Damon & Elena - Második lépés

Íme, másfél hónap késéssel, de megérkezett a karácsonyi sorozatom harmadik része, amely újabb egy évvel később játszódik, mint az "Olvadó jégcsapok".
Ha valaki szeretné felfrissíteni emlékezetét, hogy mi történt az első két részben, az itt megteheti:
1. rész
2. rész
Elég hosszú kis "szösszenet" lett, durván 10 ezer szó, amit annak köszönhetek, hogy a történet megírta saját magát, én csak legépeltem, amit ő akart! Nagyon remélem, elnyeri a tetszéseteket és kicsit vissza tudja adni a karácsony hangulatát - habár ebben az esetben nem arra törekedtem.
Dalt is szívesen ajánlok hozzá, mégpedig Kelly Clarckson Cry c. számát Lea Michele előadásában. Érdemes meghallgatni!

Jó olvasást mindenkinek, az alján találkozunk!

 

Karácsonyi novella - sorozat
III. rész

Második lépés

If anyone asks,
I'll tell them we both just moved on
When people all stare
I'll pretend that I don't hear them talk
Whenever I see you,
I'll swallow my pride
and bite my tongue
Pretend I'm okay with it all
Act like there's nothing wrong

- Nézzenek oda, hát valaki felébredt! - mosolyodott el Elena, miközben kicsit erősebben szorította magához a karjában nyugvó kisbabát. A gyermek bágyadtan nyitotta ki a szemét, de az arcára máris felkúszott egy vidám, kis csibészes mosoly, amit letagadhatatlanul az apjától örökölt. Apró kezének csöppnyi ujjait kíváncsian emelte a magasba, láthatóan azon igyekezve, hogy elérje Elena arcát. A lány nevetett, egy csókot nyomva a kisfiú pisze orrára, aki láthatóan nagyon élvezte a törődést és energikusan rugdalózni kezdett a lábaival.
- Ugye ez nem azt jelenti, hogy éhes? - szólalt meg hirtelen egy hang Elena háta mögött, mire a lány ijedtében ugrott egyet ültében.
- Basszus, Damon, a frászt hozod rám! Különben is, a gyerekek sírni szoktak, ha éhesek, nem nevetni.
- Azt hittem, az csak ilyen sztereotípia - vonta meg a vállát vigyorogva a férfi, miközben ledobta magát Elena mellé a kanapéra. - Tudod, mint az, hogy a vámpírok koporsóban alszanak, vagy, hogy csillognak a napon...Ja, az nem is sztereotípia, csak egy nyálas tiniregény.
- Nem láttál még elég kisbabát az elmúlt százhetven meg isten-tudja-hány-évben? 
- Százhetvenkettő. Amúgy meg, még mindig nem szeretem a gyerekeket.
- Na persze. Egyébként is, van egy öcséd! Az is ekkorának született, nem? - forgatta a szemét Elena, egyenletes ringatva a karjában pihenő kisfiút.
- Az régen volt - közölte Damon vigyorogva, fölényesen a tarkójára fonva kezeit.
- Te egyszerűen nem vagy normális - jelentette ki egyszerűen a lány majd arcán egy angyali mosollyal visszafordult a kisfiúhoz, kezében azzal a facsörgővel, amit az úgy szeretett.
- Kegyetlen vagy velem! - méltatlankodott Damon. - Ugye te is hallod, Sammy, hogy milyen szörnyen bánik velem? - folytatta, tökéletes komolysággal fordulva a kisbabához, akinek az arcán újra felragyogott az a kis mosoly.
- Sammy? - vonta fel a szemöldökét Elena.
- Miért, talán valami bajod van ezzel a névvel? Neked is tetszik, ugye, Sammy? - nevetett Damon, megcsiklandozva a kisfiú rugdalózóba burkolt talpát. A gyermek csuklásszerű nevetést hallatott, aprócska lábaival fel-le rugdosva a lebegőben, ahogy a vámpír tovább csiklandozta a talpát.
- Még hogy nem szereted a gyerekeket... - sóhajtott Elena, mire Damon csak felhorkant, felhagyva a gyerek csiklandozásával. - Sam - hangsúlyozta Elena a kisfiú nevét -, is nagyon szeret téged, kár is tagadni. Hiába, Salvatore, csak játszod a vérszomjas vámpírt, valójában elég egyértelmű, hogy plüssből van a szíved.
- Plüssből?! - fakadt ki a férfi.
- Legyen inkább vajból? Esetleg cukorból? De tudod mit, fölösleges ezen vitatkozni. Fogd inkább meg Samet, amíg megkeresem a cumiját - pattant fel Elena, lazán Damon karjaiba helyezve a csöppséget.
- Elena...! - figyelmeztetett vészjóslóan a vámpír, de a lány addigra elégedetten kuncogva kislisszolt a konyhába. - Ezek a nők - sóhajtott fel drámaian Damon, kissé ügyetlenül egyensúlyozva a csodálkozó kisfiút a karjaiban. - Azt hiszik, hogy uralkodhatnak felettünk, de nagyon is rosszul gondolják! - Sam gügyögve, kicsit csuklásszerűen nevetgélt, kíváncsi, világoskék szemei ámulattól csillogva függtek a sötét hajú férfin, aki ekkor már különböző, fintorgó fejeket vágott, és azzal szórakoztatta a kisfiút.
- Úgy? Szóval te is kinevetsz? - fortyogott Damon, tettetett sértődöttséggel. - Nem hiszed el, hogy a női nem a férfi legádázabb ellensége? Hát akkor fogadd meg egy sokat tapasztalt és sokat szenvedett hím tanácsát: hagyd a nőket! Csak uralkodni akarnak rajtad! Igen, gyengébbnek néznek ki, de ez csak látszat, valójában vérszomjas szörnyetegek, akik alig várják, hogy behálózhassanak és elnyomhassanak - magyarázta Damon egyre nagyobb lelkesedéssel apró közönségének, aki továbbra is nagy szemeket meresztett rá. - Veszedelmes bestiák, csöndben, észrevehetetlenül támadnak, és mire észbe kapsz, huss!, már a rabjuk lettél. - Ekkor a másik szobából felhangzott Elena eddig gondosan elfojtott kacagása.
- Damon, Damon, mikre tanítod azt a szerencsétlen gyereket? - csóválta fejét a lány, ahogy lehuppanva a kanapéra visszavette Damontől a kisfiút, hogy beletegye szájába cumit. - Egy szavát se hidd, Sam. Csak megjátssza, hogy egy kalitkába zárt, szenvedő macsó, de valójában nagyon is élvezi, hogy egy pillantásával levesz mindent nőt a lábáról.
- Még szép. Sőt, néha férfiak sem tudnak nekem ellenállni! - A vigyorgó férfi arcában ekkor egy méretes díszpárna landolt, belefojtva a véget nem érő öndicséretet Elena legnagyobb örömére. - Na, ez bizony háború! - Mielőtt azonban párnacsatába torkollott volna a két vámpír évődése, kitárult az ajtó, és belépett rajta Jenna, utána pedig Alaric.
- Sam! - kiáltott fel a nagynéni, és egy hatalmas mosollyal az arcán fogadta a kisfiút, akit Elena a karjaiba helyezett. - Jól viselkedtél, kicsikém? Igen? Damon és Elena sokat játszott veled?
- Ó, de még mennyit - motyogta Damon, miközben a likőrös asztalka körül ólálkodott, közel sem diszkréten.
- Damon?! Ugye nem éppen Bourbont iszol?
- Á, dehogy, Jenna, ez csak almalé - legyintett pimaszul Damon. Elena jóindulatúan forgatta a szemét, míg Alaric csöndesen kuncogott, a felesége azonban korántsem találta viccesnek a jelenetet.
- Damon Salvatore, direkt megkértelek, hogy ne igyál a gyerekem jelenlétében! - füstölgött Jenna, karjaival úgy ölelve magához a kisfiút, mintha így akarná megvédeni, ahogy ő szokta mondani, "Damon kóros alkoholizmusától".
- Komolyan, Jenna, ne tornázd a vérnyomásod az egekbe. Nem fog elkezdeni inni három hónaposan, csak azért, mert poharat lát a kezemben! Könyörgöm, ez egy csecsemő, azt se tudja, mi az a whisky!
- Ha! Te azt csak hiszed, ez a gyerek nem buta, és utálnám, ha később neki se rohadna ki a pohár a kezéből, mint egyeseknek - közölte Jenna, vetve egy szúrós pillantást a férjére is, aki bölcsen a hallgatásra szavazott. - Nagyon fontos, hogy már kiskorában jó példát lásson maga körül, te pedig nagyon nem segítesz. Jegyezed meg jól, amit mondok: ha a gyerekem alkoholista lesz miattad, és felnőttként anonim drogfüggők heti szeánszára kell majd járnia, hogy leszokjon, akkor megesküszöm rá, hogy belefojtalak az óceánba!
- Én ezt el sem hiszem... - csóválta a fejét Damon. - Oké, anyatigris, nem fogok whiskyt inni a gyereked előtt, csak nyugodj meg. A stressz kiemeli a ráncokat az arcodon! - tette hozzá, mire Jenna úgy nézett rá, mintha nyomban meg akarná ölni. Szerencsére Elena, aki roppant jól szórakozott az előtte lejátszódó jeleneten, közbelépett.
- Ne haragudj, Jenna, Damon megígéri, hogy nem iszik többet Sam előtt - jelentette ki, és szinte érezni vélte barátja gyilkos pillantását a hátában. - Köszönjük, hogy itt lehetett velünk.
- Mi köszönjük, hogy vigyáztatok rá - válaszolt Alaric, nyugtatóan a felesége vállára téve a karját.
- Egy élmény volt - morogta Damon, de Elena rá se hederített:
- Holnap este ötre várunk benneteket.
- Itt leszünk - ígérte a Jenna, miközben megindultak az ajtó felé. - Sam, köszönj szépen! - A kisfiú gügyögött valamit búcsú gyanánt, amiért cserébe két nagy puszit érdemelt ki Elenától.
- Szia, Sam! - búcsúzott, majd átölelte nagynénjét, majd Alaricot és kikísérte őket.
- Szia Sammy! - kiáltott utánuk Damon.

Sam nem egész három hónappal korábban született, mégis ilyen rövid idő alatt is sikerült az egész famíliát az ujja köré csavarnia. Igen, beleértve Damont is, aki először ódzkodott a kisbaba jelenlététől, megállás nélkül hangoztatva, hogy ő mennyire utálja a gyerekeket, de ellenállása egészen addig a pillanatig tartott, amíg Jenna nem nyomta a kezébe egy óvatlan pillanatban az akkor hat hetes Samet. A nagy, vérszomjas vámpír abban a szent minutumban elolvadt, és ha ez még nem lett volna elég, a kisfiú rá villantotta meg élete legelső mosolyát. Ezek után hiába tagadta is Damon, egyértelmű volt, hogy teljesen odavan Alaric és Jenna pici fiáért. Hetente egyszer, pár órára ők vigyáztak Samre, Elena legnagyobb örömére: ilyenkor ugyanis egyre gyakrabban kapta rajta Damont, ahogy önfeledten játszik a csöppséggel. Nagyon ritkán lehetett őt olyan gondtalannak látni, mint a kisfiúval állatokat rakosgatott a szőnyegen.
- Sosem fogsz leszokni arról, hogy a rendes nevén szólítsd a gyereket? - kérdezte Elena, ahogy leült barátja mellé a kanapéra.
- Nem - vágta rá Damon, miközben bekapcsolta a széles képernyős tévét. - Nincs jobb, mint Jennát idegesíteni. - Elena nevetett, majd felhúzta lábait és közelebb dörgölőzött a férfi oldalához.
- Tudod, Damon - kezdte -, kíváncsi voltam, hogy nem akarnál -e valamit csinálni holnap?
- Tudomásom szerint áthívtad karácsonyozni a retyerutyádat, tehát jobb híján főzni fogok. Tudom, pályázhatok az év háziasszonya díjra. Erre gondoltál?
- Nem...csak holnap..tudod...
- Holnap? - nógatta Damon. Elena forgatta a szemét, mintha nem lenne nyilvánvaló, amit mondani akart.
- Holnap van az évforduló.
- Milyen évforduló?
- Hát a miénk! - csattant fel a lány, felháborodva meredve a értetlenkedő vámpírra. A férfi arckifejezése olyan meglepett volt, mintha most mondta volna meg neki valaki, hogy a fogtündér létezik. - Ez hihetetlen, esküszöm, azt hittem, azért ennél többre tartasz... - füstölgött Elena, és már emelkedett volna fel a kanapéról, ha Damon nem ragadja meg a karját és húzza vissza.
- Hé, te kis buta, azt hitted, komolyan elfelejtem az évfordulónkat?
- Te most csak szórakoztál velem? - A vámpír elégedetten vigyorgott, egy lesújtó pillantást érdemelve ki ezzel.
- Jaj, Elena, azt hittem, azért ennél többre tartasz - utánozta barátnője korábbi szavait, majd komolyra fordította a szavait. - Pontosan tudod, hogy sosem fogok megfeledkezni róla.
- Nos, - magyarázkodott a lány, próbálva figyelmen kívül hagyni, hogy Damon arca egyre közelebb és közelebb került az övéhez -, nem tudtam, inkább reméltem. Mit gondolsz, megfelelő így a kompromisszum?
- Én azt gondolom - lehelte Damon -, hogy túl sokat beszélsz. - Elena még ha akart volna, akkor sem tudott volna válaszolni, mert Damon szája az övén volt, a kezei a derekán, és úgy csókolta, hogy az összes gondolat elpárolgott az agyából. Pár pillanattal később már vízszintesben volt a kanapén, összegabalyodva a rajta fekvő férfival, ugyanazzal a lángoló szenvedéllyel merülve el egymásban, mint amikor minden kezdődött.
Mielőtt azonban a dolgok még jobban felforrósodtak volna, Elena elszakította magát Damontől, hogy szóhoz juthasson.
- Beszélni akartam veled... - próbálkozott, miközben Damon jobb híján a nyakát kezdte csókolgatni.
- Nem ér rá később?
- Nem...? - Damon morgott, de felhagyott az édes kínzással, és felemelte a fejét.
- Nos?
- Talán ha felkelnél rólam, kicsit jobban tudnék koncentrálni - Elena, ahogy látta, hogy Damon nem mozdul, sőt, ölelése csak erősödik, felsóhajtott. - Szóval... A múltkor megkérdeztél, szeretnék -e valamit karácsonyra, és azt hiszem, kitaláltam. - Damon csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
- Édesem, nem gondolod, hogy karácsony előtti este ezzel egy picit elkéstél? - mosolygott. - Egyébként pedig már vettem neked valamit.
- De hiszen megmondtam, hogy ne vegyél, nekem semmit....
- Nem nyitok vitát! - fojtotta belé a szót a férfi. - És mire gondoltál? Mit szeretnél?
- Ez valami olyan, amit nem fogsz tudni megvenni nekem - mondta Elena. Damon szája egy elégedett mosolyra húzódott, majd lehajolt, hogy apró csókokat nyomjon a lány arcára.
- Attól tartok, alábecsülöd a képességeimet.
- Nem, Damon, ezt tényleg nem tudod megvenni...de meg tudod adni akármikor.
- Oké, most már hivatalosan is kíváncsivá tettél. Miről van szó? - Elena az ajkát harapdálta, kicsit idegesen játszadozva Damon ingének gallérjával. Látszott rajta, hogy nehezére esik kimondania, amit szeretne.
- Damon, én kész vagyok megtenni a második lépést. - A vámpír szemöldökei meglepetésében nagyjából a hajvonaláig szaladtak.
- Elena, ugye te most nem kérted meg a kezem? - érdeklődött. Elena nevetett, játékosan belebokszolva Damon vállába.
- Azt csak szeretnéd, Salvatore! - felelte, majd komolyabbra fordította szót. - Nem erről van szó.
- Hát akkor?
- Azt szeretném, ha átváltoztatnál.

Damon ereiben megfagyott a vér, ahogy hitetlenkedő tekintetét Elena nagy, kifejező barna szemeibe fúrta.
- Ugye csak viccelsz? Kérlek, mondd, hogy viccelsz - szólalt meg, kétségbeeséssel a hangjában. De amikor látta, hogy Elena továbbra is komolyan néz rá, megértette, hogy nagyon is valóságos volt a kérdés.
- Te vagy normális - jelentette ki, miközben felült. - Van fogalmad, miről beszélsz?
- Damon, én...
- Nem - vágott közbe Damon. - Nem, nem, és még százszor is nem! - Arcát a tenyerébe temette, mellkasa hullámzott, ahogy szaporán vette a levegőt. Elena ugyanabban a pozícióban feküdt a kanapén, ahogy addig is, rémülten figyelve Damont.
- Nem? De miért nem?
- Hogy miért?! Te teljesen megőrültél, Elena? Mégis hogy gondoltad ezt? Miért akarod ezt? - Damon felpattant, idegesen járkálva fel-alá a szobában.
- Azért, mert szeretlek! - vágta rá a lány, felemelve a hangját. - Veled akarok lenni az örökkévalóság hátralevő részében, mitől olyan hihetetlen ez?
- Azt akarod, hogy megöljelek?! - Damon arca vörös volt, nyakán lüktetett az ütőér. - Hogy elvegyem az életedet, a jövődet, és azt várod, hogy egyetértsek! Hát tudd meg, a válaszom NEM! - üvöltötte, majd belerúgott a mellette lévő állólámpába, és feldöntött egy fotelt, ami az útjába került.
- Mi ütött beléd, Damon? Elmondom neked, hogy mennyire szeretlek, hogy melletted akarom tölteni az életem hátralévő részét, hogy sosem akarok elválni tőled, és te pedig eldobod ezt magadtól? - Elena szemeiben könnyek csillogtak, de igyekezte visszatartani őket. - Ennyit érek neked, egy átmeneti megoldást, egy játékszert, akivel elütheted üres óráidat? Vagy még annyit se? - A következő pillanatban Damon előtte termett, megmarkolva a lány két vállát, olyan erővel, hogy majd' összetörte azokat.
- Nem vehetem el az életedet! Nem foglak megölni! - mennydörögte. Arca eltorzult, kivillantak borotvaéles fogai, szemei pedig vérben forogtak. Elena elkeseredetten próbált kitörni a vámpír szorításából, mindhiába, az túl erős volt, ezért szabad karját felemelve megpróbálta megpofozni őt. Damon azonban gyorsabb volt: elkapta a lány lendülő karját, és természetellenesen kicsavarta azt. Hallani vélte a roppanást, Elena fájdalmas sikolyát, ahogy lelökte őt a kanapéra, de akkor nem az emberi énje uralkodott rajta. - Ilyen szörnyeteg szeretnél lenni?! - kiáltott fel, megvetően nézve Elenára, aki riadtan, könnyáztatta arccal, szorongatta sérült csuklóját. - Én biztos nem foglak azzá tenni! - vetette oda végezetül, és azzal a lendülettel kiviharzott a házból, magára hagyva fizikailag és lelkileg is megtört Elenát.

Olyan gyorsan ment, amilyen gyorsan csak képes volt. El attól a háztól, el attól a halk sírástól, el attól az égető pillantástól... Teljesen elvesztette a fejét, nem volt képes tisztán látni. Nem érzett mást, csak tehetetlen dühöt, haragot...és leginkább keserűséget. Lábai az erdő felé vitték, egyre távolabb a világtól, az emberektől, a problémáktól, és az érzelmektől.
Végre egyedül lehetett, és kiélhette mérhetetlen elkeseredését. Előtte egy kidőlt fa feküdt, megakadályozva a továbbhaladást. Több sem kellett neki, megragadta a 20 méteres növényt, és olyan messzire hajította, amennyire csak bírta. A többtonnás fa úgy repült el, mint egy gumilabda, és hatalmas robajjal csapódott be nagyjából harminclépésnyire.
Damon fújtatott. Jó érzés volt tombolni egy kicsit. Ilyenkor amúgy sem kevés ereje megkétszereződött, és ezt valahogy le kellett vezetni: így maradt a randalírozás. Miközben ő átrendezte az erdőt, elkezdett szállingózni a hó. Először ritkásan, majd idővel egyre hevesebben, nagy pelyhekben hullott, fehér lepelként takarva be a tájat. Egy kövér hókristály egyenesen Damon tenyerét választotta leszállópályának, megállapodva annak kisebzett, vérző tenyerén. A férfi nézte, ahogy a vágások behúzódnak a kezén, és ahogy a hópehely is lassacskán elolvad, egy kis tócsa nedvességet hagyva maga mögött. Eszébe jutott, Elena mennyire szereti a havat. Olyan önfeledten tudott játszani ilyenkor odakint, mint egy kisgyermek. Nagyon szívesen ment például korcsolyázni, ha biztonságos volt már a jég. Sőt, már nem egyszer rá is vette Damont, hogy építsenek hóembert. Ő, ha vonatkova is, de belement, és februárra egész kis hóember kiállítás kerekedett a Salvatore-ház hátsó kertjében. Amikor elkészültek, Elena mindig leheveredett a hóba, és csak bámulta az eget, olyan átszellemülten, elgondolkodva, mintha odavetítettek volna valamit. Eltartott egy darabig, amíg Damon rájött, hogy ilyenkor a szüleire gondolt. Aztán ő maga is leereszkedett a hótakaróra, és akkor csak feküdtek egymás mellett, kézen fogva. Néha Elena mesélt valamit, egy emléket gyermekkorából, felidézve, amikor az egész Gilbert család kint játszott a hóban. Volt, hogy Damon is hozzátett valamit, bár neki sokkal kevesebb emléke volt, amit érdemes volt megosztani. Elena ilyenkor mindig kíváncsian hallgatta, kérdezősködött, milyen volt régen a tél, a karácsony, a családi élet. Utána csináltak egy hóangyalt, és ez sokkal jobban tetszett Damonnek, mint amennyire valaha is beismerte volna. Később pedig, amikor visszatértek a házba, a kandalló mellé, Damon mindig készített egy bögre forró csokit, tejszínhabbal, fahéjjal, ahogy Elena szerette, és csak nézte, ahogy a lány mosolyogva bámulja a tüzet, lassan kortyolgatva az italát. Volt még egy közös tradíciójuk is: nem telhetett el úgy az advent, hogy legalább egyszer nem nézték volna meg Az élet csodaszépet. Elena imádta azt a filmet, Damon pedig már abban kedvét lelte, hogy a lány ennyire élvezi, még századszorra is. Nem is volt jobb annál, amikor összebújva ültek a kanapén, a lobogó tűz mellett, egy puha plédbe csavarva, és követték George Bailey különleges utazását, vagy akár csak csöndben élvezték egymás társaságát. A férfi gyakran azon kapta magát, hogy mindezt nem csak azért élvezi, mert láthatja, hogyan csillog a boldogságtól Elena szeme, hanem azért, mert neki is fontossá vált ez a néhány, talán gyerekes hagyomány.
Damon továbbra is dermedten bámulta a tenyerén a néha hópihe helyét, ahol egyre nagyobb lett az kis tócsa. Ekkor eszmélt rá, hogy nem az elolvadt hótól ilyen nedves a tenyere, hanem a könnyeitől, amelyek eddig észrevétlenül szánkáztak végig az arcán. Hirtelen úgy érezte, hogy minden erő elszállt belőle, s azzal össze is rogyott, lecsúszva egy fa tövébe. És most, annyi után először, ő nem szabott határt a könnyeinek.

XOXO

Elena körülbelül hasonló pozícióban ült a hálószobában, hátát a szekrénynek döntve, fejét karjaiba temetve. A zokogás már lecsillapodott, de a könnyek továbbra is megállás nélkül folytak a szeméből, mintha soha nem akarnák abbahagyni. A csuklója továbbra is lüktetett, sőt, annyira feldagadt, hogy nem is férhetett kétség ahhoz, hogy eltörött. A lány felemelte a fejét, s halk szipogások közepette megdörzsölte kisírt szemeit. Nem nézett tükörbe, de nem kellett ahhoz zseninek lennie, hogy rájöjjön, mennyire nyomorultul festett. Pillantása az ágyra siklott, és rajta a bepakolt bőröndre. Mikor már sikerült annyira megnyugodnia, hogy tudjon gondolkodni, arra jutott, hogy az lesz a legjobb döntés, ha hazaköltözik. Semmi értelme nem volt neki egy olyan házban, egy olyan kapcsolatban maradni, amelynek nem volt jövője. Leginkább nem az bántotta, hogy Damon fizikailag ártott neki, hanem az elutasítás: egy közös élet elutasítása. Persze, élhetnének tovább ugyanígy, de az nem sok jót ígért. Az ő élete véges és rövid, a fiatalsága mégannyira. Azt pedig nem várhatta Damontől, hogy tartson ki mellette akkor is, amikor már öreg, gyenge és szenilis lesz. Minden összevetve, ez a kapcsolat halálra lett ítélve, és ki ő, hogy szembe tudjon ezzel szállni?
A döntés persze nem volt ennyire egyszerű. Nagyon szerette Damont, és már a gondolattól, hogy nem lehetnek többet együtt, olyan fájdalom hasított a szívébe, mintha ki akarná tépni a saját lelkét. És az a legrosszabb az volt, hogy azt hitte, ez a szerelem kölcsönös: hihette, hiszen Damon minden nap tanúbizonyságot adott róla. Valószínűleg tényleg szerette őt, csak nem annyira, hogy nekiadja az örökkévalóságát. Elena sóhajtott. Örökkévalóság. Sosem akart vámpír lenni, de az elmúlt két év során, amelyet Damonnel töltött, rájött, hogy tulajdonképpen semmit sem szeretne jobban, mint örökre vele maradni. Igen, szeretett volna családot, de megint csak ráébredt, hogy ez egy relatív fogalom. A család az, amit annak gondolunk. Lehet, hogy sosem lehetne saját gyermekük, de ettől még kettejük kapcsolata elég erős lenne ahhoz, hogy családnak nevezzék magukat. De talán ez egy olyan álom, amit Damon nem vele képzelt el, ha elképzelte egyáltalán.
Mellette, a földön, ott volt egy bekeretezett fotó, amint ők ketten szélesen mosolyognak a kamerába. Elena fejét Damon mellkasának döntötte, a férfi pedig mindkét kezével átkarolta őt. A kép Alaric és Jenna esküvőjén készült, ők pedig ennek megfelelően voltak öltözve: Damon szmokingban, Elena pedig egy hosszú, lila ruhában. Minden szomorúsága ellenére egy kis mosoly szökött Elena szájának szegletébe, ahogy a fotót nézegette. Milyen boldogan csillogott a szemük! Ujjaival végigsimította Damon minden arcvonását, szemeit, szájának vonalát. Az az őszinte mosoly...Először olyan szokatlan volt az arcán. Nagyon is szerette azokat a kétértelmű, pimasz félmosolyokat, és látott már elég grimaszt a férfi szép arcán, de ez az őszinte, tiszta mosoly teljesen új volt. Elena úgy vélte, ez neki is újdonság.
Régebben azt gondolta, hogy jól megismerte Damont, hogy abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy belátást nyerhetett a vámpír maszkja mögé és megláthatta, milyen is ő valójában. De rosszul gondolta. Az elmúlt két évben nyílt rá csak igazán alkalma, hogy valójában megtudja, ki is az a Damon Salvatore. És ez az igazság mindent felülmúlt. Főleg azóta, hogy együtt éltek, mutatkozott meg előtte leginkább, mi minden van rejtve az ő csodálatos személyiségében. Életének egyértelműen legcsodálatosabb tíz hónapja volt ez az időszak, amit egy fedél alatt töltöttek. És ahogy telt az idő, egyre többször látta azt a bizonyos mosolyt. Reggelente, például, mindig Elena volt az, aki hamarabb felébredt, így mindig ki is használta az alkalmat, hogy ő keltse fel Damont. A férfi olyankor, kicsit bágyadtan, mindig olyan aranyos, olyan gyengéd volt, mint amilyennek senki sem láthatta az elmúlt majd' kétszáz évben. Kicsit olyan volt, mint egy gyerek, a kócos hajával, a szemei dörzsölésével, szelíd mosolyával. Sokszor odabújt a lányhoz, fejét a vállára hajtotta, majd magára húzta a takarót, és megpróbált újra elaludni. Volt, hogy feküdtek az ágyban, Elena Damon karjaiban, és hallgatták az esőcseppeket; vagy, hogy elmesélték egymásnak az álmaikat. Damon mindig kíváncsi volt ezekre, és amikor Elena egyszer megkérdezte, miért, ő csak annyit mondott, arcán azzal a bizonyos varázslatos mosollyal, hogy szereti nézni őt, amikor mesél.
Annyival több volt ő, mint amilyennek a világ látta, vagy mint amennyit mutatott magából. A szarkasztikus, nemtörődöm, keménykedő álarc mögött egy teljesen más ember rejtőzött, aki szerethetőbb volt, mint azt bárki gondolta volna róla. És Elena ennek megfelelően szerette, talán már irracionális intenzitással. Ő volt a legjobb dolog, ami történhetett vele. Ráadásul annyira igyekezett, hogy megfeleljen neki, holott Elena nem várt tőle semmi különlegeset, csak azt, hogy magát adja. Persze ő ennél sokkal többet nyújtott, túlszárnyalt minden hozzá fűzött elképzelést. Habár megvoltak a maga hibái, amelyek nagy része korábbi életének sérelmeinek volt köszönhető, és önfejű volt, gyakran túl komolytalan, makacs, de ő volt a tökéletes társ. Egyszerűen tökéletes.
Elena nézte, ahogy könnycseppjei végigszánkáznak a képkeret üvegén. Hirtelen nem vágyott másra, csak Damon ölelésére, az ő vigasztaló szavaira, szeretetére. Gyorsan vett egy mély levegőt. Nem, gondolta, ezt nem lehet ilyen könnyen elrendezni. Damonnek döntenie kell: vagy átváltoztatja őt, vagy örökre búcsút vesznek egymásól. Ezzel pedig tulajdonképpen el is döntötte a kérdést; ő költözik, Damon pedig marad. Úgy vélekedett, megvárja még a holnapi napot, hogy legalább Jennáék számára békében teljen a karácsony, majd csak az ünnepek után megy el.
Egyszerre nem bírta tovább nézni a fotót, ezért inkább odébb dobta, valahová a szoba másik sarkába. Az egy hangos koppanással ért földet, az üveg talán össze is törött; Elena nem tudta pontosan, de nem is bánta. Neki már mindegy volt.

Is it over yet?
Can I open my eyes?
Is this as hard as it gets?
Is this what it feels like to really cry?
Cry
 

Egy alak sötét sziluettje látszott, ahogy halkan, rugalmasan suhant végig a fák között. Ragadozó módjára, kecsesen siklott végig az akadálypálya-szerű erdőn, nem is véletlenül: ő maga is prédáját leste. Orrát egyszerre egy ismerős illat ütötte meg, de amit érzett, nem vérszag volt, de még csak nem is egy állatból jött. Nem tartott sokáig, míg felismerte, mivel van dolga: whisky, fa, és bőr illata vegyült egy a levegőben.
- Damon? - A megszólított felemelte fejét, csodálkozva nézve a felette álló férfire.
- Stefan. Mit keresel itt? - sóhajtott fel Damon, ismét elfordítva pillantását az öccséről.
- Tudod, ugyanezt akartam én is kérdezni tőled. Én vadászom, nyilvánvalóan. De te? Mi a búbánatot csinálsz itt? És hogy nézel ki?! - Az idősebb Salvatore küldött egy szúrós pillantást Stefan felé.
- Én is szeretlek, tesó - morogta, de jól tudta, hogy a látvány, amit tetőtől talpig mocskosan, sárosan nyújtott, nem tűnhetett véletlennek senki számára. - Volt egy....szóval...Összevesztünk Elenával - bökte ki végül. Stefan fölvonta a szemöldökét, újból, tetőtől-talpig végigmérve a bátyját. Nem ez volt az első alkalom, hogy ők ketten összekülönböztek, sőt, már jóval azelőtt rengeteg nézeteltérésük volt, hogy egyáltalán jobb barátok lettek volna. De ez a lelkiállapot, az a furcsa megtörtség, ami sugárzott Damon arcáról, szokatlan volt.
- Értem - bólintott Stefan. - Akarsz beszélni róla?
- Nem! - vágta rá Damon, haragosan kapva fel a fejét. - Ez nem A pletykafészek, de nem is a Hazug csajok társasága, hogy itt nekiálljak kiönteni a szívem neked!
- Hé, nyugi. Nem azt mondtam, hogy zokoghatsz a vállamon. - Stefan megadóan a levegőbe emelte a kezét. - Viszont pocsékul festesz, öreg, ráadásul egy fa tövében ülsz az erdő közepén, és száz dolcsi rá, hogy az nem olvadt hó az arcodon. Szerintem lenne miről beszélned. - Damon tüntetően elfordította a fejét, mire Stefan felsóhajtott, és lecsúszott mellé a földre.
- Nos?
- Azt akarja, hogy változtassam át - mondta hirtelen Damon, továbbra is a távolba meredve.
- Tessék?
- Elena azt akarja..., az a kívánsága, hogy változtassam át. - A fiatalabb Salvatore csodálkozással vegyes hitetlenkedéssel pislogott a bátyjára, aki végre kegyeskedett felé fordulni.
- Ejha - szólalt meg végül Stefan, miután néhány másodpercig emésztette a hírt. - És mit válaszoltál erre?
- Nemet - érkezett a higgadt felelet.
- Nemet?
- Igen, nemet.
- És? Ennyi, ő megkért, és te nemet mondtál?
- Nem egészen - válaszolt Damon, hátradöntve a fejét. - Az, hogy nemet mondtam....hogy is mondjam, nem a teljes igazság. Én...üvöltöttem vele, ordítottam, mire ő csak azt próbálta bizonygatni, hogy velem akar lenni, ameddig csak lehet, és ez az egyetlen módja. - Stefan csöndben jelezte a bátyjának, hogy folytassa. - Aztán megpróbált megpofozni, én erre, azt hiszem, eltörtem a kezét...ne, ne nézz így rám, nem direkt volt! Ennyire még én se vagyok nyomorék, eszemben sem volt ártani neki. - Stefan kifürkészhetetlen arckifejezéssel méregette Damont.
- Miért mondtál nemet? - kérdezte hirtelen.
- Csak.
- Mit éreztél, amikor azt mondta neked, át akar változni?
- A francba, Stefan, mi vagy te, Dr. Phil? - csattant fel Damon. - Nincs szükségem egy lelki szemetesládára, és azt sem akarom megtudni, hogy borzalmas ember vagyok - ne aggódj, ezzel elég régóta tisztában vagyok!
- Nézd, Damon, értem, hogy ideges vagy. Értem, hogy nem én vagyok az a valaki, akivel szívesen bájcsevegnél az élet nagy gondjairól. De a testvéred vagyok, és kivel osztanád meg a gondjaidat, ha nem velem?
- Senkivel?
- Ne csináld már - próbálkozott Stefan, de Damon konokul leszegte a fejét. - Jól van akkor, játszunk a te szabályaid szerint. Fogalmam sincs, miért utasítottad el Elena kérést, pláne, hogy miért dobtad el miatta az agyad, de könyörgöm, ne nézz teljesen hülyének. Állíthatsz sok mindent, de azt sosem fogom neked elhinni, hogy nem akarsz örökre vele lenni, a te örökkévalóságodat vele tölteni. Hiába vicsorogsz, ezt senkinek nem fogod tudni beadni. Nézz magadra, Damon! Itt ülsz az erdő közepén, nyakig sárosan! A Damon, akit én ismertem, nem így vezette le a feszültséget: nem, az a Damon a kocsmában vedelné literszámra a whiskyt és tucatszámra csapolna mindenkit, aki él és mozog a környezetében. Mert ez csináltad régen, ha valami bajod volt: öltél. Lekapcsoltad az érzelmeidet, és egy rakás hullát hagytál a hátad mögött. És most? Itt gubbasztasz egy fa tövében, és duzzogsz. - Stefan némi hatásszünetet tartott, majd, mikor látta, hogy a bátyja figyel rá, folytatta. - Megváltoztál, Damon. Kár tagadni, te is tudod. Amióta Elenával vagy, nem vagy már ugyanaz az ember. Már törődsz, nem csak vele, hanem másokkal is. Igyekszel uralkodni magadon. És tudod, mit: ez nem baj. Elkezdted beengedni a világot, sőt, elkezdted megmutatni magad, úgy, amilyen vagy valójában. Én pedig visszakaptam a bátyámat: azt, akit még 1864-ben veszítettem el. Nem erre vágytál mindig is, valakire, aki szeret? Márpedig Elena azt teszi: feltétel nélkül szeret, ha hiszed, ha nem. Egész véletlenül tudom, hogy sosem akart vámpír lenni, ő maga mondta, talán két és fél éve. És ez az ő szeretete: képes félrerakni mindent, amit valaha akart az élettől, csak hogy veled lehessen. Mi kell még? Mire vársz? Bármi is késztet arra, hogy szabotáld az egyetlen dolgot, amit jónak érzel az életedben, sürgősen verd ki ki a fejedből. Hallgass rám: most az egyszer ne szúrd ezt el. Engedj az érzelmeidnek, és hidd el végre, hogy te is lehetsz boldog. - Stefan lassan fölemelkedett, leporolva a nadrágját. Damon továbbra is a távolba meredt, arckifejezése nem árult el semmit. Azonban amikor tekintete egy pillanatra találkozott az öccsével, Stefan azt látta a szemében, hogy talán sikerült megtörnie a jeget.
- Menj, és kérj tőle bocsánatot. Ma este nem leszek otthon, szóval lesz időtök mindent megbeszélni. - Stefan lesütötte a szemét, és lassan elindult az erdő sűrűje felé. De mielőtt átadta volna magát vadászösztöneinek, még egyszer visszafordult.  - Ne szúrd el, az istenért!

XOXO

Elena a nappali kanapéján ült, egy meleg takaróba bugyolálva, és bámulta a tüzet. Tekintete üres volt, vagy talán inkább megtört, ahogy azon gondolkozott, hogyan folytassa tovább az életét. Hazamenni, tényleg haza, az lesz az első. Muszáj volt újraértelmeznie az otthon fogalmát, visszatérni a Gilbert-ház nyújtotta biztonságba, ahol aztán elég ideje lesz, hogy a hibákon elmélkedjen. Az egyetemből még hátravolt bő két és fél év, és Elenának eszébe sem volt félbehagyni, egyrészt mert szerettem, másrészt, mert figyelemelterelésnek is jó lesz. Szüksége volt új támpontokra, új célokra, amelyre felépítheti majd az életét. Hiszen ez csak egy szakítás, gondolta, ettől nem dől össze a világ - legalábbis erről próbálta meggyőzni saját magát. A gondolatra friss könnyek szöktek a szemébe, amelyek jóformán égették vörös, megdagadt számpárját. Mikor jutottak el odáig, hogy Damon eltörje a csuklóját, csupán mert nem értett vele egyet? Mi történt, hol ronthatta el? Pillantása sérült kezére siklott, amit egy fásliba csavart, de az nem segített sokat a lüktető fájdalmon, ami továbbra sem hagyta nyugodni. Ezzel még sok gondja lesz, elvégre ki kell majd magyarázni, hogyan történt. Talán megkérhetné Caroline-t, hogy gyógyítsa meg. Ezt az ötletet azonban gyorsan elvetette, mert akkor nem tudná kikerülne barátnője kérdéseit, Caroline-nak pedig nem lehetett hazudni: mégis mivel magyarázta volna meg, hogy nem Damont kéri meg, hogy segítsen neki? Nem, kénytelen lesz elmenni vele az ügyeletre, ott majd azt mondja, hogy leesett a lépcsőn. Aztán begipszelik, és rendben lesz. Elena felsóhajtott: bárcsak a lelke is olyan gyorsan összeforrna, mit egy törött orsócsont.

Végszóra kitárult az ajtó. Felverve gondolataiból, Elena ijedten ugrott egyet ültében. A kitárt ajtóban Damon állt. Kint már sötét volt, de a verandán égő lámpa pont úgy világított rá, mintha egy kisebb glória lenne a feje fölött. Arca elgyötört volt, a ruhája sáros, a nadrágja itt-ott szakadt. Eltartott egy pár másodpercig, amíg Elena le tudta venni róla szemét: olyan nyomorultul festett, hogy egy pillanatra a lány még meg is sajnálta, de csak egy pillanatig. Az együttérzés utána elillant, ő pedig elfordította róla a tekintetét, és inkább a földet bámulta. Nem akart többet a szemébe nézni.

Damon kicsit összeszedte magát, és becsukta maga mögött az ajtót, majd lassan megindult a kanapéhoz. De amikor tekintete találkozott Elenáéval, megtorpant: olyan rémület volt a szemében, hogy ő maga is megijedt tőle.

If anyone asks,
I'll tell them we just grew apart (we just grew apart)
Yeah what do I care
If they believe me or not (believe me or not)
Whenever I feel
Your memory is breaking my heart
I'll pretend I'm okay with it all
Act like there's nothing wrong

 

- Elena..én... - kezdte, keresve a szavakat. A bocsánatkérés ismeretlen terület volt számára, talán két kezén meg tudta számolni, hányszor kért elnézést valakitől az elmúlt mondjuk százötven évben. - Én csak...beszéljük ezt meg.

- Nincs ezen mit megbeszélni - jelentette ki Elena, közelebb húzódva a kanapé másik vége felé, amikor a férfi leereszkedett mellé. Damont meglepte a hidegség a hangjában, de valahol mégis számított rá. A keserűsége jogos volt.

- Basszus, Elena, ne haragudj rám - próbálkozott halkan Damon, kezeibe temetve az arcát.

- Nem haragszom, Damon - válaszolta Elena nyugodtan. - Egyáltalán nem haragszom rád. Megértem. Tényleg megértem. Nem kell magyarázkodnod - tette hozzá, majd fölkelt és a lépcső felé vette az irányt. Damon tehetetlenül nézett utána.

- Elena, kérlek, ne menj el! Hallod? Nagyon sajnálom! Miért nem hagyod, hogy megbeszéljük?

- Mondtam már: nincs ezen mit megbeszélni - mondta a lány, és már el is tűnt a lépcsőfordulóban. A vámpír tehetetlenül nézett utána. Hiába mondta Elena, hogy nem haragszik rá, látszott rajta, hallatszott a hangján, hogy nagyon is rosszul esett neki a délutáni jelenet. Valahogy meg kellett próbálnia kibékíteni őt, így Damon végül felemelkedett és utána ment. Azonban ahogy belépett a közös szobájukba, nem látott semmit, csak egy összepakolt bőröndöt az ágyon. A falról eltűntek a képek, az éjjeliszekrényről a könyvek, a fürdőszobából a krémet és piperék, a szekrényből a ruhák. A szoba egyszeriben olyan üres volt, mintha soha nem lakott volna ott senki.

- Nem, nem, ez nem lehet - ismételgette, szinte pánikba esve. A világ hirtelen forogni kezdett körülötte, a tüdejéből pedig mintha egy ismeretlen erő kipréselte volna az összes levegőt. - Nem, ez nem történik meg. - Damon nekidőlt a szekrénynek, és zihálva levegő után kapkodott. Szemét összeszorította, arra számítva, hogy mindez csak egy rossz álom, és ha kinyitja a szemét, akkor Elena újra itt lesz, mosolyogva, ahogy szokott. De hiába dörzsölte meg szemeit, a koffer továbbra is ott várakozott, gúnyosan hirdetve, hogy mindennek vége. 

- ELENA! - kiáltott Damon, s már kint is volt a szobából, keresve a lány szívének eltéveszthetetlen hangját. Nem telt bele pár másodperc, már meg is találta - a ház másik szárnyában. Rögtön ott termett az egyik vendégszoba nyitott ajtajánál, s szembe találta magát Elena hátával. Ő éppen az ablakon bámult kifelé, látszólag rá sem hederítve a férfire, aki tágra nyílt, könyörgő szemekkel nézett rá.

- Elena...

- Elmegyek - vágott közbe az, elfordulva az ablaktól. - Hazamegyek.

- Haza? De hiszen nekünk ez az otthonunk...

- Nekem nem. Többé nem - rázta a fejét Elena, lesütve a szemeit. Karjait összekulcsolta mellén, majd folytatta. - Elmegyek. Persze csak az ünnepek után - nem akarom elrontani Jenna és Alaric karácsonyát. - A nagy Damon Salvatore pedig csak állt, mint akit felpofoztak, és életében először nem tudott megszólalni. Agyában ugyan üvöltött egy hang, hogy mondjon valamit, hogy könyörögjön, hogy csússzon térden, és esedezzen a lány bocsánatáért, de a teste nem tudott engedelmeskedni. Csak állt, mint egy cölöp, könnyes szemmel, és hitetlenkedve meredt a nőre, akit annyira szeretett.

- Ne - nyögte, többre viszont nem volt képes. - Ne! - Elena kimért arckifejezését némi szánalom színezte át, de az csakhamar el is tűnt.

- Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha addig egy másik szobában alszom. Eredetileg az a te szobád volt, ugye. 

- Nem kell ezt tenned. - Damon hangja rekedt volt, szinte élettelen. - Nagyon sajnálom, amit mondtam, ahogy viselkedtem.. - Pillantása ekkor a lány jobb kezére siklott, ami alaposan be volt pólyálva, de még így is feltűnően meg volt dagadva. Látva a sérülést, Damonben mintha megtört volna valami. - A kezed...te jó ég, Elena, annyira sajnálom.. - Mikor azonban megindult felé, Elena odébb lépett, nem engedve őt közel magához. Damon megdermedt.

- Engedd, hogy meggyógyítsam...

- Nem fontos.

- Elena, kérlek. Ha másért nem, hát azért, hogy holnap elkerüld a kérdéseket. Mivel magyaráznád meg a családodnak, hogy eltörted a kezed? - Elena hallgatott, látszólag mérlegelve a férfi szavait. Végül egy sóhajtással megadta magát.

- Legyen. - Damon megengedett magának egy halovány mosolyt, ahogy közelebb lépett. Gyorsan beleharapott csuklójába és felajánlotta az Elenának, ő azonban nem mozdult rá, sőt a fejét rázta.

- Nem tudnád beleönteni egy pohárba? - tudakolta halkan. A vámpír arcáról abban a pillanatban lehervadt az az aprócska mosoly is. Pontosan tudta, hogy Elena nem a vért, hanem őt magát utasította el. A kölcsönös ivás ugyanis egy elég intim dolog volt kettejük között, valami, ami nagyon sokat jelentett a kapcsolatukban. Még tisztán emlékezett, amikor Elena először megkérte, hogy harapja meg, még érezni vélte, ahogy ajkai a nyakára tapadtak, még látni vélte, ahogy Elena azt mondta neki azon az éjjel: "Megbízom benned." De most, amikor belenézett abba a nagy, barna szempárba, a nyomát sem látta a bizalomnak.

- Hát persze... - viszonozta megtörten, és leszáguldott a konyhába, hogy magához vegyen egy poharat. Jobbjával erősen szorította a konyhapult szélén, miközben baljából kis patakban csorgott a vér a pohárba. Az elutasítás egyet jelentett a szakítással, holott a vér által szőtt kötelék elméletben összekötötte őket, de ezek szerint már az sem segített. Stefannak igaza volt: ezt alaposan elszúrta.

- Tessék - mondta, mikor visszaért az emeletre, és odanyújtotta Elenának a poharat. A lány óvatosan nyúlt érte, kínosan ügyelve arra, hogy ujjaik még véletlenül se érjenek egymáshoz. Damon nagyot nyelt, ahogy Elena lassan felhajtotta a vért. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a vérét adta neki, gondolta, és ha lehet, még tovább nőtt a bűntudata. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán ha most átváltoztatná, Elena megbocsátana neki, de aztán elhessegette a gondolatot: ha most tenné meg, azzal csak rontana a helyzeten. És különben is, nem tudná megölni. Most nem, és talán sohasem.

Eközben Elena lecsavarta a fáslit a csuklójáról, és nézte, ahogy az begyógyul. Pillantásuk aztán hirtelen találkozott, és egy darabig csak nézték egymást: lehet, hogy csak három másodpercig, de az is lehet, hogy három percig; egyikőjük sem tudta megmondani. Vegyes érzelmek kavarogtak bennük, belül azon vitatkozva lelkiismeretükkel, hogy vajon a szívükre, vagy az eszükre hallgassanak.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennél - törte meg a csendet halkan Elena. Szemét leütötte, majd ismét az ablak felé fordult, hogy a csillagoknak szentelje figyelmét. - Kérlek - tette hozzá, amikor hallotta, hogy Damon nem mozdul.

- Figyelj, én értem, hogy haragszol rám, értem, hogy itt akarsz hagyni. Egy barom voltam. Áh, hülyeség, még mindig az vagyok. De hidd el, nem azért mondtam, amit mondtam, mert nem szeretlek, hanem pontosan azért, mert nagyon szeretlek. Csak hát...szar módszert választottam, hogy ezt tálaljam. Nagyon sajnálom, ahogy viselkedtem. Mégis...arra kérlek, hogy gondold ezt át, mielőtt végleg leírsz minket, oké? Add még nekem ezt a két napod, az ünnepeket, hogy megmutassam, mit is érzek valójában, hogy megpróbáljam jóvátenni ezt az egészet! - Damon esdeklően nézte a lány hátát, az azonban nem válaszolt, még csak meg se rezzent. Csupán szíve kissé szaporább dobogásából mert arra következtetni, hogy meghallotta, amit mondott neki. A vámpír várt egy darabig, aztán megadta magát, és lassan kihátrált a szobából, becsukva maga után az ajtót. Ezt a csatát elvesztette. Azonban remélte, hogy a háborúnak még nem volt vége.

Is it over yet?
Can I open my eyes?
Is this as hard as it gets?
Is this what it feels like to really cry?
Cry

XOXO

- Látnotok kellett volna az arcát - nevetett Ric. - Teljesen kikészült, esküszöm, attól tartottam, hogy elájul.

- Jobban tette volna - vágta rá Jenna, miután lenyelte a falatot a szájában. - Meg kellett neki mutatnom, hogy nem vagy elérhető.

- Azzal, hogy a fejére öntesz egy koktélt? Hát nem tudom, de én csak azt sajnálom, hogy nem volt nálam egy kamera, hogy dokumentálhattam volna, ahogy átmész féltékeny amazonba! - rázta a fejét Ric. Jeremy és Stefan velük nevettek. Jenna és Alaric éppen arról sztorizott, amikor nemrégiben egy diákja próbált meg ráhajtani Alaricra, mikor éppen a Grillben vacsoráztak. Jeremy és Stefan jól szórakozott azon, hogy Jenna féltékenységében nyakon öntötte a túlbuzgó diáklányt, aki valójában csak azért közeledett tanárához, hogy segítséget kérjen tőle a következő heti teszthez. Ezt Jenna persze nem tudta, így lelkiismeret-furdalás nélkül lépett akcióba.
Damon és Elena viszont nem nevetett, csupán egy-egy erőltetett mosolyra futotta tőlük, de szerencséjükre senkinek nem tűnt fel. A szenteste jó hangulatban telt, mert Jenna mindig gondoskodott arról, hogy vidámság lengje körbe a házat, még akkor is, ha két bizonyos családtag nem igazán érezte jókedvében magát. A vacsorát most már szokásszerűen Damon főzte, ezúttal egyedül, de ezt senki sem bánta: az idősebb Salvatore elsőrangú szakács volt.

- Én mindjárt kipukkadok - jelentette ki Jeremy, miután három tál pulyka után megviselten dőlt hátra ültében.

- Egész ügyes kis háziasszony vagy, Damon! - tette hozzá Stefan.

- Ti Salvatore-ok mind ilyen jól tudtok főzni? - érdeklődött Jenna, miközben megigazította az alvó Sam takaróját.

- Fogjuk rá - mondta Stefan -, de muszáj bevallanom, hogy Damon ebben sokkal jobb. Én is össze tudok ütni ezt-azt, de bennem valahogy kevesebb az az olaszos, zsigeri érzék ehhez.

- Örülök, hogy ízlett - próbált mosolyogni Damon, miközben összeszedte a tányérokat. - De van még desszert, úgyhogy szíveskedjetek megerőltetni magatokat.

- Desszert? - nyögte Jeremy, olyan hangon, mint egy kigyógyult alkoholista, akinek felajánlják kedvenc vodkáját.

- Csokis szuflé - bólogatott Damon, miközben behozta az édességet.

- Ó, basszus, a kedvencem - sóhajtott fel Jeremy. - Úgy látszik, muszáj lesz ma elhíznom.

- Hát, nem ártana egy kis húst pakolnod ezekre a csontokra - jegyezte meg Alaric, lesajnálóan fogdosva Jeremy felkarját.

- Hé, tök sokat edzem! - tiltakozott az, és hogy bizonyítsa, gyorsan befeszítette mindkét karját.

- Lenyűgöző - csipkelődött Alaric. - Kész Schwarzenegger.

- Na csak várj, Tanár Úr, még megmutatom neked, mennyire Schwarzenegger - fogadkozott Jeremy. Az egész szenteste hasonló hangulatban telt: mindenkinek jó kedve volt, még Damon is igyekezett a lehető legtermészetesebb mosolyt erőltetni az arcára, csak Elena volt nagyon hallgatag. A társalgásban nem vett részt, csak ha kérdezték, és leginkább a tányérját bámulta. A desszert után következett a szokásos sztorizgatás, meg a kínos történetek felemlegetése, és nagyjából ez volt az a pont, amikor Elena "Elmosogatok" címszó alatt kivitte a tányérját, rajta a süteménnyel, amihez hozzá sem nyúlt. Stefan, aki viszont két harapással eltüntette a szuflét, rögtön felpattant, és követte. Szerencsére a konyha, nagyrészt a háttérben szóló karácsonyi lemeznek köszönhetően vámpír-hallótávolságon kívül esett.

- Elena, beszélhetünk? - kérdezte, amikor beérte a lányt. Elena, felpillantva a koszos edények kupacából, csodálkozva nézett Stefanra.
- Persze, mondd csak. - Az elmúlt évben sikerült egy egész jó baráti kapcsolatot kialakítaniuk. Először természetesen kínos volt, és kifejezetten kellemetlen, valahányszor találkoztak, de idővel megtört a jég. Miután Elena beköltözött a Salvatore házba, és Stefan is végleg maradni látszott a városban, szinte minden nap látták egymást. Mindketten megváltoztak azóta, amióta elszakadtak egymástól, s habár Stefannak eltartott egy darabig, míg tényleg el tudta fogadni, hogy a lány már nem vele, hanem a testvérével van, végül rájöttek, hogy szívesebben tekintenek barátként egymásra, mint valakire, akit valaha nagyon szerettek. Damon általában nem hozta fel kettejük lassan kibontakozó barátságát: tudta, hogy Stefan valószínűleg még mindig szereti Elenát, ugyanakkor örült is, hogy az öccse visszatért a normális kerékvágásba, ezért a legjobbnak látta, ha nem szól bele a dolgok alakulásába. Ők ketten pedig nem is akartak már semmi többet a másiktól, mint békésen egymás mellett élni.
- Nézd, tudom, hogy ez nem az én dolgom, és hidd el, nem is szívesen szólok bele, de tudom, hogy mi történt tegnap. - Elena meglepetten vonta fel a szemöldökét, gyanakodva méregetve Stefant. - Damon elmondta - tette hozzá gyorsabban a férfi, kicsit feszengve.
- Elmondta? Ez...nem igazán rá vall.
- Ne arra gondolj, hogy panaszkodott nekem, csak összefutottunk tegnap délután és sikerült kiszednem belőle annyit, hogy csúnyán összevesztetek.
- A csúnya elég enyhe szó arra, ami történt - sóhajtott Elena, visszafordulva a mosogatnivaló felé. - És én ezt nem úgy éltem, mint egy veszekedést - pedig veszekedtünk már eleget -, inkább ő volt az, aki őrjöngött, én meg jobbára hallgattam.
- Ha jól sejtem, nem sikerült megbeszélni... - Elena válaszul csak a fejét ingatta.
- Hogy van a kezed? - kérdezte Stefan.
- Épp és egészséges. Újra.
- Damon....?
- Igen, ő volt. Addig erősködött, ameddig végül ráhagytam. Nem akartam magyarázkodni Jennáéknak ma este, pláne hazudni...
- Elena, nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítéljem Damon viselkedését. Sőt, nincs jogom ahhoz, hogy véleményt mondjak róla. De kérlek, hallgasd meg, amit mondani akarok.
- Stefan, én...
- Elena. Kérlek! - próbálkozott Stefan. - Furcsán hangzik az én számból, de nem akarom, hogy tönkremenjetek ebbe. Szeretem a bátyámat, és nem akarok rosszat neki, márpedig te vagy az egyetlen jó az életében, ő legalábbis így gondolja.
- Ott vagy neki te - vetette közbe Elena. -Vagy akárki, akit csak megkíván magának.
- Ugyan már. Hogy egyáltalán testvérekként viselkedünk, azt is neked köszönhetjük. És ebben vagy más, mint Katherine: ő szétválasztott minket, te pedig újra összehoztál bennünket.
- Stefan, értékelem, hogy megpróbálsz eljárni az érdekében, de itt nem elég egy szimpla megbocsátás. Ennek a kapcsolatnak ugyanis nincs jövője, hiszen ő nem akar velem lenni.
- Szereted őt?
- Igen. Szeretem - válaszolta a lány, szinte szégyenkezve sütve le a szemét.
- Akkor ennek igenis van jövője. Damon nagyon szeret téged, és ezt te pontosan tudod - Stefan közelebb lépett Elenához, a karjára tette a kezét, majd folytatta. - Beszéltem vele tegnap. Tudod, hol találtam rá? Az erdőben. Egy fa tövében ült, nyakig sárosan, és teljesen maga alatt volt. És azt tudod, hogy régebben mit csinált, amikor elege volt, vagy ha kiakadt? Mit csinált, ha maga alatt volt, ha elege volt, vagy ha összetörték a szívét? Lekapcsolta minden érzelmét, kocsmákba, bárokba, lebujokba járt, hullarészegre itta magát, lefeküdt mindenkivel, akin szoknya volt, és kiszipolyozott mindenkit, aki az útjába került. Vagy leitta magát, megjelent az ablakodban, megpróbált megcsókolni, majd megölte az öcsédet. Emlékszel, ugye? - Elena nem felelt, csak a földet bámulta. - Hol van most ehhez képest? Gondolkozik. Érez. Képes megbánásra. Mondd csak, bocsánatot kért tőled tegnap? - Elena bólintott. - Tessék. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kért bocsánatot tőlem, mióta átváltozott. Amit ezzel mondani akarok: változik, Elena, és ez csakis miattad van. Ha te otthagynád, akkor visszatérne ebbe az állapotba, vagy talán egy még rosszabba. - A lány egy darabig hallgatott, majd végül nagyon halkan felelt:
- És azt mivel magyarázod, hogy nem akar átváltoztatni? Hogy ellökött magától, és azt mondta, hogy nem akar örökre velem lenni?
- Damon...sosem volt jó abban, hogy kifejezze az érzelmeit. Ez családi vonás. - Stefan megengedett magának egy fanyar mosolyt. - Nem szeret gyengének látszani, ezért inkább elpalástolja, amit valójában érez. Márpedig akkor, amikor azt mondtad neki, hogy változtasson át, akkor ő megijedt. Nem is kicsit. Ezt persze nem volt hajlandó megmondani, de ismerem őt annyira, hogy rájöjjek. Azt, hogy mitől fél pontosan...azt őszintén szólva én sem tudom. Azonban ezt nem is nekem kell megmondanom, hanem neki.
- Félt?
- Félt. Csak ahelyett, hogy elmondaná, megmagyarázná, inkább kikel magából és megőrül. De ő ilyen, te is tudod: impulzív, makacs, öntörvényű, szarkasztikus, lobbanékony...de kész akár meghalni azokért, akiket szeret. És olyan bizonytalan, mert egész életében másra sem vágyott, mint arra, hogy valaki szeresse, hogy valakinek ő legyen a legjobb. - A vámpír pár másodpercig csendben nézte Elenát, majd újra megszólalt.
- Adj neki egy esélyt, hogy megnyíljon, hogy elmondja, mi bántja. Beszéljétek meg, vagy legalább próbáljátok meg. Hátha talán most el tudja mondani józanul, nyugodtan, hogy mi a kifogása. Ha pedig azután is úgy érzed, hogy a szeretet már nem elég, akkor gondolkozz majd el azon, hogy van -e ennek a kapcsolatnak jövője. - Elena válaszolni próbált, de valahogy nem jött hang a szájára, ezért inkább nemes egyszerűséggel Stefan karjaiba vetette magát.
- Hé, minden rendben van itt? - toppant be Alaric a konyhába, de abban a pillanatban, hogy meglátta az ölelkező Stefant és Elenát, megtorpant. Azok ketten rögvest elengedték egymást.
- Igen, Ric, minden rendben - vágta rá Elena, akinek egy kicsit még könnyes volt a szeme, majd azzal a lendülettel kiviharzott a konyhából.

XOXO

Az este további része ugyanolyan mederben folyt, mint addig. Kilenc óra felé Alaric és Jenna hazaindultak Sammel, Jeremy is tartott még valahová, feltehetően Bonnie-hoz, Stefan pedig, amint a vendégek elmentek, azon nyomban eltűnt az emeleten, aztán valószínűleg ki az ablakon.
Elena felment a vendégszobába, ahol az előző éjjelt töltötte, és nem hallatott magáról. Damon, aki az ágya szélén ült, kezében egy üveg whisky-vel, még hallani vélte a zuhany hangját, aztán Elena egyenetlen légzését, amikor lefeküdt aludni. Persze neki sem jött álom a szemére, ezt a pulzusa elárulta, valószínűleg ugyanabból az okból, amiért Damon elkezdett fel-le járkálni a szobában, percenként, elkeseredetten túrva bele sűrű, fekete hajába.
A szoba sarkában egy kép volt, fejjel lefelé. A vámpír odalépett hozzá, felemelte: egy fotó volt kettejükről, Jenna és Alaric esküvőjén, másfél évvel korábbról. Az üveg be volt törve, és nem kellett hozzá gimnázium, hogy Damon rájöjjön, mi történhetett vele. Óvatosan visszahelyezte a sérült képkeretet a baloldali éjjeliszekrényre, amelyen addig állt - Elena helyére, amely most olyan üres, olyan elhagyatottnak tűnt, mintha sosem lett volna senkié. Damon korábban sosem élt együtt nővel, Elena volt az első. Kicsit tartott tőle, hogy százötven évnyi egyedüllét túlságosan megrögzült, elviselhetetlen "agglegénnyé" tette őt, de szerencsére olyan gyorsan összeszoktak, mintha mindig egymás mellett keltek volna. Persze Elena ottléte rengeteg változást hozott, többek között a lány megszállottságát a dekorációval. Az elmúlt egy évben számtalan fotó és kép került fel a falra, kivétel nélkül kettejüket ábrázoló fényképek. Aztán ott volt még az új függöny, egy új szőnyeg, díszpárnák, egyszóval minden, amiről Damon korábban hallani sem akart, és amik azóta titokban nagyon hozzánőttek a szívéhez. Elena lényegében életre keltette a házat, és ezzel együtt életre keltette a férfit is. Ahogy a neve is mondta: ő volt a fény, a fáklya, amely a legsötétebb percekben is beragyogta az életét.
Eldöntve, hogy ma éjjel úgysem fog tudni aludni, inkább lefelé vette irányt, nem törődve azzal, hogy csak egy tréningnadrágot viselt. Abban bízott, talán majd az alkohol segít visszahozni Elenát.

XOXO

Elena, hiába erőltette meg magát, nem tudott aludni. Csak forgolódott, egyik oldalról a másikra, reménykedve, hogy az álom majd rátalál, de az nem akart jönni. Tekintete percenként az éjjeliszekrényen lévő digitális órára siklott: negyed tizenegy. A percek szinte vánszorogtak, gondolta magában, ahogy nagyot sóhajtva a hátára feküdt.
Gondolatban újra és újra lejátszotta magában az elmúlt nap eseményeit, reménykedve, hogy csak egy rossz álom az egész, egy álom, amiből fölébred, és ott fekszik majd Damon mellett, aki mosolyogni fog, mint minden nap. De ez nagyon is a valóság volt, a valóság, ami úgy tetszett, véget vet az elmúlt két év tündérmeséjének. Elena azonban nem akart erre gondolni, még nem, hiába volt a küszöbön az elválás pillanata; túlságosan fájt belegondolni abba, hogy kettejük története ilyen tragikus hirtelenséggel a végéhez érkezett.

I'm talking in circles
I'm lying, they know it
Why won't this just all go away

 

Talán egy bögre forró tea segít, jutott eszébe két forgolódás között. Aludni úgysem tud, rosszat már tehet. Így végül felkelt, magára öltve egy fürdőköpenyt, majd elindult a lefelé a lépcsőn.
A ház sötét volt, csupán a nappaliban világítottak a karácsonyfaégők. Elena megállt a nagyméretű, gyönyörűen feldíszített fa előtt. Damonnel közösen dekorálták ki két nappal korábban, miközben karácsonyi dalokat hallgattak, sőt, még táncoltak is. Ahogy lehunyta a szemét, még érezni vélte Damon karját a derekán, kezét összefonva a sajátjával...Gyorsan megrázta a fejét: ez most túlságosan is fájt. Inkább végigfuttatta tekintetét a fán, s csak ekkor vette észre, hogy a csúcsdísz még nem volt a helyén. Hát persze, jutott eszébe, megbeszélték, hogy azt csak 24-én teszik fel, mint ahogy azt a tradíció diktálta. A tradíció, amit még az édesapjával kezdett el, és amit újabban Damonnel vélt folytatni. Most azonban úgy látszott, hogy annak vége szakad, hacsak meg nem próbálja segítség nélkül feltenni. A fa persze idén is magas volt, Elena pedig nem volt biztos benne, hogy eléri tetejét, még lábujjhegyen sem. Végül úgy döntött, mégis tesz egy próbát. Ahogy nyújtózott felfelé, egyszerre érezni vélte, hogy két kéz fonódik a derekára, a következő pillanatban pedig már a magasban volt, pont annyira, hogy kényelmesen elérje a fa csúcsát. Egy pillanatig habozott, de aztán győzött a hagyomány ereje, Elena pedig felhelyezte a hiányzó díszt. Az őt tartó karok lassan leereszkedtek, ő pedig újra a földön volt - és Damon ölelésében. Lassan fordult meg, mintha félne, hogy azzal megtöri a pillanatot, a pillanatot, amelynek erejéig minden jó és békés volt. Végül aztán tekintetük találkozott, és nehéz volt megmondani, kié volt a szomorúbb. Csak nézték egymást, szavak nélkül, csendben; egyikőjük sem mert megmozdulni, se közelebb, se távolabb kerülni a másiktól. Semmi mást nem lehetett hallani, mint Elena mély, szapora légzését. Aztán mégis Elena tört meg először, s megszakítva a szemkontaktust hátat fordított a férfinek.
- Elena - szólította meg óvatosan Damon, kezével bátortalanul megérintve a lány hátát. - Tudom, hogy látni sem bírsz, és hogy nem vagy kíváncsi a magyarázatomra, de kérlek, mielőtt elmész, hallgass meg. - Elena nem felelt, és nem is mozdult, csak továbbra is állt, karjait maga köré fonva, mintha így megvédelmezhetné magát attól, amit hallani fog.
- Elena? - Eltartott pár másodpercig, míg az végre megmozdult: de Damon várakozása ellenére nem a lépcső, hanem a kanapé felé vette az irányt, ahová leült, és szótlanul, várakozóan nézett a vámpírra. Olyan volt, mintha hangtalanul beleegyezett volna, hogy meghallgatja őt.
- Hadd kezdjem azzal, hogy nagyon sajnálom, ami tegnap történt. Azt is, amit mondtam, és azt is, amit tettem. Nem gondolkoztam józanul, sőt...nem gondolkoztam egyáltalán - kezdte Damon, kicsit kínosan állva egyik lábáról a másikra. - Nem kérem, hogy bocsáss meg, hiszen olyat tettem, amit megfogadtam, hogy sosem fogok: bántottalak. Fizikai fájdalmat okoztam neked, ami megbocsáthatatlan, még akkor is, ha nem szándékosan tettem. Teljesen elvesztettem a fejem, de ez velem már milliószor előfordult...csak éppen nem volt senki, aki iránt felelősséggel tartoztam volna, akinek számított, hogy mit csinálok. Hozzászoktam, hogy nincs senki, akinek csalódást okozhatok.
- Két év - szólt közbe Elena, halkan. - Ennyi ideje vagyunk együtt: ennyi idő alatt nem tudtál hozzászokni ahhoz, hogy van valaki, akinek mindennél fontosabb vagy?
- Próbáltam, Elena, tényleg próbáltam. De százhetven év rossz berögződését nehéz csak úgy kitörölni. Mégis...nagyon boldog voltam az elmúlt időben. Imádtam minden veled töltött percet, szerettem melletted felébredni reggelente, szerettem, hogy minden nap arra késztettél, hogy jobb legyek. - Damon felsóhajtott, idegesen túrva bele kócos hajába. - Annyira emberi vagy, hogy egy kicsit én is újra az lettem melletted. És valahol, a közös utunk során, te lettél az egész életem. - A férfi nem mert Elena szemébe nézni, ahogy ezt kimondta. A lány ugyanakkor tágra nyílt szemekkel pislogott rá, arra a vérszomjas vámpírra, aki hirtelen olyan sebezhetőnek és esetlennek tűnt. Az ilyen megnyilvánulások nem voltak gyakoriak tőle, mert ahogy Stefan is mondta, nehezen tudta kifejezni az érzelmeit.
- Hazudnék, ha azt mondanám, sosem gondoltam arra, hogy egy nap majd átváltozol, és akkor együtt lehettünk, ameddig a világ világ... Ez azonban...nem ilyen egyszerű. - Elena erős késztetést érzett arra, hogy válaszoljon, hogy kérdőre vonja őt, miért is nem lehet ez olyan egyszerű, de inkább nem tette: hagynia kellett, hogy Damon magától mondja el.
- Belegondoltál már abba, hogy mivel jár az átváltozás, 'Lena? - A lány összerezzent, ahogy Damon a becenevét használta. - Nem elég innod a véremből, ezt te is tudod. Nem, utána...utána...meg kell halnod. - Damon szinte kínlódva ejtette ki az utolsó mondatot a száján, annyira, hogy még a nappali sötétjében is könnyen kivehető volt a fájdalom az arcán. - És én nem tudlak megölni téged. Nem vagyok képes elvenni az életed és nem hiszem, hogy valaha meg tudnám tenni. - Egy darabig csendben voltak mindketten.
- Nem vennéd el az életemet - mondta végül Elena -, hanem egy újat adnál helyette. Egy újat, amiben nincsenek többé korlátok, és olyan veszélyek, mint a halál. Így végre együtt lehetnénk, a szó minden értelmében. Miért nem tudsz erre így gondolni?
- Láttalak meghalni, Elena - válaszolta Damon. - Láttam, ahogy kihuny a szemedben a fény, hallottam, ahogy megáll a szíved, láttam, ahogy összeroskadtál a földön... Soha, senkinek nem kívánom, hogy átélje azt, amit én átéltem abban a pillanatban.
- Tudtad, hogy visszajövök, így vagy úgy.
- Igen, tudtam. De ez nem változtatott azon, hogy borzalmas volt a karomba venni az élettelen testedet.
- Furcsa, hogy éppen egy nappal azelőtt erőszakkal megitattad velem a véred, úgy látszik, akkor nem okozott gondot az átváltozásom gondolata.
- Igazad van. Akkor önző voltam és kétségbeesett. Biztos volt, hogy meg kell halnod, de az nem volt biztos, hogy Elijah kotyvaléka visszahoz. A gondolat, hogy soha többé nem látlak, rosszabb volt, mint a tudat, hogy egész további életedben gyűlölj majd, amiért átváltoztattalak. - Damon vett egy mély levegőt, majd folytatta. - Akkor még nem voltál az enyém, és meg voltam győződve arról, hogy sosem leszel. Én már akkor is szerettelek, de ennyi volt; a gondolat, hogy utálsz majd egész hátralevő életedben nem volt rosszabb, mint a tudat, hogy sosem fogsz viszontszeretni. Ezért nem akartam mást, csak hogy élj. Hogy így, vagy úgy, de ezen a világon maradj.
- Nem értem - rázta a fejét Elena. - Ez a helyzet más. Most én kérlek, én döntöttem úgy, hogy vámpírrá változom. Azért, hogy veled legyek, mert szeretlek, és mert nem akarom, hogy az én múló életem közénk álljon.
- Az örökkévalóság nagyon hosszú idő...És ki tudja, meddig leszel ezen a véleményen...
- Tessék? - Damon azonban hallgatott. - Mondd meg az igazat, Damon! Tudom, hogy ez nem a teljes igazság, hogy valamit titkolsz. Elhallgatod előlem a valós okot, amiért nem akarsz átváltoztatni. - Elena felállt, odalépett a férfihez, és kezébe vette annak az arcát. - Mi tart vissza, Damon? Mitől félsz? Vagy...vagy már nem szeretsz annyira, hogy velem akarj lenni a következő ezer évben?
- Elena Gilbert, soha, senkit nem szerettem annyira, mint téged. Az életemet odaadnám érted, gondolkodás nélkül - viszonozta Damon, miközben megfogta Elena két kezét, amelyek továbbra is az arcán nyugodtak.
- Akkor pedig mi bánt? Kérlek, Damon, legyél velem őszinte.
- Az örökkévalóság hosszú idő - ismételte a vámpír. - Elég hosszú ahhoz, hogy rájöjj, hogy nem vagyok méltó hozzád. Hogy rájöjj, hogy nem vagyok érdemes a szeretetedre. - Elena elfelejtett levegőt venni meglepetésében. Sejtette, hogy több lehetett a visszautasítás mögött, mint az érzelmek hiánya, de ilyen szintű bizonytalanságra még csak nem is gondolt.
- Damon...
- Látod, most is elrontottam, bebizonyítottam, mekkora barom vagyok. Ha ezt eddig nem vetted volna észre, akkor már csak idő kérdése, és realizálod, hogy egy elcseszett, önfejű, pszichopata tuskóval van dolgod. És akkor már nem fogsz kérni belőlem... Istenem, eltörtem a kezed, csak mert nem értettem veled egyet...Nem látod, mennyire nem érdemlem meg, hogy egyáltalán rám nézz?
- Most figyelj rám, Damon Salvatore. Nem vagy elcseszett, sem pszichopata. Önfejű, talán, de ki nem az? Igen, elkövettél rengeteg rosszat, sokszor voltál önző, hirtelen haragú és meggondolatlan, és igen, gyakran túlmentél minden határon, de ez nem tesz téged rossz emberré. Mindenki követett már el olyan dolgokat, amire nem büszke. De tudod, mit? Ez az élet. Ilyenek vagyunk. És én így fogadlak el téged, pontosan így szeretlek: úgy, amilyen vagy, minden hibáddal együtt. Hiszen annyi, de annyi jó tulajdonságod van, hogy azok messze túlragyogják azokat félelmeket, amik gátolnak a boldogságban - mondta Elena, mélyen Damon szemébe nézve. - Te vagy a legnagyszerűbb, legodaadóbb, legszenvedélyesebb, legszerethetőbb ember, akivel valaha találkoztam. Nincs más, akivel szívesebben élnék le egy örökkévalóságot, mint veled.
- Amikor két éve bevallottam neked, hogy szeretlek, akkor még nem igazán tudtam, mibe vágtam a fejszémet. Mélyen, belül, rettegtem attól, hogy mi fog abból kisülni, ha engedek az irántad érzett szerelemnek. Nem tudtam mást, csak azt, hogy vonzódom hozzád, és hogy szeretlek, bár azt is nehezen ismertem be. Veszélyes választás voltál, fogalmam sem volt, mire számítsak, csak a szívemre hallgattam. Engedtem, hogy szeress: és ez bizonyult a legjobb döntésnek, amit valaha hoztam. Alig telt el pár hónap, és azon kaptam magam, hogy menthetetlenül beléd szerettem. Hirtelen te voltál minden gondolatom központja, mozgatórúgója. Olyan volt, mintha újra megtanítottál volna élni, megmutattad volna, hogy lehetek boldog azok után is, ami történt velem az azt megelőző időben. Mosolyt csaltál az arcomra, ha szomorú voltam; megvigasztaltál, ha magam alatt voltam; átöleltél, ha féltem. Egyszerre nem tudtam nélküled elképzelni a világot. Mert valahol, a közös utunk során, te lettél az egész életem. - Elena elmosolyodott, ahogy elismételte Damon korábbi szavait. - Nagyon szeretlek téged. Úgy, ahogy vagy. Ha azt hiszed, hogy majd idővel kiábrándulok belőled, akkor tévedsz, barátom. Ez egy egész életre szól - legyen az emberi élet, vagy annál kicsit több. - Miután a lány befejezte a monológját, csend telepedett a szobára. Még mindig egymás karjaiban álltak, de a hangulat mintha megváltozott volna közöttük, mintha megtört volna a jég, elszállt volna az a rengeteg feszültség, ami rájuk telepedett. Damon arcán, habár próbálta összeszorítani szemeit, egy könnycsepp gördült végig...vagyis gördült volna, de Elena egy csókkal eltüntette azt, mielőtt végigszánthatta volna a férfi arcát. Pár, hosszú pillanatig csak álltak, egymás szemébe nézve, mintha arra várnának, hogy valamelyikőjük kezdeményezzen.
Végül Elena lett a gyorsabb: fejét Damon mellkasára hajtotta, karjai pedig kétségbeesetten fonódtak a Damon meztelen felsőtestére, mintha attól félne, eltűnik, ha egy kicsit is lazít a szorításán.
Damon elsőre meglepődött Elena hirtelen közeledésén, de örömmel fogadta be őt karjaiba.
- Ne haragudj rám, Elena - suttogta, Elena hosszú, barna haját simogatva. - Meg tudsz nekem bocsátani? - Elena kicsit engedett a szorításon, hogy Damon szemébe nézhessen.
- Igen. Megbocsátok - felelte mosolyogva. A gesztus ragadós volt: a férfi is elmosolyodott, újból viszonozva a lány ölelését. Majd hirtelen megragadta, felemelte, és a kanapéra ülve az ölébe ültette.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szeretlek. Talán nem mondom eleget, de kérlek, hidd el, hogy ez így van. És azon leszek, hogy ezt minden nap bebizonyítsam neked - kezdte Damon. - Másrészt...megígérem, hogy átváltoztatlak, ha valóban ezt szeretnéd. - Elena bólintott.
- Ezt szeretném.
- Egyet szeretnék kérni: várjuk meg a huszonegyedik születésnapodat, az nekem is ad egy kis időt, hogy felkészüljek rá.
- Rendben - egyezett bele Elena. Egy darabig így maradtak. Csöndben, élvezve egymás közelségét.
- Tudod, nagy kár, hogy veszekedésre pazaroltuk az évfordulónkat - sóhajtott fel hirtelen a lány. Damon szája sarkában ekkor megjelent az a bizonyos, szívfájdítóan gyönyörű félmosoly.
- Fél 12 van. Lényegében még van fél óránk az évfordulóból. - Most már Elena arcán is ott ragyogott egy széles vigyor, ahogy végigsimította Damon arcát. Mindig is imádta ezt a napot.
- Ez esetben...nagyon boldog évfordulót!
- A legboldogabbat, szerelmem - Aztán közelebb hajoltak egymáshoz, és ajkaik végre találkoztak, mintegy pontot téve 36 borzalmas óra végére. De minden jól végződött: visszataláltak oda, ahová tartoztak - egymás karjaiba.
- Még valami - szólt Damon, félbeszakítva a csókot. - Ugye...ugye nem mész haza? - Elena erre odahajtotta homlokát a férfiére, kezét összefűzte az övével, s annak fedetlen mellkasára tette azt, ahol a szíve dobogott.
- De hiszen én már otthon vagyok.

Ahogy ők ketten újfent felfedezték a köztük lévő lángoló érzelmeket, boldogan fonódva össze karjaik ölelésében, csókjaik között újra és újra a szerelem szavait suttogva, nem vették észre, ahogy egy sötét alak elégedetten fordult vissza a lépcsőfordulóban. Stefan csupán mosolygott magában: most már nyugodtan mehetett aludni.

Folytatása következik

Nos, nagyon remélem, hogy mindenkinek tetszett. És igen, jól láttátok: folytatása következik! Egy résszel még mindenképpen adós vagyok, ezt igyekszem minél hamarabb hozni.
Tudom, ez elég más volt, mint az előző két novella, de hiszem, kell a változatosság. Remélem, elnyerte a tetszéseteket. Ha igen, ha nem, tudassátok velem: írjatok kommentet és/vagy pipáljátok a boxokat lejjebb.
Köszönöm annak, akinek elolvasta! Nagy ölelés! Viszlát legközelebb! :)