik igencsak dülöngéltek. Valaki igazán felvilágosíthatta volna őket, hogy nem lesz mindenkiből részeges karate mester csak attól, hogy földig issza magát, majd bunyóba keveredik.

A három fiatal a klub vendégeinek fürkésző, érdeklődő, esetenként lenéző pillantásaitól kísérve rövid úton el lett távolítva a helyszínről, a kigyúrt biztonsági ember pedig méreteit tekintve meglepően észrevétlenül tűnt el egy félreeső ajtóban.

Mivelhogy az incidens eléggé lekötötte az emberek –és vámpírok- figyelmét, senkinek nem szúrt szemet, hogy időközben kigyulladt a ’Foglalt’ jelzés a VIP szoba ajtaja felett. Még Klaus sem vette észre, így fejcsóválva dőlt hátra a kanapé háttámlájának, magában enyhén sajnálkozva, hogy csupán ennyi volt az ingyen műsorból.

Bár az is igaz, hogy nem felejtkezett el újdonsült vámpírjairól, akik bizony valószínűleg kevésbé önmegtartóztató viselkedést tanúsítottak volna abban az esetben, ha igazán véres küzdelem alakul ki a szemük láttára. Klaus nem akart vérengzést, ilyen látványosan legalábbis, mert az a lebukás veszélyével fenyegette volna. Viszont így utólag belegondolva, akkor nagyobb eséllyel jelent volna meg Elijah a helyszínen, hiszen nem hagyhatta volna figyelmen kívül, hogy valaki egy egész vámpírbandát uszít a tulajdonában, mi több, a védelmében álló, jól menő szórakozóhelyre. Na, ezt a lehetőséget még megéri megfontolni, ha továbbra sem történik semmi.

Miközben Klaus így morfondírozott magában, az épp soron következő vámpír a pultnál ügyeskedett egy szerencsétlen kiszemelt figyelemfelkeltő zaklatásával. A csaposnak nyilvánvalóan leesett már, hogy nem a véletlen műve ennyi vámpír, ráadásul egymás után a bárban, azonban úgy tűnik, elhatározta, hogy ignorálja a helyzetet, hiszen már alig pislogott feléjük. Bosszantó egy figura.

Továbbra is teljes tudatlanságban arról a tényről, hogy a sötétített üvegablakokkal ellátott, diszkrét különszoba rejtekéből valaki figyelmesen, árgus szemekkel őt lesi, Klaus szórakozottan forgatta ujjai közt az üres kristálypoharat, mélyen elmerülve gondolataiban.

A VIP szoba biztonságát élvező férfi összehúzott szemekkel pásztázta a bárt, majd a füléhez emelte a külön bekötött, személyzeti alkalmazásra szánt, vezetékes telefont, és határozottan, röviden utasításokat adott a vonal túloldalán lévő félnek.

Lassan visszatette a telefont az előtte álló alacsony asztalkára, közben várakozó tekintettel pillantva ki a táncparkettet elözönlő tömegre; a pultnál álló legkülönfélébb, iszogató férfiakra és nőkre; a falak mellé húzódott szerelmespárokra, akik abban a hitben tapadtak egymáshoz, hogy a nagy nyüzsgésből senki nem zavarja meg őket, és ők sem zavarnak senkit sem az égvilágon.

A számtalan kis mellékajtó egyike szinte észrevétlenül kinyílt, és a résen egy elegáns külsejű, komoly ábrázatú fiatalember osont be. Mormogott pár szót az öltönyére erősített miniatűr mikrofonba, egy pillanatra odanyúlt a bal füléhez, és megigazította a füldugót, majd kihúzta magát, és ügyesen manőverezve átvágott a tömegen, egyenesen Klaus felé véve az irányt.

Az ősinek is feltűnt a dolog, és nem értette, mit akarhat tőle, de sejtette, hogy lassan vége szakad az unalmas, ámbár kényelmes várakozásnak. Érdeklődve figyelte, mint közeledik a fiú, és próbált rájönni, mi történhetett. Végre hajlandóak tudomást venni róla, és az általa okozott kis mészárlásról alig pár száz méterrel arrébb? Vagy itt van valahol a bátyja, és hajlandó beszélni vele? Remélhetőleg utóbbi.

Magasra emelt állal, kissé felhúzott orral, gőgösen nézett végig a srácon, aki időközben odaért és nyílegyenes háttal megállt előtte. Mikor a fiú udvarias gesztusként biccentett egy aprót a fejével, csak lefitymáló pillantást vetett rá válaszul.

- Uram, kérem, egy üzenetet hoztam az Ön számára – jelentette ki komolyan, hangja határozottságról árulkodott.

- Nos, akkor jobban tennéd, ha kertelés helyett a lényegre térnél, mert már így is túl sokat várakoztam – vetette oda Klaus, közben a körmeit piszkálgatva. Mindenképpen a futárként funkcionáló fiatalember tudtára akarta hozni, hogy itt most az ő kezében van minden hatalom.

A fiú összeszorította a száját a nyilvánvaló lekezelés, hanyag udvariatlanság láttán, ám egyéb jelét nem mutatta, hogy helytelenítené, sőt akár észrevette volna az ősi felháborító viselkedését. Pókerarc mögé rejtette érzelmeit, ahogy azt a munkaköre megkívánta, és hangjára is hűvös közönyt erőltetett.

- A főnököm megkért, hogy adjam át Önnek: ha beszélni kíván vele, rajtam keresztül most megteheti, ám ne higgye, hogy ostoba trükkökkel ráveheti őt bármire is, amit magától nem tenne meg. Üdvözletét küldi, és érdeklődve várja, mi az Ön jövetelének célja, uram – adta elő látszólag teljes nyugalommal, magában azonban feltérképezte az erőviszonyokat és lehetséges menekülési útvonalakat, ha arra kerülne a sor. Figyelmeztették, hogy nem veszélytelen a feladata.

- Menj, és mondd meg a főnöködnek, bárki is legyen az, hogy nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő csettint – szűrte Klaus a fogai közt, dühösen sziszegve.

Rendkívüli módon bosszantotta, hogy azt hiszik, ilyen könnyedén kifoghatják a szelet a vitorlájából. Nem adja meg magát, semmilyen körülmények között, ezt mindenkinek tudnia kéne. Hát még ilyen könnyen!

- Vagy idetolja a seggét a bátyám, és személyesen beszél velem, vagy én keresem majd fel, de abban nem lesz köszönet. Ne üzengessen itt nekem, ki tudja, hány emberen keresztül – csattant ingerülten szegény fiatalemberre, aki megnyomott egy gombot makulátlan öltönye hajtókája alatt.

A rejtett adóvevő működésbe lépett, a fiú pedig fegyelmezett vonásokkal, figyelmesen hallgatta, mit reagál a nem épp tiszteletteljes válaszra a főnöke.

Klaus már épp morrant volna rá, hogy ne itt ácsorogjon, hanem továbbítsa az üzenetét, de szerencsére nem csinált hülyét magából, mert pont időben szúrta ki, hogy a srác fülében és ruházatán apró mikrofonok vannak, melyek segítségével könnyedén kommunikálhat azzal, akinél a készülék másik fele található.

Ez viszont elgondolkoztatta, hogy vajon olyan profi kontaktlencse is fel lett-e helyezve a fiú szemébe, amin át ugyan azt láthatják képernyőre kivetítve, amit a fiatalember is néz. Remélte, hogy igen, mert igencsak büszke volt a gondosan kifejlesztett fellengzős stílusára, rossz modorra valló gesztusaira. Nem véletlen csiszolgatta színészi alakítását oly sok évszázadon keresztül. Ilyen helyzetekben rendkívül hasznosnak bizonyult. Ha a szükség megkívánta, pillanatok alatt és szavak nélkül képes volt eléggé felidegesíteni társalgási partnereit ahhoz, hogy ne tudjanak higgadt fejjel, józanul gondolkodni, így rendszerint óvatlanul belesétáltak a csapdájába.

A sötét üvegfal mögül szemlélődő, titokzatos férfi kissé összeszűkült szemekkel meredt maga elé egy ideig, majd beletörődően sóhajtott, és újabb rövid utasítással látta el a kifogástalan megjelenésű fiatalembert.

- Uram, a testvére beszélni kíván Önnel. Óhajtana kifáradni a klubból, hogy nyugodtabb körülmények között ejthessék meg a találkozót? – intett kifogástalan udvariassággal a kijárat felé a fiú.

Ám Klaus a tökéletesen higgadt, kifejezéstelen arc és a jól begyakorolt mozdulat mögül is kiérezte, hogy gyakorlatilag most dobják ki a klubból, ez pedig igencsak felborzolta amúgy sem túl nyugodt idegeit. Egy pillanatra felmerült benne, hogy nemtetszésének jeleként szimplán ráveti magát a fiatal küldöncre, és a vendégek – valamint minden bizonnyal maga Elijah – szeme láttára nyírja ki, jelentősen megcsapolva minden kétséget kizáróan alkohol- és drogmentes vérét.

Ugyanakkor tudta, ha ilyen merész lépésre szánná el magát, valószínűleg eljátszaná a tálcán kínált lehetőséget, hogy végre, oly sok idő után, találkozhasson a bátyjával. Így türtőztette magát, és feltápászkodott a fotelből, néma beleegyezése jeleként.

- Pár utcányival feljebb van egy régiségkereskedő. Ott várom Elijah-t – vakkantotta oda a fiúnak, méltóságának utolsó morzsáit összekaparva.

Nem hagyhatta, hogy teljes mértékben Elijah szabja meg a játékszabályokat, hiszen akkor fuccs annak a kevés kis stratégiai előnyének is, amire nagy nehezen szert tett. Ha rögtön a klub mellett találkozna vele, biztos volt benne, hogy körülvennék őket bátyja csatlósai, minden oldalról gondosan fedezékbe bújva, de ugrásra készen.

Nem hülye Elijah, tudja, hogy tőrt akar döfni a mellkasába, és nyilván nem fogja hagyni magát. Viszont Klaus mindenáron véghez szándékozik vinni, amit elkezdett. Nem az a kérdés, hogy melyikük enged a feltételeiből, hanem, hogy melyiküknek sikerül végül felülkerekednie.

Az ősi válaszra sem várva kivonult a szórakozóhelyről, vámpírjai pedig komor tekintettel, határozott léptekkel követték, magukban megörülve, hogy végre történik valami. A fiatalember megengedett magának egy apró, megkönnyebbült sóhajt, hogy ő kikerült a dolgok kereszttüzéből, mielőtt eldurvult volna a helyzet, majd megfordult, és egy futó pillantást vetve a sötét ablakok mögött épp indulni készülő Elijah-ra eltűnt az ajtó mögött, ahonnan kijött.

Klaus pedig megállt a poros, lepusztult kirakat előtt, ahová a bátyját invitálta találkozóra, és várt. Ifjú vámpírkatonái a környező házak kapualjában, ablakában megbújva lapultak, figyelmesen várva a jelet a támadásra, bár Klaus nem tartotta valószínűnek, hogy szüksége lesz rájuk, de mégiscsak fő a biztonság.

Kitapogatta a kabátja belső zsebébe rejtett spéci tőrt, ami már réges-régen Elijah meleg szívébe kívánkozott. A vámpír alig várta, hogy végre tényleg ott is legyen, hiszen annál tökéletesebb hüvelyt elképzelni sem tudott volna neki. Nos, erről bátyjának kicsit eltérő véleménye volt, de Klaus már rég túl volt azon, hogy ilyen apróságokat is figyelembe vegyen. Az ő tervének nagysága mellett eltörpült egy veszekedés, vagy egy testvérviszály.

Csak az a fő, hogy végül minden testvére együtt lesz, vele, miután sikeresen kiiktatta a képletből gyilkos indulatokkal rendelkező, velejéig romlott apját. Utána csak ők maradnak, az öt Mikaelson testvér, akik együtt mindennél és mindenkinél erősebbek, és nyugodtan uralkodhatnak, ahol akarnak, ha ahhoz van kedvük, mert senki nem mer vagy tud szembeszállni velük.

Így most készenlétben tartotta a tőrt, izmai pattanásig feszültek, csakúgy, mint idegei, és bár látszólag igyekezett laza, nemtörődöm testtartást felvenni, magában készült Elijah ellenállására, amit kénytelen lesz megtörni. Nem is reménykedett benne, hogy könnyű dolga lesz, hiszen a férfi egyszer már sikeresen meglógott előle, ám szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy most nem fog tudni kicsúszni a kezei közül. Még egyszer nem.

Egy pillanatra leomlott álcája, és izgatottan kapta fel a fejét, ahogy meghallotta a közeledő lépteket, ám villámgyorsan higgadtságot parancsolt arcizmaira, és hűvös közönnyel fordult a lassan lépkedő vámpírhoz.

Elijah könnyedén zsebre vágott kézzel sétált rég nem látott öccse felé, aki egyetlen pillantással végigmérte őt. Elegáns, méretre szabott öltöny, fekete nadrág, fekete lakkcipő. A tökéletes üzletember, mintha csak egy magazin címlapjáról lépett volna le. Egyetlen gyűrődés vagy koszfolt nem látszott igényes, stílusos ruházatán. Arcvonásai is komoly, hivatalos arckifejezésbe rendeződtek, semmit nem mutattak a másik ősi vámpír érzelmeiből.

Klaus türelmetlenül megfeszült, alig várva, hogy akcióba léphessen, harmadik fivérét is hosszantartó szundikálásba lökve, mely által egy lépéssel közelebb kerülhet a nagy családegyesítéshez, melynek végén ott lesznek ők öten, a legyőzhetetlen, elválaszthatatlan testvérek. Ez volt Klaus igazi álma, ennek élt. Most és mindörökké.

10.század:

- Bekah! Elijah! Finn! Klaus! Gyertek csak! – futott a négy megszólított gyerek felé Kol, közben torkaszakadtából kiabálva. A testvérek kérdő pillantással néztek össze, és Elijah már előre félt, milyen esztelenséget találhatott ki legfiatalabb öccse, aki jelenleg épp olyan sietősen közeledett feléjük, hogy kis híján elgázolt egy kényelmesen pipázgatva sétafikáló öregurat.

- Mi olyan nagyon fontos, öcsi? – nézett értetlenül Finn, mikor a kisfiú nagy porfelhőt kavarva lefékezett mellettük.

- Találtam egy tök jó gyümölcsfát. Igaziból nem tudom, mi az, de nagyon finom. Érett, és van rajta egy csomó – újságolta boldogan Kol. – De gyertek gyorsan, mielőtt más is megtalálja, és megeszi előlünk! – figyelmeztette testvéreit, és már indult is visszafelé, hogy mutassa az utat.

A másik négy Mikaelson gyerek vonakodva követte, és csak Rebekah arcáról lehetett valami lelkesedésfélét leolvasni, a többieket nem villanyozta fel annyira az ötlet, hogy egy ismeretlen eredetű gyümölcsből zabáljanak be, ami simán lehet, hogy mérgező. Ugyanakkor azt sem akarták, hogy Kol egyedül műveljen ilyen oktalanságot, így jobbnak látták ellenőrizni a helyzetet.

A falu szélén, alig pár méterrel beljebb az erdő szélétől valóban ott roskadozott egy fa a kicsi, élénkpiros termések súlya alatt. Kol olyan büszke vigyorral pózolt mellette, mintha épp most leplezte volna le, hol található a mikulás északi sarki ajándékgyártó műhelye.

Rebekah pipiskedve próbált elérni egy alsóbb ágat, és mikor sikerült neki, belecsimpaszkodott az egyik kezével, hogy lehúzza a saját szintjére. Mikor leszakította az első kis gyümölcsszemet, diadalmasan a levegőbe bokszolt a másik kezével, aminek következtében az ügyesen megszerzett ág visszacsapódott, és a kislány lekonyuló szájjal nézte, amint újra a magasban remeg a gally, majd a következő pillanatban már újra vigyorgott, ugyanis a rázkódó faágról több szem termés is lepotyogott a földre.

Bátyjai ebből a kis jelenetből semmit nem vettek észre, ugyanis Elijah időközben szintén leszakított el gyümölcsöt, igaz, neki nem okozott nehézséget a megszerzése, majd behatóbb vizsgálat céljából közel emelte azt az arcához. Öccsei feszülten figyelték, és lélegzet- visszafojtva várták az ítéletet.

A fiú tüzetesen megszemlélte a bogyót, megszagolta – mellesleg teljesen feleslegesen, hiszen semmiféle illatot vagy szagot nem árasztott magából a gyümölcs -, majd, tekintve, hogy semmit nem sikerült megállapítania az előbbiekből, beleharapott. Lassan rágta, ízlelgetve, és reménykedve, hogy egyetlen szemtől semmi baja nem lesz, még ha mérgező is, végül lenyelte, és a szinte már pattanásig feszült idegekkel ácsorgó öccseire emelte pillantását.

- Rémlik, hogy ettem már ilyet, vagy hasonlót – kezdte a várakozásteljes pillantásokra válaszul. – És valóban nagyon finom – mosolyodott el, főleg Kolnak címezve szavait. Ám ezekből még mindig nem derült ki teljes bizonyossággal, hogy mérgezőnek találta-e a gyümölcsöt, így minden kedély eloszlatása végett egy széles vigyorral folytatta: - Bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ehető, de gondolom, majdcsak kiderül. – Ez egyébként nagyon nem vallott Elijah-ra, de senkinek sem jutott eszébe a jellembeli kicsapongásán merengeni.

Na, a srácoknak sem kellett több! Lelkesen, az eddig visszafojtott gondtalan örömüket felszínre hívva estek neki a fa terméseinek. Hiszen Elijah köztudottan felelősségteljes fiú volt, ha ő azt mondja valamire, hogy lehet, sőt, ő maga is olyan nagy hévvel veti bele magát a dologba, mint most, akkor az valószínűleg nem szabályellenes.

- Hé, nekem is adjatok már! – kérte Rebekah, aki eddig a földön guggolva csipegette fel a lehullott darabokat, figyelmen kívül hagyva, hogy a bátyja még nem is bólintott rá a dologra. Valószínűleg föl sem tűnt neki, hogy nem kéne ennie belőle, amíg Elijah meg nem vizsgálta, sőt, nincs kizárva, hogy annyira belemerült a saját kis gyümölcsszerző kalandjába, hogy azt is kizárta a tudatából, hogy egyáltalán ott állnak mellette a testvérei.

Mindenesetre most felnézett a fűből, mert elfogytak a számára elérhető közelségben levő finomságok, és igyekezett orvosolni a problémát, lehetőleg valamelyik bátyja segítségével. Kol nem figyelt rá, épp két kézzel tömte magába a lédús, édes gyümölcsöt, miközben igyekezett nem lepotyogni a vaskos faágról, amire felmászott, hogy könnyebben szüretelhessen. Finn, pár ággal feljebbről, szintén ignorálta húgát, akit kezdett idegesíteni a helyzet. Ugyanakkor megjegyezte magában, hogy csodálatos lehet olyan magasan, ahol a bátyjai vannak most.

Klaus meghallotta a lány kérését, és nyújtott neki egy nagy maréknyi élénkpiros, érett gyümölcsöt, miközben a másik kezével a saját szájába dobálta a bogyókat. Végül Elijah oldotta meg a helyzetet, mint legtöbbször. Felkapta Rebekah-t és a nyakába ültette, hogy kényelmesen elérje a feljebb levő ágakat is, ahol már bőségesen termett a mézédes, ismeretlen bogyóból.

A kislány felkacagott, mikor látta, hogy így olyan magasra került, mint ahol Kol is van, és hálásan belecsimpaszkodott Elijah hajába, hogy ne billenjen ki az egyensúlyából. A fiú ezt egy grimasszal honorálta, de nem szólt semmit, hisz a húzás pár másodperc múlva enyhült, ahogy Rebekah elkapott egy ágat, ami segített egy helyben maradnia, és még enni is tudott róla.

- Hé, öcsi, ez egy jó ötlet volt – jegyezte meg kis idő múltán Finn, aki jóllakottan terült el, még mindig a magasban ücsörögve. Egyik lábát lustán lóbálta lefelé, és ujjairól nyalogatta a ragacsos gyümölcsnedvet.

- Tudom – vigyorodott el szélesen Kol, aki még mindig eszegetett, igaz, már sokkal lassabban, szépen komótosan letépkedve minden szemet, amit még elért. – Nekem mindig jó ötleteim vannak – tette még hozzá, mintha valami nyilvánvaló alapismeretre hívná fel a figyelmet. Arckifejezése és hangsúlya alapján külső szemlélő azt gondolhatta volna, hogy Finn legalábbis csodálkozva figyelt fel a tényre, miszerint a nyuszika ugyan szőrös, de mégsem hónalj.

Klaus és Elijah erre nem szóltak semmit, de minden benne volt abban a pillantásban, amit váltottak egymással, miközben egymás mellett ücsörögtek a fa tövében, pukkadásig teletömve magukat az ízletes gyümölccsel. Úgy tűnik, egyiküknek sem jutott még eszébe, hogy otthon ki kell majd magyarázniuk, miért is nem eszik meg a vacsorát, ami ugyan nem szokott hatalmas adag lenni, de egy ilyen lakoma után valószínűleg még azt sem fogják tudni leerőszakolni a torkukon.

Rebekah is pihegve, az édes bogyóktól becsömörlötten terült el a fűben, arca és kezei tiszta maszatosak voltak a rájuk folyt gyümölcslétől, hosszú aranyfürtjeiben pedig tucatnyi apró gally akadt meg, mikor Elijah nyakából hajolt bele a fa dús lombkoronájába.

Végül még Kol is megelégelte a gyümölcsszedést, és nagyot fújva hasalt el a vastag ágon, olyan ernyedten lógatva le végtagjait, mintha elaludt volna. Valószínűleg el is szundikált egy csöppet a nagy belakmározás után, mert álmosan törölgette a szemét, mikor, érzése szerint alig egy pillanattal később, Elijah ott állt közvetlenül alatta, és felváltva noszogatta őt meg Finnt, hogy ugyan, másszanak már le arról a fáról, és szíveskedjenek hazafáradni velük, mert így sem lesz egyszerű megmagyarázni a szüleiknek, hogy hol töltötték az idejüket, ahol ilyen ragacsosak és vörös foltosak lettek, ráadásul még étvágyuk sincs.

A két Mikaelson fiú nagy nehezen csak letornázta magát a földre, és a gyerekek elkezdték hazavonszolni magukat a falun keresztül. Pontosabban csak a fiúk vonszolták magukat, Rebekah ugyanis szintén elbóbiskolt a teli hassal fetrengésben, Klaus pedig olyan aranyosnak találta az édesdeden alvó kishúgát, hogy inkább a karjában vitte, minthogy felébresszék, amivel fivérei is tökéletesen egyetértettek. Minden kétséget kizáróan rajongtak a kislányért, noha ezt nem mind ismerték volna be, illetve nem minden körülmények között.

Ahogy a poros, késő délutáni napfényben fürdő főúton baktattak, Klaus egyszer csak megszólalt.

- Ez jó volt! – jelentette ki nemes egyszerűséggel, ahogyan a gyerekek szokták, minden különösebb magyarázat vagy részletezés nélkül, csak kimondják, mert így gondolják, hagyják, hogy az agyuk szavakba öntse az érzéseiket, és a szájuk megformálja a mondanivalót, és nem gondolkodnak el rajta jobban, csupán engedik, hogy minden megfontolás nélkül kicsússzon, amit gondolnak, minden hátsó szándéktól mentesen.

- Ja, szeretem, mikor együtt csinálunk valamit – bólogatott Kol. – Főleg, ha az a valami az evés – motyogta mosolyogva, és kissé megbillentette a fejét, hogy az egész arcát érjék a melegítő napsugarak. Kissé hunyorognia kellett ugyan, mert a szemét bántotta az éles fény, de a lassan az egész testén végighömpölygő melegség megérte.

- Jó csapat vagyunk mi így négyen – állapította meg Elijah, majd gyorsan kijavította magát: - Öten. Jó csapat vagyunk így öten együtt – összegezte mindannyiuk gondolatait.

Klaus magában bőszen helyeselt, ugyanis ő is pontosan így látta. Voltak nézeteltéréseik, veszekedtek, sőt, időnként verekedtek is, és nem csak játékból, de mégis testvérek voltak. Együtt aludtak, ettek, játszottak és dolgoztak a kertben, ha kellett. Együtt nevettek vagy sírtak, és ez felbonthatatlan, végleges köteléket szőtt közéjük, akár akarták, akár nem. Klaus márpedig akarta.

Ha a fivéreivel, esetleg Rebekah-val volt, nem érezte azt, hogy kívülálló, hogy nincs keresnivalója ott. Úgy érezte, hogy megértik, biztatják, szeretik, sőt megbecsülik. Tudta, hogy bár nem mindig mutatják, mellette állnak, és ugyan így ő is feltétel nélkül hitt és bízott bennük, szerette őket, kis családi perpatvarok ide vagy oda.

Hiszen ők voltak a családja, a mindene. Nem Esther, akit bár szintén szeretett, hisz melyik gyerek ne szeretné az anyját, azért érezte, hogy valami nem az igazi. Az ő kapcsolatukban valami gubanc volt, amit nem értett, de érzett. Mikaelt meg végképp nem tekintette a családjának, már ha a család fogalmát úgy értelmezzük, hogy feltétlen lojalitás és szeretet, bizalom és együttműködés. És bár ezt akkor ő még nem tudta, vér szerint sem volt az égvilágon semmi köze sem a férfihoz.

Klaus igazi családja, a szívében, belül, a testvérei voltak. Ők négyen, minden hibájukkal és pozitív tulajdonságukkal, minden hülyeségükkel és ragaszkodó szeretettükkel. Az öt Mikaelson gyerek, most és mindörökké.

  

Tudom, elég lassan alakultak eddig a dolgok a jelenben, de ne aggódjatok, a következő résztől kicsit felgyorsulnak az események, mindamellett, hogy további részleteket kaptok a múltból. További szép nyarat! :)

Következő fejezet >>