Összetörve - 15. rész

Mielőtt belekezdenék, szeretném megragadni az alkalmat, hogy így előre is mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánjak. Ugyan két nap múlva esedékes a hagyományosnak mondható, ünnepi novellám, helyénvalónak láttam már most mindenkinek boldog ünnepeket kívánni. 
Most pedig vissza a fejezethez: ezúttal is választottam egy dalt, amely kíséri a részt, mégpedig egy olyat, ami szerintem minden Delena rajongónak ismerős. Ez pedig a Plumb nevű együttes Don't Deserve You című száma. Mindenképpen hallgassátok meg, mert érdemes!
Egyébiránt vegye érzelmeim vannak ezzel a résszel kapcsolatban, szerintem nem lett elég..kifejező és mélyreható, azt hiszem. De így, az év vége felé ennél többre nem futotta. Azért remélem, nem fogtok csalódni. Viszont van benne visszaemlékezés, egy kis Damon-féle álom és természetesen sok-sok közös jelenet kedvenceinkkel.
Jó szórakozást kívánok a fejezethez!

XV. fejezet - Vallomás

Damon

You're the first face that I see
And the last thing I think about
You're the reason that I'm alive
You're what I can't live without
You're what I can't live without
 
You never give up
When I'm falling apart
Your arms are always open wide
And you're quick to forgive
When I make a mistake
You love me in the blink of an eye

Halk, lágy énekszó hallatszott ki a nyitott ajtajú szobából. Óvatosan közelebb lopakodtam, csendben, nehogy félbeszakítsam Elenát, aki szépen csengő, angyali hangján egy édes altatót dúdolt a karjában nyugvó kisgyermeknek. Éppen, mire odaértem a dalocska szépen, lassan elhalt, és Elena lassan visszafektette a kislányt az ágyába. Én közben már mögé léptem, gyengéden a dereka köré fonva a karjaimat. 
- Elaludt - suttogta, amint megérezte a jelenlétem, és elengedte magát az ölelésemben, hátát a mellkasomnak döntve.
- Nem kéne már emelgetned - jegyeztem meg, egy puszit nyomva az arcára. - Tudod jól, hogy nem lenne szabad megerőltetned magad.
- Damon, igazán nem megerőltetés elaltatni egy tizennégy kilós kislányt - forgatta ő a szemét, majd megfogta a kezemet, amely eddig a hasán nyugodott, és kivezetett a szobából. - Hagyjuk őt aludni - mondta, miután lekapcsolta a villanyt, és vigyázva becsukta a gyerekszoba ajtaját. Amint beértünk a hálószobába, Elena egy nagy sóhaj kíséretében le is huppant az ágyra. 
- Fáradt vagy? - kérdeztem, miközben levettem az elnyűtt, v-nyakú pólót és összehajtogatva a székre helyeztem azt. Ezután úgy, ahogy voltam, alsónadrágban bebújtam Elena mellé a jó meleg paplan alá.
- Egy kicsit - vonta meg a vállát. - Most már nem olyan egyszerűek a dolgok - tette hozzá mosolyogva -, de egyáltalán nem bánom. - Én is elmosolyodtam szavai hallatán, közelebb húzva őt magamhoz, hogy magamhoz ölelhessem. Ő azonnal hozzám bújt, arcát a mellkasomba temetve.
- Biztos, hogy ezúttal nem akarod előre megtudni, kisfiú lesz-e vagy kislány? - kérdeztem hirtelen, amikor kezeim újra gömbölyödő pocakjára tévedtek. 
- Biztos - erősített meg. - Harmadjára szeretném, ha meglepetés lenne. 
- Legyen, ahogy te akarod - egyeztem bele. - Nekem tényleg az számít, hogy egészséges legyen. - Elena egy édes mosollyal az arcán figyelte, ahogy felhúztam hálóingét, hogy egy csókot nyomhassak a hasára. Az odabent lakozó kisbaba szinte rögtön rugdosni kezdett, mintha üdvözölni akarna.
- Már most odavan érted - jelentette ki Elena, arcán egy sugárzó vigyorral.
- Ki nem lenne? - viccelődtem, mire ő csak a szemét forgatta. Eközben tovább simogattam Elena hasát, határtalan élvezetet lelve abban, ahogy meg nem született gyermekünk reagált az érintésre. 
- Te mit szeretnél? - kérdezte meg egyszer csak Elena, kíváncsian fürkészve az arcom. - Mármint, kisfiút vagy kislányt? - Egy pillanat erejéig elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna.
- Igazából mindegy...de ha választani kell, egy kislányt. A te szemeiddel. - Elena meglepődött, azonban ennek ellenére nem tudott megálljt parancsolni az arcára felkúszó mosolynak. 
- Én a kisfiúra szavaznék...kék szemekkel - mondta.
- De hiszen a két nagyobbnak is kék szeme van - csodálkoztam. - Minek még egy hideg tekintet a családba?
- Mert ennél gyönyörűbbet nem tudok elképzelni - vágta rá Elena, és annyi szeretet csengett a hangjában, amelyet lehetetlen volt szavakba önteni.
- Szerintem ugyanez igaz azokra a barna szemekre, amelyekkel most olyan felsőbbrendűen nézel rám - kacsintottam rá, habár még így sem tudtam igazán elviccelni a meghitt egy pillanatot. Kezeink összekulcsolódtak gömbölyű pocakján, és együtt hallgattuk a gyermekünk rúgások formájában megjelenő életjeleit.
- Még négy hónap - szólalt meg hirtelen Elena. Én mosolyogva bólintottam, már most alig várva, hogy kezeimbe vehessem életem negyedik napsugarát. - De sosem szabad megtudnia, hogy ő...nem volt betervezve.
- Nem - ráztam meg egyetértően a fejem. - Ugyanúgy fogjuk szeretni, mint a testvéreit, és ugyanúgy meg fogunk neki adni mindent, amit csak tudunk.
- Így lesz - bólintott Elena, szemeiben a meghatódás könnyeivel. Nyomtam egy utolsó, gyengéd csókot hasának puha bőrére, majd visszahúztam rá a hálóinget, és ezúttal a feleségem ajkait céloztam meg. - Szeretlek, Damon - mondta ő hirtelen, majd végigsimította az arcom és a karjaimba bújt. Én csak mosolyogtam, csendben ölelve őt.. de a várva-várt válasz sosem érkezett meg.


Zihálva lélegeztem fel, ahogy felpattantak a szemeim. Miután, sokadik alkalommal, újból rájöttem, hogy megint csak egy álom volt a vizionált földi paradicsom, erőtlenül hullottam vissza a párnára. Nem telt el úgy éjszaka az utóbbi egy hétben, hogy ne álmodtam volna valami ehhez hasonlót: Elena, két imádnivaló kisgyerek és én. Egy család. Talán a sors így akar kiszúrni velem, gondoltam, megmutat valami olyat, amit soha nem kaphatok meg. Merengve bámultam a hotelszoba fehér plafonját, azon gondolkodva, vajon miért akar büntetni a tudatalattim. Vagy csak jelezni akart valamit? Sóhajtva az oldalamra gördültem, hogy vethessek egy pillantást Elenára, aki látszólag mélyen aludt, szorosan átfogva a párnát, amin a feje nyugodott. Finom, lágy tapintású bőre fedetlenül volt látható ott, ahol a takaró lecsúszott róla, míg arca nyugodtnak tetszett még a szoba sötétjében is. Olyan volt, mint egy alvó angyal, aki csak leszállt a földre, hogy megpihenjen ott, hogy aztán visszatérhessen oda, ahová való - az égbe, a többi angyal közé.
Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni, hogy valami bántja, sőt, titkol előttem valami fontosat, amely a szívét nyomja. Minden este, miután a kiélt vágytól és szenvedélytől elcsigázva omlottunk egymás karjaiba, ő sírt. Halkan, csendesen sipogott, mintha minden éjjel siratna valamit, ami távol volt tőle. Sose beszéltünk róla, mert nekem nem volt merszem megbolygatni a témát, ő pedig feltűnően kerülte azt. Ezért csak még szorosabban öleltem magamhoz azokban a pillanatokban, hangtalanul rimánkodva, hogy akármi is ütött sebet a szívén, idővel begyógyul majd.

I don't deserve your love
But you give it to me anyway
Can't get enough
You're everything I need
And when I walk away
You take off running and come right after me
It's what you do
And I don't deserve you

XOXO

Hét napra csekkoltunk be a firenzei hotelbe, s a hét gyorsan elszállni látszott. Bebarangoltuk az egész várost, kéz a kézben, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. Annyira jóleső érzés volt tényleg vele lenni, mintha sosem fogadtam volna meg, hogy többé nem kötelezem el magam egy nő mellett, mégis, most, hogy Elena és én végül is együtt voltunk a magunk furcsa módján, ennél ártatlanabb és könnyedebb dolgot el sem tudtam képzelni. 

A kezünket továbbra sem tudtuk levenni egymásról - pár nappal korábban, egy órás nyugtató masszázs után például úgy estünk egymásnak, mintha hónapokig vártunk volna az egyesülésre. Ő az ölembe ült, amikor a szobánk erkélyén reggeliztünk, hozzám bújt, amikor este leheveredtünk a kanapéra, hogy megnézzünk egy filmet, jóízűen nevetett az összes hülye poénomon, a nyakamba ült, amikor elvittem egy könnyűzenei koncertre, és játékosan a számba tette a frissen vásárolt szőlőszemeket, amikor körbejártuk Firenze legnagyobb piacát.
Azonban volt két dolog, amit sosem említettünk meg: a múltat és a jövőt. Az előbbit azért, mert mindketten felejteni próbáltunk, feladni az örökös rágódást olyan dolgokon, amelyeket már nem tudunk megváltoztatni, az utóbbit pedig azért kerültük, mert mindketten éreztük, ez a kapcsolat nagyon bizonytalan, törékeny alapokon áll, amelyeket meg kell erősíteni, mielőtt bármit elterveznénk. Eleinte furcsának találtam úgy együtt lenni valakivel, hogy nem vagyok belé szerelmes, s hogy nem fűz hozzá semmi erősebb, mint barátság, szimpátia vagy tisztelet, ennek ellenére mégis sokkal gördülékenyebbnek tűnt minden, mint régebben. Nem voltak elvárásaink egymással szemben, nem voltak fölösleges viták, elmaradt vallomások, hanem csak mi ketten, akik jól akarták érezni magukat a másik társaságában. Semmi komoly, semmi bonyolult, szívszorító szerelem, amely megölt volna minket szépen, lassan; és így mégis egyszerűbb volt az egymás mellett élés. Ugyanúgy csókoltuk meg egymást, mint mindenki más, ugyanúgy mosolyogtunk egymásra, fogtunk meg a másik kezét, mint a szerelmesek, és minden bizonnyal legalább olyan intenzíven fonódtunk egymásba mi ketten, amikor nem bírtunk a kendőzetlen vágyunkkal, mint azok, akik tényleg szerették egymást. A különbség az, hogy minket sosem fog összetörni a szerelem, mint azokat. Mert az a gyilkos érzés, akármilyen gyönyörűnek mondták is, a végző célja nem volt más, minthogy felőrölje az ember szívét és lelkét, kiszívva a boldogságot az életből.
Ugyanakkor mégsem tudtam kiverni a fejemből a jövőről alkotott vízióimat, amelyek újra és újra felmerültek bennem, mint az élet nagy kérdése: mi lesz ha Elena beleszeret valakibe? Akkor nyilván el kell majd engednem őt, hiszen nem tarthatom vissza őt attól, hogy az érzései szerint haladjon élete útján, mégis, keserű íze volt a gondolatnak. Való igaz, hogy az idő, amit eddig együtt töltöttünk nevetségesen kevés volt, ennek ellenére már el sem tudtam volna képzelni az életemet nélküle. Mintha végig csak azért sodródtam volna az életben, hogy vele találkozhassak. És amikor végre összehozott minket az élet, azért látszott minden ilyen könnyűnek és egyértelműnek, mert ez a találkozás már meg volt írva valahol, s nekünk csak követnünk kellett mindazt, amit az ösztöneink súgtak. Furcsa borzongás futott át rajtam, ahogy elképzeltem a pillanatot, amikor el kell válnunk egymástól: mintha a legjobb barátomnak kéne örökre búcsút mondani.
Újra felé fordítottam a fejem, és még most is meglepett, mekkora hasonlóság van közte és Katherine között, ha csak a külsejüket figyelem. Azonban Elena jóságos vonásaiban mégis sokkal jobban láttam azt a nőt, akit sosem tudtam elfelejteni, és aki miatt annak idején megakadt a szemem Katherine-en is.

 - Anyu? - kérdeztem, lábujjhegyen állva kapaszkodva a konyhapult szélébe, tágra nyílt szemekkel figyelve, ahogy az anyám egy sodrófával laposra nyújtja a gyömbéres sütemény tésztáját. - Apu hol van? - Még négy éves szemmel is feltűnt, hogy az édesanyám arckifejezése még ha egy pillanat erejéig is, de megváltozik. Utána pedig hiába próbálta rendezni a vonásait, egy szikrányi szomorúság ott csillogott nagy, csokoládébarna szemeiben.
- Idén nem tölti velünk a karácsonyt - mondta végül, és gyöngéden rám mosolygott, miközben végigsimította kócos hajamat.
- De miért nem? - akadékoskodtam, láthatóan megnehezítve anyám dolgát.
- Tudod, Damon - kezdte ő, lassan, végtelen türelemmel. - Vannak, akiknek most nagyobb szükségük van az apádra, mint nekünk. Mi ketten itt vagyunk egymásnak, és nem is kell ennél több, kicsim.
- Ugye azért gondol ránk? - tudakoltam, érdeklődve figyelve, ahogy anyám kis, karácsonyfa alakú darabokat szaggat ki a tésztából.
- Biztos vagyok benne - bólintott ő, ezúttal kerülve a pillantásomat, azon ügyködve, hogy a kiszaggatott alakzatokat ráhelyezze a tepsire.
- Anya....és vissza fog jönni majd hozzánk, ha másoknak nem lesz rá többé szüksége, ugye? - tettem fel a következő kérdést. Anyám sóhajtott, zavarában a füle mögé simítva hosszú, barna hajának előrehulló tincseit. Betette a tepsit a sütőbe, majd becsukta annak ajtaját, és csak ezúttal fordult felém.
- Nem tudom, Damon...nem tudom - vallotta be őszintén, és hangja el is csuklott a mondat végénél. Ezután csak szótlanul magához ölelt, én pedig valahogy megértettem, hogy nem szabad többet feszegetni azt a témát.
Apám pedig sosem tért vissza.

Nyöszörögve dörzsöltem meg a szememet, ahogy visszaemlékeztem az első olyan karácsonyra, amelyet kettesben töltöttem anyámmal azok után, hogy apám elhagyott minket a másik családja miatt. Hiába történt huszonkét évvel ezelőtt, az emlék még most is nagyon elevenen élt bennem, ahogy anyám csinos arca is, amikor szomorkásan rám mosolygott. Igen, az ő arcát láttam Katherine-ben és Elenában is, ugyanazokat a barna tekintetet és hosszú, barna hajat, amely neki is volt. És annak ellenére, hogy a három nő közel sem volt ugyanolyan, mégis ugyanazt az érzést kerestem bennük, amelyeket akkor érzek, ha anyámra gondolok.
Mintegy végszóra Elena felsóhajtott álmában, majd átgördült a hátán, úgy, hogy a végén szinte teljesen odahúzódott mellém. Nem hezitáltam, hogy karjaimmal átfonjam karcsú testét, ahogy azt sem felejtettem el megjegyezni, milyen tökéletesen passzol az ölelésembe. Ezzel a gondolattal a fejemben hunytam le a szemem, egy álomtalan éjjel reményében.

XOXO

- Maga kicsoda? - Erőtlenül nyitottam fel az ólomsúlyú szemhéjaim, amelyek azonban nem tűntek túl együttműködőnek. De hiába húzott vissza az ágy melengető puhasága, és azzal együtt az álmok határtalan világa, ellenálltam a csábításnak. Kicsit kótyagosan ültem fel, amikor hirtelen újra meghallottam Elena hangját, amely ezúttal nem meglepett volt mint az előbb, hanem sokkal inkább...keserű, azt hiszem. - Ó. Értem. Hívja fel egy óra múlva. - Értetlenül ráncoltam a homlokomat. Vajon kivel beszélhetett Elena? Kikászálódtam az ágyból, és a derekamra csavartam a lepedőt, majd elindultam a hotelszoba nappalija felé, ahonnan a hang szűrődtek ki. Éppen, mikor odaértem, láttam, ahogy Elena lecsapja a telefonomat a dohányzóasztalra, idegesen túrva bele hosszú hajába.
- Elena - szólítottam meg ijedten, amikor láttam, milyen feldúlt. Akkor elkapta a pillantásomat, s csak akkor vettem észre, hogy szemeit a könnyek függönye borítja. Ő csak megrázta a fejét, elfordítva rólam a tekintetét, majd se szó, se beszéd kirohant a szoba ajtaján.
- Elena! - kiáltottam utána, ezúttal sokkal határozottabban, azonban a becsapódott ajtó visszhangján kívül semmit se véltem hallani. - A francba! - Hitetlenkedve néztem a hirtelen kiviharzott nő hűlt helyét, azon tűnődve, vajon mi üthetett belé, amiért ennyire undorodva nézett rám. Fáradtan sóhajtottam fel, egyenletesen masszírozva az orrnyergemet, miközben tehetetlenül dobtam le magam a kanapéra. Pillantásom ekkor az asztalon heverő telefonra siklott, és csak ekkor ugrott be, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az előbb az még Elena kezében volt. Gyanakodva vettem kezembe a készüléket, s miután bepötyögtem a képernyőzár kódját, a napló ikonját választottam ki. Rögtön kiszúrtam az ismeretlen számot a mai dátum fejléce alatt. Alig öt perccel korábban érkezett egy bejövő hívás erről a számról, amelyet még életemben nem láttam. És Elena felvette. Rosszat sejtve választottam ki a 'Hívás' opciót, még mindig azon morfondírozva, vajon ki lehetett az, aki így elkeserítette Elenát. Alig telt bele egy csöngésbe, hogy egy túlontúl ismerős, mézesmázos, behízelgő hang megszólaljon a vonal túlsó végében.
- Damon! Sejtettem, hogy vissza fogsz hívni.
- Katherine - sziszegtem dühösen, feddve magam, amiért bedőltem a trükknek.
- Régen hallottam a hangod - dorombolt a szemtelen ribanc. - Ha nem tévedek, kidobtad az ágyadból azt az ostoba libát, aki az előbb olyan lekezelően beszélt velem.
- Ne merészeld így nevezni Elenát! - üvöltöttem a telefonba. - Megmondtam, Katherine, hogy soha többé nem akarok beszélni veled! Melyik részét nem értetted?
- Hiányoztál, Damon - felelte ő.
- Már nem fogsz meg a kis játékaiddal, te lotyó! - mennydörögtem. - Mégis hogy képzeled, hogy mindazok után, amit velem műveltél, csak úgy felhívsz telefonon és ostoba libának mered nevezni a barátnőmet?
- Barátnő? Ugyan már, Damon, hiszen mindketten tudjuk, hogy még mindig engem szeretsz, és csakis engem fogsz. A te szíved csak az enyém, kár is tagadni. Tökéletesek voltunk együtt, és újra azok lehetünk....mindössze kérned kell - dalolta a nagyszerűen betanult szövegét, amitől azonnal felfordult a gyomrom. Immár nem is értetem, hogyan tudtam egyáltalán egy szobában megmaradni egy ilyen önző bestiával, mint ő. Csak a pénzem kell neki, semmi más.
- Akkor utoljára mondom el, Katherine Pierce: szállj le rólam, és mindenkiről, aki fontos nekem, mert ha nem így teszel, esküszöm, hogy kicsinállak! Addig nem fogok lenyugodni, ameddig földi pokollá nem teszem a nyomorult életedet! - fogadkoztam olyan hangerővel, hogy az Államokban minden bizonnyal telefon nélkül is hallották volna.
- Kihívás elfogadva, Damon - kuncogott Katherine, s azzal a hívás megszakadt.
A rohadt életbe! Egy jó nagyot üvöltöttem tehetetlen dühömben, földhöz vágva szerencsétlen telefont, majd tiszta erőből a belebokszoltam a hozzám legközelebb álló falba. Meg kell találnom Elenát, gondoltam. Azzal már rohantam is be a hálóba, sebtében összeszedve néhány ruhadarabot, amit magamra is kaptam és már vezetett is ki az utam a szobából. Gyors mérlegelés után inkább a lépcsőházon keresztül közelítettem meg a hotel lobbiját, mert a sietségemre való tekintettel a lift ezúttal túlságosan lassú megoldásnak tűnt.
Miközben kisiettem a hotel bejárati ajtaján, elkapott a déja vu érzése: egy hónappal ezelőtt ugyanígy rohantam Elena után, ki az ismeretlenbe, azzal a különbséggel, hogy most pontosan tudta, miért hagyott maga mögött. Azon őrlődtem, vajon hová mehetett; megpróbáltam belegondolni, én hová mennék az ő helyében egy olyan városban, mint Firenze, ha magányra vágynék. Végül északkelet felé vettem az irányt, egy csendesebb, parkos városrész felé, ahol két nappal korábban sétáltunk együtt. Igyekeztem minél gyorsabban átverekedni magamat a városközpont felé hömpölygő tömegen, több-kevesebb sikerrel. Szerencsére az én utam egy kis bekötő hídon át vezetett, ami után lecsendesedett a környék - beértem a kertvárosba. A park, ahová tartottam nem volt túlságosan messze; jó tíz perc séta, ha az ember kicsit szaporázza a lépteit. Elenának lehetett vagy negyedórányi előnye, szóval ha a megérzéseim nem csalnak - márpedig azok sose csalnak - akkor ő már elérhette a célállomást. Jóformán futólépésben haladtam, menet közben többféle bocsánatkérő szövegeket fogalmazva meg a fejemben, amelyeket azonban egy perccel később elvetni kényszerültem. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam ki azt, hogy Katherine felhívott telefonon. Hirtelen híján éreztem magam a szavaknak, ami nem volt egy életbiztosítás ebben a helyzetben. Alaric most biztosan jól kiröhögve, ha látná, egyetlen nő hogyan volt képes így elvenni az eszemet.
Már éreztem a megfeszített tempónak köszönhető izomlázat valahol a bal vádlimban, de ez most egyáltalán nem érdekelt - sokkal fontosabb volt ezúttal, hogy megtaláljam Elenát ebben a hatalmas parkban. Véletlenszerűen indultam el egy irányba, kikerülve egy csapat önfeledten játszadozó gyereket, a csendesebb részek felé igyekezve. Volt egy kisebb tó, amelyben kacsák úsztak, és amiről, tudtam, hogy nagyon tetszett Elenának, így amikor az felbukkant a látóteremben, rögtön megszaporáztam lépteimet. És a megérzéseim valóban nem csaltak, mert két másodperccel később meg is pillantottam Elenát, ahogy nekem háttal állt a tó felett átívelő kőhídon, annak korlátjára támaszkodva. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Hát itt van. Lassan közelebb léptem felé, óvatosan haladva, attól tartva, hogy elmenekül, ha meglát. Végül is, ha jobban belegondolok, gyakran választja a menekülést mint lehetséges kiutat.
- Elena - szólítottam meg halkan. Nemhogy válasz nem érkezett, de ő még felém se fordult; azonban a szempillája rebbenéséből világos lett számomra, hogy meghallott. - Elena, kérlek...
- Menj el, Damon - szólalt meg ő hirtelen, félbeszakítva a szánalmas próbálkozásomat. - Menj vissza a barátnődhöz. - Szavai nemcsak megleptek, hanem a szívem mélyéig is hatoltak. Rögtön realizálódott bennem, mit mondhatott neki az a szívtelen dög. De mégis ami a leginkább letaglózott, az a hangjából kiáradó fájdalom volt, amely engem is megölt egy kicsit.
- Elena, engedd, hogy megmagyarázzam - kezdtem újra, de a hangom újfent elcsuklott. Ennél bénábban bele se kezdhettem volna.
- Tudom, hogy nem volt jogom felvenni a telefonod - mondta ő, feszülten figyelve a tó sima víztükrét. - Azonban nem számítottam arra, hogy valaki úgy fog bemutatkozni nekem, mint a te barátnőd, alig egy héttel azután, hogy megegyeztünk abban, hogy ezentúl egy pár leszünk. Úgy vélem, ez nem igazán igényel semmiféle magyarázatot; meg tudom érteni a segítséged nélkül is - fejezte be, majd rám se nézve sarkon fordult, és elindulta az ellenkező irányba. Egyetlen lépést tehetett mindössze, amikor elkaptam a karját, visszafordítva magam felé, s ezzel meggátolva, hogy elmenjen.
- Damon, kérlek, hagyj békén - könyörgött megtörten, könnyes szemekkel. - Nem akarok még több hazugságot hallani.
- Az életemre esküszöm, Elena, hogy egyszer sem hazudtam neked! Mindaz, amit elmondtam, az utolsó betűig igaz!
- És tudok, mit sajnálok leginkább? - kérdezte ő, mintegy figyelmen hagyva a kérésemet. - Azt, hogy képes voltam elhinni, hogy nem lépek bele még egyszer ugyanabba a folyóba, hogy megbízhatok egy teljesen ismeretlen emberben, akinek nyilván másra sem kellettem, minthogy kielégítsem a piszkos vágyait! - Hangja itt már inkább elfojtott sírásba ment át, majd miután vetett rám egy könnyes pillantást, kitépte magát a karjaimból és megpróbált elrohanni. Ezúttal nem próbáltam meg megállítani, legalábbis nem fizikailag, hanem inkább a szavaim erejére bíztam magam.

You're the light inside my eyes

You give me a reason to keep trying
You give me more than I could dream
And you bring me to my knees
You bring me to my knees 

- Egész életemben nem csináltam mást, mint hazudtam - szóltam utána csendesen, folyamatosan követve őt. - Múló árnyként kergettem a boldogságot, kerestem az elfogadást az emberekben, a szeretet, de sosem találtam meg. Hazudtam a családomnak, amikor elhitettem velük, hogy én a szeretetük és a törődésük nélkül is képes vagyok élni, hazudtam a barátaimnak, amikor nem kértem a barátságukból, csupán csak azért, mert nem értettek egyet a gondolataimmal...és hazudtam magamnak, amikor bebeszéltem magamnak, hogy megérdemlem a boldogságot. - Elena tempója lelassult, de meg nem állt. - Azt hittem, hogy nekem Katherine volt a nagy szerelem, de ő összetört, apró darabokra zúzott, és ez volt utolsó csepp a pohárban, ami után végleg elengedtem a szerelem históriáját. Engem nyolcéves korom óta nem szeretett senki, Elena, és nehogy azt hidd, hogy attól még, hogy Katherine valamilyen úton-módon megszerezte a telefonszámom és neked a barátnőmnek merte nevezni magát, jelent bármit is ránk nézve. Ő egy önző, kétszínű, alattomos ember, aki gyűlöli a konkurenciát. Engem se szeretett sosem, csakis azt a rengeteg pénzt, amit hajlandó voltam rákölteni. Nem kellek neki, de ez még nem elég; ő azt akarja, hogyha nem lehetek az övé, akkor ne legyek senkié - ezért beszélt veled így. Esküszöm neked, Elena, nem vertelek át. Vagy szerinted tényleg azért tettem meg ezt a rengeteg mindent, mert ágyba akartalak vinni? Valóban ilyen kevésre tartasz? - Ekkor Elena hirtelen megfordult, és egy szipogás közepette lassan bólintott. Fellélegeztem, hogy szavaim talán meghallgatásra nyertek.
- Meg kell értened, Damon, mennyire félek attól, hogy az emberek kijátsszák a bizalmamat...és ez túlságosan közel volt ahhoz... - Látva a pillanatnyi enyhülést, közelebb léptem hozz, és megfogtam a kezeit.
- Ne haragudj rám, tényleg én.... - A mondatom felénél ő megint félbeszakított.
- Kérlek, ne kérj bocsánatot, hiszen én voltam az, aki nemcsak félreértette, hanem túl is reagálta a helyzetet. Remélem, meg tudod érteni, hogy milyen mennyire labilis a lelkiállapotom. Egy pillanat alatt össze tud omlani.
- Nem, Elena, hadd, hogy befejezzem - ráztam meg a fejem. - Ne haragudj, amiért ilyen könnyen elhihetted rólam, hogy képes lennék hazudni neked. Bocsáss meg, amiért egyáltalán okot adtam egy ilyen feltételezésre. - Elena megtörölte a szemeit, mielőtt újból rám nézett, és megkönnyebbülve fedeztem fel, hogy szemeiben egy cseppnyi harag sem csillog.
- Bocsássunk meg egymásnak, Damon - javasolta csendesen. - Nem ér meg több szót egy ilyen ostoba félreértés. - Én egyetértően bólintottam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam és megöleltem őt. Teste először feszül volt, ahogy az enyémmel érintkezett, de néhány másodperc elteltével immár lenyugodva viszonozta az ölelést. Amikor azonban kicsit eltoltam magamtól, hogy megcsókolhassam, ő meghátrált, kezét az ajkaimra téve.
- Ne, Damon - tiltakozott, majd értetlen pillantásomat látva lassan, kissé talán szenvedve, de folytatta. - Jobb lesz mindkettőnknek, ha nem forszírozzuk ezt...a dolgot kettőnk között. Maradjunk csak barátok, és váljunk is el úgy nyolc nap múlva, amikor leszáll a gépünk Amerikába. - Halálra váltan meredtem rá, megpróbálva értelmezni a szavait. Most miért akar hirtelen ellökni magától? Hát mégis ilyen mélyen érintette a Katherine-es incidens? Ezúttal hiába kerestem válaszokat, csak kérdőjeleket láttam, és a szándékot, hogy nem engedem el őt ilyen könnyen. Szükségem volt rá.
- De miért, Elena? Azt hittem, akarod ezt, azt hittem, hogy tényleg velem akarsz lenni? Mit tettem rosszul? - esdekeltem kétségbeesetten. Ő nem nézett a szemembe.
- Semmit sem csináltál rosszul, talán éppen...ellenkezőleg.
- Akkor mi változott meg? Mi az oka, hogy hirtelen nem kérsz többet ebből az egészből?
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek - motyogta, továbbra is kerülve a pillantásom. Én azonban nem voltam megelégedve ezzel a felelettel, hanem hallani akartam a valódi okot is.
- Katherine miatt, ugye? Még mindig azt hiszed, hogy van köztünk valami! - kiáltottam fel.
- Nem, Damon, kérlek, ne feszegesd. Ezt akarom, és kész!
- Tegnap még nem ezt akartad! - vetettem ellen. - Kérlek, Elena, áruld el és ne kínozz: miért mondod ezt? - Tekintete ebben a pillanatban megtalálta az enyémet, s ha lehet, annyira nyomorúságot sugároztak felém, hogy azt lehetetlen volt még elképzelni is. Aztán vett egy mély levegőt, s egyszerre megadta magát, felfedve előttem, amit eddig titkolt:
- Mert szeretlek!

Your heart is gold and how am I the one
That you've chosen to love
I still can't believe that you're right next to me
After all that I've done

Az idő megállni látszott, ahogy szavai eljutottak a fülembe. Elena szeretett engem. Szerelmes volt belém, holott megígérte nekem, hogy sose fog valami ilyesmire vetemedve, mégis ott állt előttem, csillogó félelemmel ragyogó szemeiben, remegő ajkakkal, rózsás arcokkal, és azt állította, hogy szeretet. Akármilyen hitetlenséggel fürkésztem a vonásait, nem találtam semmi olyat, ami ennek ellent mondott volna. Csak állt, olyan egyedül, olyan félszegen, szinte bátortalanul, és azt mondta nekem, a kőszívű, szerelemre képtelen férfinek, hogy szereti.
Haragudni akartam rá, üvölteni, kiabálni vele, felelősségre vonni, hogy miért csinálta ezt velem, amikor világosan elmagyaráztam neki a fogadalmamat a szerelemről, amikor tudja, hogy sosem fogom tudni viszontszeretni. Ő mégis ide állt elém, és elmondta szíve nyűgét, feltárva előttem ezt a drága titkot, amelyet Isten tudja mióta őrizgethetett sértett szívében. És egyszeriben nem éreztem mást, mint szégyent. Szégyent saját magam miatt, hiszen itt állt előttem ez az angyali teremtés, ez a jóságos, szeretetreméltó nő, azt mondva, hogy szeret, s én képtelen vagyok viszonozni. Pedig nem kér semmit cserébe, se pénzt, se elkötelezettséget, se hírnevet, se hamis vallomásokat...csak azt kéri, hangtalanul üvöltve a néma csendbe, hogy szeressem. És én ezt az egyet nem tudom megadni neki, pedig sokkal többet érdemelne ennél. Soha nem fogom megérteni, sem őt, se azt féltve őrzött szívet, amit a kezembe helyezett.
Hosszú hónapok óta először éreztem azt, hogy szeretni akarok. Szeretni akartam Elenát, viszontszeretni tiszta szívemből, megadni neki mindent a világon, boldoggá tenni őt, minden lehetséges módon. De képtelen voltam rá, képtelen voltam a szeretetre.

I don't deserve your love
But you give it to me anyway
Can't get enough
You're everything I need
And when I walk away
You take off running and come right after me
It's what you do
And I don't deserve you

- Damon, Damon...mondj valamit, kérlek - rántott vissza Elena esdeklő hangja a jelenbe. Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig ugyanolyan kifejezéstelenül nézek rá, gondolataimba merülve. Gyorsan megrázva a fejem, megpróbálva kitalálni valami adekvát választ, de csak artikulátlan nyögések jöttek ki a számon, semmi, aminek értelme lenne.
- Damon? - érintette meg az arcomat óvatosan Elena, és csak ekkor láttam rajta, hogy reszket, annak ellenére, hogy harminc fok van. Nem, ő nem a hőmérséklet miatt remegett, hanem azért, mert félt a válaszomtól, meg volt rémülve, hogyan fogok reagálni erre hirtelen vallomásra. Őszintén szólva, én se nagyon tudtam. - Ne gyűlölj, kérlek, habár megígértem, hogy nem fogok beléd szeretni, de...egyszerűen képtelen voltam betartani. Nem tudtam küzdeni ellene.
- Elena, annyira fontos vagy nekem - szólaltam meg végül, harmatgyenge hangon. - Nagyon sokat jelentesz számomra, talán túl sokat is. De...
- Tudom: nem tudsz viszontszeretni - sóhajtott fel Elena, inkább szomorkásan, mint csalódottan. Valószínűleg számított erre a válaszra.
- Igen. De ez nem jelenti azt, hogy nem akarlak...csak..egyszerűen képtelen vagyok rá - ismertem be. - Nem akarlak elveszíteni. Soha. Jobban törődöm veled, mint bárki mással...és az igazság az, hogy veled akarok lenni. Tisztában vagyok vele, mennyire önző dolog ez, kisajátítani téged úgy, hogy nem vagyok képes szeretni, de nincs más vágyam, mint veled lenni.
- Semmi baj, Damon - viszonozta Elena, majd teljesen váratlanul egészen közel lépett hozzám, végigsimítva az arcomat puha kezével. Érintése újfent borzongásra késztetett. - Fogalmas sincs, mennyire jó hallani,hogy még ezek után is veled akarsz maradni. Én is...én is veled akarok lenni. És nem baj, ha nem tudsz szeretni...én majd kettőnk helyett is szeretni foglak - ígérte meg. Elfacsarodott a szívem a szavai hallatán. Ez a nő túlságosan jó volt ahhoz, hogy az enyém lehessen.
- Nem érdemellek meg, Elena - suttogtam, amint kezeim összekulcsolódtak az övével. - Sosem foglak.
- Ez nem igaz - rázta meg a fejét, megtalálva a másik kezemet is. - Csak akarnod kell, Damon. Semmi több.
- Akarom - közöltem sziklaszilárdan, s ő elmosolyodott, fejét a mellkasomba temetve. - Azt akarom, hogy boldog legyél, semmi mást.
- Most az vagyok - biztosított róla. - Itt, veled. Most boldog vagyok.

És ez volt nyomorúságos életem legszebb pillanata.

I don't deserve a chance like this
I don't deserve a love that gives me everything
You're everything I want

XOXO

Este volt, mire visszaértünk Rómába. Az út kellemesen telt el. Elena történeteket mesélt a gyerekkoráról, az öccséről és a nagynénjéről, a barátnőiről, a szüleiről. Én említettem ezt-azt a munkámról, Alaricról, az egyetemi éveimről, és elmeséltem neki, hogyan fogadtuk meg egyszer Rickel, hogy egy évig nem iszunk alkoholt.

A hangulat némiképp feloldódott most, hogy tisztáztuk az érzéseinket, és Elenán is láttam, hogy már nem cipeli magával vallomásának terhes súlyát. 

Igazából minden olyan könnyűnek tűnt. Túlságosan is egyszerűnek éreztem együtt lenni vele mindazok után, ami aznap történt, de nem bántam. Elena megért annyit, hogy megszegjem a kapcsolatokról felállított szabályaimat.

Amikor beértünk a hotelba, szokás szerint Felicity fogadott, de csodálkozva állapítottam meg, külseje milyen drasztikus változásokon ment keresztül azalatt az egy hét alatt, hogy távol voltunk. Általában összekötött szőke haja most dús hullámokban omlott a hajára, és piros szemüvege sem ült már az orrán többé. Viszont ami még jobban meglepett, az az előtörő lelkesedés volt, amivel Elenát üdvözölte.

- Elena! Úgy örülök, hogy visszajöttek! 

- Felicity - köszöntötte Elena. - Nem találok szavakat. Sejtettem, hogy jót fog tenni egy kis változtatás.

- De még mennyire - kacsintott a recepciós. - És működik a terv, jobban, mint vártam! - Értetlenül vontam fel a szemöldököm. Mégis miről beszéltek?

- Igen? - kérdezte izgatottan Elena. - Mi történt?

- Elhívott egy étterembe, holnap estére! Elég ideges volt, mert egész nap a londiner fiúval beszélgettem, ő pedig valahányszor keresztülment a lobbin, dühösen pislogott felénk. Aztán egyszer csak idejött, és közölte velem, hogy elvisz vacsorázni. Én pedig úgy tettem, mint aki nagyon gondolkodik, aztán leereszkedően beleegyeztem. Jaj Istenem, alig várom!

- Nagyon örülök, Felicity! Remélem, minden jól fog sikerülni! - Éppen, amikor megkérdeztem volna, mégis mi az ördög folyik itt, a recepciós felém fordult. 

- Á, Mr. Salvatore! Kész lett a szobája - jelentette be, majd egy kártyát csúsztatott felém. - Itt van egy kártya, ha úgy döntene, mégis igényli a másik lefoglalt szobát.

- Köszönöm - bólintottam kicsit összezavarodva, de azért elvettem a belépőkártyát és a farzsebem mélyébe csúsztattam. Erre úgysem lesz már szükség, gondoltam, és az a mosoly, amit Elena küldött felém, meg is győzött erről. - További jó pihenést kívánok Önöknek.

- Meglesz - biccentettem Felicity-nek, majd a lift felé tereltem Elenát. 

Felérve a szobába rögtön ledobtam a fölöslegessé vált bőröndöt, hogy magamhoz húzhassam Elenát. 

- Ha jól vettem észre az előbb, felcsaptál kerítőnek, nemde? - viccelődtem, mire Elena játékosan rácsapott a felkaromra.

- Csak adtam pár tippet Felicity-nek, hogy sikerüljön neki behálózni Ernestot - forgatta a szemét. - Ráadásul tudtam, hogy Ernestonak tetszik Felicity, szóval nem is volt nehéz dolgom.

- Ernesto és Felicity? Érdekes - hümmögtem. - Esküdni mertem volna, hogy te kellesz annak a pasinak.

- Furcsa meglátásaid vannak - állapította meg Elena, majd a beszélgetés lezárásaként nyomott egy gyors csókot az arcomra, és tovalibbent a háló irányába.

- Ejnye, Miss Gilbert, azt gondolta, egy sima puszival megússza? - csóváltam a fejem, amikor beértem a kanapénál, majd egy mozdulattal le is nyomtam őt a fotelba. 

- Korántsem - felelte ő, és már húzott is le magához, hogy megcsókoljon. Azonban mielőtt még bármi is történhetett volna, megcsörrent a hotelszoba vezetékes telefonja. Mérgesen nyöszörögve húzódtam el Elenától, hogy a dohányzóasztalon lévő telefon kagylójáért nyúljak.

- Igen? - mordultam bele.

- Mr. Salvatore - csendült fel Felicity hangja. - Az imént elfelejtettem értesíteni Önöket, hogy akadt egy látogatójuk. Már reggel óta itt van. 

- Látogató? - kérdeztem megrökönyödve. - És mégis ki volna az?

- Nem mondta meg a nevét, de már úton van a szobájuk irányába - érkezett a felelet. Mintegy megerősítésként ekkor három éles kopogás hallatszott a szoba ajtaján.

I don't deserve your love
But you give it to me anyway
Can't get enough
You're everything I need
And when I walk away
You take off running and come right after me
It's what you do
And I don't deserve you
And I don't deserve you

16. rész >>

Ez lett volna hát a legújabb rész! Nagyon remélem, mindenkinek elnyerte a tetszését, azzal együtt, hogy Elena végre bevallotta. amit úgy titkolt. A bökkenő csak annyi, hogy Damon nem viszonozza az érzéseit, nem igaz? 
Kicsit hosszabbra terveztem ezt a részt, mint 5300 szó, de valahogy úgy éreztem, itt kell megállni.

Nincsen már sok hátra ebből a történetből, mindössze négy fejezet, szóval sok minden ki fog derülni a következőkben is! Készüljetek a célegyenesre :) 
Ha a véleményetekkel, gondolataitokkal ezúttal is megtisztelek, annak nagyon örülök.

Kellemes ünnepeket kívánok mindannyiótoknak! 

3x04 Fehér és fekete

Hosszú idő után újra itt egy új fejezet. Nagyon nem vagyok megelégedve vele, főleg a végével, azonban mindenképpen közzé akartam tenni még időben. Ne haragudjatok, amiért ilyen összecsapott - már az előző fejezetnél is kipipálta valaki a "Nem tetszett" boxot, szóval ha jól sejtem, ez a szám bizonyára újból nőni fog. De sebaj, fő az, hogy haladok vele. 
Remélem, azért van még aki olvassa és nem pártolt el tőlem és a történettől. Nektek kívánok most jó olvasást.

III. fejezet - Fehér és fekete

Elena sóhajtva hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedve az ismerős fa tövében. Fogalma sem volt miért tartotta ennyire ismerősnek ezt a helyet, holott esküdni mert volna rá, hogy sosem járt még ott korábban. Mégis, a déja vu idegesítő módon gyötörte, mintha a lénye egy része be lenne avatva egy olyan titokban, ami a másik fele előtt viszont ismeretlen. Baljával szórakozottan babrált a hajába tűzött, piros színű virággal, miközben azon morfondírozott, mi lehet az oka ennek a furcsa érzésnek. 
Vett egy mély levegőt, ahogy kényelmesebben elhelyezkedett ültében, azon gondolkozva, miért érzi magát teljesen máshogy akár az egy órával azelőtti állapotához képest is. Választ azonban sosem kapott a felvetésre, ugyanis hirtelen egy hosszúkás árnyék jelent meg vele szemben, pontosan eltakarva előle a napot.
- Helló, Elena - üdvözölte őt az ismeretlen alak, akinek fejét hiába takarta sötét csuklya, alulról könnyedén kivehető volt, hosszú, szőke haja.
- Mit akar tőlem? - mordult rá közömbösen Elena, mintha fel sem tűnt neki, hogy egy ijesztő ruhás nő áll felette.
- Hamarosan tudni fogod - mosolyodott el az, majd egy pillanat múlva kezei már a lány nyakára fonódtak, és gyermeki könnyedséggel törték ki a vámpír nyakát, akinek tekintetére azonnal áthatolhatatlan sötétség borult.

Egy fuldokló lélegzetvétel rántotta vissza Elenát eszméletéhez. Zihálva, verejtékben úszva tért magához, tágra nyitva rémült szemeit. Egy sötét, levegőtlen, dohos kamrában találta magát, egy székhez kötözve.
- Elena - hallatszott egy ismerős, erőteljes suttogás valahonnan a közeléből. A megszólított föleszmélt, és ahogy reflexszerűen a hang irányába fordult volna, fájdalom hasított a nyakába. Elena felszisszent, majd újabb nyögések közepette csinált pár fejkörzést, megpróbálva visszaugrasztani a helyére a kifordult testrészt. Amikor már érezte, hogy enyhül a fájdalom a kérdéses ízület tájékán, megkönnyebbülve sóhajtott fel. Legyen elég annyi, hogy nem igazán szerette, ha eltörték a nyakát.
- Elena, hallasz? - csendült fel újra a női hang, és Elena immár képes volt annyira elfordítani a fejét, hogy megpillantsa Caroline elgyötört arcát a pince sötétjében. Legjobb barátnője hozzá hasonló testhelyzetben ült, hátrakötött kezekkel, és egyáltalán nem festett jól.
- Care, hol vagyunk? - kérdezte rögtön.
- Valahol a föld alatt - felelte Caroline -, ahol még nem hallottak a higiéniáról, mint olyan - tette hozzá fintorogva.
- És hogy kerültünk ide?
- Őszintén? Nem tudom. Annyira emlékszem, hogy Bonnie és én pókereztünk egy nővel, akinek piszkosul összejött minden a játékban...aztán...egy trükköt akart mutatni nekünk, azt hiszem, mi pedig, hullarészegen természetesen, kíváncsian odamentünk....és aztán sötétség. Ha minden igaz, eltörte a nyakam; akárcsak a tiéd. Amikor felébredtem, akkor már te is itt voltál. Azt, hogy téged hogyan csalt bele a csapdájába, nem tudom, de az biztos, hogy jól csinálta.
- Bonnie hogy van? - érdeklődött Elena, miközben azon ügyködött, hogy valahogy kioldozza a köteleit.
- Ki van ütve. Valamivel megszúrták, de nem verbénával, mert attól nem feküdt volna így ki. - Elena arca egyre inkább elkomorodott, ahogy barátnője szavait hallgatta. Egy belső hang azt súgta neki, ezentúl sokkal nagyobb veszélyben van, mint amikor legutóbb Stefan bezárt a pincébe. Az a valaki, aki idehozta őket, minden bizonnyal hosszú ideje a nyomukban lehetett, ha Vegasba is utánuk jött csak azért, hogy bezárja őket ennek a koromsötét, fullasztó helynek sötét fali közé.
- Nem fog megölni minket - mondta ki hangosan -, mert akkor már megtette volna.
- Abban azért ne legyél annyira biztos - szólalt meg egy új, magas feminin hang valahol a hátuk mögött. - Egyébként nagyon örülök, hogy felébredtél, mert már kezdtem azt gondolni, hogy Csipkerózsikának képzeled magad, és egyelőre nem lett volna kedvem idehívni a hercegedet - folytatta a hang, amely nem sokkal később testet is öltött, egy borzasztóan ismerős, sötét kabátos, kapucnit viselő női alak személyében. Az idegen, akinek nem látták az arcát, odasétált a fal mellé, majd felkattintotta a lápát, amely így némi gyér világosságot kölcsönzött a sötét kamrának.
- Ki maga? - sziszegte Elena, ellenségesen vicsorogva az ismeretlen nőre.
- Valahogy nem ijesztenek meg az agyaraid, Elena - nevetett fel az, majd lassan közelebb lépdelt a két vámpírhoz, és óvatosan leemelte fejéről a csuklyát, szabaddá téve ezzel az arcát. - A nevem egyébként Johanna, és nagyon jól fogunk szórakozni együtt!

XOXO

- Hová megyünk? - kérdezte Stefan nagyjából századszorra, miközben közömbös arccal majszolta az ölében lévő zacskóból elővett szotyolát.

- Mondtam már - sóhajtott türelmetlenül Logan -, hogy majd meglátod. És megkérlek, hogy ne szórd tele a kocsimat ezzel a cuccal, amit rágsz.

- Pontosan olyan vagy, mint a bátyám - forgatta a szemét Stefan, miközben lehúzta az ablakot, és az útra köpött egy szotyit. 

- Ezt bóknak veszem, még tőled is.

- Felőlem - vont vállat a fiatalabb vámpír, unottan bámulva a mellettük elsuhanó tájat. - De nagyon ajánlom, hogy ne verj át ezzel a kis kirándulással, mert ha mégis úgy teszel, gondoskodom róla, hogy a kis titkod hamar Jenna fülébe jusson. - A fekete Porsche olyan hirtelen állt meg, hogy kerekei méteres féknyomot hagytak a szürke aszfaltcsíkon. Logan olyan erővel szorította a kormányt, hogy ujjai teljesen elfehéredtek, míg arckifejezése sem ígért sok jót, ahogy Stefan felé fordította a fejét.

- Hányszor kell még emlékeztetnem arra, Stefan, hogy nem vagyok a csicskád? Azt gondolod, hogy sakkban tartasz azzal, hogy tudsz rólam olyan dolgokat, amelyeket jobban szeretnék titokban tartani, de korántsem ez a helyzet. Igen, nem akarom, hogy azok a tények kitudódjanak, ugyanakkor még mindig fölényben vagyok veled szemben, és nemcsak azért, mert egy pillanat alatt leleplezhetnélek Damon előtt, hanem mert több, mint nyolcszáz év előnyöm van veled szemben, amit nem akarsz megérezni a saját bőrödön. Úgyhogy nyomatékosan felszólítalak, állj le a fenyegetésekkel, mielőtt meggondolom magam és inkább kitépem a szíved itt helyben.

- Azta, egészen megijedtem - tátott el a száját Stefan. - De mivel szükségem van rád, hajlandó vagyok eltekinteni attól az aprócska igazságtól, hogy valójában semmi fölényed nincs velem szememben. 

- Megtisztelsz - horkant fel Logan, majd egy újabb fújás után újra gázt adott. 

Az út maradék öt percét csendben töltötték, amelyet csak a szőke férfi fújtatása szakított időnként félbe. Aztán egyszer csak az autó lekanyarodott egy keskeny földútra, amely egy kietlen erdős puszta között futott végig, beljebb vezetve az arra járót az erdőbe. Még gurultak pár métert, aztán Logan megállította a kocsit.
- Kiszállás - rendelte el, majd zsebre vágta a kulcsot, és egyetlen pillantást sem vetve Stefanra kiugrott a nyitott ajtón. A fiatalabb Salvatore végül is követte, vonakodva kászálódva ki a sportkocsi kényelmes anyósüléséről.
- Ne már - kiáltott fel, amikor kiszállt. - Elhoztál a Százholdas Pagonyba?
- Kell neked az a könyv, vagy nem? - fonta össze karjait a mellkasán Logan.
- Naná, hogy kell, de arról nem volt szó, hogy Micimackó őrizgeti valahol a mézes bödönök között!
- Ha nem tetszik, haza is mehetsz - vont vállat a másik, majd figyelmen kívül hagyva társát sarkon fordult és elindult az erdő sűrűbb része felé. Stefan csakhamar utolérte, azonban a pimasz hangnemét nem hagyta maga mögött.
- Oké, megértem, hogy nagyon menő ez az "ősöreg-titokzatos-vámpír-vagyok-sötét-múlttal" álarc, de azt igazán megmondhatnád, hogy mi a nyavalyát keresünk a semmi közepén.
- Már elmondtam: a könyvedet - felelte Logan, továbbra is határozottan haladva az ösvényen.
- Azt akarod mondani, hogy a könyv, amelyeket évszázadok óta keres több tucat boszorkány-nemzedék, meg egy jó pár fanatikus vámpír, az egy fa odvában van elrejtve? - gúnyolódott Stefan. Logan ezúttal nem válaszolt, hanem tett még pár lépést egy bozótos irányába, majd egy laza mozdulattal odébb húzott pár széles, nagy felületű levelet az útból, és bevetette magát a sűrűbe. Vonakodva ugyan, de Stefan is követte. Alig telt bele egy percbe, hogy kiértek egy hatalmas lepusztult területre, amelyen valamikor talán fű is nőhetett, de most már a berepedezett, szikes talajon és reccsenő, öreg faágakon nem sok mindent lehetett ott találni.
- Megérkeztünk - nézett körbe elgondolkodva Logan, s Stefan mintha az elérzékenyülés egy halovány sugarát látta volna átszaladni az arcát.
- Mi ez?
- Ez a hely, ahol fölnőttem - fordult meg a szőke férfi. - Ahol ezer évvel ezelőtt megismertem a Mikaelson-családot, és velük együtt a vámpírok titkát. A hely, ahol meghaltam és ahol újrakezdődött az életem. A hely, amiből semmi sem maradt, miután Mikael visszatért ide harminc évvel az átváltozásuk után, és felgyújtotta az egészet. - Logan egy pillanatig szünetet tartott, egy mély lélegzetvétellel igyekezve beszívni egykori otthonának atmoszféráját. Amikor újra kinyitotta a száját, hangja sokkal halkabb és bizalmasabb volt, mint korábban. - A könyvet, amit keresel, az Ősi Mágia Könyvének nevezik, és itt keletkezett, ezen a helyen. És itt is égett porrá ezertizenegy évvel ezelőtt a szemeim láttára.

XOXO

- Úristen - nyögte Elijah, gyorsan eltolva magától a könyvet, mintha az megégette volna. - Ez rettenetes.

- Miért? - vonta össze a szemöldökét Damon, a könyv után nyúlva.

- Azt hittem, hogy a Könyv megjelenése anyám életéhez van kötve - kezdte Elijah, idegesen babrálva nyakkendőjével. - Mint mondtam, a jelben megköttetett egy varázsige, amely egy meghatározott ember életétől függ. Amíg az a valaki életben van, a könyv is létezik, azaz látható. Amint az az ember meghal, a könyv eltűnik. De ezt már említettem. - Elijah tartott egy levegővételnyi szünetet, mielőtt folytatta volna. - A könyvben leírt sötét átkok és bűbájok nem véletlenül születtek meg, és éppen volt furcsa, hogy anyám a saját életével kötötte meg az igét, amit a könyvre tett, hiszen ő maga is halandó volt, tehát a könyv is pontosan annyi ideig létezik, ameddig ő, egy perccel sem tovább. Azonban amikor ő visszatért az életbe, realizálódott bennem, hogy ő valójában sosem volt halandó, így vele együtt a könyv sem. 

Ellenben tudomásom szerint Alaric durván egy évvel ezelőtt újra megölte Esthert, akinek testét Niklaus jelenleg is egy elvarázsolt koporsóban tartja. Anyám tehát meghalt, de a könyv mégsem tűnt el.

- Elijah, ezt eddig is tudtuk - sürgette Damon. - Térj a lényegre. 

- Logikus lenne azt gondolni, hogy azért vesztette el újra létezését, mert hogy anyám valójában nem halandó, azonban nem ez a megoldás. A valódi indok itt áll ebben a könyvben.

- És mi lenne az?

- Anyám egy bizonyos élőlény születésének időpontjához kötötte a könyv újra megjelenésének időpontját. Valószínűleg nem több véletlen egybeesésnél, hogy anyám visszatérése, és ennek az illetőnek a születése nagyjából egybeesett.

- Várjunk csak, azt mondod, hogy egy ember születésének napjához volt kötve a varázsige? - hüledezett Damon. - Mégis hogyan?

- Fogalmam sincs, Damon - csóválta a fejét az ős. - De itt áll leírva, hogy az élethez kötött igék ezen fajtája egy olyan létezés erejéhez vannak kötve, amely még nem történt meg. 

- Ki lehet az? - szólt közbe Damon. - Ki lehet az, akit Esther választott?

- Ezt se tudom. Véleményem szerint egy véletlenszerű, jövőbeli figura életére szól a varázslat, csak azt nem értem, miért. Mármint, miért akarta anyám egy ezer évvel később megszületendő, emberi lény életéhez kötni a világ legveszedelmesebb könyvének létezését? És miért pont most?

- Várjunk, várjunk - emelte fel a kezét Damon. - Honnan tudod, hogy az könyv egyáltalán létezik -e ebben a pillanatban, és nem tűnt el újra anyáddal együtt?

- Ez egyszerű - válaszolta Elijah. - Az a könyv akkora erővel rendelkezik, mint kevés más dolog ezen a földön. Tovább tudnivaló, hogy a boszorkányoknak mindig szüksége van valami erőforrásra, amelyekből energiát tudnak nyerni - ilyenek a gyertyák, a napfogyatkozás, vagy a telihold. Az Ősi Mágia Könyve olyan erőtérrel, akkora hatalommal bír, hogy a boszorkányok természetes adottságuktól fogva azonnal megérezték a visszatértét. Mivel pedig ez az óriási erő jelenleg is fennáll, több, mint biztos, hogy újból létezik. Egészen addig, ameddig az a bizonyos ember él, a könyv újra látható, azaz megtalálható.

- Hadd fordítsam le: meg kell találnunk azt az embert, akihez Esther a bűbájt kötötte és megölni, nemde?

- Ahogy mondod.

XOXO

Elena úgy érezte, mintha egyfajta világosság gyúlt volna az elméjében: ahogy az előtte álló, szőke hajú nő ledobta magától sötét kabátját, végre-valahára szabaddá téve így az arcát, ő azonnal felismerte.
- Te...te tetted rám azt az átkot! - kiáltott fel. - Miattad akartam megölni Damont! - tette hozzá, vérben forgó szemekkel vicsorogva Johannára, aki azonban mindössze jót nevetett a lány idegességén.
- Lassan a testtel, Elena  - nyugtatta meg gúnyosan a füstölgő vámpírt. - Azok a kötelek nem engednek, bár szerintem már találkoztál ilyenekkel pár hónappal ezelőtt - kacsintott Johanna, mire Elenának azonnal eszébe jutott az a borzalmas nap, amikor Damon ugyanilyen kötelekkel küzdve próbálta meggátolni, hogy Rebekah végrehajtsa elmebeteg tervét. - Ugye, ugye, tudtam én, hogy emlékezni fogsz.
- Mégis honnan tudsz arról?
- Ugyan már, Elena - legyintett Johanna. - Az egész életedet kívülről fújom, az első betűtől az utolsóig.
- Ki vagy te? - tudakolta elhalóan Elena, meglepetten pislogva Johannára, aki időközben odahúzott egy széket, hogy egy szintben legyen Elenával.
- Utálom a kérdéseket - sóhajtott fel. - És különben se legyél kíváncsi rá, mert kettőnk közül egyedül én kérdezek, neked pedig válaszolnod kell. Ha nem teszed, a barátnőid végtagjai bánják, szóval én a helyedben alaposan végiggondolnám, mit ejtek ki a számon, persze, amennyiben fontos neked, hogy életben maradjanak. - Elena először tüntetőleg hallgatott, majd mégis megszólalt, s hangja tele volt undorral.
- Hát ezért vagyok itt? Hogy megzsaroljanak a barátnőim életével? Mégis mit akarsz tőlem? Nincsenek sötét titkaim, amelyeket rejtegetnem kéne! - Johanna arcán egy pimasz, lesajnáló mosoly jelent meg, ahogy Elena arcát fürkészte.
- Édes, kicsi, naiv Elena - csóválta a fejét. - Igazán tudhatnád, hogy az emberek nem fehérek és feketék; nincs olyan, hogy jó meg rossz, mert mindenki őriz titkokat - tényeket, amelyeket félt másoktól. Ellenben mégis van különbség: van, akinek nem számítanak a titkai, és van, akinek igen, mi több, rengeteg új út kezdetét próbálják magukban jó mélyre elásni. Te pedig ehhez az utolsó kategóriához tartozol.
- Még ha lenne is mit mondanom, akkor sem osztanám meg veled - horkant fel Elena, makacsul előre szegezve a fejét.
- Úgy néz ki, nem értettük egymást - szólt közbe negédesen Johanna. - Én nem adok neked választási lehetőséget.

XOXO

- Hogy érted, hogy porrá égett?! - üvöltötte Stefan, egy pillanat alatt a földre teperve a felkészületlen Logant, aki furcsamód nem mutatott ellenállást. 

- Ahogy mondom. Porrá égett - ismételte Logan.

- Megmondtam neked, hogy ha félrevezetsz, az alkunak vége - közölte Stefan, kezével ellenfele nyakát szorongatva. - Most pedig ki vele, miért hoztál ide?!

- Mondtam már - hörögte Logan. - Itt pusztították el a könyvet.

- Az a könyv létezik, és mindig is létezett, amióta csak megalkották.

- Nem, Stefan - javította ki a földre nyomott férfi, akinek hangja nehezen érthetővé vált az oxigén hiánya miatt. - Az Ősi Mágia Könyvét elpusztították, hogy csak azután jelenhessen újra meg, amikor a kiválasztott megszületik.

- Milyen kiválasztottról beszélsz? - értetlenkedett Stefan. 

- Ha elengedsz, elmagyarázom - ajánlotta fel Logan, mire Stefan nagy kegyesen lekászálódott róla.
Logan küldött felé egy megsemmisítő pillantást, mielőtt ő maga is felállt és leporolta a cuccait.

- Figyelmeztetlek, Stefan, még egy ilyen...

- Oké, tudom, akkor megölsz. Felfogtam - vágott közbe Stefan. - Szóval, ki is az a kiválasztott?

- A könyvet el kellett pusztítani. Így rendelkezett róla Esther, az ősi család boszorkánya. Azonban azt az óriási hatalmat, amit az képviselt, és azt a rengeteg sötét mágiát, amit tartalmazott, nem lehetett csak úgy kiiktatni az egyenletből. A természet mindig is az egyensúlyra törekedett, és ez a könyv maga az egyensúly, benne minden válasszal azokra a kérdésekre, amelyeket valaha is feltettél magadnak. Esther egy kiválasztott személy életéhez kötötte a könyv létezését, és ez a kiválasztott az egyetlen, aki megtalálhatja azt. És ahogy elmondtad, a könyv ezer év után újra megjelent, ami csak egyetlenegy dolgot jelenthet: a kiválasztott megszületett. - Stefan szkeptikusan vonta fel a szemöldökét, s arcán egyértelműen tükröződött a hitetlenkedés.
- Ez egy elég hihetetlen mese, ugye tudod? - kérdezte, lazán összefonva karjait a karjain. - Mégis miért kéne elhinnem, hogy nem csak félre akarsz vezetni ezzel a dajkamesével, ahelyett, hogy segítenél nekem? Vagy arra gondoltál, hogy segíteni fogok neked a könyv elpusztításában?
- Hát nem érted, Stefan?! - fakadt ki Logan. - Nekem legalább annyira érdekem megvédeni azt a nyavalyás könyvet, mint neked! Ha a könyv elpusztul, én soha nem szabadulok! - A fiatalabb vámpír arcán a megértés halovány sugara jelent meg Logan szavai hallatán.
- Értem. Nos akkor, ha már ilyen királyul összeköt bennünket a közös cél, végre elmondhatnád, miben segít nekünk ez a hely, mert már kezdek unatkozni. Sosem szerettem a rejtélyes a sztorikat.
- A könyv, azon kívül, hogy hatalmas titkokat rejt, olyanokat, amelyek akár az egész vámpírvilág életét felboríthatják, egy térkép is - magyarázta Logan, miközben tett pár lépést jobbra, és leguggolt. - Amikor Ayana, az ősi boszorkány, a Bennettek felmenője időlegesen megsemmisítette a könyvet, tudta, hogy amikor eljön az ideje, az újra felbukkan majd. Éppen ezért egy olyan helyre...transzportálta, fogalmazzunk így, ahol csak az arra kiválasztott személy találhatja majd meg. Tehát nekünk nincs más dolgunk, mint rájönni, hogy hol van az a bizonyos hely.
- Miért, netán te lennél a kiválasztott? - nevetett fel Stefan.
- Nem, de attól még megtalálhatjuk, pontosan hol helyezkedik el. Csak éppen nem láthatjuk - vont vállat Logan, miközben tekintetével továbbra is a földet pásztázta, ujjaival a talaj felszínét nyomogatva. - Meg is van. Gyere ide. - Stefan felháborodottan horkant fel.
- Te komolyan abban a mocsokban akarsz hemperegni? - vonta fel a szemöldökét. Logan sóhajtott egyet, magában leküzdve az ösztönt, hogy kitépje a bunkó vámpír máját, aki olyan egyszerűen kényszerítette rá a társaságát.
- Akkor ne gyere - vonta meg újra a vállát, majd egy pár kezdetleges mozdulattal ásni kezdett a két kezével. Stefan először unottan figyelte az ügyködését, majd amikor meglátta, hogy a talaj azon részén nem egy újabb, kiszáradt réteg következett, hanem egy furcsa, harminc centiméter átmérőjű üreg jelent meg a szemei előtt. Erre persze rögtön fokozódott a kíváncsisága, és már nagyobb érdeklődéssel térdelt oda Logan mellé.
- Hamu? - pislogott meglepetten az aprócska gödörbe, amelyben valóban egy maréknyi, szénfekete por volt látható.
- Az bizony - bólintott elégedetten Logan. - Ez, kérlek szépen, nem más, mint ami megmaradt az Ősi Mágia Könyvéből.

XOXO

- Szóval, Elena - folytatta Johanna, közelebb húzva Elenához a székét. - Elmondom, hogyan fog ez lezajlani: én felteszek neked kérdéseket, te pedig válaszolsz. Ha hazudsz, vagy netalán tán nem vagy hajlandó válaszolni, a szemed láttára fogom megkínozni a barátaidat. Érthető vagyok? - Elena nem felelt, csak makacsul leszegte a fejét.

- Azt kérdeztem, érte vagyok?!

- Igen - bólintott ekkor a lány.
- Helyes - mosolyodott el Johanna. - Nos, akkor kezdhetjük is. Elsőként arra vagyok kíváncsi, hogy mit tudsz Logan Watsonról.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Elena. - Miért érdekel az téged? - Johanna ezúttal nem válaszolt, hanem odasétált a még mindig eszméletlen Bonnie-hoz, és egy kést szorított a nyakához.
- Újból kérdezem: mit tudsz Loganről? - Elena pánikba esve figyelte, ahogy a szőke hajú nő, Bonnie torkának szegezi a kést, egy egész aprócska sebet ütve a lány bőrén.
- Semmit, azon kívül, hogy ezer éves - vágta rá hirtelen. - És ismerte az ősi családot, amíg emberek voltak. Ennyi és nem több, esküszöm! - Johannára szemmel láthatóan hatással voltak az elhangzott szavak, mégsem tűntek elegendőnek, mert a kés még mindig veszélyesen közel táncolt Bonnie nyaki ütőeréhez.
- Ez édeskevés - sóhajtott a nő, majd egy hajszálvékony vágást ejtett Bonnie torkán, amelyből azonnal  folyni kezdett a vér, kis patakban színezve vörösre a boszorkány bőrét. - Mondd el, mit rejtegetsz, különben meghal. - Elena kétségbeesetten pörgette a gondolatait, hátha eszébe jut valami használható Loganről.
- Gyerünk, Elena, találj ki valamit! - sürgette rémülten Caroline, aki ijedten bámulta, ahogyan elfolyik a vér barátnője torkából. 
- Logan...Logan tudott Connor Jordanről! - bukott ki hirtelen Elenából. Johanna egy elégedett mosolyra húzta ajkait, mintha csak erre az információra várt volna egészen idáig.
- Na ugye, hogy megy ez - jegyezte meg, majd elővett köpenye zsebéből egy kis üvegcsét, és annak tartalmát Bonnie szájába öntözte, akinek egyre súlyosabbá váló sebesülése azonnal begyógyult. Caroline és Elena egy emberként lélegzett fel.
- Mit csináltál vele? - tudakolta Elena, undorodva pislogva Johannára. - Csak egy kis baktériumot juttattam a szervezetébe, ami egészen véletlenül elpusztítja az érfalat. De nem kell félni, meggyógyítottam - egyelőre. Merthogy korántsem vagyunk készen. - Elena fájdalmasan fordította el pillantását az ájult Bonnie-ról, és újra a földet kezdte fixírozni. Hirtelen Damon jutott eszébe, és vele együtt a hiány érzete is, a vágy, hogy ő egyszer csak megérkezik és kimenti őt ebből a rossz álomból.
- Tehát, Logan tudott Connor Jordanről, de vajon honnan? - folytatta a kikérdezést Johanna, visszatelepedve a székére.
- Nem tudom - vallotta be Elena. - Mindössze annyit mondott, hogy a vámpírok világában nem volt ismeretlen, illetve, hogy egészen addig senki nem volt képes legyőzni őt.
- Érdekes - morfondírozott Johanna. - Arra viszont még kíváncsibb vagyok, honnan voltál képes bejutni a vadász fejébe, holott azok a szellemek, amelyek megszállták a testét, lehetetlenné tették, hogy bárki bármilyen varázslatot vagy fizikai erőszakot véghezvigyen rajta.
- Nem tudom - ismételte Elena.
- Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy titkolsz valamit - nevetett Johanna. - Vagy akarod, hogy inkább belenézzek Caroline mellkasába? - ajánlotta fel, miközben odasétált Caroline-hoz, hogy demonstrálja fenyegetésének valóját.
- Egyszerűen csak sikerült - válaszolta erre a lány. - Ha nagyon rákoncentrálok, ha nagyon akarom, akkor akármilyen falakat is húz valaki az elméje körül, át tudom törni, és befolyásolni a gondolatait, az emlékeit.
- Igaznak tűnik - hümmögött Johanna, újból eltávolodva Caroline-tól. - Most pedig azt mondd meg, ki vett rá, hogy névtelen üzeneteket küldözgess Stefan Salvatore-nak.
- Csak olyan kérdéseket fogsz feltenni, amikre nem tudok válaszolni? - fakadt ki Elena, újból nekifeszülve a köteleknek. - Holott te bizonyára mindenre tudsz felelni, mégis tőlem akarsz hallani olyan dolgokat, amelyekkel amúgy is tisztában vagy!
- A miért nem számít. A te szádból akarok hallani minden részletet. Szóval, ki vett rá, hogy elküldd azokat az üzeneteket?
- Ugyanolyan sötét köpenye volt mint ez - bökött fejével Elena Johanna köpenyére. - És boszorkány volt. Ennyire emlékszem.
- Biztos vagy te ebben? - visszakozott Johanna. - Hidd el, ki tudom várni, amíg rájössz. Addig is megölöm a két kis barátodat, és még mindig napok vannak hátra addig, ameddig a te Adoniszod észreveszi, hogy valami minden bizonnyal nincsen rendben.
- Ne merd a szádra venni Damont! - vicsorgott rá újból Elena.
- Késő bánat. - A szőke vámpírnő ajkain egy keserédes mosoly táncolt. - Már a számra vettem, nem is egyszer..és nem is akármikor.., már amennyiben érted, mire gondolok - tette hozzá kacsintva. Elena érezte, hogy csalódással vegyes undor telepszik a testére. Bele se mert gondolni, hogy Damonnek köze lehetett ehhez a visszataszító nőszemélyhez.
- Damon rá se nézne egy olyanra, mint te - szűrte a szavakat a fogai között, állhatatosan nézve ellenfele szemébe.
- Én abban nem lennék olyan biztos - vetette ellen az. - Kifejezetten...meg volt elégedve azzal, amit nyújtottam neki, nem is egyszer.
- Nem hiszek neked! - rázta makacsul a fejét Elena,visszautasítva a gondolatot, hogy Damon valóban képes volt lefeküdni ezzel a rettenetes nővel.
- Pedig kéne. Vagy elfelejtetted már, hogy a világ legnagyobb lotyójához mentél feleségül? - gúnyolódott Johanna. Elena érezte, hogy minden egyes szó kínzó méregként cseppen a szívére, de megpróbált erős maradni. - Őszintén szólva furcsállom is, miért kellesz neki, mert valamiért nem tűnsz annak a vadmacskának, ami mindig is vonzotta Damont egy nőben. - Elenát itt már remeget a tehetetlen dühtől, ami parazitaként emésztette őt belülről. Még ennyi idő után is borzasztóan fájt neki a gondolat, mennyi különböző nővel bújt ágyba Damon, mégis ez a bizonyos eset különösen szúrta szemét. Azonban hiába akart is kitörni a kötelek fogságából, hogy bosszút állhasson, azok nem engedtek. - Persze nála sosem lehet tudni - folytatta az eszmefuttatást Johanna, jót derülve a féltékeny Elena látványán. - Egyszerre többel is elbír, nem igaz? - Mielőtt azonban Elena bármit is válaszolhatott volna, hirtelen valaki kívülről kidöntötte a pince vasajtaját, ami hatalmas robajjal csapódott a földbe, alig centiméterekkel az eszméletlen Bonnie testétől. Johannába belefagyott a szó, ahogy a nem várt intermezzo kizökkentette elmés monológjából, s ezúttal már harcra készen meredt az ajtó helyén tátongó, szálló pórral belepett nyílásra.
- Tudod, Johanna, Damonnek sosem szerette igazán a szőkéket - szólalt meg egy túlontúl ismerős hang valahonnan kintről. - Bocsi, Barbie - tette hozzá gyorsan, mire Care értetlenül felvonta a szemét Damon beceneve hallatán. Johanna pedig befeszítette az izmait, várva, hogy amint a jövevény megmutatja magát, ő azonnal ráugorhasson. Azonban test helyett mindössze egy elmosódó foltot lehetett látni, amelyet egy pisztoly éles hangja kísért, és a következő pillanatban Johanna eszméletlenül hevert a földön, testében több tucat fakartáccsal. Elena és Caroline csak ekkor vették észre a könnyed járású vámpírt, aki időközben belibbent a szobába.
- De büdös van itt - állapította meg undorodva, majd leporolta csillogó fekete bőrdzsekijéről a rákerült porszemcséket. - Ez pedig egy vadiúj dzseki volt! - Caroline és Elena azonban csak szájtátva bámultak rá, azon gondolkodva, vajon tényleg jól látnak -e.
- Katherine? - szólaltak meg kórusban.
- Most mit bámultok? - szólalt meg az. - Inkább emeljétek meg magatokat, mert Marylin Monroe sem fog örökké itt aludni. - A két lány még inkább ledöbbent, amikor észrevették, hogy az elvarázsolt kötelek egy csapásra kioldódtak és lehullottak a lábaik mellé. - Na, haladjunk, és valamelyikőtök ragadja meg Sabrinát is - csapta össze a tenyerét Katherine, majd további magyarázat nélkül, kimasírozott tízcentis tűsarkújában a pincéből. A két vámpír egyszerre nézett egymásra, ugyanazokkal a kérdésekkel az agyukban, amelyeket majd fel akartak tenni nem várt megmentőjüknek.
- Gyertek már, az Isten szerelmére, nem bírom ezt a dohos pinceszagot! - csendült fel újra Katherine hangja. Elena tehetetlenül vállat vont, majd karjába vette Bonnie testét.
- Van más választásunk? - kérdezte suttogva. Caroline-tól mindössze egy sóhajra futotta, mielőtt követte volna Elenát a lépcső felé.


A következő rész tartalmából...
Elena megmentőjének hála kénytelen elmondani Damonnek, hogyan ért véget a las vegasi kiruccanás. A férfi pedig őrlődik, amikor meg kell hoznia egy olyan döntést, amelyet nagyon nem akar. Klaus is tudomást szerez a könyv létezéséről, és olyan információkat oszt meg Damonnel, amik csak megerősítik abban, hogy megfelelően fog dönteni. Eközben Stefan és Logan megpróbálják felkutatni a könyv pontos helyét - érdekes eredménnyel.

5. rész  >>

Bizonyára vannak olyanok köztetek, akik értetlenül bámulnak a képernyőre. Igen, valóban egy 4300 szó terjedelmű, semmiről sem szóló irkafirkát olvastatok. Nem tudok mást tenni, mint kifejezni a sajnálatomat, és biztatni benneteket, hogy azért folytassátok az utat, mert megéri. Remélem, nem vettem el örökre a kedveteket.
Azoknak pedig, akik kifejtették véleményüket a Tűz és jégről, nagyon köszönöm ezt az elképesztő visszajelzést. Rengeteget jelentett minden egyes szó!

Részletek a 4. fejezetből

Régen volt már új Végzet rész, nem igaz? Szerencsére nem kell már sokat várni, ugyanis egy-két napon belül megérkezik a harmadik évad negyedik része, a "Fehér és fekete". Addig is, itt van két részlet a szóban forgó részből.

"- Oké, megértem, hogy nagyon menő ez az "ősöreg-titokzatos-vámpír-vagyok-sötét-múlttal" álarc, de azt igazán megmondhatnád, hogy mi a nyavalyát keresünk a semmi közepén.
- Már elmondtam: a könyvedet - felelte Logan, továbbra is határozottan haladva az ösvényen.
- Azt akarod mondani, hogy a könyv, amelyeket évszázadok óta keres több tucat boszorkány-nemzedék, meg egy jó pár fanatikus vámpír, az egy fa odvában van elrejtve? - gúnyolódott Stefan. Logan ezúttal nem válaszolt, hanem tett még pár lépést egy bozótos irányába, majd egy laza mozdulattal odébb húzott pár széles, nagy felületű levelet az útból, és bevetette magát a sűrűbe. Vonakodva ugyan, de Stefan is követte. Alig telt bele egy percbe, hogy kiértek egy hatalmas lepusztult területre, amelyen valamikor talán fű is nőhetett, de most már a berepedezett, szikes talajon és reccsenő, öreg faágakon nem sok mindent lehetett ott találni.
- Megérkeztünk - nézett körbe elgondolkodva Logan, s Stefan mintha az elérzékenyülés egy halovány sugarát látta volna átszaladni az arcát.
- Mi ez?
- Ez a hely, ahol fölnőttem - fordult meg a szőke férfi. - Ahol ezer évvel ezelőtt megismertem a Mikaelson-családot, és velük együtt a vámpírok titkát. A hely, ahol meghaltam és ahol újrakezdődött az életem. A hely, amiből semmi sem maradt, miután Mikael visszatért ide harminc évvel az átváltozásuk után, és felgyújtotta az egészet. - Logan egy pillanatig szünetet tartott, egy mély lélegzetvétellel igyekezve beszívni egykori otthonának atmoszféráját. Amikor újra kinyitotta a száját, hangja sokkal halkabb és bizalmasabb volt, mint korábban. - A könyvet, amit keresel, az Ősi Mágia Könyvének nevezik, és itt keletkezett, ezen a helyen. És itt is égett porrá ezertizenegy évvel ezelőtt a szemeim láttára."

"- A valódi indok itt áll ebben a könyvben.

- És mi lenne az?

- Anyám egy bizonyos élőlény születésének időpontjához kötötte a könyv újra megjelenésének időpontját. Valószínűleg nem több véletlen egybeesésnél, hogy anyám visszatérése, és ennek az illetőnek a születése nagyjából egybeesett.

- Várjunk csak, azt mondod, hogy egy ember születésének napjához volt kötve a varázsige? - hüledezett Damon. - Mégis hogyan?

- Fogalmam sincs, Damon - csóválta a fejét az ős. - De itt áll leírva, hogy az élethez kötött igék ezen fajtája egy olyan létezés erejéhez vannak kötve, amely még nem történt meg. 

- Ki lehet az? - szólt közbe Damon. - Ki lehet az, akit Esther választott?

- Ezt se tudom. Véleményem szerint egy véletlenszerű, jövőbeli figura életére szól a varázslat, csak azt nem értem, miért. Mármint, miért akarta anyám egy ezer évvel később megszületendő, emberi lény életéhez kötni a világ legveszedelmesebb könyvének létezését? És miért pont most?

- Várjunk, várjunk - emelte fel a kezét Damon. - Honnan tudod, hogy az könyv egyáltalán létezik -e ebben a pillanatban, és nem tűnt el újra anyáddal együtt?

- Ez egyszerű - válaszolta Elijah. - Az a könyv akkora erővel rendelkezik, mint kevés más dolog ezen a földön. Tovább tudnivaló, hogy a boszorkányoknak mindig szüksége van valami erőforrásra, amelyekből energiát tudnak nyerni - ilyenek a gyertyák, a napfogyatkozás, vagy a telihold. Az Ősi Mágia Könyve olyan erőtérrel, akkora hatalommal bír, hogy a boszorkányok természetes adottságuktól fogva azonnal megérezték a visszatértét. Mivel pedig ez az óriási erő jelenleg is fennáll, több, mint biztos, hogy újból létezik. Egészen addig, ameddig az a bizonyos ember él, a könyv újra látható, azaz megtalálható.

- Hadd fordítsam le: meg kell találnunk azt az embert, akihez Esther a bűbájt kötötte és megölni, nemde?

- Ahogy mondod."

Tovább a fejezethez >>>

Always and forever - 11. Békabéke

Sziasztok! Mindjárt itt a karácsony! Ti is olyan pocsékul álltok még ajándékügyileg, mint én, vagy már gondoskodtatok a meglepetésekről? ;) Ha utóbbi, akkor jól tettétek, ha pedig előttetek még a keresgélés, sok szerencsét hozzá. Boldog karácsonyt, így előre is! :)

10.század:
- Menj innen, Elijah! Utállak! - kiabálta a kisfiú, könnyes szemmel lapulva egy fa törzséhez, remélve, hogy bátyja nem talál rá az erdőben. Erre volt némi esély, ugyanis Klaus remekül bele tudott olvadni a környezetébe. Noha másfelől meg Elijah volt remek a dolgok (és személyek) megtalálásában.
- Klaus, kérlek, hallgass meg! - visszhangzott az idősebb fiú felemelt hangja, könyörögve, szinte kétségbeesetten. - Csak hallgass végig, és utána eldöntheted mit gondolsz. De előbb azt szeretném, ha tudnád az egész történetet, hogy tisztán láss, és a valós tények fényében ítélhess, nyugodt lelkiismerettel. Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket, öcsém, te okosabb vagy ennél - zengtek Elijah komoly szavai teljes meggyőződéssel, és mindegyikük tévedhetetlenül célba ért, amit az egyik közeli fa mögött lapuló Klaus egyre kevésbé hidegen csillogó szemei is remekül mutattak, bár ezt Elijah nem láthatta, csak remélte, hogy tud hatni az öccsére.
Nem hagyta volna így itt, egyedül és nagyon is dühösen, ugyanis attól félt, valami őrületes hülyeséget követne el elkeseredésében. Hiszen ha még ő sincs ott neki, akkor ki marad? Tudta, hogy az öccse szereti a családjukat, még az anyjukat is, csupán Mikael képezett kivételt ez alól. De a férfit valójában csak édesanyjuk szerette, esetleg Kol és Rebekah, akik még nem értették meg, milyen borzasztó ember is valójában mélyen tisztelt atyjuk. Aki valóban tisztelt volt mindannyiuk által, sőt, találóbb a rettegett. De semmiképpen sem szeretett.
Az is lehet, hogy mindez a 'Klausnak szüksége van rám' csupán kifogás volt, valójában egyszerűen azért jött az öccse után, azért kiabált és csörtetett át az aljnövényzeten, elszántan kutatva a kisfiút, mert nem bírta elviselni, ha össze voltak veszve. Amint kibillent a köztük levő mély, meghatározhatatlanul bonyolult érzelem az egyensúlyából, valahogy a lelki békéje sem volt már az igazi, így minél sürgősebben igyekezett helyrehozni a problémát, legyen az bármilyen jellegű. Felelősséget érzett iránta.
- Nem érdekel - morogta Klaus az orra alatt, még jobban lapulva a fa hideg, durva törzséhez, de nem volt túl határozott a hangja, Elijah pár mondattal elérte, hogy a jeges, tomboló düh és forró, keserű csalódottság emésztő elegyéből bizonytalanság és dac és fájdalom és elveszettség keletkezzen. Talán még megbánás is, amiért nem várta meg, mit reagál a bátyja, csak elrohant. De ezt az utóbbi érzést hamar visszafogta, hiszen mégis milyen lenne már, ha még ő érezné magát rosszul Elijah marhasága, árulása miatt. Őrület. Ő most éppen nagyon haragszik, és okkal teszi ezt.
- Én csak féltelek téged, öcsém! Érted tettem, értsd meg - kérlelte tovább Elijah, és nagyon nyomorultul érezte magát.
Végül feladta a fák közt keringést, rájött ugyanis, hogy ha megáll, és tovább beszél, Klaus kénytelen lesz meghallgatni. Ha pedig az öccse menekülőre fogná - menekülőre a szavak elől, melyek talán meghallgatásra találnának szívében-, akkor az avar zörgéséből meg tudná állapítani, hol van, merre megy, és követhetné. Ha viszont tovább járkál, a saját lépteinek neszező zajától semmit sem fog meghallani a kisfiú egyébként csendes osonásából, és óvatlanul szem - pontosabban fül- elől tévesztheti Klaust.
- Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon merész és okos volt, ugyanakkor meggondolatlan és még túl fiatal, hogy átlássa a való világ szeszélyeit és veszélyeit. Ez a fiú tiszta szívből, odaadóan, magától értetődő természetességgel szerette a családját, ám nagyon korán rá kellett döbbennie, hogy hiába nyújtja magát, azaz mindenét, amije csak volt, tálcán a szüleinek, azok valamilyen okból kifolyólag nem tudnak ugyanazzal a törődéssel és elfogódottsággal nézni rá, mint a testvéreire - kezdett mesélni Elijah, pont úgy, ahogyan a falu időseitől, esetenként édesanyjuktól hallották a tábortűz körül, esténként lefekvés előtt, vagy munka közben unaloműzés céljából.
Lassan, mély átéléssel beszélt, akaratlanul is maga előtt látva mindent, amit kiejtett a száján, és tudta, Klaus is kezdi megadni magát a mese varázslatának. Még akkor is, ha ez nem is igazi mese, csak ő találja ki most. Más szempontból viszont ez nagyon is igazi mese volt, hiszen minden szava valóság, csupán egy ártatlan csomagolásba bújtatott sötét fájdalom és zöld menekülések és vörös szenvedés és kék lélegzetvételek és lila elmélkedés. A báránybundába - vagy éppen nagymamaruhába - bújt farkas. De most ez csak egy mese volt, vagyis próbált az lenni, még ha nem is rejtett túl sokat az igazságból.
- Viszonylagos békében és boldogságban telt a család élete, a kisfiú vadászni tanult, játszott a többi gyerekkel, sőt, titokban művészetet is gyakorolt. Napjainak egyetlen megkeserítője a kegyetlen igazságtalanság volt, mely állandóan felütötte fejét, bármit tett is, és gúnyos, kárörvendő vicsorral cibálta meg, apja ítéletein és büntetésein keresztül. De ott voltak neki a testvérei támasznak, bármikor számíthatott rájuk, ha szüksége volt a szeretetükre, megértésükre, támogatásukra, megtalálta őket. Ha igazán szüksége volt rájuk, ott voltak, minden kis belső csata ellenére, melyek inkább apró civódások voltak, mint amilyen a farkaskölyköknél is gyakran előfordul a vacokban.
Egy nap aztán idegenek jöttek a faluba, új emberek, akik furcsa ruhákat hordtak és furcsán ejtették ki a szavakat. Azt állították, csak átutazóban vannak, mindössze néhány alapvető dologra lenne szükségük a készleteik feltöltéséhez, és pár napot pihennének is a közeli tó mellett, ha a falu lakóit nem zavarja a jelenlétük - folytatta Elijah a mesét, és tudta, hogy Klaus már végig fogja hallgatni, kíváncsi lesz a mese végére. - A lakók természetesen beleegyeztek, ellátták őket élelemmel, gyógyfüvekkel, jó tanácsokkal. Még ruhát is adtak volna, de az idegenek elutasították, azzal az indokkal, hogy a saját igényeiknek nem igazán felelne meg.
A faluban élő gyerekeknek nem tiltották ugyan meg, hogy érintkezzenek az idegen vándorokkal, de nem is engedték nekik, hogy közel merészkedjenek a  táborhoz a tó partján. A történetünk főhősét ez cseppet sem hatotta meg, mikor az erdőben bolyongva véletlenül megpillantotta az első sátrak ködfátyol által takart körvonalait, és óvatosan megközelítette azokat. Nem vette észre az őt figyelő őrszemeket a fákon, gyanútlanul besétált a szinte kihaltnak tűnő sátorkör közepére, és miután ott tanácstalanul topogni kezdett, megjelent a két őr, akik eddig követték, vissza a táborukba.
Kérdőre vonták, mit akar tőlük, bizalmatlanul méregették. Miután a kisfiú biztosította őket, hogy csak úgy odavetődött, mindenféle hátsó szándék nélkül, barátságos beszélgetés alakult ki köztük, melynek során a fiú fokozatosan egyre jobban érezte magát, maga sem tudta, miért, de üdítően hatott rá az idegenek kedvessége, közvetlensége. Nem talált magyarázatot, mindössze érezte, mint növekszik benne a bizalom és valami furcsa tisztelet a különös emberek csoportja iránt. Sötétedéskor elbúcsúzott tőlük, és meglepődve tapasztalta, hogy ketten-hárman azonnal felálltak vele, hogy elkísérjék, nem akarván egyedül elengedni az erdőn át. Ez meghatotta.
Másnap újra felkereste őket, tudatosan, és ott szívesen fogadták, számítottak rá. A fiúnak csak most tűnt fel, mi is volt olyan furcsa az idegenekben: nem voltak köztük gyerekek, asszony is csak kettő. De nem mert rákérdezni, nem tartotta jelentősnek. Aznap távozáskor már érett benne az elhatározás, hogy nem akar elszakadni a kedves férfiaktól, azon gondolkodott, csatlakoznia kellene hozzájuk, mikor továbbindulnak.
Szemében ez csupa kedélyes társalgást, viccelődést, kalandot és összetartozást jelentett. Abba nem gondolt bele, hogy talán az idegenek nem akarnák magukkal vinni, miért is ne akarnák, mikor olyan boldogan mosolyogva fogadták? Az sem jutott eszébe, hogy esetleg nyűg lenne számukra egy kisgyerek etetése, ellátása, tanítgatása és ruházása. A családja biztos nem hiányolná, akkor meg nem mindegy? - itt egy pillanatra megcsuklott Elijah hangja, vádlón, keserűen, fájdalmasan.
- Mire hazaért, már döntött. Összeszedett néhány nélkülözhetetlen holmit, melyeknek talán nem tűnik fel azonnal a hiánya a többieknek, csak mikor már késő lesz. Az éjszaka sokáig feküdt az ágyában éberen, képtelen lévén az elalvásra, abban a tudatban, hogy most alszik utoljára testvérei között. Még hajnalban, a nap első sugaraival kelt, meglepően kipihenten, és kiosont a még hortyogó gyerekek mellől, egyenesen a titkos kis kunyhóhoz. Itt egy pillanatra elbizonytalanodott, de gyorsan meggyőzte magát, hogy helyesen döntött, és egy elmorzsolt könnycsepp után hazafutott, hogy felvegye előző este összekészített cuccát és csatlakozzon a vándor utazókhoz.
Mikor besettenkedett a hátsó ajtón, apját és legidősebb bátyját a konyhában találta, édesanyja a többi testvérével nem tartózkodott a házban. Halkan a csomagja után tapogatózott, és közben megrendülve hallotta meg, miről is beszél a másik két ember a szobában. Hitetlenkedve dermedt meg, és csalódott, mérges könnyek kezdték égetni a szemét, ahogyan apja ráemelte a pillantását, odalépve hozzá kikapta kezéből a zsákot, bátyja pedig semmit nem tett. A levegőben még ott lebegtek az áruló szavak, melyek másodpercek alatt összetörték új keletű álmait és reményeit, még nagyobb bajt hozva a fejére, mint addig volt.
Ekkor fogta magát és elrohant otthonról, minél messzebbre futva a családja és a valóság elől - fejezte be a történetet Elijah. A mesélés közben lépésről lépésre, óvatosan közelítette meg a fát, ami mögött Klaust sejtette, és ebben a pillanatban ért oda, így megbizonyosodhatott róla, hogy öccse valóban ott kuporgott, keserűen fintorogva fel rá.
- Ennyi? - kérdezte a kisfiú. - Ez a magyarázat, bátyám? Ha ettől várod, hogy megbocsássak, akkor valamit nagyon rosszul csinálsz - húzta el a száját, és undorodva pillantott fel Elijah-ra, akit mélyen megsebzett ez a tekintet. Még soha nem nézett rá Klaus így, és attól félt, helyrehozhatatlan hibát vétett. Ugyanakkor továbbra sem bánta meg, hogy szólt Mikael-nek öccse tervéről.
- A magyarázat most jön. Azon most átsiklok, mennyire képtelen ötlet, hogy egy csapat vadidegenhez csatlakozz, kedvesség ide vagy oda, akik felnőttek és kötetlenül élnek, nem viselnék gondodat - guggolt le Elijah, de nem mozdult közelebb Klaushoz. Érezte, hogy az a mozdulat most nem vezetne jóra. - Azt megértem, ha apánkat itt akartad hagyni, és nem hibáztathatlak érte. Anyánk szeret téged, de ő is túltette volna magát az elvesztéseden. Kol és Finn számára katasztrofális következményekkel járna, de előbb-utóbb elfogadták volna a helyzetet. De Rebekah? Az az édes kishúgunk? Összeomlott volna. Hát ennyire nem érdekel téged, öcsém? - vonta felelősségre Elijah az öccsét, szemében indulatos lángok fénylettek. Komolyan csalódott a fiúban, ha ezt nem vette számba.
- És te, Elijah? - motyogta Klaus, fázósan összehúzva magát, a távolba meredve. - Te hogyan reagáltál volna? - suttogta halkan, pillantása pedig a bátyjára vándorolt, de fókuszálatlanul.
- Én.... utánad mentem volna- vallotta be Elijah vagy félpercnyi néma csend után. - Ha elkések, hazatértem volna, és mindent megtettem volna, hogy a többiek ne zuhanjanak magukba, ne szomorkodjanak miattad. Jó példát mutattam volna, egész nap mosolyogva, tele új tervekkel. Éjszakánként pedig kiszöktem volna a kunyhóhoz sírni, gyászolni a fivéremet, aki megszűnt létezni számomra, és csak én tudtam volna, mennyire megviselt az eset - közölte őszintén, nyíltan, színültig telve a szíve szeretettel és félelemmel, amiért ez majdnem bekövetkezett.
Klaus szeméből egy könnycsepp buggyant elő, és körmeit a tenyerébe vájta, kezeit ökölbe szorította, hogy ne ugorjon azonnal Elijah nyakába. Nem tehette. Ő most dühös. De közben meg hálás is, és meghatott, és annyira szereti a bátyját.
- De elárultál - nyögte ki. - Pont neki. Pont apánknak. Tudod, mit fogok én ezért kapni? - tette fel a kérdést előre rettegve Klaus. Ez volt a legnagyobb tüske a szemében. Hogy a bátyja az apját választotta helyette. Először, amióta csak vissza tudott emlékezni.
- Különben elhagytál volna minket - vallotta be Elijah lehorgasztott fejjel. - Nem volt más választásom. Ha lett volna, tudod, hogy nem teszem meg. Sajnálom! - a fiú könyörögve nyújtotta a kezét Klaus felé, lassan, félve, hogy az ellöki magától. De Klaus nem tette. Hagyta, hogy a bátyja erős marka a vállához érjen, bátorítóan megszorítva azt. - Vigyázok rád, öcsém, de csak ha hagyod. Nem engedjük, hogy Mikael bántson. Nem jobban, mint eddig - ígérte Elijah.
Szíve szerint még ennyit sem hagyott volna, úgy vélte, Klaus már egy egész életre való büntetést és szenvedést tudhatott maga mögött, előre is az összes jövőbeli bűnéért. Amelyekből valószínűleg nem is lesz annyi, amennyi helyett már megbűnhődött. De Mikael az apja volt, így nem emelhetett szót ellene. Még egy ilyen igazságtalan helyzetben sem. Ki volt szolgáltatva neki, akárcsak Klaus. Kevésbé, mint Klaus. Pedig milyen szívesen magára vállalta volna a szenvedést öccse helyett! De miután ezt nem tehette, legalább enyhíteni próbált annak kínjain.
Nos, úgy tűnik, nem járt túl nagy sikerrel, hiszen a kisfiú az első adandó alkalommal világgá ment volna. Ezt Elijah személyes kudarcnak tekintette, és mélyen megsebezte.
- Én is sajnálom - vallotta be Klaus, belátva, hogy valójában hatalmas hibát készült elkövetni. De azért szép álom volt. Elijah halványan elmosolyodott.
- Akkor kibékülünk? - kérdezte, és leült Klaus mellé a fa egyik gyökerére. Azaz csak ült volna, de valaki már ott volt. Szegény béka kétségbeesett brekegéssel honorálta a felé közelítő tomport, és próbált elugrani, de Elijah fenekének ütközött, aki erre meglepetten egyenesedett fel, ezzel esélyt adva a brekinek a menekülésre, aki ezt meg is ragadta, és két ugrással eltűnt az aljnövényzetben. Elijah zavartan huppant le az immár szabad helyre, Klausból pedig kitört a nevetés. Egy másodperccel később Elijah is csatlakozott hozzá, és együtt kacagták ki magukból az elmúlt órák feszültségét, félelmét, izgalmát és fájdalmát.
Mikor abbahagyták a nevetgélést, Klaus oldalra sandított, és halálosan komolyan megjegyezte: - Megkötöttük az első békabékénket.
Elijah azonnal reagált a szóviccre: elmosolyodott és bólintott.
- Amúgy a béka elég békés állat, hacsak nem háborgatod. Nyugodtan ücsörög és nem akarja megenni az ételeinket és nem bánt minket. Szóval ez valójában elég találó - jegyezte meg Elijah, és ahogy belegondolt, látott valami értelmet az eszmefuttatásban. Klaus olyan tisztelettel nézett fel rá, mint mindig, ha valami okosat mondott. Vagy valami feleslegeset és ostobát, ami csak okosnak látszott, mert ügyesen tálalta.
A fiúk mindketten érezték, hogy haza kéne menniük, de egyikük sem akart megmozdulni. Tudták, mi vár rájuk otthon, így mg kevésbé vágytak a családi fészekbe, mint normális esetben. Így hát csak ültek egymás mellett, szótlanul, míg egyszer csak Klaus váratlanul megölelte Elijah-t.
Kis karjait szorosan összefonta bátyja körül, esetlenül, kényelmetlen pózba kényszerítve ezzel a bátyját és magát is, mégsem volt kellemetlen az ölelés. És a jelentősége annál nagyobb volt. Egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor ölelte meg Elijah-t, és messze ez volt a legfontosabb és legmegérdemeltebb. Ebbe az ölelésbe akart belesűríteni minden ki nem mondott érzést. Nem volt a szavak mestere, ellentétben bátyjával, így meg sem próbálta elmagyarázni, mi játszódik le benne. Csupán egy ölelés.
De Elijah megértette. És mikor Klaus szinte hangtalanul azt suttogta, hogy nem tudta volna itthagyni őt és Rebekah-t, érezte, hogy elszorul valami a mellkasában. Elhitte. Annyira nagyon el akarta hinni. Így hát megtette, és remélte, hogy többé nem kerül ilyen helyzetbe. Szívből remélte.

Napjainkban:
Klaus kapkodta a levegőt és izzadt, mikor felébredt, mintha maratont futott volna. Pedig csak egy álom volt. Egy emlék, már megint. De most majdnem teljesen átengedte magát neki, nem sok hiányzott. A végén egészen.....de nem!
Felesleges gondolnia is rá, még a végén nosztalgiázni fog és elérzékenyül, mint valami megzápult agyú öregasszony. Még azelőtt elzárta a könnycseppek útját, mielőtt azok a felszínre törhettek volna. De azt nem tudta többé tagadni, milyen közel állt hozzá a bátyja, mennyi mindent tett érte. Mindig is vigyázott rá, minden helyzetben, még ha ő meg is bántotta, nem számított neki.
Résnyire nyitott szemekkel a digitális óra számlapjára pillantott, megállapította, hogy még csak hajnali fél négy, és átfordult a másik oldalára. Magára húzta a takarót, és fejét a párnába fúrta, gondolatai pedig különös formát öltöttek, a valóság és a képzelet határán lebegve, félálomban...

Hirtelen ébredt tudatára a környezetének, mikor felébredt, agya egyszerre fogadta be a napfényben fürdő szobának a képét, a hotel előtti utcán elsuhanó autók hangját, a hotel semleges bútor- és takarítószerszagát, mely halványan keveredett a vér fémes ízét idéző illattal.
Klaus felült az ágyban, nyújtózkodott, majd a fürdőszoba felé vette az irányt, hogy összekapja magát, mire Elijah megérkezik a költözködéshez. És lehet, hogy Tamora is tiszteletét teszi.
Bár ez utóbbinak egyszerre örült is volna, meg nem is. Ha a lány megkérdezi, volt-e emlékrohama, valószínűleg beismeri, hogy volt. És bár a lány határozott kérését fejezte ki azzal kapcsolatosan, hogy hagyja magát, nos, ellepni az emlékek által, és ő még valami ígéretféleséget is tett erre, hajnalban mégsem tartotta be. Lehet kifogás, hogy álmában történt a dolog, tehát kevésbé uralhatta tudatosan, de nagyon jól tudta, hogy ha ébren tör rá, akkor sem hagyta volna magát. Közel állt hozzá, de még nem állt rá készen.
Még egyszer utoljára lezuhanyozott a hatalmas, fényűző pompával berendezett fürdőszobában, amely önmagában majdnem akkora volt, mint egy átlagos ember lakása. Felvett egy farmert és egy inget, ami a keze ügyébe került, majd összerámolta ruháit a bőröndjébe, és reggelit rendelt magának.
Amíg a rántottát és kávét várta, gondosan elpakolta a festőeszközeit is, kényesen ügyelve minden apró részletre, óvatosan eligazgatva a vásznakat egy újabb, méretes bőröndben.
Alig állt neki a reggelije elfogyasztásának, mikor csörgött a szálloda belső telefonja, és a portás jelentette neki, hogy látogatója érkezett, majd megkérdezte, kívánja-e fogadni az úriembert. Klaus leküzdötte magában a késztetést, hogy elküldje a bátyját, valamiféle gyerekes vágynak engedve, és enyhén tartott is a találkozástól, de gyorsan erőt vett magán, és felkérette magához Elijah-t. Felhörpintette a kávéját, és már kopogtattak is.
Vett egy nagy levegőt, mielőtt nyugalmat erőltetett az  arcára, és ajtót nyitott. A szálloda folyosóján ott állt Elijah, természetesen kifogástalan öltözékben, bár a megszokott öltönyét elhagyva most kicsit lazábbra vette a figurát, és egy divatos, de visszafogott szövetkabátot viselt.
A két férfi pókerarccal, szótlanul méregette egymást, Klaus tekintete hideg és zárkózott, Elijah viszont nem tudta elrejteni szemeiben a meleg, reménykedő csillogást. Egy hosszú, kínos csend után Klaus félreállt, és egy széles karmozdulattal beinvitálta bátyját.
- Elijah! - biccentett a belépő férfi felé.
- Jó reggelt, Niklaus! - viszonozta a köszönést a megszólított, és lassan besétált a nappali közepére, méltóságteljesen hordozva végig pillantását a lakosztályon, majd újra öccsére nézett. - Örülök, hogy nyugodtabb körülmények között is láthatlak. Indulhatunk, vagy szeretnéd befejezni a reggelidet? Nem tudtam, hogy még nem készültél el, sajnálom, hogy félbeszakítottalak. Szívesen megvárom, ha folytatni szeretnéd - szabadkozott Elijah, az asztalon heverő félig elfogyasztott tojásrántottára célozva.
- Inkább menjünk - mondott le Klaus az étel maradékáról, ugyanis minél hamarabb túl akart lenni ezen az egészen. Bár ahogy bement a hálóba a cuccaiért, rájött, hogy ha meg akarja várni Tamorát, akinek a jelenléte valószínűleg oldhatná köztük a hangulatot,  akkor húznia kell az időt. Talán mégiscsak be kéne fejeznie azt a reggelit.
- Tamora is jön, nem? - kérdezte tőle Elijah, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, mikor visszatért a nappaliba.
- Azt mondta - vont vállat Klaus, és örült, hogy nem neki kellett felhoznia a témát. Ugyanakkor elgondolkodott, hogy vajon a bátyja mennyit tud a bosziról, illetve arról, hogy mennyit tud a boszi. Kezd szövevényes lenni ez a helyzet, és úgy tűnik, egyedül Tamora tudja, hogy ki mennyit tud. Észrevétlenül vette át tőlük a biztonságot, a tudás hatalmát, hogy a fene enné meg!
Ez kellemetlenül érintette Klaust, és ha nem bízott volna annyira a lányban, most a felismerés félelemmel töltötte volna el. De még így sem volt kellemes a gondolat.
- Mit gondolsz róla? - érdeklődött Klaus, próbálva minél semlegesebbnek hangzani, és helyet foglalt a kanapén, egy legyintéssel jelezve Elijah-nak hogy ő is helyezze kényelembe magát, amíg várakoznak.
- Érdekes jelenség - válaszolta elgondolkodva a férfi, és hátradőlt egy fotelben. Klaus valami furcsa érzelmet látott átsuhanni az arcán, de olyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent, így esélye sem volt rájönni, mi volt az. - Erős boszorkány és csodálatra méltó gondolkodással rendelkezik, ami félelmetes párosítás. Örülök, hogy a mi oldalunkon tudhatjuk.
Klaus erre csak hümmögött valamit. Ő is így látta a dolgokat, de arra is kíváncsi lett volna, Elijah mit gondol a lányról, mint személyiségről, ezt azonban nem kérdezhette meg csak úgy. Gyanús lett volna, és amúgy is elég személyes kérdés ennyi idő után. Haladjunk csak apró, de biztos lépésekkel.
- Olyan lánynak tűnik, aki segítőkész, könnyen szerez barátokat a közvetlen modorával, és szereti az életét. Még ha vannak is apró hibái, amikkel tisztában van - tette hozzá halkan Elijah, egészen elkalandozva gondolatai útvesztőjében. - Olyannak, aki a szabadnapján forralt bort szürcsölve gubbaszt a kanapéján, és csupa rongyosra olvasott regénnyel bástyázza körül magát, olyanokkal mint mondjuk A szürke ötven árnyalata vagy a Vámpíréhség. Vagy valami Danielle Steel-féle romantikus történet.
Klaus döbbenten meredt bátyjára. Először is, nem számított tőle ennyire érzékletes, részletes, és el kell ismerni, találó jelenetre. Másodszor, nem tudta hová tenni, hogy a Elijah ismeri ezeket a könyveket, netalántán még olvasta is őket.
- Szerintem nem szerette annyira nagyon A szürke ötven árnyalatát - jegyezte meg végül a férfi, csak hogy reagáljon bátyja szavaira. De komolyan gondolta. Mikor ő olvasta a regényt, valóban tetszett neki, de volt benne egy vékonyka gát, amiről valahogy nem tudott nem tudomást venni, de fogalma sem volt, mitől van ott. Úgy gondolta, Elijah is észrevette ezt, mikor ő olvasta, Tamora pedig egészen biztosan. Ő talán még azt is tudja, mi volt az.
Éppen újabb kínos csend kezdett rájuk telepedni, mikor nyílt az ajtó, és megjelent Tamora, nem is sejtve, hogy mindkét a szobában tartózkodó férfi gondolatait ő kötötte le.
- Hali! Mizu, fiúk? - mosolygott rájuk boldogan, hogy egy helyiségben látja őket, és nem estek egymás nyakának. Legalábbis egyelőre nem. Energikusan odalépdelt hozzájuk, és megállt a bőröndök mellett. - Jé, Klaus, összeöltöztünk! Imádom a skótkockás ingeket - jegyezte meg.
- Szép jó reggelt, Tamora! - állt fel Elijah, és udvariasan meghajtotta a fejét a boszorkány felé, aki erre elpirult. Egyszerre nevettette meg és tetszett neki a nemes, ám kissé régimódi gesztus.
- Szia, boszi! - fordult felé Klaus is, ezúttal szándékosan nem nevezve nevén a lányt, aki egy ajakbiggyesztéssel vette tudomásul a tényt, és fenyegetően nézett vissza a férfira. Ekkor szeme megakadt a kancsó kávén a dohányzóasztalon, és vágyakozó pillantását odavonzotta.
- Még mielőtt kijelentkeznél, nem lehetne, hogy....? - tette fel a kérdést, és jelentőségteljesen a kávéra, meg a mellette heverő apró teasüteményekre mutatott.
- Csak nyugodtan szolgáld ki magad - egyezett bele Klaus, kissé elképedve, milyen természetességgel nyújtott be igényt Tamora az ő reggelijére. Bár, elég furcsa volt a kapcsolatuk, miután a legmélyebben rejtegetett félelmeiről beszélgettek és a lány segített biztonságba helyezni néhány koporsót, miért is ne ihatná meg a maradék kávét?
- Hú, köszi! - vigyorodott el Tamora, és töltött magának a még gőzölgő, fekete italból, majd tejet öntött rá, és leült az Elijah melletti fotelbe, hogy megigya azt. A két ősi pillantása végigkísérte mozdulatait.
- Mi az, leszarta egy madár a hajamat? - vonta fel kérdően a szemöldökét a lány, és ijedten a fejéhez kapott. Klaus elvigyorodott, és még Elijah ajkain is mosoly játszott, majd egyszerre csóválták meg a fejüket. - Akkor meg? - értetlenkedett Tamora, majd vállat vont, és inkább megkérdezte: - Szóval, hová is cuccoljuk el Klaust?
- A város északi részén, egészen kívül a forgalmas területektől, vettem egy kisebb birtokot. Csendes és hangulatos, de úgysem tudnám szavakkal visszaadni, majd meglátjátok a saját szemetekkel - válaszolta Elijah.
- És hogy állunk a rémálmokkal? - kortyolt bele a kávéba Tamora, Klausra emelve pillantását. - Az éjjel is volt?
A férfi szeme Elijah-ra villant, jelezvén, hogy ez nem olyan téma, amit a bátyja előtt akar megvitatni. Aki viszont nem játszotta túl meggyőzően az értetlenkedőt, amiből Klaus rájött, hogy bátyja már tud az emlékekről. Kizárásos alapon Tamora mondhatta el neki. Áruló. El sem hitte, hogy csak úgy kiadta a titkait.
- Héka, mielőtt nagyon kiakadnál, egyrészt joga van tudni róluk, másrészt szükségem volt a segítségére, hogy neked segíthessek, ugyanis eleinte nem voltál túl közlékeny. Meg aztán ki tudja, ő is tudhat valamit, amit mi nem, nem igaz? - vette elejét a vádaskodásnak, amiről nagyon jól tudta, hogy ott van Klaus nyelvén.
- Attól még szólhattál volna, hogy elmondod neki - fonta karba kezeit a férfi, és Elijah kénytelen volt megjegyezni magában, hogy Klaus ezer év múltán is ugyanúgy gyerek még valahol. Tamora is hasonlót gondolt, és halványan elmosolyodott, jelentőségteljesen összenézve Elijah-val, amit szerencsére Klaus nem vett észre.
- Egyébként igen, volt az éjjel - morogta megadóan Klaus, mire a boszorkány felkapta a fejét.
- És...? - kezdte volna a kérdést, de ahogy a férfi zárkózott, kicsit bűntudatos arcára nézett, félbeharapta a megkezdett mondatot, és nem firtatta a dolgot. Tudta, hogy nem adta meg magát, ezúttal sem. Nem örült neki, de most nem akart nekiállni ezen drámázni, érezte, hogy Elijah előtt még túl feszült Klaus. Talán majd idővel. Már ez is előrelépésnek számít.
- Tudod, testvér, mivel épp most készülünk szövetségre lépni, nyugodtan szólhatsz, ha segítségre van szükséged - ajánlotta fel Elijah, és ezzel a mondatával bezsebelt egy helyeslő, büszke és egy hálás, de kicsit haragos pillantást. - Mivel egy házban fogunk lakni, gondolom, jól jöhet, ha nincsenek nagy titkaink egymás előtt, mert az kellemetlen félreértésekhez vezethetne - tette hozzá.
- A lényeget tudod, ha jól sejtem - vetette oda Klaus, és el kellett ismernie, látta az igazságot bátyja szavaiban. - Valamiért a múltam kísértetei üldöznek, rendszertelenül érve utol. Ilyenkor pár másodpercre nem uralom az elmémet.
- De van egy olyan elméletünk, hogy ha hagyná, hogy az emlékek irányítsanak, és nem küzdene ellenük, akkor megtudhatnánk, mit akarnak, és nem is lennének fájdalmasak. Mert nem az emlékek maguk fájnak, csak a küzdelem - egészítette ki Klaus rövid leírását Tamora, jelentőségteljesen fixírozva a férfit, aki vette a lapot. A lány nem fog leszállni róla, amíg meg nem próbálja. Majd legközelebb. Talán.
- Akkor, mehetünk? - tette le az immár üres csészét Tamora, és várakozásteljesen felemelkedett ültéből.
A két ősi is felállt, és Elijah felkapta a közelebbi bőröndöt, hogy levigye. Tamora is nyúlt a táskák felé, hogy megfogjon egyet, de Klaus gyorsan megelőzte, és magához vette, amit a lány akart.
- Ezt majd én! - közölte, és inkább egy kisebb utazótáskát nyújtott a boszi felé, aki csupán kérdő pillantást vetett rá, majd elfogadta a táskát, és az ajtó felé indult. Nem tudhatta, hogy pont abban a bőröndben voltak Klaus legféltettebb kincsei, a festéshez szükséges dolgok.
A hotel halljában Tamora és Elijah félrevonultak, és halkan beszélgetni kezdtek, amíg Klaus kijelentkezett, fizetett, és tájékoztatta a portást a szoba állapotában esett apró károkról, cserébe busás kártérítést nyújtva át neki, így annak egy szava sem lehetett.
- Kocsival vagy? - lépett oda a mosolygó boszihoz és a zavart, de valamilyen okból kifolyólag szintén mosolygó férfihoz, utóbbihoz intézve szavait.
- Igen, vettem a napokban egy csinos kis autót, amiben könnyedén elférünk - felelt Elijah, és leintve az erre a célra odasiető fiút, udvariasan megtartotta az üvegajtót, míg Tamora és az öccse kimentek rajta, majd mutatta az irányt a kocsihoz.
Elegáns, nyilvánvalóan drága jármű parkolt az út szélén, hatalmas csomagtartóval, és mikor beültek, Tamora elismerően megállapította magában, hogy meglepően tágas utastérrel. A műszerfalon különböző fénylő adatok keltek életre, mikor Elijah beindította az autót, a lány pedig becsatolta magát az anyósülésen, hátradőlve a kényelmes, bőr huzatú támlának. A visszapillantó tükörben elkapta Klaus elégedetlen fintorát, amiért ő hátra kényszerült, de miután nem az övé volt a kocsi, és annyi udvariasság még bele is szorult, hogy ne Tamorát ültesse hátra, nem tette szóva a dolgot, csak magában zsörtölődött.
- Na, irány a házad, bátyám - szólalt meg Klaus várakozásteljesen, mire Tamora helyeslően bólogatott, és valamiért kicsit feszülten húzta az ölébe a kezét az ülés széléről.
Elijah úgy tett, mintha nem vette volna észre, és becsatlakozott a késő reggeli forgalomba.
- Tehát, mit álmodtál? - tért vissza a témához a boszi, és kissé kicsavarodott, hogy láthassa Klaust.
- Muszáj ezt most? - húzódozott a férfi, de mikor a lány csupán kitartóan bámult rá, megadta magát, és gyorsan összefoglalta, mit látott, minél kevésbé árulva el érzéseit az emlékkel kapcsolatosan, ami Tamorának feltűnt, de nem erőltette. Úgyis ki tudta találni a férfi hangszínéből, az ellen nem tehetett sokat Klaus.
Elijah a történet alatt néha felpillantott a visszapillantó tükörbe, hogy láthassa öccse arcát, és nem tudta megállni, arcán kiütköztek érzelmei. Kormányt tartó kezén elfehéredett a bőr, ahogy szorította azt, szemei kis híján könnybe lábadtak, arcvonásai ellágyultak. Tudta, hogy öccse ezt hátulról nem láthatja, de azt is észrevette, hogy Tamora néha oldalra pislog rá, és tökéletesen olvas az arcában. Nem volt képes elrejteni, és valahogy nem is akarta annyira. Végülis, miért baj, ha a boszi látja, mennyire fontos neki Klaus? Hiszen eddig is tisztában volt vele.
- Éértem - bólintott Tamora, mikor a hátsó ülésen elterpeszkedő ősi befejezte az álom elmesélését. Egy kicsit őt is meghatotta az elbeszélés. Hogy Klaus milyen kis kétségbeesett, szeretetreméltó kisfiú lehetett. És Elijah milyen felelősségteljes, tépelődő, édes, édes, édes nagytestvér. Kívánni sem lehetne jobbat. - Legközelebb komolyan fogadd meg a tanácsomat, különben sosem jutunk előre - figyelmeztette Klaust, és visszafordult az ülésben, az ablakon át az egyre ritkuló házak alkotta látványt pásztázva, elgondolkodva.
- Lenne egy kérdésem, boszi - szólította meg pár perc után Klaus.
- Igen? - nézett hátra meglepetten Tamora. És talán egy kicsit kevésbé dühösen, amiért az ősi újra leboszizta, mint ahogyan az megérdemelte volna.
- Mit gondolsz A szürke ötven árnyalatáról? - szegezte neki a kérdést a férfi, mire Tamora köpni-nyelni nem tudott. Ezt most komolyan megkérdezték tőle? Ráadásul KLAUS? Ennél csak az lett volna furább, ha Elijah teszi fel a kérdést. De azért válaszolt.
- Remélem, semmi mocskos gondolat nem rejtőzik a hátterében - kezdte, mire Klaus úgy tett, mintha nagyon megütődött volna a feltevésen, és majdnem sikerült is hatásosan eljátszania. Elijah elmosolyodott, de továbbra is az utat nézte. - Amúgy tetszett, de valahogy nem volt az igazi. - Amint ezt mondta, Klaus elégedetten, saját emberismeretén meglepődve dőlt hátra.
- Tudod, engem nagyon zavart Ana és Christian kapcsolata abból a szempontból, hogy ez a szado-mazo még oké, de az alávetett-dolog már durva. Mármint, egy nő nem lehet tárgy. És semelyik pasi ne akarja megmondani, mennyit kell edzenem, ennem, fodrászhoz vagy kozmetikushoz járnom, ráadásul hová. Egyedül én rendelkezem a testemmel, és mellesleg a szabadidőmmel is. A kötöttségekkel nincs baj, de ez már elég sok volt, lelki szarság Christian-nél ide vagy oda. Ez egészségtelen, főleg az elején, de még a vége felé is felháborított, ahogy még néhány másik dolog is - ecsetelte lelkesen belemerülve a témába Tamora. - De összességében azért tetszett, még ha nem is a kedvencem, azért mindhárom könyvben vannak jelenetek, amiket már rengetegszer elolvastam - ismerte be.
Klaus diadalmasan a levegőbe bokszolt, és győzedelmesen kereste Elijah tekintetét.
- Elismerem, igazad volt - bólintott az idősebb fivér, és kelletlenül adott egy pacsit öccsének.
- Mit látnak szemeim! - csodálkozott Tamora, teljesen jogosan. - Nem tudom, miféle transzcendens erők avatkoztak be, de remélem, tesznek még velünk egy-két jó dolgot - jegyezte meg vigyorogva az elképesztő ténytől, hogy Elijah és Klaus szinte barátságosan viselkednek egymással.
Ugyanakkor nem értette, mi történt az imént, de valahogy az a sejtése támadt, hogy valami fogadásféle áldozata lett. Ez pedig azt jelenti, hogy a fivérek beszéltek róla. A gondolatra elpirult.
Ekkor Elijah lekanyarodott egy impozáns kovácsoltvas kerítéssel körbekerített birtokhoz vezető elágazásnál, és a kanyargós, kavicsos bekötőút végén, mely fölött alagutat alkottak a két oldalról összenövő fák lombjai, előbukkant maga a ház.
Egyszerű, de mégis elbűvölő építmény volt nagy, nyilvánvalóan sok fényt beeresztő ablakaival, néhol kiugró erkélyeivel, melyeken vízköpők csücsültek, és széles, kétszárnyú ajtós bejáratához vezető lépcsővel. A házat térkő borította, néhol pedig borostyán kúszott fel rajta, így nem vált külön élesen az azt körülvevő kerttől, hanem a részét képezte.
Tamora elismerően szemlélte a birtokot, tágra nyílt szemeiben tisztán tükröződött a csodálat. Azonnal beleszeretett a házba. Kár, hogy ő nem fog itt élni velük, gondolta. Még Klaus is elégedetten vette szemügyre új otthonát, semmi kifogása nem lehetett Elijah ízlése ellen, aki árgus szemekkel figyelte reakcióikat, és tetszett neki, amit látott.
Feltűnt neki, Tamorát mennyire magával ragadta a ház valamint a tarka, hangulatos kert, és egy pillanatig felmerült benne, hogy őt is ideköltöztethetnék, de gyorsan elvetette. Bár Klaus valószínűleg szintén nem bánta volna, de végtére is, ki volt nekik ez a lány? Senki, csak egy szövetséges. Semmiképpen sem családtag. Határozottan abszurd felvetés, hogy ideköltözzön.
- Nézzünk körül, megmutatom a szobádat, Niklaus! - állította meg az autót Elijah, majd kipattant, és vámpírsebességgel átsuhant a másik oldalra, hogy kisegítse Tamorát, aki erre kuncogott, és egy bólintással köszönte meg a gesztust. Klaus fintorgott, és ő is kiszállt.
- Aztán egy gyors tervegyeztetés sem ártana - tette hozzá Tamora, rámutatva, hogy nem csak a család újraegyesítése fontos, hanem vannak egyéb sürgető problémáik is.
- Akkor felteszem, csatlakozol hozzánk ebédre - vette ki a csomagtartóból öccsei cuccának egy részét Elijah, majd elindult fölfelé a lépcsőn, nem várva választ. Ugyanis nem kérdés volt, hanem invitálás, sőt, talán egy kicsit kérés.
Klaus magához vette a többi táskát és bőröndöt, majd megindult Elijah után, aki már bement a házba, így Tamora üres kezekkel követte őket, leszámítva saját kis válltáskáját, amiben a legszükségesebb dolgai voltak, mint mobil, kulcsok, fülhallgató és néhány egyszerű gyógynövény meg miniatűr gyertyák.
A fiatalabb ősi közben szintén belépett a házba, és nosztalgikus, kissé keserű mosoly jelent meg az arcán, ahogy szemrevételezte a nappali berendezését, az ismerős, számtalan emléket idéző bútorokat. Letette a kezéből a csomagjait, és azzal a tudattal indult el bátyja és a boszi oldalán felfedezni a házat, hogy életének megint valami új szakasza kezdődik. A kérdés már csak az, hogy vajon lesz-e még több.
Naná, hogy lesz, torkolta le magát, hiszen legyőzik Mikaelt. És akkor megint új szakasz kezdődik, remélhetőleg még jobb, mint a mostani. Addig is, megpróbálja rendbe tenni a dolgait Elijah-val, hiszen ez a minimum, amivel tartozik neki. És akkor talán az emlékek is leakaszkodnak róla végre valahára.

Wow, ez talán az eddigi leghosszabb fejezetem lett, majdnem 5300 szó! Remélem, tetszett. Aki elküldte a kívánságát az előző fejezet végén, azoknak beleírtam ebbe. A kivitelezés értékelésére kíváncsi vagyok! Ahogyan arra is, mit gondoltok, kedves olvasók, a történetről magáról, úgyhogy ha van pár kritizáló/dicsérő szavatok, örömmel veszem őket. ;)
A jövőben előreláthatólag roppantul zsúfolt heteim lesznek, a tanulást ugyanis sajnos nem zárja ki a szünet ténye, sőt! :( Ennek ellenére remélhetőleg nem fogok csúszni a fejezetekkel, és januárban is igyekszem majd minimum kettőt hozni. Mégegyszer kellemes ünnepeket! :)