Részletek a 20. fejezetből

Sziasztok! Úgy láttam, néhányotokat sikerült megijesztenem az új részt információival, sőt, Maresz még egy esetleges szívinfarktust is kilátásba helyezett (?). Ennek ellenére nem vonom vissza, hogy legyen előttetek zsepi és esetleg egy bokszzsák, amikor olvassátok a fejezetet. Az előbbi a könnyek miatt, a másik pedig a fezsültség levezetése érdekében lenne ajánlatos :) De viccen kívül, higgyétek el, megéri elolvasni majd, ha másért nem, hát azért, mert Damon szemszögű lesz. Addig, amíg vártok, hoztam nektek egy részletet a fejezetből.
Készüljetek!

"- Már alig vártam, hogy csatlakozz hozzánk - trillázza, s hangja rideg, kifejezéstelen...önző.
- Elena...mit történt veled? - préselem ki nagy nehezen, mintha minden egyes szó mázsás súlyú lenne. Ő nevet, ismét lesajnálóan, amivel jelezni akarja, hogy már régen rá kellett volna jönnöm a válaszra.
- Semmi - feleli, miközben megvonja a vállát. - Minek kellett volna történnie? - Nagyot nyelek, tudva, hogy csak szórakozik velem; pontosan tudja mi változott meg, mindössze megint ki a akar röhögni, és érzem, emellett a nő mellett tényleg bohóccá váltam az idő során. Fogalmam sincs, mit gondoljak, mert hiába próbálok úgy igazán haragudni rá, képtelen vagyok, mert felőlem kitépheti a szívemet is, én akkor is őrületesen szeretni fogom. A francba velem és ezzel a nyamvadt szerelemmel. Elena lesz a halálom. És ekkor még nem tudtam, hogy a jós szólt belőlem és valóban így fog történni.
- A kapcsoló - állapítom meg, kiegyenesedve előtte, visszanyerve sztoikus nyugalmamat és hírhedt szarkazmusomat. Ha harc, hát legyen harc, ha mocskos eszközök kellenek, legyen. Ha flegma akar lenni, tegye, de akkor azzal a valakivel kell szembeszállnia, aki tökéletességre vitte a nemtörődömséget, a hűvös szadizmust, a határtalan flegmaságot. Tehát velem. - Lekapcsoltad, nemde Elena? - Elena elvigyorodik, majd körözni kezd körülöttem, kísértetiesen hajazva Katherine-re.
- Micsoda megfigyelőképesség! - dicsér meg, ujjait végighúzva a hátamon, ahogy elhalad mögöttem., Hölgyeim és uraim, a piros sarokban Elena Gilbert...
- Sokszor mondták már, hogy egy zseni veszett el bennem - ...a kékben pedig Damon Salvatore!
- Hát elég mélyen - kuncog Elena, amikor megáll velem szemben. Áucs. Egy-null, oda. De még nincs vége a meccsnek. - De ha valóban ilyen okosnak gondolod magad, akkor miért vagy ennyire meglepve? Hiszen akkor minden bizonnyal fel lennél készülve erre. - Kettő-null. A francba is, nem semmi a csaj.
- Na igen, de azok után, ahogy tegnap éjjel elbántál velem, az örök szerelmedről hadoválva, az ember nemigen számít arra, hogy aztán felteszed az E-bay-re az érzelmeidet - vágom rá. Az arca megfagy, konstatálva a szépítést. Kettő-egy, Salvatore belehúz.
- Ó, valóban? Ezek szerint akkor pályát tévesztettem...ha tényleg bevetted mindazt, amit akkor előadtam neked, el kéne gondolkodnom azon, nem inkább a Broadway-n lenne -e a helyem. Vagy pályázzak meg inkább egy Oscart? - Akkor most, kedves nézünk, fogjunk egy jó nagy tálat és tegyünk bele egy kiló gúnyt, két evőkanál fölényességet, egy evőkanál gazdagon fűszerezett beképzeltséget, egy teáskanál tettet könnyedséget, és három kávéskanál flegmaságot, mindezt meglocsolva huszonhárom pár nyomorult Petrova.-kromoszómával és egy teljes vámpírfogsorral. Ezután pedig turmixoljuk össze az egészet, és ta-damm, meg is kaptuk Elena Gilbertet ezen verzióját, persze csak akkor, ha pontosan követtük a receptet.
- Van benne valami, most, hogy mondod, mert elég hihetően hangzott - tűnődöm, de legbelül szenvedek, vérzek, mintha a szívemet lyukat ütött volna az a két csodálatos szem, amely csak Elena sajátja lehet. De erősnek kell lennem, meg kell őt törnöm és rávenni, hogy kapcsoljon vissza, akármiért is lett belőle hirtelen egy ilyen érzelemmentes ribanc. Csak sajnos ő nem egy tévé, amit egy egyszerű távirányítóval lehet kapcsolgatni.
- Ezek szerint semmit sem tudsz - állapítja meg Elena, miközben egészen közel húzódik hozzám, egyik kezével végigsimítva látszólag közönyös arcomat. Még így is, érintése pusztító tüzet ébreszt bennem, és megint úgy érzem magam, mint egy hormonjaival küzdő, fogszabályzós tizenhat éves siheder.
- Mit kéne tudnom? - tudakolom, olyan hangszínben, mintha csak az időjárásról érdeklődnék.
- Azt természetesen, hogy ki volt az, aki a fejedben turkált és arra próbált rávenni, hogy hagyj el - vonja meg újból a vállát. - De ha szereted a meglepetéseket, akkor nem árulom el.
- Ó, tehát tudod - Elismerően füttyentek.  - Ha már ilyen jól informált vagy, igazán megoszthatnád velem, csak azért, hogy tudjam, kinek a szívét lyukasszam át egy formás kis karóval. - És ekkor valami olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítok, sőt, soha nem számítottam volna. Elena hátrébb lép, majd egy büszke mosollyal az arcán széttárja a karjait előttem.
- Gyerünk, Damon, tedd meg! - buzdít. Esküdni merek, hogy megáll a szívverésem, még csak gondolni se merek arra, amit mondani akar...
- Mit jelentsen ez? - nyögöm, meg se próbálva fenntartani a közömbösség látszatát.
- Hát nem érted? - vonja fel a szemöldökét. - Én voltam az."

Tovább a fejezethez >>