Részlet az Összetörve 11. fejezetéből

Sziasztok! A megszokott kettő helyett ezúttal csak egy részletet hoztam. de nem árulom el, miért, szerintem elég egyértelmű anélkül is :) A rész is nemsokára érkezik, de egyelőre csak ennyit tudok felajánlani.
Köszönöm annak a 119 olvasónak, aki szavazott a legutóbbi közvélemény kutatásban, melynek eredményeképpen, több, mint 60 szavazatnak köszönhetően még ebben az évben kaptok egy Klaroline történetet. Remélem, örültök neki! Most pedig, jöjjön a részlet!

"- Mr. Salvatore, mit keres itt? - kérdezte suttogva, miközben villámgyorsan felpattant a matracáról. - Nem szabadna itt lennie, miközben tart az óra.
- Szuper. Beszélnem kell magával - közöltem, unottan forgatva szemem fölösleges megjegyzésén.
- Értem - bólintott feszengve Ernesto, lopva a mozgolódó emberekre figyelve, akik mindenhogy feküdtek, csak nyugodtan nem. - Kérem, várjon még tíz percet, amíg befejezem az órát - mondta, és meg sem várva a válaszomat, visszaindult a matraca felé.
- Tudja, nem szívesen várok - szóltam utána. - Elég sürgős ügy. - Ernesto jóformán megadóan felsóhajtott, majd visszaegyenesedett állásba. Ezután gyorsan felvett egy behízelgő mosolyt, ahogy a csukott szemmel, kiterülve fetrengő emberekhez szólt.
- Csak hagyjátok, hogy a nyugalom átjárja a testeket, és engedjétek el az összes földi köteléket - suttogta, majd egy pillanatnyi hatásszünet után halkan lopakodva követett a kijárat felé.
- Mit tehetek Önért, Mr. Salvatore? - tudakolta kissé hűvösen, és már-már megsértve éreztem magam a hangjában elrejtett él miatt. Már-már.
- Jaj már, ne hívjon Mr. Salvatore-nak, kérem - horkantam fel fájdalmasan. - Az apámat hívták így, és a fickó egy barom volt. Érti a célzást, ugye?
- Rendben, Damon, mit tehetek Önért? - pontosított Ernesto, egyre kevesebb lelkesedéssel. Viszont eme lelkesedés enyhülése fordított arányban volt ellenszenvem növekedésével. Már ha azt lehetett egyáltalán fokozni.
- Mondja, pontosan hány éves? - kérdeztem, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Az olasz szépfiú szemöldöke felszaladt a meglepetéstől - nem számított erre a kérdésre, az egyszer biztos.
- Tessék? - viszonozta, a lehető legostobább megrökönyödött kifejezéssel arcán. Ezek alapján biztosra veszem, hogy valamelyik interneten terjengő trollfejnek az ő arca szolgáltatta az ihletet. - Komolyan azért viharzott be az órám közepére, hogy ezt megkérdezze?
- Nem - vonok vállat. - De azért érdekelne a válasz.
- Huszonöt - adja meg magát egy újabb sóhaj kíséretében. - Esetleg remélhetek valaha magyarázatot az ittlétére?
- Persze, de mivel, mint ahogy megtudtam, csak egy évvel fiatalabb nálam, ezért nagyra tudnám értékelni, ha tegezne. - Legnagyobb meglepetésemre, egy újabb megvető pillantás helyett Ernesto felnevetett.
- Furcsa egy ember vagy, Damon, nem mondták még? - érdeklődött mosolyogva. Fogalmam sincs miért, de valahogy egy pillanatra nem tudtam utálni. De csak egy pillanatra. - Mit tehetek érted?
- Szükségem van a tanácsodra - bukott ki belőlem, kicsit talán gyorsabban a kelleténél, amely könnyedén azt az érzést kelthette, hogy kellemetlenül éreztem magam ebben a helyzetben, ami egyébként nem állt távol az igazságtól.
- Öhm...szeretnél elkezdeni jógázni? Mert minden kedden és csütörtökön...
- Dehogyis - vágtam közbe türelmetlenül, majd mégis visszafogottabban fojtattam. - Egy különleges helyet keresek, egy különleges estére. Valami kevésbé hivalkodót, mégis varázslatosat, érted, ugye? - magyaráztam kissé feszengve. Nem voltam hozzászokva, hogy puccos randikat szervezzek, ráadásul mások segítségét kelljen kérnem. A nők nagy részének, akikkel eddig összehozott az élet, elég volt megmondanom a nevem, vagy akár csak rájuk mosolyognom, a többi meg jött magától. Na jó, Katherine-nek még a bankszámlakivonatomra is szüksége volt, de ehhez képest még az is flottul ment. Egyszóval, hiába voltam a huszonegyedik század legeredetibb Casanovája, most mégis szánalmas kezdőnek éreztem magam.
- Ó, szóval egy randiról van szó? - visszhangozta mosolyogva Ernesto. Ó, de szívesen behúztam volna abba a vigyorgó pofájába..."

Tovább a részhez >>>

Nyomjatok egy pipát az "Elolvastam" mellé, és ha tetszett, jelöljétek be a "Tetszett" boxot is! Köszi :)

Always and forever - 8. Vásárfia

Sziasztok!  Íme, a nyolcadik fejezet, ami ugyan csak átvezető jellegű, de azért van benne múlt és jelen is, ahogyan azt megszokhattátok. Jó olvasást! :)

Napjainkban:

A hatalmas, zsúfolt piac zajszintje olyan hangosnak tetszett, hogy Klaus biztos volt benne, csak hallássérült emberek élhetnek a környéken. Valószínűleg csak azok bírják elviselni ezt az egész napos, förtelmes ricsajt: kisgyerekek kiáltoznak, sikítoznak; öregasszonyok sopánkodnak; nagydarab kofák árulják portékájukat, minél inkább próbálva túlkiabálni a konkurenciát; mérges apukák ordítoznak követelőzős gyermekeikkel, kutyák ugatnak, fiatalasszonyok pletykálnak. Ha létezik is olyan egészséges hallású ember, aki hajlandó ideköltözni, az biztos, hogy nem sokáig marad az, még ha csak aludni is jár haza.
Ahogy a férfi végigfuttatta pillantását tömegen, miközben lassan araszolt két idős nénike és egy kislány -, valószínűleg egyikük unokája - mögött, olyan színkavalkád fogadta, hogy szinte káprázott bele a szeme.
És ha mindez nem lett volna elég, nem csupán hallotta és látta, de szagolhatta is a piac auráját. Minden irányból különböző illatok szálltak felé, a vattacukortól kezdve, a sülő kolbászon és a friss kürtőskalácson át egészen a drága, keleti parfümökig. Ehhez jött még a nap felől sugárzó égető hőség, a tömeg fülledt izzadtsága és melege.
Klaust eleinte igencsak lesokkolták az összes érzékszervét bombázó hatások, főleg, hogy már nagyon régóta nem volt ilyen közvetlen közelségben az emberekkel, illetve ennyi emberrel egyszerre. Most úgy érezte magát, mintha hirtelen bedobták volna egy nagy üveggömbbe, ami tele van mindenféle érzéssel.
Mégis, úgy érezte, már szüksége volt erre a lépésre. Miután visszaért a városba, kibérelte a lehető legdrágább szálloda luxuslakosztályát – pont, ahogy azt az a boszi elvárta volna tőle; és pont, ahogy normális esetben cselekedett-, vett egy hosszú fürdőt, hogy lemossa magáról a dzsuvafészek mocskát, majd szexelt egy jót a szobalánnyal, miközben kissé megcsapolta. Végül pedig aludt egy pár órát, hogy tökéletesen kipihenten ébredjen.
Most azonban mégis itt poroszkál a közeli piac kellős közepén, úgy, hogy nem is akar venni semmit, csupán azért, mert már nem tudott mit kitalálni. De szó szerint. Ébredés után azonnal nekiállt kigondolni, mi legyen a következő lépése, azonban hiába erőlködött, ivott meg egy egész üvegnyi öreg Glenfiddich-et, kapcsolgatta kicsit a plazmatévét, sehogy sem jutott eszébe semmi használható.
Így aztán jobb híján fogta magát, felöltözött, és elindult sétálni egyet a környéken, mikor ráakadt a térre, a rajta kialakított piaccal. Eredetileg egyáltalán nem állt szándékában emberek közé merészkedni, igyekezett csak akkor elvegyülni köztük, ha egy üzlethez vagy egy kutatásához muszáj volt megtennie.
Mégis, a napokban már sokadjára csodálkozott rá saját magára, mikor egyszer csak azon kapta magát, hogy elhaladt pár zöldségárus és halkereskedő közt, és magával ragadja a piactéri forgatag. Aztán itt kötött ki a két öregasszony és a kisunoka mögött, hogy pár perc zavart, kényelmetlen érzéseket keltő csoszogás jután rávegye magát az ellazulásra, ugyanis másképp esélye sem volt rá, hogy eszébe jusson valami.
Végül is, itt legalább sok ember, rengeteg tárgy megfordul, valamelyik csak meghozza a várva-várt ihletet. Ahogy megszemlélt egy remek öntöttvas árukkal telepakolt asztalt, és továbblépett a következő standhoz, egy középkorú, nagydarab afroamerikai ragadta meg a karját.
- Vegyen egy bugyit a feleségének, uram! – kínálta a másik kezében tartott számtalan fehérneműt az ősi felé, aki fintorogva szabadította ki kezét a markából -, nem mellesleg itt egy csodálkozó pillantást kapott a fekete férfitól-, majd lenéző pillantást vetett rá, és igyekezett továbbállni, ám a tömeg feltartóztatta.
- Ugyan, uram, van itt szexi tangám is! A felesége imádná – kiabált utána, Klaus pedig elgondolkodott, hogy leüti vagy megcsapolja, de végül úgy döntött, az szabotálná az ötletszerző körútját, így aztán fejcsóválva lépett a következő standhoz.
Legalább egy órányi eseménytelen sétafikálás, megannyi erőszakos árus, és rengeteg érdekes portéka után Klaus még mindig semmivel sem volt előrébb, mint azelőtt. Igaz, beszerzett egy tökéletes kialakítású tőrt, valamiféle állati csontból készült, kényelmes markolattal. A fegyverek a gyengéi voltak.
Még akkor is, ha teljesen értelmetlen, de hatásosnak szánt jeleket véstek rájuk. Az egyik helyen például több íjjal és kiskéssel találkozott, melyeken olyasféle feliratok álltak, mint ’epertáska’ , ’dobozoskék’ vagy ’orrszag’, hogy csak az elfogadhatóbbakat említsük. Ezek legalább valóban létező szavakból álltak, nem úgy, mint sok másik.
Klaus erős vágyat érzett, hogy gúnyosan röhögjön minden egyes darabnál, ami a keze ügyébe került, de végül aztán visszafogta magát. Méltóságon aluli és feltűnő lett volna felvilágosítania az árust a tévedéséről. Inkább megtartotta magának ezt a manapság már ritka, de hasznos tudást, és ennek birtokában választotta ki a most már tulajdonában lévő tőrt, amelyre az ’erő’ szó került.
Nem hogy valóban létező szó volt, de még imponált is az ősinek. Az erőt tartotta a legfontosabb tulajdonságnak, a félelemkeltést a leghatékonyabb módszernek. És hosszú élete során még senki nem tudta az ellenkezőjét bizonyítani eme remek elgondolásnak.
Már épp kezdte feladni a reményt, és készült visszatérni jó kis légkondis lakosztályába, mikor nem messze meglátott egy asszonyt, amint lenge nyári ruhájában, szőke haját kontyban összefogva nézegeti a barackokat, hogy aztán elégedetlen fejcsóválás kíséretében kiválogasson pár darabot, és berakja a kosarába. A kezében lógó fonott kosárba. Abba az egyszerű, barna vesszőkosárba...
És itt indult meg a következő emlékroham, pedig Klaus már komolyan kezdte elhinni, hogy vége szakadt. Olyan nagyon remélte, hogy ennyi volt. Már legalább másfél napja semmi, erre most megint itt van egy, a fenébe is! Alighogy ezt végiggondolta, minden eltűnt a szemei elől, ami a jelenhez tartozott, hogy átadja helyét a múlt kísértő képkockáinak.

 10. század:

- Sziasztok, gyerekek! Megjöttem! – kiabált Esther a konyhában, ahogy letette terhét, a súlyosan megpakolt, szokásos kis vesszőkosarát, és elkezdte előpakolászni belőle a vásárolt holmikat.
Klaus és Rebekah pont a kis ház hátsó ajtajánál játszottak, míg a többiek kint a kertben. Kol és Finn, amint meghallották édesanyjuk hangját, elhajították a kezükben levő játékszereiket, és csapot-papot otthagyva rohantak be a házba, de még így sem érhették utol Rebekah-t, aki másodpercek alatt a konyhában termett.
Elijah mosolyogva, elnéző fejcsóválással baktatott utánuk, útközben felszedve a szanaszét dobált dolgokat, amiket öccsei hagytak ott. Mikor Klaus mellé ért, előreengedte az ajtóban, és együtt léptek be a ház fő helyiségébe.
Esther kis biccentéssel nyugtázta, hogy ők is bejöttek, majd így szólt:
- Segítsetek kipakolni, és meglátjátok, mit hoztam nektek! – nézett csillogó szemmel gyermekeire.
Erre persze Kol azonnal túrt is bele a nagy kupacba, majd’ fellökve kishúgát a nagy igyekezetben. Nagyon remélte, hogy aki többet segít, az többet is kap majd.
- Én akkor is segítek, ha semmit nem hoztál nekem, anyám – közölte Finn méltóságteljesen, mire Kol elvörösödött, de nem tett hozzá semmit, hiszen ő igenis akarta a jutalmát. Elijah eddig türelmesen várta, hogy odaférjen a kosárhoz, és segíthessen, de mikor erre a kijelentésre Klaus úgy tett, mintha öklendezne, nem tudta elfojtani a kikívánkozó mosolyt.
- Ez nagyon rendes tőled, kicsim, de azért csak hoztam neked is valamit – simogatta meg elégedetten Finn fejecskéjét Esther, aki szerencsére nem volt szemtanúja Klaus reakciójának. – Igazán megérdemled, nagyon jó fiú vagy – dicsérte tovább fiát, és Klaus most már komolyan, minden túlzás nélkül úgy érezte, heveny hányinger kerülgeti. Még Elijah és a kis Rebekah is furcsa fejet vágtak, de persze mindnek volt annyi esze, hogy ne említse a dolgot.
Kolnak is feltűnt, hogy Finn kitüntetett figyelemben részesül, ezért gyorsan megszólalt: - Anyukám, a zöldségeket hátravigyem, vagy kellenek az ebédhez? – kérdezte angyali mosollyal, majd utálkozó pillantást vetett Finnre Esther háta mögött.
- Hagyd csak, kicsim, mára zöldséges ételt terveztem. Apátok még pár napig biztosan nem jön haza a vadászatból, addig nem tudunk húst enni – közölte, majd rámosolygott a kosár körül buzgón pakolászó Kolra is.
Nem sokkal később minden a helyére vagy a nagy üstbe került, amiben már vígan rotyogott a pépes állagú akármi, ami ebéd gyanánt készült.
- Na, ki kíváncsi, mit kap? – kérdezte Esther csilingelő hangon, mire a következő pillanatban az összes gyerek ott állt körülötte, még Klaus is, bár kissé elbújt Elijah háta mögött. Tartott tőle, hogy nem lesz olyan szép vagy jó vagy finom vagy hasznos vagy vicces vagy érdekes az övé, mint a többieké szokott. De akkor is örülni fog neki, ezt elhatározta.
- Itt is van egy… gyolcsbaba – emelte ki az asszony a vesszőkosár aljából a nevezett kis tárgyat, és ragyogó mosollyal figyelte, mint kezd el szökdécselni örömében Rebekah, mikor odaadja neki az új babáját.
Kol fintorgott egyet, de aztán gyorsan visszafordult a kosárhoz. Olyan volt ez nekik, mint valami feneketlen, bűvös kalap a bűvésznek. Mindig más került elő belőle, ezer csodát rejtett.
- Két cukorka – bukkant fel újra Esther keze a kosárból, és a zörgős papírba csomagolt, ragacsos édességdarabkákat Kol és Finn kapta, utóbbi egy cuppanós puszi kíséretében.
Miután a két fiú versengve hálálkodott a vásárfiáért, gyorsan elvonultak elfogyasztani azokat. Bár Kol halkan, kissé méltatlankodva morgott valami olyasmit, hogy Finn cukorkája nagyobb, mint az övé, de aztán inkább elmerült az édes élvezetben, amit az nyújtott.
- Elijah, te már elég idős vagy, hoztam neked egy batyut, hogyha esetleg nemsokára vadászatra kísérnéd édesapátokat, vagy el kéne menned egy szomszédos faluba, legyen mibe pakolnod – nyújtotta át Esther a méretes anyagot, ami inkább táska volt, mint batyu, hiszen még füle – avagy pántja- is volt. Igazán takaros kis batyu –vagy táska -, annyi biztos.
- Niklaus, te is kapsz ám valamit! Akartam venni neked egy új nadrágocskát, mert ez már elég rongyos, de Eliza szégyentelenül drága árat számol fel érte – fordult végül a kisfiú felé. – Szóval egy bőrszíjat vettem neked. Azt akaszthatsz rá, amit akarsz, vagy oda rakod, ahová csak akarod – adta oda Klausnak nagy kegyesen az anyja a vékony, hosszú, barna szíjat.
A gyerek keze szorosan megfeszült körülötte, és tudta, hogy mindenképpen ki fog találni valamit, amivel különlegessé teheti azt a szíjat, olyanná, hogy Esther meglássa, most az egyszer igenis nagyon jó ajándékot hozott Klausnak. majd ő megmutatja!
Elijah kissé szomorkásan fürkészte öccse elszánt pillantását, azon tűnődve, vajon mi járhat a fejében, majd gyorsan megköszönte Esthernek a batyut, és gondosan felakasztotta egy szögre a hátsó falon.
Klaus gondosan elrejtette a bőrcsíkot a párnája alá, hogy amint alkalma nyílik rá, kiszökhessen vele az erdőbe, és eldughassa Elijah-val közös kis búvóhelyükre. Eldöntötte, hogy ez igenis nagy kincs. Csak azt nem tudta még, hogy hogyan. De az már részletkérdés.

Napjainkban:

Klaus kétségbeesetten szorította két kezét a halántékára, igyekezvén elűzni az emléket az agyából, de valami megint az útját állta, míg végig nem játszódott benne az egész. Ami ugyan alig volt pár másodperc, de az igen kínkeserves volt számára.
Tudta, hogy ha nem harcolna a képek ellen, hanem elmerülne bennük, hagyná, hogy ellepjék az elméjét, akkor nem lenne fájdalmas. Csak el kéne fogadnia őket. Viszont pont ez volt az, amire nem volt hajlandó. Azzal beismerné a titokzatos, nagy erejű valakinek, hogy veszített. Márpedig Klaus soha nem veszít.
- Uram, jól érzi magát? – hajolt hozzá egy fiatal lány segítőkészen, mikor megtántorodott, és kissé meggörnyedt az emlékroham alatt. A férfi felnézett a kedves, aggodalmas arcba, a következő pillanatban pedig a lány nyakán lüktető erek vonták magukra a figyelmét.
Szemfogai pillanatok alatt megnyúltak, hogy egy szempillantás alatt, könnyedén átszúrhassák a lány finom, vékony bőrét. Szívott néhány élénkítő hatású, forró kortyot, majd gyorsan elengedte a lányt, lekapta a karjáról a vékony kardigánt, amit ott lóbált, hisz a hőségben semmi szüksége nem volt rá, és a nyakára tekerte.
Tudta, hogy szegényes megoldás, nem is volt büszke magára, de egy tömeg kellős közepén tört rá a szomjúság, ami nem is annyira a táplálkozásról, inkább zilált idegei csillapításáról szólt. Így hát, ha már megtörtént a baj, ez kívánkozott legjobb megoldásnak. Megigézte a lányt, hogy tegyen úgy, mintha mi sem történt volna, majd fogta magát, és elsuhant, minél messzebb a helyszínről.
Már az sem érdekelte, ha valaki észreveszi, hogy köddé vált egyik pillanatról a másikra. Az sem számított, hogy a lány ijedten fogja mutogatni az ismerőseinek a nyakán ejtett kis, vérző sebet. Semmi sem volt olyan fontos, mint hogy végre nyugodtan, az emlékektől biztonságban bezárkózhasson valahová.
Bár jobban belegondolva, lehet, hogy sehol sincs biztonságban tőlük. Olyan, mintha valaki ismerné a múltjának, a gyermekkorának minden percét, és alig várná a pillanatokat, mikor egy-egy apró részlet stimmel, hogy akkor lecsaphasson, eláraszthassa Klaus elméjét az emlékekkel. De ez persze lehetetlen. Az egyetlen személy, aki ismeri az ősi múltját, legalábbis ilyen behatóan, az maga Klaus. Márpedig ő nyilvánvalóan nem terrorizálhatja saját magát.
Pár perccel később Klaus előregörnyedve ült a luxushotelbeli lakosztályának plüsskanapéján, és olyan erősen agyalt, hogy belefájdult a feje. Remek, ennél jobb aligha lehetne…
Akárhogy is törte a fejét, ötlete sem volt, ki okozhatja neki a rohamokat. Pontosabban, logikus lett volna, hogy egy boszorkány az, de melyik boszorkány rendelkezhetne annyi erővel, amivel könnyedén legyűri Klaust? Melyik boszorkány ismerné ilyen jól a gyermekkorát? És legfőképpen: miért tenné ezt bármelyik boszi is? Hiszen semmi értelme, azon kívül, hogy belülről támadja őt ez a dolog.
Hmm, jobban belegondolva, lehet, hogy ha már külsőleg nem tudták őt elpusztítani, akkor most belülről próbálkoznak. Roppant cseles. És nagyon idegesítő, hiszen akkor ezek szerint kitapintották egy gyenge pontját. Várjunk csak! Neki nincs is gyenge pontja. Akkor kitapintottak valamit, amiben pillanatnyilag fölé tudnak kerekedni, míg meg nem találja a megfelelő megoldást, amivel kiküszöbölheti a problémát, és újra ő uralhatja a terepet itt is.
Mikor Klaus céltudatosan felállt, hogy először is egyen valamit, csillapítandó valóban jelentkezni kezdő éhségét és makacsul kitartó fejfájását, majd fejben készítsen egy listát azokról: akiknek az útjában van – terjedelmes felsorolás-, vagy ellenük cselekedett a múltban – ebből rengeteg lesz, valószínűleg el is halasztja a listakészítés ezen részét nyugdíjas, unalommal teli napjaira -, akik ellenséges és erős boszorkányok – ezekből is van ám bőven -, végül pedig azokról, akiket elég erősnek tart, hogy legyőzzék őt – na, ez az a lista, amire olyan sok név kerülhet fel, mint ahányszor Klaus valóban meg fogja írni azt a kibaszott listát. Egy sem.
Alig tett azonban a férfi pár lépést a szobában, a nagy gondolkodás közepette nem figyelt oda és nekiment a dohányzóasztalnak. Ez nem lett volna probléma, de a dohányzóasztal üvegből készült, Klaus pedig nagy lendülettel ütközött neki. Végeredményben lett egy szilánkosra tört üveglap, négy üresen árválkodó kovácsoltvas asztalláb, és egy szétkaszabolt farmerben, véres lábakkal, mindennek a közepén fetrengő Klaus.
Csodás, úgy tűnik, mégis lehetett még jobb ez a nap. Az elhamarkodott kijelentések…
Az ősi fennhangon, egy utcagyerek szókincsével átkozódva kászálódott ki a romok közül, hogy aztán legalább fél órát töltsön a szilánkok izomból, húsból, bőrből való kivájkálásával, máskülönben nem tud összeforrni a szövet. Egyszerűen fantasztikus!

Hát, most ennyi lenne. Reményeim szerint a következő fejezet időben érkezik, és hosszabb is lesz, valamint tartalmasabb. (Célzok itt kicsit több Tamorára... ) Jelenleg pocsékul vagyok, de ha mázlim van, pár nap alatt  kiheverem a betegséget, és tudok az írásra koncentrálni. :) Addig is... kommenteknek nagyon örülnék. 

Következő fejezet  >>

3x01 Hosszú, forró nyár

Itt az új évad! El se hiszem, hogy ez a pillanat is eljött. Olyan furcsa volt újból leírni az "I. fejezet" megjelölést, hiszen még annyira előttem van a pillanat, amikor tavaly nyáron, egy unalmas autóúton elővettem egy füzetet, meg egy tollat és papírra vetettem ennek a történetnek az első szavait. Elképesztő, mi minden történt azóta, és hová fejlődött ez a saját szórakozásra íródott, gyenge próbálkozásnak induló fanfiction. 
Mielőtt azonban belecsapnánk az újabb kalandba, elöljáróban szólnék pár szót.
Először is, ahogy azt már többször mondtam, ez nem az utolsó évad lesz, viszont ahogy telik az idő, úgy lesz fontosabb minden egyes fejezet a történet kimenetele szempontjából. Rengeteg tervem van az évaddal kapcsolatban, és már körvonalazódott előttem az évadzáró alakja is. Annyit elárulhatok, hogy letaglózóbb és tragikusabb lesz, mint eddig bármi. De ne szaladjunk ennyire előre. Az évad első pár részében még nem fordulnak majd komolyra a dolgok, remélem, mindenki élvezni fog egy kis drámamentes szórakozást. Ez a fejezet rövid lesz és könnyed, afféle bevezető az új évadba.
Ugyanakkor viszont azt kell mondjam, hogy az időm szűkössége miatt egyre kevesebb energiát tudok befektetni az írásba, ezért most, előre kikötöm, hogy csak akkor fogom rendes időközönként hozni a fejezeteket, ha elegendő visszajelzést kapok. A kommentek hiánya számomra az érdeklődés hiányát jelenti, ezért, ha a magjegyzések száma alacsony lesz, mondjuk nem haladja meg legalább az ötöt, kevésbé fogom strapálni magam. Ha fontos nektek ez a történet, akkor megkérlek benneteket, hogy hagyjatok egy-egy véleményt a részek végén, akár egész röviden, de ha ehhez nincs kedvetek, csak kattintsatok az "Elolvastam" boxra a vélemények mellett. Remélem, megértitek, hogy nekem csak akkor éri meg ennyit dolgozni az egyes fejezetekkel, ha vannak emberek, akiket érdekel, amit csinálok, és ha azt látom, hogy annak ellenére, hogy több száz megtekintés van egy-egy rész címe mellett, mégis csak három vélemény, nekem az csak azt jelentheti, hogy nem annyira jó a történet, hogy pár szóban kifejezzétek a véleményeteket. Ennyit a siránkozásomról...
A zenéről annyit, hogy nem szokásom ilyen dalokat ajánlani a történeteimhez, de ez valamiért nagyon passzolt az epizódhoz, és kedvenc párosunkhoz is. Vagy lehet, hogy csak van róla egy elég friss, viszont annál viccesebb és alkoholszagúbb emlékem....Ki tudja? :) Szóval a dal és előadója: az All Night és Icona Pop.
Na de elég a beszédből...hölgyeim és uraim, íme, a Végzet harmadik évada!


I. fejezet - Hosszú, forró nyár

  We always dreamed about this better life, this better life
We always felt it coming all along, yeah all along
We've got the keys to open paradise, yeah paradise
Now let's go walking hand in hand

Come on baby we can hit the lights
Make the wrongs turn right
We can smash the club, make the pop go rock
With a love this deep, we don't need no sleep
And it feels like we could do this all night
We could do this all night
Yeah everything is alright
A Salvatore-ház ajtaja hatalmas robajjal csapódott ki, és egy utánozhatatlan szőke vámpírlány libbent be rajta. Összevont szemöldökkel nézett körbe, csodálkozva, hogy egyetlen lelket sem fedezett fel.
- Elena? Damon? - kiáltotta, és csak akkor kezdett el igazán fülelni, amikor egy udvariasnak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető morgás felelt a hívására.
- El vagyunk foglalva, Barbie - hallatszott Damon hangja, mire Caroline elfintorodott, drámaian a füléhez emelve kezeit.
- Úristen, ne mondjátok már, hogy megint azt csináljátok? - forgatta a szemét, azonban a ház lakóit minden bizonnyal túlságosan lekötötte tevékenységük, hogy válaszolni tudjanak, ezért Caroline megérzését mindössze félreérthetetlen nyögések tudták igazolni.
- Igen!! Ó....Daaaamoooon..igeeeen, pont ooott.. - hallatszott odaföntről, és Care hiába próbálta meg elengedni a füle mellett az Elenából előtörő, kéjes sóhajokat, képtelen volt.
- A lépcsőn? Komolyan? Egész nyáron ezt csináltátok! Legalább az ágyig jussatok el, könyörgöm! - kiáltott fel, amint elhaladt az emeltre vezető feljáró mellett. Odafentről újabb morgás hallatszott.
- Szöszi, ha nem hagyod abba, kidoblak - kiáltotta le Damon, mire Caroline csak a szemét forgatta, és elindult a pince felé. Nagyon remélte, hogy itt talál pár tasak B+ csoportú vért, mert az volt kedvence, és pár napja kifogyott a készlete, ráadásul a kórházban sem talált fogára valót. És ha már eljött megnézni, Elena valójában miért is nem jelent meg a ma reggeli találkájukon a Grillben, összekötötte a kellemest a hasznossal, hogy beszerezze kedvenc harapni, pontosabban iszogatnivalóját. Igyekezett figyelmen kívül hagyni az odafentről kiszűrődő idegesítő hangokat, amelyek egy pornófilmben is simán megállták volna a helyüket, de egyszerűen nem tudott nem odafigyelni rájuk. És ő naivan azt gondolta, hogy azok ketten nem tudják még jobban meglepni.

Két és fél hét telt el azóta, hogy Elena és Damon elhagyta Mystic Fallst. Mielőtt elmentek volna, Elena mindössze annyit osztott meg a barátnőivel és Jennával, hogy időre van szükségük Stefan akciója után, ezért úgy döntöttek, hogy eltöltenek pár napot Damon tóparti házában. Aztán a pár napból majdnem három hét lesz, és a két szerelmes nem adott életjelet magáról. Amikor végül rávették magukat, hogy visszatérjenek, Caroline volt a legelső, akivel összefutottak a Salvatore házban. Damon, amint meglátta a lányt, vigyorogva kifordult a házból, mindössze annyit mondva, hogy sürgős dolga akadt, és majd visszajött. Így magára hagyta Elenát, tudva, hogy Caroline úgy is kiszedi belőle nemcsak az esküvő tényét, hanem az összes részletét nagyjából három percen belül.
- Úristen, de hiányoztál! - kiáltott fel Caroline. Amint meglátta Elenát, nekirontott, hogy szokása szerint a lehető legszorosabban megölelje barátnőjét, aki igyekezett viszonozni a kellemes fogadtatást. 
- Elena Gilbert, hol a fenében voltatok ilyen sokáig? Azt hittem már megszöktetek a Bahamákra, vagy nem is tudom, hová... - Caroline egyre csak beszélt, ezért alig jutott el a füléig Elena halk korrekciója még a mondat elején.
- Ne haragudj, túl sokat beszélek, nem is hagylak szóhoz jutni...
- Csak a szokásos - vont vállat nevetve Elena, miközben ledobta magát a kanapéra.
- Szóval, mit is mondtál az előbb? - kérdezte Caroline,
- Csak azt, hogy Salvatore - ismételte Elena, megpróbálva elrejteni az előkívánkozó óriási vigyort. Ameddig lehetett, megpróbálta megtartani látszólag közömbös arckifejezést, habár ő maga is tudta, hogy nem fogja sokáig bírni. A szőke lány összevonta a szemöldökét, egy kukkot sem értve abból, amit Elena mondott.
- Öhm...oké, tudom, hogy hívják Damont, de ez most hogy jött ide? - Elena felnevetett látva Caroline tanácstalan, mi több, értetlen arckifejezését.
- Semmi, csak kijavítottalak.
- De miért? - tárta szét a kezét Caroline. Újabb nevetés tört fel Elenából, akiszinte látni vélte, ahogy forognak a kerekek barátnője agyában.
- Úgy kezdted, hogy Elena Gilbert, hol a fenében voltatok...és erre mondtam, hogy "Salvatore" - Caroline-nak egyetlen hosszú másodpercébe telt, míg összerakta a kirakós darabjait, majd, amikor rájött a megoldásra, szó szerint felsikoltott örömében.
- Jesszusom, ti összeházasodtatok, nem igaz?! - Elenától csak egy széles vigyorra és egy rövid bólogatásra tellett, mielőtt Caroline szokása szerint a nyakába ugrott és erősen magához szorította.
- Csak, hogy tudd, meg foglak ölni benneteket, amiért nélkülem esküdtetek meg, mert hát nyilvánvalóan tele vagyok tervekkel...de azért örülök! - hadarta, miközben továbbra sem engedte fullasztó öleléséből. - Bár ha jobban meggondolom, megkímélem az életeteket, ha hagyjátok, hogy szervezzek nektek egy rendes esküvőt!

Caroline elmosolyodott, ahogy felidézte az emléket, majd, miután begyűjtötte tasakjait, elindult visszafelé. Egy megkönnyebbült sóhajjal konstatálta, hogy az emeletről szűrődő hangok csodával határos módon elhaltak.
Amikor visszaért a nappaliba, meglepetésére Elenával és Damonnel találta szemben magát. Természetesen egyikük sem volt teljesen felöltözve: amíg a férfi félmeztelen volt, egyetlen szál nadrágot viselve, addig Elenán még kevesebb ruhadarab, mindössze Damon sötétkék ingét vette magára, és arról is hiányzott jó pár gomb, amelyek hiányának okával Caroline pontosan tisztában volt.
- Esküszöm naplót kéne vezetnem róla, hányszor sétáltam be már rosszkor ebbe a házba - sóhajtott fel Caroline.
- Nagyon remélem, ez lesz benne az utolsó fejezet - morogta Damon.
- Care, úristen, ne haragudj, de nem tudtam,hogy jössz - kezdte Elena, idegesen túrva bele a hajába.  A tudat, hogy a legjobb barátnője harmadszor találta őket igencsak kompromittáló helyzetben, eléggé zavarba hozta.
- Én tényleg nem akartam zavarni - mondta gyorsan Caroline, legalább annyira kínosan érezve magát, mint a barátnője. Ellenben Damon egyáltalán nem tűnt zavartnak, frusztráltnak viszont annál inkább.
- Sajnos sikerült. Pedig már majdnem rávettem Elenát, hogy odabilincselhessem az ágyhoz - húzta el a száját, miközben dühösen összefonta karjait izmos, meztelen mellkasán.
- Damon! - kiáltott fel Elena, talpig elpirulva, oldalba könyökölte Damont.
- Ti ketten nem vagytok normálisak! - jegyezte meg Caroline a szemét forgatva. Damon viszont csak egy elégedett mosolyra húzta a száját, miközben a derekánál fogva közelebb vonta magához Elenát.
- Köszönjük a bókot, Barbie - vigyorgott. - Most pedig, ha megbocsátanál, folytatnánk, amiben megzavartál minket - tette hozzá. Caroline elfintorodott, nem akarva belebocsátkozni a részletekbe, amit Damon jelnek vett, hogy már húzhatja is Elenát a lépcső irányába, azonban a lány ezúttal nem követte, hanem játékosan odébb lökte.
- Ne haragudj - szabadkozott, még egyszer vállon bokszolva Damont, aki egyre csak megpróbálta újra behálózni őt. - Esküszöm, ma még nem ivott semmit. De kérlek, ne haragudj, hanem mondd el, miért jöttél.
- Elena, igazán nem akartam zavarni, szóval mi lenne, ha én elmennék, ti meg visszamentek hemperegni, mintha mi sem történt volna? - javasolta Caroline, összefonva karjait mellkasán.
- Mmmm, ebben egyet kell értenem Szöszivel - helyeselt Damon, ravaszul, hátulról átölelve Elenát, és már hozzá is látott, hogy apró csókokat hintsen el a nyakán. Ellenben Elena, akármennyire élvezte is kényeztetését, megint ellenállt, és lefejtette magáról Damon kezeit.
- Nem, Caroline és én tartunk egy csajos órát, te pedig, Mr. Bőrébe-Nem-Férő, elfoglalod magad - közölte ellentmondást nem tűrően.
- Öhm, Elena, mit szólnál ahhoz, ha előbb felöltöznél, és aztán beszélgetnénk? - vetette fel Care, Elena enyhén szólva lenge öltözetére célozva.
- Persze, persze! - csapott a homlokára Elena, s mielőtt Damon követhette volna, visszatartóan a férfi mellkasára tette a kezét. - Te pedig itt maradsz, és szórakoztatod Caroline-t - tette hozzá, ellentmondást nem tűrően, majd eltűnt a lépcsőfordulóban. A szőke vámpírlány sóhajtva lerogyott egy fotelba, és figyelte, ahogy Damon odabattyog az italos kocsihoz, és tölt magának egy pohár whiskyt.
- Hát Damon, ahogy elnézem, igazi papucsférj lett belőled - állapította meg, mely megjegyzésért cserébe egy gyilkos pillantást érdemelt ki a férfitől.
- Mondja az, aki bizonyítottan irányításmániában szenved - viszonozta Damon, egy nagyot kortyolva a kezében lévő likőrből.
- Hé, a kettő nem függ össze! - vágott vissza sértődötten Caroline.
- Fölöslegesen idegesíted magad, Barbie. Én speciel szeretem, ha egy nő szereti átvenni az irányítást...már ha érted mire gondolok.. - Damon ajkaira újra kiült az a jellegzetes, önelégült, arrogáns félmosoly.
- Remélem, nem akarod kiteregetni a hálószobatitkaitokat, mert akkor lelépek, mielőtt eljutnál az előjátékhoz.
- Te nem mész sehová, ellenben Damon fogja magát, és magunkra hagy bennünket egy kicsit - hallatszott Elena hangja, aki éppen akkor libbent le a lépcsőről, immár rendesen felöltözve.
- Nem lehetne esetleg szerepet cserélni? - suttogta könyörgőn Elena fülébe Damon, azonban a lány hajthatatlan maradt.
- Menj már, Damon! - forgatta a szemét Elena, és hátsó kijárat felé tolta Damont.
- Papucsférj! - kiáltott utána diadalmasan Caroline.
- Ezért úgy odabilincsellek az ágyhoz - fogadkozott Damon, majd eltűnt a ház másik szárnyában.

XOXO

- Fáj, nemde Stefan? - Stefan szemei felpattantak, ahogy újra és újra hallani vélte a selymes női hangot, amely a fülébe súgta a végzetes szavakat. Az ifjabb Salvatore felült, beletúrva összeborzolt barna hajába, óvatosan körülnézve a szobában, amelyet még mindig a félhomály leple takart. Pillantása az ágy másik felére siklott, amely ezúttal üresen tátongott, mindössze az összegyűrt jelezték, hogy nem sokkal korábban valaki még ott aludt. A férfi hosszan kifújta a levegőt, majd visszahanyatlott a párnák közé.
- Ó, szóval ébren vagy - szólalt meg egy magas, dallamos női hang, amelyet nemsokára a tulajdonosa is követett: egy karcsú, szőke nő libbent be a hálószobába, mindössze egy törülközőt viselve. Stefan megengedett magának egy féloldalas mosoly-féleséget, ahogy tekintetével követte a nőt, aki időközben lehuppant mellé az ágyba.
- De még mennyire - helyeselt, majd hagyta, hogy a szőkeség magához édesgesse egy forró, erotikus csók reményében. - Mmmm, nagyon kipihentnek tűnsz ma, Johanna... - jegyezte, meg újabb csókot kezdeményezve.
- Talán - vont vállat a Johannának nevezett nő, aztán egy váratlan pillanatban eltolta magától Stefant és felkelt az ágyból, hogy felöltözzön. Stefan elégedetten figyelte a folyamatot, arcáról pedig letörölhetetlen volt az a furcsa félmosoly, amit normális elmeállapotban soha nem öltene magára. De így, érzések és érzelmek nélkül ez teljesen megengedettnek minősült.
- Őszintén szólva kifejezetten kíváncsi vagyok, mikor megyünk tovább - szólalt meg hirtelen, kíváncsian méregetve Johannát.
- Egy nap, egy hét, egy év...ki tudja? - vont vállat a nő. - Vagy talán nem tetszik neked Brooklyn?
- Szó se róla, ennél fenségesebb svédasztalt el sem tudnék képzelni. - Beszélgetésüket egy telefon csöngése szakította félbe. Johanna egy pillanat alatt a szoba másik végében termett, és egy, a földön heverő farmernadrág zsebéből előhalászott egy mobilt.
- Igen? - szólt bele. Egy ideig csöndben maradt, feszülten figyelve a vonal túlsó végén lévő személy mondanivalójára, majd végül hevesen bólogatni kezdett. - Rendben van. Úgy lesz - mondta és letette a telefont, egy széles mosollyal az arcán fordulva vissza Stefanhoz, aki továbbra is lustán heverészett az ágyban.
- Csomagolj, eltoljuk a biciklit - közölte egyszerűen Johanna.
- Valóban? És hová?
- Én Las Vegasba. Te pedig vissza Mystic Fallsba.
- Alig várom! - mosolyodott el Stefan, pimaszul megnyalva az alsó ajkát. Ha ő egyszer visszatér Mystic Fallsba, ott kő kövön nem fog maradni. És egy csepp vér sem az artériákban.

XOXO

- Szóval, mit fogsz most tenni? - kérdezte kíváncsian Elena, aggodalmasan fürkészve barátnője arcát.

- Fogalmam sincs - sóhajtott fel Caroline. - Mármint, egyáltalán nem vagyok túl Tyleren, pláne, hogy kiderült, ki ölte meg valójában...

- Caroline - kezdte Elena lassan, nagy igyekezettel formálva meg mondanivalója minden egyes hangját. Tudta, mennyire érzékeny területre lépett be, ahol ha egyetlen rossz szót szól, máris taposóaknák ezrei robbanak fel a lábánál. - Mondanunk kell valamit. - Caroline gyanakodva vonta össze a szemöldökét, meglepődve tapasztalva a hangulat hirtelen, drasztikus változását. Valóban, mintha az tényleg megfagyott volna a Salvatore-ház nappalijában. Elena lopva Bonnie-ra pillantott, aki vele szemben ült. A boszorkány elkapta a pillantását, és bólintott.
- Tudjuk, mennyire fájó pont ez az életedben, Caroline, - folytatta Bonnie - azonban nem titkolhatjuk el tőled az igazat...Jogod van tudni az igazságot. - Caroline egyre zavartabban pislogott egyik barátnőjéről a másikra, előre rettegve attól, amit hallani fog. 
- A helyzet az, - vette át a szót Damon - hogy egészen idáig...nem tudtuk a teljes igazságot Tyler halálával kapcsolatban.
- Micsoda? - kérdezte Caroline falfehér arccal. - Mit....nem tudunk...? - Elena megszorította Damon kezét, mintegy ösztönözve arra, hogy befejezze a mondatot. A férfi leszegte a fejét, forgatva magában a szavakat. Amikor újra felemelte a fejét, egyenesen Caroline szemébe nézve, tekintetével együtt érzést sugározva felé.
- Nem Connor ölte meg Tylert. Hanem Stefan - mondta végül, és hangja nem volt több suttogásnál. Caroline, ha lehet, még jobban elfehéredett, és üres tekintettel meredt Damonre. Bonnie, látva barátnője lelkiállapotának rohamos visszaesését, rögtön közelebb húzódott hozzá, hogy karjait támogatólag a lány vállaira helyezve.
- Stefan - lehelte Care, úgy emésztgetve gondolatban az ifjabb Salvatore nevét, mintha nem is értené, amit hallott. - Én...én...Stefan...de hát...Honnan tudjátok?
- Ő maga mondta el nekem, amikor bezárt a pincébe - válaszolta Elena. Caroline hitetlenül meredt rá, nem bírva elviselni a szavak súlyosságát. Stefan, akit egykor a barátjának tartott, megölte Tylert. Tylert, akit mindennél jobban szeretett. És erre a bűnre nem igazán létezett gyógyír. Caroline a kezeibe temette arcát, ahogy felismerés mázsás súlya egy pillanat alatt ránehezedett, majdnem összeroppantva őt. Elena, elengedve Damon kezét, rögtön mellette termett, és Bonnieval átölelve tartották őt, hagyva, hogy a lány kisírja magát a vállukon.
 
- Annyira össze vagyok zavarodva, és azt gondoltam, majd ez segít valamennyire rendbe tenni az érzéseimet.

- Nos, ha elfogadsz egy jó tanácsot, akkor elárulom neked, hogyha megcsókolsz valaki olyat, aki iránt nem vagy tisztában az érzéseiddel, csak még jobban összekutyulod a helyzetet. Hidd el, tapasztalatból mondom.

- Vettem észre...

- Figyelj, Caroline, mondd meg őszintén: jó volt?

- Igen - vallotta be szemlesütve Care, igyekezve szégyenében kerülni Elena pillantását.

- És megbántad? - faggatta tovább Elena.

- Nem tudom. Nem tudok semmit...! - siránkozott Caroline. Elena erre közelebb húzódott hozzá, és együtt érzően megölelte.

- Tudod, mit? Beszélj vele. Tisztázzátok ezt a helyzetet, aztán kérj egy kis időt, és nyugodtan, higgadtan gondold végig az egészet - javasolta Elena. - Egyetlen csók nem kötelez semmire, néha még magyarázatra sem.

- Gondolod?

- Igen. Nálam bejött, azt hiszem - mosolyodott el Elena. - Csak meg kell várni a megfelelő időt, és akkor majd rájössz, hogy a megoldás végig ott volt az orrod előtt. Lehet, hogy valóban nem érzel semmit, de az is lehet, hogy igen. De ezt csak úgy tudhatod meg, ha vársz, és eltöltesz vele egy kis időt.

- Köszönöm, 'Lena! - mondta Caroline, azzal újra megölelte barátnőjét. - Most viszont tényleg mennem kell, ha még ma beszélni akarok vele. Ne haragudj, hogy zavartalak.

- Egyáltalán nem zavartál - legyintett Elena. - Elvégre kettőnk közül én voltam az, aki elfelejtette a találkozót.

- De Damon...

- Ne törődj vele. Ő Damon. Azt hiszem nem kell taglalnom, hogy lehetetlen vele egy komoly szót váltani. Úgy viselkedik, mint egy gyerek.

- Hallottam ám - csendült fel Damon hangja valahonnan a távolból, egy mosolyt csalva Elena arcára.

- Boldognak tűntök - állapította meg Caroline.

- Azok vagyunk - bólintott Elena, és még ha akarta volna, se tagadhatta volna le, mennyire boldog, mert szemeinek örömteli csillogása azonnal elárulta volna. A két lány eközben az ajtó felé ballagott, készen a búcsúzkodásra.

- Ó, mielőtt még elmegyek, oda akartam adni ezt! - szólalt meg Care, majd egy percnyi reménytelennek tűnő turkálás után előhúzott egy lemeztokot feneketlen táskájából. - Ez a tiétek.

- Mi ez? - érdeklődött Elena, kíváncsian forgatva kezében a dvd-t.

- Az esküvői videó - felelte Care, majd még egyszer megölelte barátnőjét. - Köszönök mindent.

- Szívesen. És majd hívj, hogy mire jutottál - búcsúzott Elena, és becsukta Caroline után az ajtót. Abban a pillanatban, hogy a szőke hajú vámpírlány kitette a lábát, Damon már ott is termett Elena mögött, arcán szokásos, kisfiús mosolyával.

- Ugye tudod, hogy jössz nekem egy bilincseléssel? - tudakolta vigyorogva, miközben magához vonta Elenát, erős karjaival gyengéden átölelve a derekát.

- Esetleg lehet róla szó... - morfondírozott Elena, egy gyors csókot nyomva Damon ajkaira. - De előtte mindenképpen megnézzük ezt - folytatta, felemelve a kezében lévő lemezt.

- Csak ha utána odabilincselhetlek az ágyhoz - kötötte ki Damon, a kezénél húzva Elenát a kanapéhoz, hogy a lány az ölébe tudjon ülni. 

- Legyen - sóhajtott megadóan Elena, mire Damon ajkaira rögtön egy diadalittas vigyor ült. 

- Áll az alku!

XOXO

Caroline a gondolataiba merülve sétált hazafelé, azon gyötrődve, mihez is kezdjen ezzel a kényelmetlen üggyel. Percek óta szorongatta, forgatta kezében a mobilt, azonban valamiféle belső késztetés még mindig visszatartotta. Soha nem érezte magát még ennyire döntésképtelennek. A lány, aki mindig olyan magabiztos és céltudatos volt, most nem volt képes egy nyomorult telefonhívást lerendezni. Szánalmasnak érezte magát.

Végül, elhatározva, hogy rosszabb már nem lehet, vett egy mély levegőt, tárcsázott, és zakatoló szívvel a füléhez emelte a telefont. A vonal kicsöngött, egyszer, kétszer, háromszor, aztán egyszer csak egy kellemes, ismerős hang szólalt meg a túlsó oldalon.

- Igen?

- Klaus, beszélnünk kell!

XOXO

Stefan, halkan, lopakodva lépett ki a bokrok sűrűjéből, lassan közelítve meg az előtte álló, hatalmas, nagyon is ismerős épületet. Amikor már elég közel járt hozzá, kihegyezte érzékszerveit, fülelve esetleges zajok után. Csakhamar eljutott hozzá két egyenletes légzés, és halk zene hangja, amely az emeltről szűrődött ki. A férfi egy könnyed szökkenéssel elérte az emelet egyik ablakának széles párkányát, majd óvatosan, megpróbálva elkerülni a felfedezés lehetőségét, bepillantott az ablakon. Arcára rögtön kiült gunyoros, pimasz mosolya, ahogy meglátta Damont és Elenát, akik egy kanapén ültek, feszülten figyelve a TV képernyőjét. A bátyja egyik keze hanyagul Elena vállán nyugodott, a másik pedig összekulcsolva pihent a lányéval, aki szorosan Damon mellkasához bújva, felhúzott térdekkel ült, arcán egy őszinte, gyengéd mosollyal. Egyikük sem vette észre az ablakban leselkedő figurát.
- Otthon, édes otthon - gondolta magában Stefan, szélesebbre húzva mosolyát. - Visszatértem!

  Oh when the men under the summer skies, the summer skies
The seasons changed, our house will stay the same, yeah stay the same
We got that burning feeling, start a fire, start a fire
Giving a shout, let's make it hot

Come on baby we can hit the lights
Make the wrongs turn right
We can smash the club, make the pop go rock
With a love this deep, we don't need no sleep
And it feels like we could do this all night
We could do this all night
Yeah everything is alright   

A következő rész tartalmából...

Folytatódik a visszapillantás a nyár legszebb, legforróbb és legemlékezetesebb pillanataira. Megtudhatjuk, mi lett Bonnie, Rebekah és Matt sorsa, mi történt pontosan a második esküvőn, és bepillantást nyerünk Caroline és Klaus egy érdekes éjszakájába.

2. rész >>

Ez volt tehát a rövidke évadnyitó, amely remélem, elnyerte a tetszéseteket. És, szokatlan módon, nem volt benne dráma! A következő rész is ehhez hasonló lesz, visszaemlékezésekkel és pár romantikus pillanattal kedvenceik között.

Ha tetszett, kérlek pár szóban mondjátok el a véleményeteket. Ha pedig nem tetszett, írjátok le, min kéne változtatni. Köszönöm. 

Részletek az 1. fejezetből

Holnap kezdődik a Végzet új évada! Ki várja már? Addig is, ameddig vártok, hoztam nektek két részletecskét az első részből, amely a "Hosszú, forró nyár" nevet viseli. 

"Két és fél hét telt el azóta, hogy Elena és Damon elhagyta Mystic Fallst. Mielőtt elmentek volna, Elena mindössze annyit osztott meg a barátnőivel és Jennával, hogy időre van szükségük Stefan akciója után, ezért úgy döntöttek, hogy eltöltenek pár napot Damon tóparti házában. Aztán a pár napból majdnem három hét lesz, és a két szerelmes nem adott életjelet magáról. Amikor végül rávették magukat, hogy visszatérjenek, Caroline volt a legelső, akivel összefutottak a Salvatore házban. Damon, amint meglátta a lányt, vigyorogva kifordult a házból, mindössze annyit mondva, hogy sürgős dolga akadt, és majd visszajött. Így magára hagyta Elenát, tudva, hogy Caroline úgy is kiszedi belőle nemcsak az esküvő tényét, hanem az összes részletét nagyjából három percen belül.
- Úristen, de hiányoztál! - kiáltott fel Caroline. Amint meglátta Elenát, nekirontott, hogy szokása szerint a lehető legszorosabban megölelje barátnőjét, aki igyekezett viszonozni a kellemes fogadtatást.
- Elena Gilbert, hol a fenében voltatok ilyen sokáig? Azt hittem már megszöktetek a Bahamákra, vagy nem is tudom, hová... - Caroline egyre csak beszélt, ezért alig jutott el a füléig Elena halk korrekciója még a mondat elején.
- Ne haragudj, túl sokat beszélek, nem is hagylak szóhoz jutni...
- Csak a szokásos - vont vállat nevetve Elena, miközben ledobta magát a kanapéra.
- Szóval, mit is mondtál az előbb? - kérdezte Caroline,
- Csak azt, hogy Salvatore - ismételte Elena, megpróbálva elrejteni az előkívánkozó óriási vigyort. Ameddig lehetett, megpróbálta megtartani látszólag közömbös arckifejezést, habár ő maga is tudta, hogy nem fogja sokáig bírni. A szőke lány összevonta a szemöldökét, egy kukkot sem értve abból, amit Elena mondott.
- Öhm...oké, tudom, hogy hívják Damont, de ez most hogy jött ide? - Elena felnevetett látva Caroline tanácstalan, mi több, értetlen arckifejezését.
- Semmi, csak kijavítottalak.
- De miért? - tárta szét a kezét Caroline. Újabb nevetés tört fel Elenából, akiszinte látni vélte, ahogy forognak a kerekek barátnője agyában.
- Úgy kezdted, hogy Elena Gilbert, hol a fenében voltatok...és erre mondtam, hogy Salvatore."

"- Ti ketten nem vagytok normálisak! - jegyezte meg Caroline a szemét forgatva. Damon viszont csak egy elégedett mosolyra húzta a száját, miközben a derekánál fogva közelebb vonta magához Elenát.
- Köszönjük a bókot, Barbie - vigyorgott. - Most pedig, ha megbocsátanál, folytatnánk, amiben megzavartál minket - tette hozzá. Caroline elfintorodott, nem akarva belebocsátkozni a részletekbe, amit Damon jelnek vett, hogy már húzhatja is Elenát a lépcső irányába, azonban a lány ezúttal nem követte, hanem játékosan odébb lökte.
- Ne haragudj - szabadkozott, még egyszer vállon bokszolva Damont, aki egyre csak megpróbálta újra behálózni őt. - Esküszöm, ma még nem ivott semmit. De kérlek, ne haragudj, hanem mondd el, miért jöttél.
- Elena, igazán nem akartam zavarni, szóval mi lenne, ha én elmennék, ti meg visszamentek hemperegni, mintha mi sem történt volna? - javasolta Caroline, összefonva karjait mellkasán.
- Mmmm, ebben egyet kell értenem Szöszivel - helyeselt Damon, ravaszul, hátulról átölelve Elenát, és már hozzá is látott, hogy apró csókokat hintsen el a nyakán. Ellenben Elena, akármennyire élvezte is kényeztetését, megint ellenállt, és lefejtette magáról Damon kezeit.
- Nem, Caroline és én tartunk egy csajos órát, te pedig, Mr. Bőrébe-Nem-Férő, elfoglalod magad - közölte ellentmondást nem tűrően.
- Öhm, Elena, mit szólnál ahhoz, ha előbb felöltöznél, és aztán beszélgetnénk? - vetette fel Care, Elena enyhén szólva lenge öltözetére célozva.
- Persze, persze! - csapott a homlokára Elena, s mielőtt Damon követhette volna, visszatartóan a férfi mellkasára tette a kezét. - Te pedig itt maradsz, és szórakoztatod Caroline-t - tette hozzá, ellentmondást nem tűrően, majd eltűnt a lépcsőfordulóban. A szőke vámpírlány sóhajtva lerogyott egy fotelba, és figyelte, ahogy Damon odabattyog az italos kocsihoz, és tölt magának egy pohár whiskyt.
- Hát Damon, ahogy elnézem, igazi papucsférj lett belőled - állapította meg, mely megjegyzésért cserébe egy gyilkos pillantást érdemelt ki a férfitől.
- Mondja az, aki bizonyítottan irányításmániában szenved - viszonozta Damon, egy nagyot kortyolva a kezében lévő likőrből.
- Hé, a kettő nem függ össze! - vágott vissza sértődötten Caroline.
- Fölöslegesen idegesíted magad, Barbie. Én speciel szeretem, ha egy nő szereti átvenni az irányítást...már ha érted mire gondolok.. - Damon ajkaira újra kiült az a jellegzetes, önelégült, arrogáns félmosoly.
- Remélem, nem akarod kiteregetni a hálószobatitkaitokat, mert akkor lelépek, mielőtt eljutnál az előjátékhoz.
- Te nem mész sehová, ellenben Damon fogja magát, és magunkra hagy bennünket egy kicsit - hallatszott Elena hangja, aki éppen akkor libbent le a lépcsőről, immár rendesen felöltözve.
- Nem lehetne esetleg szerepet cserélni? - suttogta könyörgőn Elena fülébe Damon, azonban a lány hajthatatlan maradt.
- Menj már, Damon! - forgatta a szemét Elena, és hátsó kijárat felé tolta Damont.
- Papucsférj! - kiáltott utána diadalmasan Caroline."

Tovább a részhez >>

Végzet - II. évad: Bónuszfejezet

Végre-valahára itt a második évad várva várt bónuszfejezete. Eredetileg egy sokkal szaftosabb történetben gondolkodtam, de valahogy nagyon nem ment most a felnőtt téma. Így hát inkább megvalósítottam egy korábbi gondolatomat, és egy igazán különleges nászéjszaka történetet vetettem papírra. Remélem, mindenkinek tetszeni fog.


XXII.+1. fejezet
Bónuszfejezet

Nagy utazás,
avagy
A nászéjszaka

- Tudod ugye, mi következik most? - Damon lehelete finoman csiklandozta Elena arcát, aki továbbra is a férfi nyaka köré kulcsolt kezekkel állt, mintha még mindig táncolnának, holott már elhalt a zene. Elena lassan felemelte súlyos szempilláit, éppen annyira, hogy belenézhessen Damon csillogó, tiszta, óceánszín szemébe. Még mindig nem tudta igazán elhinni, hogy ők ketten már valóban férj és feleség. Az egész valahogyan olyan szürreális volt, annyira tökéletes, hogy Elena inkább gondolta volna egy túlságosan szép álomnak, mint a való élet egy kiragadott pillanatának. Azok után, amin keresztül mentek alig több, mint két év alatt, egyikőjük sem tudott már olyan könnyen hinni a saját szemük csalóka képének, hiszen látni és tudni két teljesen ellentétes világ volt. Mégis, akármennyire álomszerű is volt mindaz, amibe belecsöppentek, nagyon is a valóság volt.
- Azt hiszem - suttogta, s szavai a várakozás nehezétől terhétől csak lassan gördültek ki ajkain. Damon válaszul felhúzta szája bal szegletét, megcsillogtatva legszebb féloldalas mosolyát, miközben Elena kezét, amely az arcát volt hivatott végigsimítani, magához szorította. Keze lassacskán végigsiklott Elena hátán, egészen a derekáig, ahogy közelebb hajolva a lány füléhez ezt válaszolta:
- Jók a megérzései, Mrs. Salvatore - kacsintott, s élvezte látni és érezni, amint Elena kellemesen beleremeg a megszólítás édes csengésébe. Jól tudta, hogy a felismerés katartikus, elsöprő szenvedélye nem is fog egyhamar alábbhagyni bennük. - Ugyanakkor, - folytatta, ugyanazon a könnyed, pimasz, játékos hangon - mielőtt bármi olyasmire vetemednénk, van egy meglepetésem. - Elena meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Meglepetés? - kérdezte, picit eltolva magától Damont, hogy megint a szemébe tudjon nézni.
- Valami olyasmi - bólintott a férfi, majd folytatta. - Szerettem volna, ha a ma éjszaka lenne életünk legtökéletesebbje, és mivel,...tudod, nem vagyunk híján a forróbb dolgoknak a mindennapokban, úgy gondoltam, hogy valamivel megpróbálom különlegesebbé tenni. - Elena figyelmesen hallgatta, habár nem igazán tudta hová tenni Damon leírását. Látva a lány értetlenségét, Damon még hozzáfűzte: - Nem kell aggódni, nem egy swinger klubba akarlak vinni. - Elena felnevetett, jót nevetve Damon megjegyzésén.
- Ez az opció meg sem fordult a fejemben, de most, hogy mondod, eléggé megkönnyebbültem. - Damon mosolyogva figyelte újdonsült felesége gyönyörű arcát, amelynek szépségével még mindig nem volt képes betelni. A tudat, hogy a szó minden értelmében a magáénak mondhatta őt, nem csak azért volt katartikus, mert élete szerelmét tarthatta a karjaiban, hanem azért is, hogy képesek voltak végigjárni a korántsem egyenes utat, ami idáig vezetett. De végül, minden előítélet, erkölcs, felejtés, vámpírvadász és gyilkos alteregó legyőzésével elérkeztek ehhez a pillanathoz, amely egészen új távlatokat volt hívatott megnyitni előttük. És Damonnek feltett szándékában állt bearanyozni minden egyes századmásodpercét.
Miközben egyik keze továbbra is fel-le vándorolt Elena hátán, gyengéden simogatva a lány testét, a másik összekulcsolódott Elena baljával, készen arra, hogy a ház irányába vezesse őt.
- Mit szólnál, ha nem is halogatnánk tovább a dolgot, hm? - kérdezte, kéjesen harapdálva Elena fülcimpáját.
- Azt hittem, már sosem kérdezel meg - felelte Elena, csábítóan az alsó ajkába harapva, jóllehet pontosan tudta, hogy ezzel az őrületbe kergeti Damont minden egyes alkalommal. A férfi nem is várt több megerősítésre, hanem megszorította Elena kezét, és elindult vele a ház elé. Éppen, amikor a tornácra vezető lépcsőhöz értek, Damon megtorpant.
- Menj csak előre - biztatta Elenát, aki értetlenkedve pislogott felé. - Na, menjél - mosolygott rá bátorítótan, mire Elena lassan, homlokát ráncolva, de elindult fölfelé a lépcsőn. Amint felért a verandára, továbbra is összezavarodva fordult meg, tekintetével Damont keresve, aki immár az első lépcsőfokon állt, arcán egy rejtélyes félmosollyal. Elena már éppen azon volt, hogy magyarázatot követeljen, amikor is jobban végigmérve Damont, megcsapta a felfedezés szele.
- Te jó ég, az előbb még nem ez a ruha volt rajtad! - kiáltott fel döbbenten, végighordozva pillantását a férfin, aki öltöny helyet sötét farmerben, egy fekete, v-nyakú pólóban és a már védjegyévé vált bőrdzsekijében állt pár lépcsőfokkal alatta.
- Nem bizony - bólintott vigyorogva Damon. - De ha jobban megnézed, rajtad sem. - Elena rögtön felemelte az egyik kezét, és látta, hogy ott, ahol eddig csak csupasz bőrfelületet talált, azt most egy meleg, kötött pulóver takarta. A gyönyörű esküvői ruha eltűnt róla, s helyette nem viselt mást, mint mindennapi öltözetet: farmert és pulóvert. Ekkor jutott csak eszébe, hogy a környezetét is megszemlélje, s hasonló döbbenettel vette észre, hogy nem a tóparti ház verandáján áll.
- Úristen....ez a házunk tornáca!
- Pontosan - értett egyet Damon, majd ő maga is felfelé vette az irányt, majd megállt Elenával szemben, nagyjából fél méteres távolságot hagyva kettejük között. - És bízom benne, te is tudod, hogy miért állunk itt, ezekben ruhákban. - Hangja talán túlságosan is halk volt, s ugyan Elenára nézett, tekintete sokkal távolabbra nyúlt, mint a vele szemben lány arca.
- Azt gondolod, nem emlékszem? - kérdezte Elena, áthidalva a köztük lévő űrt, hogy végigsimíthassa Damon arcát. - Akármi is történt kettőnk között, minden egyes pillanatára emlékszem. Így erre is... - folytatta, tovább csökkentve a távolságot.
- Nem csókolhatsz meg - lehelte Damon alig hallhatóan, amikor már csak pár centiméter választotta el arcukat.
- És miért nem? - vonta fel a szemöldökét Elena.
- Mert az az én feladatom - viszonozta egyszerűen Damon, majd ugyanúgy, mint azon a bizonyos estén, kezei közé fogta Elena arcát, és lágyan megcsókolta. Igyekezett minden egyes mozdulatát pontosan ugyanúgy kivitelezni, mint azon a bizonyos estén ott a tornácon, éppen ezért nehezére megállni, hogy még jobban elmélyítse a csókot, mert akármennyire is szerette volna, az már nem volt benne az eredeti forgatókönyvben. Végül mégis győzött a hagyomány ereje, s Damon annak rendje és módja szerint elválasztotta magát Elena ismerős ajkaitól, majd lassan, mintha ha legszebb álmából ébredne, felnyitotta a szemeit.
- Remélem ezúttal nem lépsz le csak úgy - jegyezte meg Elena halkan, szája szegletében egy aprócska mosollyal.
- Éppen ellenkezőleg- viszonozta Damon, majd egy szempillantás alatt lehajolt, s karjait Elena teste köré fonva felemelte a lányt. - Ha jól emlékszem, akkor a férjnek át kell vinnie a feleségét a küszöbön, nemde?
- Jól emlékszik, Mr. Salvatore - bólintott Elena, miközben Damon megindult vele és belépett a ház ajtaján. Amint átlépték a küszöböt, a helyszín megint megváltozott, s a tóparti ház tágas nappalija helyett egy épület folyosóján álltak, ismételten más ruhában.
- Ez az öltözet jobban tetszik - jelentette ki elismerően Elena, miután immár a saját lábán állva végigmérte a férfit, aki ezúttal egy sötét, begombolatlan inget viselt, amely tökéletes panorámát biztosított kidolgozott, izmos felsőtestére. Damon megengedett magának egy elégedett félmosolyt, mielőtt ő maga is körbenézett volna.
- Istenem, ez...
- ...Denver - fejezte be a mondatot Elena helyett, aki ekkor már pár lépésnyire eltávolodva tőle állt.
- Szóval ez az egész, - kezdte - egy utazás az emlékeinkben? - tudakolta kissé bizonytalanul, megpróbálva a lehető legpontosabban kifejezni magát.
- Olyasmi. Tekintsd William esküvői ajándékának.
- Mmmm, mindenképpen megköszönöm neki - ígérte Elena, majd, hogy kicsit felkorbácsolja Damon érzelmeit, újból beharapta az ajkát, azonban most nem olyan szégyenlősen, mint az előbb, hanem sokkal több tudatossággal és érzékiséggel. A kívánt hatást természetesen elérte, ugyanis a férfi szinte rögtön türelmetlenül felhorkant.
- Most akkor nem fogsz megcsókolni?!  - sürgette a lányt, égve a vágytól, hogy édes ajkait végre újra a magáéin érezhesse, legalább akkor tűzzel, mint az emlék pillanataiban.
- Ssss, lelövöd a poént! - intette le Elena, majd, tovább fokozva a feszültséget kettejük között, egyszerűen sarkon fordult és ellibegett az ellenkező irányba.
- Elena? - kiáltott utána Damon, s már azon volt, hogy majd ő maga rohanja le a lányt, viszont tervét már nem tudta megvalósítani, mert Elena megfordult, s pusztító hurrikán erejével csapott le rá, s csábító ajkaira. S Damon ekkor már megértette a kis színjátékot, s boldogan, heves szenvedéllyel csókolta vissza, kellemes bizsergést érezve minden egyes porcikájában. Az, ami kevesebb, mint egy éve annyira helytelennek tűnt, most nem hagyott egyikükben sem bűntudatot, csakis a szerelem lángoló tüzét. Csodálatos volt újraélni közös múltjuk legszebb pillanatait, hogy immár nem kellett aggódni amiatt, hogy valaki később megbánja majd a közeledést. Végre engedtek a valódi érzelmeiknek, ez pedig felemelő érzés volt.
-  Mi lenne, ha megszegnénk a szabályokat, és bemennénk azon az ajtón? - préselte ki nagy nehezen Damon, levegőért kapkodva két forró csók között.
- De az csalás lenne - tiltakozott Elena, majd gyorsan megragadta Damon arcát és visszahúzta magához azokat a vonzó, édes ajkakat, amelyeket csak ő mondhatott magáénak. Pár másodperc után azonban Damon ismételten elszakította magát a Elenától, hogy újabb csábító szavakat suttogjon a lány fülébe:
- Az álmokban nincsenek szabályok - lehelte, gyakorlatiasan egy ajtó felé tolva Elenát, aki időközben a dereka köré kulcsolta lábait, még több súrlódást igyekezve létrehozni kettejük teste között.
- De... - próbált meg tiltakozni még egyszer Elena, habár jól tudta, hogy minden igyekezete hiábavalónak bizonyul majd. Valóban, Damon ellentmondás nem tűrően, egy csókkal fojtotta belé egyet nem értésének hangjait, aztán, továbbra is magához szorítva a lányt, behátrált a kiszemelt az ajtón.
Abban a pillanatban, hogy beléptek, a tér megint megváltozott, és egy lepukkadt motelszoba kopott festékkel beborított falai helyett egy erdőben találtál magukat. Elena csalódottan nyöszörögve mászott le Damonről, látva, hogy ígért franciaágy és jól szigetelt szoba helyett fák és tömérdek moha veszi körül.
- Alaposan felültettél - morogta sértődötten.
- Megmondtam, mit akarok: életünk legtökéletesebb éjszakáját. Ha felütöd az értelemező szótárt, tuti nem egy büdös, rovarette motelszoba szerepel majd a tökéletes definíciója alatt - vont vállat vigyorogva Damon.
- Folytasd csak így, és szenzációs nászéjszaka helyett aludhatsz a kanapén - fenyegetőzött Elena, bár a komolyság mellé természetesen némi humor vegyült.
- Ó, ezt sajnos nem tudod komolyan venni, Mrs. Salvatore - csóválta fejét a férfi, arcán a védjegyévé vált elégedett félmosollyal. - Mindketten tudjuk, hogy képtelen vagy ellenállni nekem.
- Csak lassan a testtel, még nem ért véget az este - intette le Elena, majd kíváncsian megfordult, tekintetével felmérve a terepet.
- Elárulnád, hol vagyunk? - tudakolta, miután többszörös megfontolás után sem ismerte fel a helyet.
- Gyere, mássz fel a hátamra - javasolta Damon. Miután Elena engedelmeskedett, lábait és karjait a vámpír teste köré fonva, Damon hozzátette:
- Mmm, szeretek a lábait között lenni!
- Most akkor kínzol még egy kicsit a kétértelmű, perverz vicceiddel, vagy el is mondod, hogy hova repítettél bennünket? - forgatta a szemét Elena.
- Akármennyire is imádlak ugratni, inkább megmutatom - ígérte Damon, azzal el is indult, vámpírsebességgel suhanva felfelé a meredek hegyoldalon. Csakhamar fel is értek a hegyoldal tetejére. Elena, lecsusszant Damon hátáról, hogy jobban megszemlélhesse a szürkületbe burkolózott fennsík alatt elterülő tájat.
- A hely, ahol majdnem elvesztettelek. Kétszer is - mélázott halkan Damon, figyelve, ahogy a lány egészen a fennsík széléhez sétált. Elena felsóhajtott, ahogy tekintetével végigjárta a kőfejtő kietlen környékét. Valami megmagyarázhatatlan szomorúság sütött ebből a helyből, amit még inkább felerősített az alkony vöröses festéke. Alig másfél éve egyszer már meghalt ezen a helyen, hogy aztán egy újabb évvel később megint megpróbálja eldobni magától az életet. De ami leginkább közös volt a két történetben, hogy a végén mind a két esetben ugyanannak a férfinak a karjában távozott. És az a férfi ott állt mögötte.
- Ez a hely...örökké kísérteni fog téged, nem igaz? - kérdezte halkan, lassan újból visszafordulva felé. Damon továbbra is ugyanott állt, melankolikus pillantással veszve el emlékei rengetegében.
- Csak abban reménykedem, hogy nem lesz harmadik alkalom - mondta végül, arcára kényszerítve egy halovány mosolyt. - Valójában nem akartalak idehozni, de amikor először eszembe jutott mindaz, amit itt éltünk át, és rájöttem, hogy nem kihagyható, így végül elvetettem a kocsim hátsóülését, és ezt választottam.
- Jól tetted - biztosította Elena, ragaszkodóan Damon dereka köré fonva a karjait. - Túl sokszor csináltuk már a kocsidban, az nem lett volna különleges - tette hozzá, fejét a férfi mellkasára hajtva.
- Mondsz valamit - értett egyet Damon, gyengéden simogatva Elena haját. Pár másodpercig még így maradtak, mielőtt Damon újra megszólalt volna. - Ha nem baj, menjünk tovább. Még van két hely, ahová el akartalak vinni.
- Persze - bólintott Elena. Damon erre megfogta a kezét, azzal a szándékkal, hogy az erdő irányába vezesse őt, azonban a lány újból megtorpant.
- Damon - szólalt meg hirtelen. - Mielőtt továbbmennénk, szeretném, ha tudnád, akármennyiszer is mondtam már korábban: soha többé nem kell átélned az elvesztésemet. Ígérem. - Damon csak állt vele szemben, s úgy tűnt, ezúttal híján van a szavaknak. Végül azért mégis futotta valamiféle válaszra.
- Rendben van. Elhiszem - viszonozta, mire Elena egy kis mosollyal az arcán közelebb lépett hozzá és egy lágy csókot nyomott az ajkaira.
- Most már mehetünk - jelentette ki, majd újból összefűzve ujjait a férfiével, elindult az erdő felé.

Alig léptek be a fák közé, a helyszín azonnal megváltozott. Hirtelen egy sötét, nyirkos helységben találták magukat, amelyet mindössze egy villódzó lámpa gyér fénye világított meg.
- Hol vagyunk? - tudakolta értetlenül Elena, miután feltérképezte a környéket.
- A házunk pincéjében - állapította meg, aki Elenának háttal guggolt, gondterhelt arccal vizsgálva a talajt. - És a baj az, hogy nem ide akartam jönni.
- Akkor pontosan mit is keresünk itt? - vonta fel a szemöldökét Elena, lassan leereszkedve Damon mellé a földre.
- Fogalmam sincs - rázta meg a fejét Damon. Elena csak ekkor vette észre, mi az, amit Damonnek is feltűnt a földön: egy jó nagy tócsa friss vér mellett térdeltek. - Ez biztosan nem egy emlék.
- Mi ez, Damon? - kérdezte Elena, s hangjában az értetlenség mellett hallható volt némi riadtság is.
- Nem tudom - vont vállat az időseb vámpír. - Mármint, én nem igazán emlékszem egyetlen közös emlékre sem, amelyben egy vértől összemocskolt pince volt helyszín. És ez a kis..utazás, vagy nevezd, aminek akarod, az én emlékeim füzéréből jött létre. Én viszont nem erre helyre gondoltam.
- Lehetséges, hogy csak valami hiba csúszott a varázslatba? - vetette fel a lány.
- Ha én azt tudnám - sóhajtott fel Damon. - Bár jobban belegondolva biztosan van hozzánk köze, elvégre a házunk alagsorában térdelünk ebben a pillanatban. - Elena tanácstalan arccal vizsgálta a vértócsát, amely a szaga alapján AB pozitív csoportú lehet, az a típus, amelyet személy szerint a legkevésbé szeretett. Persze, mivel vér volt, nyilvánvalóan nem vetette meg, csak ha választani lehetett, inkább egy tasak nullásat szürcsölgetett volna el.
- Inkább menjünk - ajánlotta fel Damon, miközben feltápászkodott a földről. - Nem akarom, hogy ez a kis intermezzo belerondítson a terveimbe.
- Persze, menjünk - vágta rá Elena, majd, miután vetett egy utolsó pillantást a vértócsára, követte Damont kifelé az ajtón.
A kép újból változott, s a következő pillanatban már egy nagyon ismerős fürdőszobában találta magát, mindössze egy lenge, pizsamának használt topban és rövidnadrágban. Természetesen azonnal felismerte a Gilbert ház fürdőszobáját, habár az, hogy mit is keres ott hirtelen, ráadásul pizsamában, nem ugrott be neki rögtön.
- Damon? - szólította újdonsült férjét, azonban amikor nem érkezett válasz, elhatározta, hogy maga megy ki és keresi meg őt. Amikor viszont kilépett a mosdó ajtaján, egyszerre minden világosság vált számára. Damon vele szemben, az ablakpárkányon kialakított ülésen ült, arcán megszokott félmosolyával, ezúttal egy sötét inget és nadrágot viselve.
- Cuki a pizsamád - ismételte meg magát, mielőtt felállt volna és Elena elé nem sétált volna.
- Most is hoztál nekem egy nyakláncot? - viccelődött a lány, végigfuttatva ujjait Damon ingének nyakrészén, ahol tulajdonosa elfelejtette begombolni azt.
- Öhm, sajnos most nem - rázta meg a fejét Damon, erős bűntudatot színlelve. - De remélem, Mrs. Salvatore, megelégszik egy vallomással is, amit ígérem, ez esetben nem fog elfelejteni.
- Nem is tudom. Halljuk azt a vallomást, aztán majd meglátom, mi a véleményem - incselkedett Elena. Damon tett még egy kisebb lépést feléje, így pont olyan közel álltak, hogy testük éppen, hogy csak nem érintkezett. Miközben tartott egy rövidke hatásszünetet, keze szinte magától Elena arcára, tévedt, és gyengéden simogatni a kezdte a lány arcát.
- Már annyiszor elmondtam neked, amit érzek, de soha nem fogom elfelejteni, amikor először, itt, ezen a helyen kiadtam magamból, amit annyira próbáltam figyelmen kívül hagyni a szívemben. Továbbra is úgy gondolom, hogy nem érdemellek meg, és soha nem is foglak, akárhogy is tiltakozol is, de az igazság az, hogy....az enyém vagy. És nagyon szeretlek, Elena, és többé nem fogom elfeledtetni veled, amit érzek - mondta, hüvelykujjaival lágyan végigsimítva Elena finom vonásait.
- Szerencséd, hogy nem tudsz megint megigézni - felelte Elena nevetve.
- Ó, szóval csak ennyi a hozzáfűzni valód? - morogta Damon sértődötten, lefejtve karjait a lányról.
- Jaj, Damon- forgatta a szemét Elena, gyorsan visszafordítva maga felé a férfit. - Ha várnál egy kicsit, elmondanám, amit akkor másfél éve hallanod kellett volna. - Damon várakozóan, kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Én is szeretlek, Damon, ha megérdemelsz, ha nem.
- Ennyi?
- Miért, nem elég?
- Dehogyisnem - mosolyodott el Damon, gyengéden magához vonva a lányt, hogy megcsókolhassa. Na igen, ez mindkettejüknek jobban tetszett az eredeti verziónál. Pár perc lassú, mégis szenvedélyes csókcsata után Damon volt az, aki kivált a csókból. - Most pedig ideje hazamenni, nem gondolod? - suttogta Elena fülébe.
- De - értette egyet a lányt, mire Damon szorosan magához ölelte, s ahogy lehunyta szemeit, a szoba körvonalai máris elmosódtak, és a varázslat már repítette is őket kirándulásuk utolsó helyszínére.
Amint újra kinyitották szemeiket, megérkeztek: ott álltak a tóparti ház hálószobájának közepén, továbbra is egymás karjaiban. Eltartott egy kis ideig, míg feleszméltek, hogy a múltidézés végére értek, s immár megérkeztek oda, ahová az elejétől fogva készültek.
- Ez volt életem legkatartikusabb utazása - suttogta Elena Damon nyakának, aki egyenletesen simogatta a lány csupasz hátát. - Viszont ha jól látom, az előző állomáson felejtetted a ruháidat - tette hozzá, amint kibontakozva az ölelésből végigmérte Damont, aki majdnem teljes pompájában, egy szál alsónadrágban állt előtte. Ahogy pillantása saját testére siklott, észrevette, hogy ő sem visel egyebet, mint a gondosan kiválasztott fekete-vörös csipke fehérneműszettet. - Nem gondolod, hogy vissza kéne mennünk érte? Mármint kár azért a drága... - Sosem fejezhette be a mondatát, mert Damon erélyesen elhallgattatta, hogy magához húzta és megcsókolta.
- Az egyetlen hely, ahová mehet, Mrs. Salvatore, az a szépen megvetett ágy pár lépéssel mögöttünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd derekánál fogva megemelte Elenát, hogy az boldogan engedelmeskedve csípője köré tudja fonni lábait. A lány ugyanakkor nem tudta megállni, hogy egy kis, örömteli mosoly ne üljön ki az arcára a megszólítás hallatán, ami egyre csak bizsergést keltett teste minden egyes kis ízében.
- Sosem fogod megunni, hogy így szólíts, ugye? - kérdezte, miközben Damon gyengéden maga alá fektette őt az ágyon.
- Soha - vigyorodott el diadalittasan a férfi, majd közelebb hajolva Elena nyakába fúrta fejét, s apró, nedves csókokat hintett el a testén a kulcscsontjától haladva feljebb. Elena lehunyta szemeit, elégedett, mély sóhajokkal élvezte a kényeztetést, kezeit le-fel csúsztatva Damon hátán, körmeivel halvány karmolásnyomokat hagyva a vámpír bőrfelületén.
- Damon? - szólalt meg hirtelen Elena, arra késztetve ezzel őt, hogy felfüggessze édes kínzását. - Köszönöm. Mindent, amit értem tettél. Ennél szebbet el sem képzelhettem volna.
- Szívesen - érkezett az egyszerű válasz, amelyet a férfi egy gyors csókkal toldott meg. - Neked mindent. - Elena elmosolyodott a felelet hallatán, s mielőtt hagyták volna, hogy szárnyára kapja őket a heves szenvedély, még ennyit suttogott Damon fülébe:
- Szeretlek. - Damon most nem felelt, hanem inkább úgy döntött, szavak helyett tettekkel tesz tanúbizonyságot megkérdőjelezhetetlen érzéseinek nyilvánvaló voltáról.
És amikor kimerülten, a szerelem forróságától égve álomba merültek egymás féltő karjaiban azon az éjjelen, minden kétséget kizáróan életük legtökéletesebb napját tudhatták maguk mögött.


Íme, a bónuszfejezet! Tudom, hogy nem volt benne semmi "nászéjszakás", azt a részt most inkább rábíztam a fantáziátokra. Azért kérlek benneteket, hogy ne felejtsetek el hagyni magatok után egy kis nyomot, pipák és vélemények formájában. Ha szeretnétek mosolyt csalni az arcomra, éljetek a lehetőséggel!
Ha van esetleg bármilyen kérdés, netán tán ötlet egy bizonyos jelenettel kapcsolatban, örömmel meghallgatom. 
A harmadik évad első része menetrend szerint pénteken debütál, és megígérem, nem okozok majd csalódást vele. Addig is, leljétek örömötöket ebben és korábbi írásaimban is. 
Szép hetet kívánok nektek, és örülök, hogy ezúttal is velem tartottatok! :)