Részletek az 5. fejezetből

Jó régen nem volt már friss Végzet-rész, nem igaz? Most viszont, hogy véget ért az Összetörve, a súlypont újból visszakerül erre a történetre, és higgyetek nekem, ha azt mondom, hogy ebben az évadban több kalandban, rejtélyben és izgalomban lesz részetek, mint az előző kettőben összesen. Lassan, de biztosan el is érünk oda, ugyanis a cselekmény igazából csak a hatodik-hetedik fejezetnél fog beindulni, azonban minden, ami eddig történt, is nagyon fontos a történet kimenetelének szempontjából.
Na szóval, ha minden igaz, szombaton jön a következő rész, amelyből hoztam két részletet nektek. Ja, és akinek hiányzott Klaus, annak tetszeni fog ez a fejezet! :) 

"- Fölösleges kopognod, bátyám - csendült fel Klaus könnyed hangja a szobából. Elijah belesett az ajtón, és meg is pillantotta az öccsét, aki feltűrt ingujjal állt egy vászon előtt, a kezében lévő ecsettel csinosítva a félkész képet. - Már messziről hallottam a kicsi szíved dobogását - tette hozzá a hibrid, figyelmét továbbra is a festményre összpontosítva.
- Mikor ragadtál újra ecsetet, Niklaus? - érdeklődött Elijah, aki gondos leporolás után leült az egyik asztalra, kíváncsian figyelve, ahogy testvére alkot.
- Sosem tettem le igazán - vont vállat Klaus. - Csak tudod, menekülés közben nem éppen kényelmes hódolni a művészeteknek. - Elijah felnevetett, miközben magához vett néhány metszetet és rajzot, amit maga mellett talált, egymásra halmozva.
- Úgy látom, nagyon megihlettek a lovak - jegyezte meg, miközben egyenként megvizsgálta őket. Klaus nem felelt, csupán csak hümmögött valamit. Eléggé bele volt feledkezve a munkába, amiben ráadásul zavarta is a bátyja, de mivel nem volt rossz kedvében, nem találta szükségesnek, hogy csak úgy kidobja. - Ó, jaj, Niklaus, téged nemcsak a lovak ihlettek meg - sóhajtott fel újra Elijah, arcán egy kifürkészhetetlen mosollyal emelve a magasba két rajzot, amelyek kísértetiesen hasonlítottak egymásra. - Eléggé a megszállottja lettél ennek a lánynak, jól gondolom? - Klaus idegesen horkant fel, majd letette az ecsetet és felháborodottan nézett a testvérére.
- Ha azért jöttél, hogy kiéld a benned elveszett könyörtelen kritikus hajlamait, akkor javaslom, hogy még most menj el - vetette oda, majd aprólékosan törölgetni kezdte a kezeit egy vizes ronggyal.
- Félreértesz, Klaus. Én csupán csak megcsodáltam ezeket a nagyszerű képeket, amelyeket erről a csinos vámpírlányról készítettél.
- Mit keresel itt? - kezdte elveszíteni a türelmét Klaus, miközben egyetlen szó nélkül kitépte bátyja kezéből a rajzokat.
- Igazából azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
- Figyelmeztess? Engem? - nevetett fel a hibrid, összefonva a kezeit a mellkasán. - Mégis mi lenne az, amitől félnem kellene?
- Nem ki, testvérem, hanem mik. És kik - javította ki Elijah, amivel mindössze egy értetlen pillantást ért el Klaus részéről.
- Nos, ki vele, miről van szó?
- A tizenöt szellem - kezdte Elijah, lassan, nagy gonddal formálva meg a szavakat -, újból elszabadult.
- Micsoda? - hőkölt hátra Klaus. - Ez mégis hogyan lehetséges? Hiszen Kol vagy nyolcat...
- Nem, Niklaus, rosszul gondolod - vágott közbe az idősebb testvér. - Elérkezett az idő, amiről Ayana beszélt. Megszületett a kiválasztott."


"- Te nem jössz harapni valamit? - Elena, aki eddig unottan bámult ki az ablakon, hitetlenkedve pillantott a hasonmására.
- És nézzem végig, ahogy üresre csapolod a pénztárost? Kösz, de nem - rázta meg a fejét, majd visszafordult az ablakhoz. Azonban Katherine Pierce nem az a valaki volt, aki elviselte, ha nemet mondanak neki.
- Úgy néz ki, nem értettük meg egymást - sóhajtott fel drámaian - Velem jössz és kész - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd kipattant a kocsiból. - Elena csodálkozva vont a fel a szemöldökét, de végül mégis jobbnak látta követni Katherine-t, így vetett egy utolsó pillantást a hátul ücsörgő, ijesztő arcokat vágó Caroline-ra és a halkan szuszogó Bonnie-ra, majd kiszállt a kocsiból. Katherine már várt rá, lazán nekidőlve a töltőállomás falának.
- Azt hittem, már ott maradsz - mondta, amikor a hasonmása odaért hozzá.
- Erre mégis miért volt szükség? - csattant fel ingerülten Elena.
- Tessék?
- Azt kérdeztem, mire jó ez? Először fogod magad, bezsúfolsz minket a kocsidba, azt állítva, hogy hazaviszel minket, miközben jól tudod, hogy Mystic Falls több, mint háromezer kilométerre van Las Vegastól, aztán pedig, amikor nagy nehezen sikerül elindulnunk, megállsz minden második benzinkútnál, mintha nem is lenne jobb dolgunk!
- Azt hiszem, kifelejtetted azt a részt, amikor megmentettelek téged és a klikkedet egy eszelős pszichopata kezei közül - szúrta közbe Katherine.
- Jó is, hogy megemlíted, ugyanis egy teljes nap alatt sem voltál képes elárulni, honnan a nyavalyából tudtad, mi történt velünk - füstölgött tovább Elena, mire Katherine válaszul egyszerűen felnevetett.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon megéheztem, és az cuki egyenruhás férfi biztosan nagyon szívesen ellátna minket, nem gondolod? - Elena fintorgott, magában átkozva a sorsot, amiért Katherine közelébe sodorta, sőt, már ott tartott, hogy talán szívesebben maradt volna megkötözve abban a dohos, mocskos pincében az egyik vegasi kaszinó alatt, mintsem hogy az elmebeteg hasonmásával csevegjen egy Isten háta mögötti benzinkút előtt. Ennek ellenére úgy tűnt, Katherine élvezi a helyzetet, amit mi sem demonstrált jobban, mint az, hogy egyetlen szó nélkül, egy sunyi vigyorral az arcán belibbent a bolt ajtaján."

Tovább a részhez >>

Összetörve - 18. rész

Sziasztok! Utolsó alkalommal üdvözlök mindenkit az Összetörve legújabb fejezeténél. Tudom, hogy a menetrend szerint most egy Végzet résznek kéne jönnie, de inkább úgy döntöttem, előbb hozom a befejező részt. Mély sajnálattal láttam, hogy előző rész nem mozgatott meg túl sok embert, mindössze négyen hagytak kommentet, és csak egy páran pipát, annak ellenére, hogy két nap alatt rögtön százan látták a bejegyzést. Ez számomra pontosan azt jelenti, hogy csökkent az érdeklődés a történet iránt, ezért azt a döntést hoztam, hogy az Összetörve epilógusa NEM LESZ KÖZZÉTÉVE. Mint ahogy azt ősszel is megmondtam, nekem csak akkor éri meg csinálni ezt az egészet, ha kapok visszajelzést. Mivel ez most nem ütötte meg a megszokott szintet, el kell tekintenünk az epilógustól, amelyet egyébként nagyon szerettem volna megosztani veletek. De hát ilyen az élet, és valószínűleg amúgy sem érdekelt volna túl sok embert. A történet pedig anélkül is befejezettnek mondható.
Habár ez az utolsó fejezet, a történetet még egy epilógus fogja lezárni.
Elmondanám még azt is, hogy YouTube-on megtekinthető a fanfiction teljes dallistája, benne az összes számmal, amit valaha ajánlottam az olvasáshoz. Igyekeztem mindegyik dalhoz videót betenni, de ahol a videó nem tartalmazta a teljes számot, ott betettem egy Audio verziót is. A lejátszási lista megtekinthető ITT.
Az utolsó fejezet azért is különleges, mert ehhez két zeneszámot is választottam. Az egyik, amely keretbe foglalja a részt, az Adele Best For Last című dala, a másik pedig, amit Elena hallgat majd a repülőn, egy Elvis Presley sláger, a Can't Help Falling In Love.
Nos tehát, jó olvasást kívánok, még egyszer, utoljára!

XVIII. fejezet - Hallgass a szívedre

Elena

Wait, do you see my heart on my sleeve?
It's been there for days on end and
It's been waiting for you to open up
Yours too baby, come on now
I'm trying to tell you just how
I'd like to hear the words roll out of your mouth finally
Say that it's always been me

This made you feel a way you've never felt before
And I'm all you need and that you never want more
Then you'd say all of the right things without a clue
But you'd save the best for last
Like I'm the one for you

- Akkor sosem gondoltad komolyan, hogy szeretni fogsz, hogy velem maradsz?

Hideg remegés futott végig a gerincem vonalán, miközben a megmaradt lelkierőm aprócska morzsáimmal próbáltam rávenni labilis testemet arra, hogy ne most mondja fel a szolgálatot, hogy ne engedjen most összeomlani. Még ne. 

Nem mertem a szemébe nézni, mert nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy az a fájdalmasan kék szempár még egyszer magával ragadjon a vakmerő álmok országába, amely elől menekültem. Mert hiába mondtam komolyan, hogy szeretem, hogy vele maradok, nem hallgathattam arra, amit a szívem diktált. Többé nem.
- Azt mondtam, amire vágytam...De meg kellett tanulnom, hogy a vágy és a valóság általában nem keresztezi egymást - ismertem be, konokul a földre szegezve a pillantásomat. Másodpercekig csend uralkodott a szobában, és nem hallottam mást, mint a saját, egyenlőtlen légzésemet, és Damon szívének eszelős zakatolását, alig pár méterre tőlem. Hirtelen megéreztem, ahogy puha kezei óvatosan körülzárják az enyéimet, öntudatlanul is közelebb húzva engem. Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan is kéne levegőt venni, olyannyira magával ragadott érintésének melege, amely mint minden alkalommal, most is szikrák ezreit lobbantotta lángra égő testemben. A belső, kegyetlen ördögöm újra hozzáfogott mézesmázos beszédéhez, egyre csak azt suttogva a fülembe, hogy ne engedjem el azokat a kezeket. És milyen igaz, a kísértés maga ott állt előttem, kétségbeesetten válaszolva nekem:
- De én is arra vágyom, Elena. Nem akarom, hogy elmenj, értsd meg... - Hangja el pillanatra elcsuklott, és amikor folytatta, talán gyöngébbnek hallatszott, mint valaha. - Szükségem van rád, mert...mert nem tudom, mit tennék nélküled. - A szívem tájékán érzett sajgó, égető érzés egyre csak erősebb lett, uralma alá vonva szinte az egész testemet. Szükséged van rám, visszhangoztak szavai a fejemben, olajként tüzelve fel kínzó tépelődésem. Amíg a lényem egyik része megpróbált lelket önteni belém, biztosítani arról, hogy helyesen cselekszem, amikor megpróbálom elengedni a férfit, akit szeretek, míg az a bizonyos másik részem sikítva könyörög, hogy ne hagyjam el Damont, és én hirtelen megint azt érzem, hogy nem fogok tudni dönteni. A fülemben még ott csengtek utolsó, erőtlen szavai, amikor végül engedtem a felemésztő kísértésnek, és még egyszer, utoljára belenéztem a szemébe. Soha nem láttam még valakit ilyen törékenynek abban a pillanatban, mint őt, és ráébredtem, hogy akármit teszek is, az a rengeteg, sebezhető érzelem, amely egytől egyig ott úszott csillogó topázszín szemében, örök nyomot hagy majd a szívemben. El kellett hagynom őt, de szemének világító kristálya nem engedett, a szerelem eltéphetetlen láncaival szorítva engem magukhoz. Jóformán érezni véltem, ahogy a gyengeség szétárad bennem, bekebelezve testem minden tehetetlen porcikáját, és rögtön tudtam, hogy ha most nem acélozom meg magam, akkor örökké rabja leszek ennek a szenvedélyes, aranyszívű, porrá zúzott férfinek, aki kezeiben tartotta a szívemet.
- Elmegyek, Damon... - erőszakoltam ki számon a szavakat, amelyek olyan nehezen gördültek le az ajkaimról, mintha a döntésem mázsás súlyát tényleg magukkal cipelnék -, hacsak nincs valami, amit mondani akarsz nekem. - Amint kimondtam, tudtam, hogy hiba volt, hiszen tisztában voltam a válasszal. De ha már így is, úgy is el kellett búcsúznom tőle örökre, akkor nem tudott ártani egy ilyen kérdés. Ugyanakkor nem tudtam legyőzni a remény csalfa sugarát, amely oly könnyedén lopta be magát a tekintetembe és a szívembe, elhitetve velem, hogy a lehetetlen talán mégis lehetséges lehet, hogy az az egyetlen szó, amely mindent megváltoztatna, el fogja hagyni Damon száját. Azonban ő csak állt velem szemben, mint egy szomorú kisfiú, az élet nagy fájdalmával a tekintetében, és ajkai némák maradtak. Hát persze, gondoltam, már megint ostoba voltam. Hogyan is várhattam el tőle, hogy feleljen egy olyan kérdésre, amikor jól tudtam, hogy soha többet nem akart róla hallani? Íme, önzőségem újabb tanúbizonysága, lázas vágyalmaim diadalmas bukása.
Elérkezett az idő, suhant át a tudatomon a bénító gondolat, s én összeszedtem minden erőmet, csendben imádkozva, hogy átvészeljem a szörnyű pillanatot, és lassan, magamban memorizálva az elválás keserű érzését és soha el nem feledhető percét, elengedtem a kezeket, amelyek érintését örökké érezni fogom, majd megragadtam a mellettem várakozó koffer fogantyúját. Eljött a búcsú pillanata.
- Én is így gondoltam - ismertem be halkan, szinte suttogva.
Tekintetemmel a földre fókuszáltam, ahogy lassan magam mögött hagytam a szoborként álló Damont, és csak ekkor realizálódott bennem, hogy végleg elhagyom őt. Az embert, akibe oly könnyedén beleszerettem és akit sosem fogok elfelejteni, amíg csak élek. Habár nem akartam hátranézni még egyszer, nem tudtam megállni, hogy az ellenkezőjét cselekedjem. Így, amikor pillantásunk utoljára összefonódott, már nem érdekeltek a búcsú könnyei, a gyönyörű, örök emlékek, hanem csak őt láttam, egy férfit, aki összetörve állt előttem, megroppanva az élet nyomorainak súlyától, szemében a tehetetlenség csípős könnyeivel, ajkain az utolsó csókom emlékével...és hirtelen valóban nem volt több, mint egy férfi, akinek képét gondosan megőriztem a fejemben, akinek minden szavára és érintésére emlékezni fogok évekkel később is, egy férfi, aki feláldozta magát az élet oltárán, aki hiába küzdött a sorsa ellen, és akit úgy hagytam el, hogy jobban szerettem, mint bárki mást.
- Ég veled, Damon - leheltem, és jóformán hallani véltem szívem utolsó darabjainak szétválását, ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, örökre elválasztva engem Damontől.

Why is it every time I think I've tried my hardest
It turns out it ain't enough, you're still not mentioning love
 

What am I supposed to do to make you want me properly?

And I think that I know things may never change
I'm still hoping one day I might hear you say

Igazából azt vártam, hogy a szememben ülő könnyek azonnal utat törnek a felszínre, de legnagyobb meglepetésemre nem jött rám a sírógörcs, amire számítottam. A magam csendes módján örültem is neki, hogy nem lesz feltűnő, ha kijelentkezek. Egy furcsa, áthatolhatatlan fátyol borult rá, amely nemcsak az érzékeimet tompította el, hanem a külvilágtól is elzárt áttetsző burkával. Olyan érzés volt, mintha a fájdalomzsibbasztó hatásának köszönhetően nem is ezen a világon lennék...mintha nem élnék, csupán léteznék. Már nem is emlékszem, hogyan jutottam le a lobbiba, de egyszer csak ott álltam a recepciós pultnál, szemben egy aggódó tekintetű Felicity-vel, aki értetlenül pislogott a bőröndjeivel.
- Elmegy, Elena? - kérdezte.
- Igen, el - erősítettem meg, igyekezve némi színt erőltetni a hangomban.
- De Mr. Salvatore még hat napot lefoglalt... - kezdte Felicity, de amikor meglátta az arckifejezésemet, rögtön befejezte a mondatot. - Akkor adom a számlát - mondta gyorsan, és belemélyedt az előtte elhelyezett számítógép képernyőjébe. Én addig előkotortam a bankkártyámat, remélve, hogy az a csekély összeg, ami rajta van,talán elég lesz, hogy fedezze az ittlétem amúgy is limitált költségeit.
- Kész is van - jelentette ki Felicity, majd elém tolt egy hosszú, elegáns fejlécű papírlapot, rajta a kifizetendők listájával. A pulzusom egyre nőtt, ahogy átfutottam a felsorolt tetemes összegeget, de a szívem mégis akkor akart megállni, amikor a tekintetem a horrorisztikus végösszegen állapodott meg: 8320 euró, azaz 11350 dollár. De még mielőtt ott helyben elájultam volna, szemet szúrt a lap alján lévő, nagy, fekete betűkkel nyomott írás: "FIZETVE"
- Fizetve? - vontam fel a szemöldököm, mire Felicity hevesen bólintott.
- Az utolsó dollárig - helyeselt.
- Ne haragudjon, de biztos ez? Nem lehet, hogy valami hiba csúszott a rendszerbe? - erősködtem.
- Higgyen nekem, Elena - viszonozta Felicity. - A számlája fizetve van. - Már hogy lenne fizetve, amikor én egyetlen dollárt sem se költöttem még ebben a szállodában? Aztán hirtelen megértettem, miről beszélt Damon, amikor a kedvező árakat említette....ő már kifizette a számlán feltüntetett, kisebb fajta vagyont, és a világon semmit sem kért cserébe. Damon. A szívem újfent elszorult a gondolattól.
- Hát, azt hiszem, nekem mennem kell - szólaltam meg végül. - Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Felicity - tettem hozzá, egy mosolyt erőltetve az arcomra.
- Hasonlóképp, Elena. És...nagyon sajnálom - felelte a recepciós. Értetlenül néztem rá, azon gondolkodva, hogy mégis mit sajnálhat. De amikor szomorkás arcára néztem, belém hasított a felismerés: Felicity, a hotel szétszórt szórakozott recepciósa tökéletes megfigyelőképességének hála már az elejétől kezdve tudta, hogy Damon és én úgy érkeztünk ide, mint két idegen, nem pedig mint két szerelmes, ahogy azt állítottuk magunkról.
- Öhm....én is...én is sajnálom - dadogtam, totál zavarban. - Köszönök mindent, Felicity.
- Jó utat, Elena - búcsúzott Felicity, halványan mosolyogva rám, ahogy sarkon fordultam és magam mögött hagytam a hotelt.

XOXO

Kifejezéstelen arccal bámultam a cipőmet, miközben lassan araszoltam előre a check-in pult előtt kígyózó, végtelennek tetsző sorban. Mégis, még az az áttetsző fátyol, amely hályogként nehezedett a tudatomra, sem tudta megakadályozni, hogy ne érezzek fájdalmat, valahányszor egy boldog családot, vagy ölelkező szerelmeseket pillantottam meg. Ilyenkor még az érzéketlenség maszkja sem tudta megakadályozni, hogy ne hasítson belém a reménytelenség fokozatosan terjedő, bénító érzése, amely egyre csak azt harsogta, hogy én sosem lehetek olyan boldog, mint az előttem álló emberek.
Mégis, miért van az, hogy mások megtalálhatják az igaz szerelmet, a valósi boldogságot, miközben én állandóan zsákutcában találom magam, amelyből már nem jöhetek ki egészben? Mit tettem én, amiért a sors nemcsak a szüleimet, de a jövőm összes lehetőségét is elvette tőlem?
- Hölgyem, a bőröndjét kérem - ébresztett fel merengésemből egy dallamos olasz akcentus hangja, és én rögtön feleszméltem, a futószalagra helyezve a kofferemet. - Kérem a jegyét - nézett rám újból a pult mögött ülő, sötét hajú nő, miközben monitorján ellenőrizte a csomagom súlyát. - Huszonnégy kiló - állapította meg -, ez pontosan a határon belül esik - tette hozzá, majd egy öntapadós cédulát ragasztott a bőrönd fogantyújára, rajta a "JFK" felirattal. Ezután megnézte a jegyemet és az útlevelemet.
- Vannak további csomagjai? - tudakolta, mire nemet intettem a fejemmel, figyelve, ahogy a bőröndöm megindul a futószalagon, egy gumifüggönnyel takart ablak irányába.
- Rendben van, jó utat kívánok - mosolygott rám a nő, miközben visszaadta az okmányaimat és a jegyemet.
Mikor ezzel megvoltam, elindultam először az útlevél -, majd biztonsági ellenőrzés irányába, újfent beállva egy hosszabb sorba. Szerencsére itt már jobban pörögtek az események, így hamar sorra kerültem, feladva a két kézitáskám átvizsgálásra. Ezután viszont még nagyjából egy óra állt rendelkezésemre, lófráltam egy kicsit a terminál bevásárlórészlegében, vettem egy csomag cukorkát a vámmentes áruk boltjában, végül pedig beültem egy utolsó cappucinora, mielőtt visszasétáltam volna a járatom kapujához. Próbáltam száműzni az agyamból a bénító, szívfájdító gondolatokat, érzéseket, ugyanakkor tudtam, hogy nem leszek képes sokáig megmaradni abban a stádiumban, amelyben semmit sem érzek. Az elmúlt alig öt hét minden eseménye, örömre, bánata, álmatlan éjszakája kegyetlen tájfunként csap majd le rám abban a pillanatban, amikor a legkevésbé sem várom, ebben biztos voltam, ahogy abban is, hogy ha egyszer szembe kell néznem mindennek a testi-lelki következményével, az letaglózóbb hatással lesz rám, mint bármi más az életem során. De még akkor, a tagadás hazug állapotában semmi sem fájt annyira, mint amilyen valójában volt, és így megkíméltem magam attól, hogy görcsös zokogásban törjek ki egy zsúfolt reptér kellős közepén.
- A Delta Airlines New Yorkba tartó Boeing-737-es járatára megkezdjük a beszállást. Kérjük az utasokat, hogy fáradjanak az A23-as kapuhoz - hallatszott a hangosbemondó eltéveszthetetlen felszólítása, én pedig automatikusan felálltam, gyorsan felhajtva a maradék kávémat, mivel azt nem vihettem fel a repülőgépre, majd beálltam a várakozó emberek közé. Csakhamar rám került a sor, amikor is a pultnál ellenőrizték a beszállókártyámat és az útlevelemet, és csak ezután engedtek ki a transzferbuszhoz.
Furcsa érzés fogott el, amikor néhány perccel később felfelé igyekeztem a gép lépcsőjén, és nem tudtam megállni, hogy még egy pillantást ne vessek a körülöttem elterülő, csodálatos városra. Talán soha többet nem jövök vissza, jutott eszembe, ezért gondolatban elbúcsúztam a várostól, az országtól, a rengeteg gyönyörű helytől és maradandó emléktől, és attól a férfitől, akit nem sokára magam mögött fogok hagyni. Végül egy sóhajtással engedtem a sorsnak, és felléptem a fedélzetre.

Mindössze egyetlen könnycsepp szaladt végig az arcomon, amikor a magasba emelkedve figyeltem Rómát, amely egyre kisebbé vált így a távolból, és csak ekkor fogtam fel igazán, hogy egy újabb fejezet zárult le az életemben. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megtapasztalom az "elsöprő nyári szerelem" népszerű közhelyét, mégis, ahogy a felhők függönyében elveszni láttam a város ismerős képét, rá kellett jönnöm, hogy mindez valóban csak egy futó kaland volt, egy rövid ideig tartó, pusztító lángolás, amelynek sosem volt igazi jövője, és abban a pillanatban, hogy a fehér fellegek bezárultak alattunk, elengedtem az utolsó, harmatgyenge szalmaszálat is, ami a városhoz és Damonhöz kötött.

XOXO

- Elena, Elena - szólongatott egy túlontúl ismerős hang, valahonnan közelről. - Elena, ébredj fel! - Álmosan nyitottam fel ólomsúlyú szemhéjam, amely még húzott vissza az álmok világába. Viszont amikor bágyadtan hunyorogva ébredezni kezdtem, és megpillantottam a mellettem ülő férfit, rögtön olyan ébernek éreztem magam, mintha egy liter kávét ittam volna meg egyetlen szuszra.

- Damon? - kiáltottam fel meglepetten, hitetlenül meredve a mellettem lévő ülésre, amely meg mertem volna esküdni, hogy üres volt. - Hogy kerülsz te ide?

- Rám gondoltál, azt kívántad, hogy legyek itt - vont vállat Damon, kedvesen mosolyogva. - Így hát itt vagyok. 

- Akkor...ez most csak egy álom? - kérdeztem értetlenül.

- Ha akarod, álom, ha akarod, nem - érkezett a válasz. Szuper, most már az álmaim szereplői rébuszokban is beszélnek, gondoltam. Mi jöhet még?

- És te itt akartál lenni?

- Nekem nemigen van beleszólásom abba, hogy te mit akarsz álmodni. Viszont remélem, tudod, hogy mekkorát csalódtam benned.

- Csalódtál? - ismételtem rémülten, kellemetlenül feszengve az ülésemben. - Mégis miért?

- Mert megígérted, hogy nem hagysz el, hogy velem maradsz addig, amíg én megtűrlek az életemben, és te megszegted az ígéreted.

- Én a helyes utat választottam, hidd el...

- Mindig csak egy helyes út van - szakított félbe Damon, angyali türelemmel sima arcán. - Vagy nem emlékszel, mit mondtam neked? 

- Hallgass a szívedre, Elena...az mindig megmutatja a helyes utat - idéztem korábbi szavait. Ő elégedetten bólintott, jelezve, hogy jól emlékszem.

- Akkor hát miért tetted ezt velem? - szegezte nekem az újabb kérdést.

- Azt hittem, hogy neked jobb lesz így... - dadogtam megkövülten. 

- Miből gondoltad, hogy jobban fogom érezni magam attól, ha összetöröd a szívem? Megbíztam benned, megbocsátottam, hogy végig hazudtál nekem, és amikor azt hittem, hogy végre együtt lehetünk, akkor elhagytál.

- Én...én nem is tudom...

- Fölösleges magyarázkodnod - legyintett Damon. - Ugyanazt tetted velem, mint Katherine, ugyanúgy kihasználtál, mint ő tette, sőt, pontosan ugyanúgy hagytál el, mint mindenki más, aki valaha fontos volt az életemben.

- Ez nem igaz - tiltakoztam könnyes szemmel. - Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy szeretlek!

- Ha tényleg szerettél volna, akkor most nem repülnél vissza Amerikába.

- Annyira sajnálom, Damon - suttogtam remegve, gyáván lesütve a szemem. Mindenben igaza volt, az utolsó szóig. Egy szívtelen, könyörtelen érdekhajhász vagyok, semmi több. - Jót akartam cselekedni, úgy dönteni, hogy mindkettőnknek a legjobb legyen.

- Még mindig nem érted, Elena?! - csattant fel Damon. - Én veled akartam lenni, csak te önző módon nem voltál képes beletörődni abba, hogy képtelen vagyok téged viszontszeretni. Neked semmi más nem számított, csak az, hogy halld azt az egy nyomorult szót a számból, amit megesküdtem, hogy soha többé nem mondok ki! 

- Nem akartalak arra kárhoztatni, hogy egy olyan valakivel éld le az életedet, akit nem is szeretsz - hüppögtem, s a hangom jóformán elhalt a benne lappangó, szívszorító fájdalomtól. 

- Éppen ellenkezőleg, Elena, te elvetted tőlem az esélyt, hogy boldog legyek - vetette ellen Damon, majd egy levegővételnyi után kimondta a halálos ítéletemet. - De tudod, az igazság az, hogy meg sem érdemled, hogy bárki szeressen téged - közölte ellenségesen, majd egy utolsó pillantás után egyszerűen szertefoszlott, mint a gyárkéményből felszálló, gomolygó füst.

- Damon! - kiáltottam utána, de válaszul csak saját sikolyom visszhangja érkezett.

- Damon...Damon - motyogtam félálomban, mielőtt egy turbulencia okozta erős rázkódásnak köszönhetően fel nem ébredtem a szemem előtt játszódó, borzalmas rémálomból. Hogy csillapítsam egyenlőtlen légzésemet, gyorsan megragadtam az átlátszó tasakba csomagolt fülhallgatót, amit bizonyára a stewardess tehetett a mellettem lévő székre, míg én aludtam, és kibontottam, hogy becsatlakoztassam a szék karfáján lévő rádióba. Miközben kerestem a működő csatornát, pillantásom a két ülésnyivel előttem található, kisméretű tévére esett, amelyen egy térképet mutattak, rajta a járat jelenlegi pozíciójával. Abban a pillanatban éppen javában szeltük át az Atlanti-óceánt, ami megmagyarázta a légörvényt, amely olykor dobott egyet a repülőgépen. Ekkor egy szívemnek kedves, régről ismerős dallam csendült fel a fülemben, amikor megtaláltam az első csatornát. Egy pillanat alatt emlékek ezrei merengtek fel az agyamban, felidézve néhány keserédes, elfelejtett életképeket. 

Wise men say only fools rush in
but I can't help falling in love with you
Shall I stay
would it be a sin
If I can't help falling in love with you  

A gyermekkoromat idéző, mély, kellemesen selymes hang könnyeket csalt a szemembe, ahogy mély átéléssel énekelte édesanyám legkedvesebb dalát. Hirtelen magam előtt láttam, másfél évtized távlatából, ahogy a szüleim szerelmesen mosolyogva egymásra, lassan táncolnak egymás karjaiban, míg az öcsém meg én mosolyogva néztük őket...vagy amikor néha rajtakaptuk őket, kicsit idősebb korunkban, ahogy szorosan összebújva ültek a kanapén, miközben a háttérben ez a dal szólt.

Like a river flows surely to the sea

Darling so it goes

some things are meant to be

take my hand, take my whole life too

for I can't help falling in love with you

És élénken élt bennem az a pillanat is, amikor zokogva álltam kettejük közös sírja felett, lehajtott fejjel ölelve a nagynénémet, miközben valahol, a távolban felcsendült a dal. Kettejük dala, a zeneszám, amely nemcsak az ő örök és megmásíthatatlan szerelmüket, hanem a gyermekkorom legbékésebb perceit is jelképezte, és amely a soha el nem múló szeretet szimbólumává vált számomra az évek során.

Like a river flows surely to the sea

Darling so it goes

some things are meant to be

Damonre gondoltam, akinek talán én is eszembe jutottam, valahol a kilométerek messzeségében, és ekkor olyan erővel hasított belém a fájdalom, mint soha korábban. Hiába próbáltam meg letagadni, most már hiába volt minden...Elszúrtam, meghoztam a lehető legrosszabb döntést, amellyel nemcsak a saját, hanem a szeretett férfi szívét is összetörtem. Szinte látni véltem szemének utolsó pillantását, ahogy életének tragédiája, porrá zúzott lelkének utolsó foszlányai ott csillogtak tiszta tekintetében, a legkékebb szempárban, amelyet sosem fogok elfelejteni.

Take my hand, take my whole life too

for I can't help falling in love with you

for I can't help falling in love with you

Ahogy a szám bensőséges, édesen melankolikus dallama elhalt a fülemben, átszakadt az a gát, amelyet oly nagy erőfeszítéssel emeltem az érzelmeim elé, és ahogy az a rengeteg érzés egyszerre utat tört a felszínre, eltörött az a bizonyos mécses. Én pedig ezúttal nem ellenkeztem, nem tiltakoztam, csak hagytam, hogy a könnyeim forró, bőséges forrása kiélje magát, és bíztam benne, hogy talán kimossa szívemből életem bűnét, azt a felemésztő szerelmet, amelynek nem bírtam ellenállni, és amely beleköltözött a lelkembe egy egész életre szólóan. Szerencsémre a bussiness class ezúttal néptelen volt, így nyugodtan átengedtem magam az előkívánkozó összeomlásnak csábító karjainak.

XOXO

Amikor nagy sokára sikerült álomba merülnöm, már közel jártunk az USA keleti partjához, ezért alig fél órával azután, hogy lehunytam a szemem, a pilóta recsegő hangja rázott vissza a jelenbe.

- Hölgyeim és uraim, megkezdjük a leszállást New York City John F. Kennedy repülőterére. Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket és az üléseiket helyezzék függőleges állásba. A célállomáson jelenleg kellemes, derült idő van, a hőmérséklet pedig 75 °F körül mozog. A New Yorkba érkezőknek örömteli időtöltést, a továbbutazóknak további kellemes utazást kívánunk. Köszönjük, hogy a Delta Airlinest választották, és reméljük, nem sokára viszontláthatjuk Önöket más járatainkon is. - Fáradtan sóhajtottam fel, miközben becsatoltam az övemet. Arra gondoltam, milyen kevés választ már el csak az otthonomtól, a barátságos kisvárostól, ahonnan azért menekültem el, hogy gyógyírt keressek a sebeimre. És íme, ha lehet, talán még nagyobb sérülésekkel tértem vissza.

Nagyjából másfél órát töltöttem el a New York-i reptéren, az átszállásomra várva, amely azonban csak helyi idő szerint fél nyolckor szállt fel, ezért miután rendbe hoztam az arcomat, amelyen hosszú fekete csíkok éktelenkedtek az elfojt szemfesték miatt, úgy döntöttem, hogy hazatelefonálok, ha már úgyis otthoni földön vagyok.

- Szia Jenna, én vagyok az, Elena - üdvözöltem a nagynénémet, amikor meghallottam a hangját a vonal másik oldalán.

- Elena, szia! Hogyhogy megint felhívtál? Megkaptad a levelet?

- Nem, nem kaptam meg - válaszoltam. A levél, jutott eszembe, hiszen az még úton van Rómába! Sebaj, legalább nem kell szembenéznem még egy kudarccal, amit ráadásul írásban nyújtottak be nekem.

- Ó, pedig már meg kellett volna érkeznie! - jelentette ki Jenna. - Biztosan rosszul írtam rá a hotel címét, vagy valami ilyesmi...még csodálkoztam is, hogy mégis hogy kerültél te egy ilyen exkluzív hotelbe...

- Jenna...nem a te hibád, hogy nem kaptam meg a levelet - szakítottam félbe az eszmefuttatását.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy már nem vagyok Rómában.

- Micsoda? - kérdezte meglepetten Jenna. - Akkor mégis hol vagy?

- New Yorkban, a JFK-n - sóhajtottam.

- De hát még lett volna vagy egy heted ott, nemde?

- Ez igaz....de...öhm...tudod, elég volt. A jóból is megárt a sok - füllentettem.

- Valami baj van, Elena? - tudakolta gyanakodva a nagynéném. Ilyen szempontból nagyon hasonlított Caroline-ra: mindig is túl jók voltak a megérzései.

- Nem, nincsen semmi baj - bizonygattam. - Csak már nem éreztem olyan jól magam, és mivel a jegyem bármikor beváltható volt, összecsomagoltam, és eljöttem. 

- Értem - felelte Jenna, de kihallatszott a hangjából, hogy nem győztem meg túlzottan a légből kapott mesémmel. - Akarod, hogy kimenjünk eléd a reptérre?

- Köszönöm Jenna, de szerintem fogok egy taxit - hárítottam el az ajánlatot. - Most viszont mennem kell, mert nemsokára indul a gépem. Otthon találkozunk.

- Jól van, 'Lena. Jó utat és vigyázz magadra!

- Úgy lesz - ígértem, és letettem a telefont. Még egy óra és végre otthon leszek, gondoltam, miközben elindultam a kapu irányába.

A második repülőút gyorsan és eseménytelenül telt el. Szerencsére a távolság alig volt több, mint háromszáz mérföld, így a kis utasszállító hamar maga mögött hagyta a várost, amely sosem alszik, és egy röpke óra leforgása alatt már landoltunk is Richmond repülőterén. Amikor kiléptem a gépből a sötét éjszakába, rögtön megcsapott az otthon jellegzetes illata, amelyet már egy hónapja nem éreztem, és csak ekkor éreztem először az elmúlt hetek során, mennyire hiányzott nekem a kis virginiai város, ahová tartozom. Ugyanakkor, akárhogy akartam is, nem tudtam a fejemből kiverni Damont, és az arcát, amikor utoljára jártam. Azon tűnődtem, vajon mit csinálhat most, vagy mit tett, miután elmentem, és csak remélni tudtam, hogy ezúttal nem törte össze a berendezést. Talán, jutott eszembe, kiélvezi azt a kis időt, amit még Rómában tölthet, sőt, könnyen lehet, hogy már meg is feledkezett rólam, és talált valaki mást, akivel eltöltheti az idejét. Akárhogy is, minden nyomorúságom ellenére szívből kívántam neki, hogy legyen boldog. 

A kis transzferbusz hamar megtelt utasokkal, akiket vissza kellett szállítani a terminál épületéhez. Mindenki mással ellentétben, én nem tolakodtam a kiszállásnál, bár nem is igazán figyeltem, mit csinálok. A fátyol, ami még az induláskor borult rám, újból elfüggönyözte előlem a külvilágot, hűvös érzéketlenséget ültetve az arcomra. Olyan érzés volt, mintha elkábítottak volna valami nagyon erős szerrel, és most a bódulattól kábán kóvályogtam volna a repülőtér folyosóin. 

Miután újból ellenőrizték az útlevelem és a vízumomat, a csomagtérbe vezetett az utam, ahol futószalagon utazva érkeztek meg a gépből kipakolt bőröndök. Az én gigantikus kofferem az utolsók között tűnt fel a fekete gumiszalagon, amikorra a terem szinte már teljesen kiürült, és miután nagy nehezen leemelten onnan, végre elindulhattam a zöld út felé, amely nagy, világító betűkkel mutatta az utat a kijárat felé. A terminál érkezéseknek kialakított részét egy automata ajtó választotta el a zöld folyosótól, így amikor az kitárult előttem, szokás szerint egy csomó ember előtt találtam magam, akik valamilyen családtagra várakozóan álltak a korlátnál. Némelyiküknek még egy-egy tábla is volt a kezében, rajta annak az illetőnek a nevével, akinek a gépét várták. A tekintetem végigsiklott a különböző embereken, és néhány névvel, amelyet a táblákon pillantottam meg. Viszont ahogy továbbra is kifejezéstelen arccal kifordultam a korlát mellől, egy nagyon furcsa plakátot pillantottam meg valakinek a kezében, amely némileg kirántott a révületemből:

Meg tudsz nekem bocsátani?

Kíváncsian pillantottam fel a férfire, aki nem pár lépésnyire állt tőlem, és amikor a tekintetünk találkozott, azt hittem, menten elájulok. Damon volt.

But, despite the truth that I know
I find it hard to let go and give up on you
Seems I love the things you do
Like the meaner you treat me more eager I am
To persist with this heartbreak, running around
And I will do until I find myself with you and

Make you feel a way you've never felt before

Az összes levegő egy másodperc leforgása alatt elszállt a tüdőmből, mintha megfulladtam volna, miközben belenéztem abba a gyönyörű, azúrszín szempárba, amelyről azt gondoltam, hogy soha többé nem látom már. Vajon csak álmodom?, jutott eszembe, azonban amikor ő tett pár, hezitáló lépést felém, tudtam, hogy ez csakis a valóság lehetett. Damon tényleg ott állt előttem, kezében azzal a nagy kartonnal, rajta négy rövidke szóval, egy kérdéssel, amit minden bizonnyal nekem akart feltenni. A szívem sprintet futott, ahogy a távolság lecsökkent közöttünk, és már éreztem is, ahogy csillagszóró módjára pattognak közöttünk a szikrák, ünnepelve a viszontlátás örömét.

- Damon - leheltem, továbbra is arról győzködve az agyam, hogy higgyen a szememnek, de az valahogy nem akart engedelmeskedni. - Hogy...kerülsz te ide?

- Utánad jöttem, Elena - kezdte ő, és a hangjában csengő bizonytalanság annyira távol állt attól a magabiztos, pimaszul vigyorgó görög istentől, akit nem sokkal korábban ismertem meg ezen a repülőtéren, mint Kiszel Tünde az Oscar-díjtól.

- De mégis hogyan értél utol? - értetlenkedtem, nagyot nyelve, ahogy még közelebb lépett felém, egyre csak a táblát szorongatva. 

- Találtam egy másik útvonalat, ami kicsit gyorsabb volt - válaszolta ő, arcán egy egésze halovány mosollyal, amely csak szelleme volt az ő lehengerlő mosolyainak, mégis, rögtön melegség járta át a szívemet a látványtól. - Ez amúgy most nem is fontos....Elena, fogalmam sincs, hogyan mondjam el, mennyire sajnálom. Tudom, hogy mindaz, amit tettem és mondtam, pontosabban nem mondtam, elég okot adnak neked arra, hogy haragudj rám, de szeretném, ha tudnád, mennyire megbántam mindent. - Pár másodperc erejéig elnémult, mintha arra várna, hogy félbeszakítsam, de amikor látta, hogy én csak állok, mint a cövek, szájtátva bámulva rá, folytatta. - Most biztos arra gondolsz, hogy ugyanolyan szánalmas vagyok, mint az öcsém, aki hasonlóképpen szaladt utánad, a bocsánatodért könyörögve, és nem is fogok kifogásokat keresni, amivel jobbá tehetném magam nála, mert felesleges. Az igazság az, hogy először, amikor azt mondtad, hogy elmész, akkor nemcsak megrémültem, hanem el is keseredtem, mert az ígéreted magjai már kicsíráztak bennem, és a gondolat, hogy a közös jövő víziója ilyen könnyen kicsúszik a kezeim közül, a dühöt is felébresztette bennem. És ahogy kisétáltál, éreztem, hogy a világom alkotóelemeire esik szét, és átjárt az a bénulás, amit már átéltem, valahányszor elhagyott valaki, aki fontos volt nekem. - Még csak pislogni sem tudtam, olyannyira megdermedtem ott egy helyben állva, hallgatva ennek a gyönyörű férfinek a szavait, ahogyan kétségbeesetten próbálja elérni, hogy megbocsássak neki. Ó, ha megtaláltam volna a hangomat!

- Annyira önző voltam és beszűkült, hogy fel sem fogtam, mit veszítettem el veled, és ahelyett, hogy rögtön utánad mentem volna, a saját fájdalmammal voltam elfoglalva, holott neked bizonyára sokkal jobban fájt az, hogy el kellett engedned. Hiszen tudom, hogy szerettél. Nevetséges, hogy én voltam az, aki azt mondta neked, hogy hallgass a szívedre, amikor én magam sem fogadtam meg önnön tanácsomat. - Damon vett egy mély levegőt, majd tett még egy apró lépést felém, és folytatta. - Emlékszel, amikor a kívánságok faláról meséltem neked? Arról a rengeteg ember, aki odament, hogy kívánjon valamit, és ha az teljesült, hálából minden egyes beteljesült vágyért csináltattak egy táblát, rajta a kívánsággal? Azt mondtam neked, hogy te is kívánj valamit, és én így tettem. Azt akartam, hogy végre, annyi év után megtaláljam az otthonomat. Az igazság pedig az, hogy amikor végignéztem, ahogy kimész azon ajtón, eszembe jutott, hogy soha nem látlak többé....akkor jöttem rá, hogy a kívánságom valóra vált, hogy tulajdonképpen megtaláltam az otthonomat: téged. - Könnyek szöktek a szemembe szavai hallatán, de még mindig képtelen voltam megszólalni. Damon ezt bizonyára rossz jelnek vette, mert egyre könyörgőbbre vette a hangját. 

- Amikor mi ketten egymásba botlottunk egy hónappal ezelőtt, akkor nem voltunk többek, mint két összetört ember, aki vigaszt keresett. Most, alig öt héttel később itt állok előtted, tudva, hogy benned nemcsak az otthonomat, a vigaszomat, a reményt találtam meg, hanem a nőt is, akivel le akarom élni az életem hátralevő részét is. Észre sem vettem, hogy az eltelt idő alatt te tulajdonképpen kigyógyítottál minden bajomból, adtál egy új értelmet az életemnek, kihúztál a sötétségből, ami körülvett....de mégsem ez az, amiért a leghálásabb vagyok. Nem...van még valami..még egy valami, amit neked köszönhetek, és átkozom magamat, amiért csak most jöttem rá erre, ahelyett, hogy rögtön engedtem volna az érzés csábításának, megkímélve ezzel mindkettőnket a fölösleges könnyektől és fájdalomtól, de csak most jött el az ideje, hogy tényleg a szívemre tudjak hallgatni. Elena, tudom, hogy már késő, tudom, hogy már összetörtem a szíved, de el kell hinned nekem, ha azt mondom, hogy el kellett veszítenem téged ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy vannak dolgok, amiért érdemes összetörni..., hogy rájöjjek arra... - Damon hangja itt elcsuklott, és csak ekkor vettem észre, hogy a várakozás feszültsége miatt még a levegőt is visszatartottam. Így, miután vettem én is egy mély levegőt, csak lehunytam a szemem, csendben rimánkodva, hogy mondja ki azt az egy szót, amellyel az egész világot nekem adná.

- Hogy rájöjjek arra, mennyire szeretlek! - kiáltotta el magát Damon, és hangjának hirtelen jött szilárdsága felnyitotta a szemeimet, hogy láthassam a kinyilatkoztatás földöntúli sugárzását az arcán. - Mert szeretlek, Elena, és valószínűleg már akkor is szerettelek, amikor majdnem betörted a fejem azzal, hogy nekem rohantál azon a reggelen. A tiéd voltam attól a pillanattól fogva, hogy a szemedbe néztem, és soha nem állítottam igazabbat, ha azt mondom, hogy egyetlen másodpercre sem bántam meg, hogy beléd szerettem. Talán késő már...és ha így van, megértem, de ha mégis tudsz nekem adni még egy utolsó esélyt, megígérem, hogy nem fog úgy eltelni nap, hogy én ne tudatnám veled, mennyire szeretlek. - Ahogy Damon hangja elhalt, az a két könnycsepp, ami idáig a szememben ült, egyszer csak kiszabadult, lassan szánkázva végig az arcomon. Legszívesebben sikítottam volna örömömben, ahogy a megkönnyebbülés egyetlen századmásodperc alatt átvette a szomorúság helyét a szívemben. Hirtelen minden szépnek, örömtelinek tetszett, a világnak egy csapásra értelme lett, a testembe is visszatért az élet, és már az arcomon is éreztem az elpirulás első jeleit. Damon szeretett engem! Engem, a szegény, szerencsétlen, árva, összeroncsolt Elenát, aki túl könnyelműen adta el a bizalmát és túl vakmerően esett szerelembe, mégis, ez az isteni lény, aki túl jó volt embernek, ott állt előttem, és azt mondta, hogy szeret. 

- Elena? - csendült föl újra Damon ezúttal bizonytalan hangja, ahogy egy újabb kis lépésnyit közeledett felém. Egyszeriben fogalmam sem volt, hogyan is kéne összerakni egy értelmes mondatot, ezért kinyögtem a legelső szót, ami eszembe jutott, még ha totál őrültnek hangzott is:

- Igen!

- Igen? Igen...mi? - értetlenkedett Damon. És ahogy akkor belenéztem szemének végtelen, opálszín szemébe, meglátva bennük a remény varázslatos ragyogását, megtaláltam a hangom.

- Igen, megbocsátok! És igen, én is szeretlek! - Damon arcára, amint megemésztette, amit mondtam, egy óriási, fülig érő, sugárzóan briliáns mosoly ült ki, amelyre rá volt írva minden, amiről alig pár perccel ezelőtt tanúbizonyságot adott: boldogság, öröm, megkönnyebbülés és nem utolsó sorban, szerelem. 

- Na, mi lesz? Csókold már meg, öcsi! - Szólalt meg valaki hirtelen a tömegből, és ahogy oldalra fordultam, észrevettem, hogy a fél terminál körbeállt minket, tűkön ülve várva, mi fog történni.

- Csókot, csókot! - skandálta egy emberként a sokaság. Elkaptam Damot pillantásán, aki még mindig egy helyben állt, de arcán már egy sokat mondó, ravasz kis mosoly csillogott, és nem is teketóriáztunk, hanem egyszerre indultunk el, áthidalva a köztünk lévő ötméteres távolságot, hogy testünk és lelkünk végre találkozhasson. És amikor ajkai az enyémre tapadtak, egy pillanatra még hallani véltem a körülöttem ébredő üdvrivalgást, de aztán el is vesztem Damon karjaiban, és csak őt éreztem, az ő kezeit a testemen, az ő édes ajkait az enyéimen. Az életem szilánkjai végre összeforrhattak, a testem sebei begyógyulhattak, és a szívem se vérzett tovább. Hazaértem.

Amikor elváltunk, a tömeg még mindig tapsolt és kurjongatott, rögtön elpirulásra késztetve engem. Azonban hiába próbáltam Damon mellkasába rejteni az arcomat, ő felemelte a fejem, hogy újra a szemembe nézhessen.

- Szeretlek - suttogta.

- Akárcsak én - viszonoztam, és mielőtt megint elmerültem volna szemeinek kékjében, ő inkább újfent megcsókolt, azzal a lángoló szenvedéllyel, amiért beleszerettem. Éppen ezért néztem rá olyan furcsán, amikor hirtelen eltolt magától.

- Van még valamim a számodra - magyarázta, miközben benyúlt dzsekije zsebébe, és előhúzott belőle egy kis, fehér borítékot.

- Az ösztöndíj - állapítottam meg, és hiába tudtam, hogy az, amiért harcoltam, már régen elveszett, mégsem tudtam leküzdeni a hangomban bujkáló izgalmat.

- Bontsd ki - ösztönzött Damon. Lassan elvettem tőle a borítékot, majd jobb híján a körmömmel estem neki, feltépve a perforálásnál. Egy gondosan összehajtogatott, A/4-es papír esett ki belőle. A szívem egyre inkább zakatolt, ahogy kezembe vettem a levelet, és csupán Damon kezének lágy simogatása a hátamon tudta némileg enyhíteni az idegességemet. Óvatosan, mintha valami nagy értékű kincset tartanék a fejemben, kihajtottam és olvasni kezdtem.

Tisztelt Miss Gilbert!

Örömmel értesítjük Önt, hogy a Talentum Nemzetközi Tanulmányi Ösztöndíj elbírálásáért felelős szakmai zsűri egyhangú véleménye alapján az Ön pályázatát győztesnek nyilvánítottuk. Az ünnepélyes eredményhirdetés...

Nem is olvastam tovább, hanem helyette inkább Damonre emeltem ragyogó arcomat, hogy még azelőtt közölhessem vele a hírt, hogy szétrobbanok az örömtől.

- Damon, nyertem! Megnyertem! - kiáltottam fel.

- Micsoda? - derült fel Damon arca, és azonnal elvette tőlem a papírost, hogy ő is átfussa a levelet. Ő sem jutott tovább az első sornál, mert alig három másodperc múlva hasonló lelkesedéssel üvöltött fel.

- Úristen, Elena! Megcsináltad!

- Igen, megcsináltam! - ujjongtam. Ekkor Damon se szó, se beszéd felkapott, a karjába vett és pörögni kezdett velem. - Olyan büszke vagyok rád! - mondta, arcán a legőszintébb öröm vigyorával, majd belém fojtva a választ újra megcsókolt, ha lehet, még hevesebben, mint az előbb.

Ahogy ott álltunk egymás karjaiban, félszáz ember gyűrűjében ölelve egymást, hosszú idő után először éreztem újra teljesnek magam. Amikor elhagytam az otthonomat, még csak egy összetört lány voltam. De most, a visszatérés pillanatában már nem voltam többé egyedül, hanem velem volt Damon is, a férfi, akiben megtaláltam a másik felemet, akit mindennél jobban szerettem, és akivel együtt indulhatok el az álmom megvalósításának útján.

Merthogy vannak álmok, amik mégis valóra válnak.

And be all you need so that you'll never want more
And you'll say all of the right things without a clue
And you'll be the one for me and me the one for you 

Epilógus >>

És íme, az Összetörve hattyúdala. Nagyon remélem, hogy lecsökkent érdeklődés ellenére is tetszett azoknak, akik kitartottak mellettem és a történet mellett. Bízom benne, hogy mindenki választ kapott a kérdéseire, felvetéseire. Mindenképpen vessetek egy pillantást majd a YouTube dallistára, amelyet készítettem. A napokban valamikor meghallgatható lesz az összes Összetörve szám az oldal zenelejátszójában is.

Sajnálom, hogy az Epilógus nem kerül napvilágra, azonban úgy gondolom, elégszer hangsúlyoztam azt, mennyire fontosak nekem a vélemények. 

Ez hát a vége a történetnek. Remélem, örömötök lelitek majd más írásaimban is. Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott.

Ölelés!  

Always and forever - 13. Csapatmunka

Sziasztok! Majdnem elfelejtettem, hogy máris szerda, és új fejezetet kell felraknom! :$ :D De még időben észbe kaptam, szóval íme. Ez amolyan átvezető fejezet a következőhöz, ami előreláthatóan jóval cselekményesebb lesz. Jó olvasást! :)
Figyelmeztetés: durva nyelvezet előfordul.
10. század:
- Hé, Nik, hol voltááál? - követelőzött Rebekah, és nyilvánvalóan nem volt hajlandó tudomást venni róla, hogy Klaus szándékosan ad kitérő válaszokat. - Hmm? Hool? - ugrabugrált bátyjának sarkában, ahogy az hátrament a kertbe.
A fiú egyedüllétre vágyott, látszott rajta, hogy valami nagyon feldúlta. Amint hazaérkezett, kötelességtudóan ledörzsölte a kezéről a piszkot, ami ráragadt napközben, mikor senki se tudja, hol járt - mellesleg nem is sokakat érdekelt -, tüzet rakott a ház előtt, felrakott rá egy kondér vizet, ahogyan arra az anyja előre utasította, mindezt úgy, hogy csupán mogorva, egyszavas válaszokat vakkantott Rebekah kérdéseire.
Rajtuk kívül csak Kol volt otthon, és mivel Archie, a szomszéd kisfiú is vele volt, egyáltalán nem érdekelte őket, mi van Klausszal vagy Rebekah-val, elvonultak a szoba egyik sarkába sutyorogni.
- Szóóóval? - követte továbbra is Bekah Klaust.
- Már mondtam, Rebekah! - fakadt ki a fiú. - Mansi néninél voltam segíteni az állatok körül - szögezte le, majd lehuppant a földre a kert végében, és frusztráltan sóhajtott.
- De mit kellett csinálnod? Miért vagy ilyen... fura? - faggatózott tovább a kislány, hosszú, szőke hajával az arcában, ugyanis a szél makacsul mindig visszafújta azt oda, Rebekah nagy bosszúságára. - Mérges vagy?
- Nem.... igen..... nem! Jajj, Rebekah, muszáj ezt most? - hajtotta bele fejét a tenyerébe Klaus. Mikor a húga nem tágított, sőt, melléguggolt, és kis kezét megnyugtatóan a fiú vállára rakta, Klaus megszólalt, de igyekezett minden lényeges információt elhallgatni. - Azért mentem, mert apánk azt parancsolta. Máskor is kellett már Mansi néninél trágyát hordani, a jószágok szőrét tisztítani, enni vinni nekik, vizet cserélni az itatóban, meg ilyenek.... - vonogatta a vállát.
- De ettől miért lettél... izé... amilyen vagy? - értetlenkedett Rebekah, és letérdelt, várakozásteljesen kutatva bátyja tekintetét.
- Semmi, tényleg - rázta le magáról a kislány kezét Klaus egy másodpercnyi hezitálás után. - Hagyjál, Rebekah! - kérte kétségbeesetten.
- Nem, Nik, mondd el! - biztatta Rebekah, és Klauson látszott, hogy szívesen megtenné, nagyon szívesen. Már épp nyitotta a száját, valószínűleg, hogy kibökje, mi nyomja a szívét, de ekkor kivágódott a hátsó ajtó, és Elijah viharzott feléjük.
- Húgom, kérlek, segítenél anyánknak egy kicsit a konyhában? Szüksége lenne rád, tudod, már nem mozog olyan könnyen, ahogy nő a pocakja - szólította meg Rebekah-t, és csak egy komor pillantása mutatta Klausnak, hogy a fiú pontosan látja, milyen kényes helyzet alakult ki két kistestvére között. Mikor Rebekah hezitált, hogy elinduljon-e, pont most, mikor majdnem megtudta Klaustól, mi a baj, Elijah bevetette a tuti érvet: - Szedret is felhasznál a vacsorához.
Rebekah arcán lelkes vigyor terült szét, felpattant, és besasszézott a házba. Imádta a szedret, és nagyon jól tudta már, hogy ha valamilyen bogyós növényre is szükség van az ételhez, a maradékot megeheti az, aki segít. Tehát ez esetben ő.
Elijah összemosolygott Klausszal, elégedettséggel töltötte el, hogy ennyire kiismerte és irányítani tudja a húgát, még akkor is, ha ezt csak ritka esetekben használta ki. Mint például most, mikor úgy érezte, Klausnak szüksége van valakire, aki megmenti Rebekah kérdésözönétől.
- Tehát, öcsém, akarsz beszélni róla? - foglalta el Elijah a lány helyét Klaus mellett.
- Kösz, hogy leráztad - biccentett inkább a fiú, és a bátyja kérését úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Ezzel elég világosan elárulta, hogy nem, nem akar beszélni róla.
- Nos, akkor csak üljünk itt, és emészd meg, akármi történt is - vont vállat Elijah, és fejét hátradöntötte, a kerítésnek támasztva, karjait felhúzott térdein nyugtatta.
Klaus meglepetten pislogott, de nem szólalt meg, csak csöndesen fürkészte a nyomokban fűcsomót tartalmazó földet, hátha attól könnyebb lesz. Mindketten mozdulatlanul ültek pár percig, aztán Elijah halkan megjegyezte:
- Tudod, Rebekah csak segíteni akart.
- Tudom - bólintott Klaus, de nem fűzött hozzá további kommentárt.
- Én is csak segíteni akarok. Nem foglak zaklatni, mert tudom, hogy azzal nem juthatok előbbre, de remélem, tisztában vagy vele, hogy szívesen meghallgatlak - próbált Klaus lelkére beszélni Elijah. - És a húgunkkal ellentétben én még tartom is a számat - fintorgott, de a mosoly megint ott bujkált a szája sarkában.
Mégsem haragudhattak egy kislányra, amiért sokat fecseg, hiszen mindenki azt csinálja annyi idősen. Örül, hogy már ki tudja fejezni magát, és megérti, miről beszélnek körülötte. Nem csak a szavakat, hanem magát a lényeget. És mindamellett, hogy ez felvillanyozza, szereti megmutatni, milyen jól tud másokat kihallgatni, információkat megjegyezni és továbbadni. Élvezetet érez, hiszen ha mond valami igazán fontosat, valami nagyon okosat, akkor a felnőttek figyelnek rá, meghallgatják, sőt, meg is dicsérik. Hasznosnak, ügyesnek érzi magát. Pedig ő csak figyelt. És ez az érzés nagyszerű.
- Nem tudom elmondani -csóválta a fejét Klaus. - Nem tudom, mert én sem értem. Vagyis... nem akarom érteni - próbálta megmagyarázni.
- Segíthetek - jelentette ki egyszerűen Elijah, és úgy tűnik, nem csak a húgát kezelte kitűnően, hanem öccsét is, ugyanis Klausnak a jelek szerint csupán erre az egy szóra volt szüksége, hogy elkezdjenek ömleni belőle a szavak.
- Apánk reggel átküldött Mansi nénihez segíteni - kezdte, és Elijah bólintott, hogy igen, ezt már tudja. - Én csináltam mindent, ahogy szoktam. És pont végeztem, hamarabb, mint máskor, és be akartam menni szólni, hogy már kész is vagyok. De mikor az ajtónál voltam, megláttam, hogy apánk már ott volt, és ez még fura volt csak, mert nem szokott ő is átjönni, de nem volt baj, csak én nem akartam bemenni, mert... - mesélte Klaus, de itt megakadt egy kicsit. Nem mondta ki, de Elijah anélkül is pontosan értette, hogy az öccse azért nem akart bemenni, mert Mikael valószínűleg nem bírta volna ki, hogy ne alázza meg a fiát, kedvenc hobbijának megfelelően. Nem meglepő, hogy Klaus nem kért belőle. - Szóval nem akartam bemenni, tehát ott álltam, és gondoltam, megvárom, hogy elmenjen. De nem ment el, sokáig ott volt, és furcsa hangokat is hallottam, és akkor belestem a résen az ajtó mellett, és... - Klaus itt kapkodva szedte a levegőt, szemébe valami zavart félelem költözött. - Apánk megpuszilta Mansi nénit. A száján, és nagyon, pont úgy, mint anyánkat szokta, és mást még nem láttam, hogy úgy puszilt volna meg. És meg is markolta Mansi néni mellét, aki ettől nyögött, mert biztos fájt neki. Amit el is hiszek, mert apánk keze elég kemény és erős - rándult meg az arca valami kellemetlen emléktől. - De nem tudom, miért csinálta. Viszont Mansi néni is fura, mert nem akarta, hogy abbahagyja, sőt, azt sóhajtozta, hogy ne tegye. Apánknak meg átkozottul jó hallása lehet, mert hirtelen odakapta a fejét, ahol én álltam, és még jó, hogy nem láthatott, mert így el tudtam futni, és elbújtam az ólban. Aztán mire előmerészkedtem, teljesen elzsibbadtak a lábaim, és apánk már szerencsére nem volt ott.
Elijah egyszer sem szakította félbe öccsét, viszont a történet előrehaladtával egyre jobban elfehéredett az arca, a végén már egészen ijesztően sápadt volt, és üveges tekintettel bámult Klausra.
- Aztán meg hazajöttem - fejezte be a kisfiú az események mesélését, és gyanakodva fürkészte bátyja arcát. Nem mondhatni, hogy mindennap látta volna, mint válik holtsápadttá az egyébként nagy önuralommal rendelkező Elijah arca. - Öhm, beteg vagy? - hajolt hozzá aggódva, ugyanis végül azt vonta le, hogy az ilyen arckifejezés után a hányás szokott jönni.
- Jól vagyok - nyugtatta meg Elijah, azonban az arca továbbra sem nyerte vissza színét. - Mondd csak, nem láttál vagy  hallottál bármi mást is? Mikor elköszöntél Mansi nénitől mondjuk? - érdeklődött feszülten.
- Nem hiszem. Vagy az számít, hogy a haját igazgatta, mert nagyon kócos lett? Azt hittem, csak sokat futkározott a házban, mert kergetett valami rágcsálót - ráncolta a homlokát Klaus. - Meg összetört egy kancsó is, biztos az asztalról esett le. Akkor lökhette le, mikor azt a valamit kergette. Ezen kívül nem volt más - rázta meg a fejét a fiú, és biztos volt benne, hogy ezzel nem mondott semmi érdekeset.
Ellenben Elijah arca ha lehet, még feldúltabb lett, és egészen vékony vonallá préselte össze a száját. Felpattant, mintha sürgősen menni készülne valahová, aztán visszarogyott Klaus mellé, és nagyon komoly arccal ránézett.
- Akkor most elmondom, mi történt ott ma, hogy megértsd - közölte komoran. - De azt akarom, hogy megígérd, senkinek sem szólsz róla, mert hatalmas bajba sodorhat.
Elijah hangja fagyos volt, de Klaust nem tudta megijeszteni. Hiszen végre megérti, mi a fene volt ez az egész! Nem merte megtörni a hangulatot azzal, hogy megszólal, így csak ünnepélyesen bólintott, és érezte, hogy ez most nagyon nagyfiús lesz.

Napjainkban:
Klaus utálkozva szakította meg az emléket. Még mindig elszomorította, sőt, mit elszomorította, ő nem szomorkodik semmin!.... Még mindig felháborította, hogy Mikael milyen magától értetődő természetességgel csalta meg anyjukat, és milyen rendszerességgel. Igaz, az anyjáért sem rajongott túlzottan, és a kor szokásai sem épp a hűséget vették az értékhierarchiájuk csúcsára, de azért ez sok volt. Főleg úgy, hogy gyerekfejjel kellett rádöbbenniük.
Aznap Elijah felnyitotta Klaus szemét, aki attól kezdve ha lehet, még jobban utálta Mikaelt, és soha többet nem tudott igazán udvarias lenni Mansival. Úgy érezte, az utolsó vékony burok is összetört, ami védte a valóság viharai közepén.
Akkor még nem tudta, mekkorát tévedett ezzel. Igenis volt még, amit szebb színben látott, mint ahogyan valójában volt. Nem tűnt még el minden fal, ami védte. És erre később kellett rádöbbennie, csalódások és fájdalmak árán.
De ezen már kár agyalni, azóta rég kiismerte a kegyetlen világot, és rájött, hogy képes túljárni az eszén. Egyetlen apró szabály volt: légy még kegyetlenebb, mint a világ, és nem érhet meglepetés. Te leszel a király. Ez mindig bejött, mióta csak bevezette az életében.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és felkelt a kanapéról, ahol az emlék érte, hogy töltsön magának egy italt.
Büszke volt magára, hihetetlenül és jogosan büszke. Azonnal átadta magát az emléknek, önuralommal elérte, hogy ő irányítsa azt, és mikor úgy érezte, eleget látott, ki tudott lépni belőle. Ez már önmagában megért egy whiskyt.
Ráadásul azt is gyanította, hogy ez az utóbbi darabka a múltjából arra akarta rávezetni, mekkora tapló Mikael. Nem mintha ezt nem tudta volna magától is, de jól jön egy ilyen részletes és érzékletes emlékeztető, mielőtt kinyírja azt a szemétládát. Így csak még nagyobb lesz az élvezet.
Lesétált a nappaliba, kezében az itallal, hogy megkérdezze Elijah-t, van-e már hír Mikaelről. Ugyanis a terv már nagy vonalakban körvonalazódott, de amíg nem kaptak további információkat, nem pontosíthatták a részleteket. Tehát vártak.
A lépcsőfordulóban összetalálkozott Kosnyekkel, és lehajolva megcirógatta a kiscica fültövét üdvözlés gyanánt. A macska elégedetten dorombolt, majd kapkodni kezdett Klaus nyaklánca után, aki csak vámpírreflexeinek köszönhette, hogy meg tudta menteni az antik ékszert az éles kis karmok elől. Felkapta a cicát a karjába, és továbbindult a nappali felé.
Ahol a bátyját találta Tamora társaságában.
- Helló - köszönt a kanapén beszélgető párosnak, mire a boszi összerezzent, és elpirulva felpattant, Elijah viszont meg sem moccant, nyilván hallotta közelíteni az öccsét.
- Szervusz, öcsém - biccentett, majd Tamora felé intett, és így szólt: - épp most tudtam meg, hogy Mikael a szomszéd kisvárosban van. Azt hiszem, ideje tökéletesíteni a tervet. Tamora szívesen segít - mosolyodott el.
- Hali! - intett az említett boszorkán is, és ekkor vette észre a cicáját Klaus karjában. - Jé, szia Kosnyek, már kerestelek - vidult fel az arca, és kinyújtotta karját a macska felé. Klaus átadta neki, a kis állat pedig azonnal hozzádörgölőzött a gazdijához. - Hiányoztál - gügyögte Tamora a cica arcába, majd simogatni kezdte a puha kis kedvencét, és visszahuppant a kanapéra, ezúttal kicsit messzebb Elijah-tól, amit mindkét ősi észrevett, de egyikük sem tette szóvá.
- Szóval, mit tudsz Mikeal-lel kapcsolatosan? - vetette bele magát Klaus az egyik fotelba, majd belekortyolt az italába.
- Hát, a környék összes városába ellátogattam barátokat szerezni, és megkértem őket, hogy figyeljenek, így egész kis hálóm alakult ki - mesélte kis büszkeséggel a hangjában Tamora. - Gondoltam, egy próbát megér. Aztán ma hajnalban jött egy sms-em, hogy innen délre egy jelentéktelen városkában szobát vett ki a helyi kocsmában.
Elijah elismerő pillantást vetett a boszira, Klaus pedig a gondolataiba merülve hallgatta.
- Nem tudom, milyen hamar nyomozza ki, hol vagytok, vagy hogy mennyi időre van szüksége előkészületekhez, de ha jól saccolom, nem maradt több, mint pár napunk - ráncolta a homlokát gondterhelten Tamora.
- Ez esetben itt az ideje megszervezni a védelmet és átbeszélni a tervet - jelentette ki eltökéltem Elijah, és várakozásteljesen a boszira nézett, akárcsak Klaus, de a lány nem vette a célzást. Aztán leesett neki.
- Basszus! - fakadt ki, és a combjára csapott. - Tudtam, hogy a nagy rohanásban elfelejtek valamit. Otthagytam az asztalomon a térképet, amin bejelöltük a helyeket, és mellette van a lista is a kódokkal, amiket az este szereztem meg. Bocsi, srácok - húzta össze magát bűnbánóan.
- Remek - fújt egyet Klaus, és nem volt túl lelkes, amiért az egyetlen igazi segítségük, egy boszi, ilyen szétszórt. Jók az esélyek.....
Ugyanakkor nem tudott szívből haragudni Tamorára. És ez egy kicsit bosszantotta, mert hozzá volt szokva, hogy senkivel sem kerül személyesebb kapcsolatba az alkalmazottai közül, különben nem tudná teljes átéléssel leordítani őket. Pont, mint az ilyen esetekben szükséges. De nem, így ez egyszerűen nem menne. Francba!
- Rendben, akkor addig nem tudunk tovább menni, amíg azok nincsenek nálunk - vonta le Elijah a következtetést, mire Tamorának kedve lett volna valami olyasmit morogni, hogy "Tényleg, Sherlock?", de nem tette, mert neki volt köszönhető a kialakult szituáció.
- Elijah, elhoznád őket légyszi a lakásomról? - kérte azonnal a boszi, mielőtt bárki bármi mást javasolhatott volna. Az ősi csak felvonta a szemöldökét, de természetesen felállt, és beleegyezően biccentett. - Itt van a pótkulcs, akár nálad is maradhat, hátha jól jön még - kotort elő Tamora a feneketlen táskájából vagy tucatnyi kacatot, amiknek egy részét Klaus be sem tudta azonosítani, mire végre előkerült az említett kulcs is.
Kosnyek a mozgolódást mindössze elégedetlen nyávogással honorálta, és lehuppant a földre gazdija öléből, hogy elkerülje a további konfrontációt a kemény kis tárgyakkal.
- Hol is vannak pontosan? - vette át Elijah a kulcsot, és gondosan az öltönye belső zsebébe csúsztatta.
- Bemész az ajtón, és jobb kéz fele van a háló-dolgozószoba-nappalim, nem tudod eltéveszteni - hadarta mosolyogva Tamora, és talán egy kicsit zavarba jött, amikor rájött, Elijah látni fogja a legszemélyesebb cuccait abban a csöppnyi kis lyukban. Igen, ráadásul egy lyukban lakik - még ha fényes is az a lyuk -, míg az ősi 'háza' valójában inkább villa vagy kúria. Na mindegy. Neki most muszáj valahogy elküldenie Elijah-t. - Az íróasztalt onnan fogod megismerni, hogy egy méretes halom alatt van, amit papírkupacok, gyertyák és mécsesek, néhány virág, tollak meg ceruzák tömkelege és néhány csokipapír alkotnak. Ne ijedj meg tőle, elvileg a legtetején van, ami kellhet - mosolygott fel biztatóan Tamora a férfira, aki bizonytalanul húzta össze a szemét.
- Másra is szükségünk van esetleg? - kérdezte Elijah, gondolván, ha már arra jár, egyúttal azt is elhozza.
- Nem hiszem, csak a papírok kellenek most - rázta a fejét Tamora. - Csak vigyázz, ne kavard fel nagyon Radagastot, mert félek, elég ingatag. Akármi is ejtette rajta a sebeket, mélyebbek a lekében, mint a testén - szikrázott fel a lány szeme keserű dühében. Utálta az állatkínzást.
- Radagast? A macska neve Radagast? - döbbent meg Klaus, és letette a poharat, amiből pont az imént hörpintette ki az utolsó korty whiskyt.
- Hát, nem tudom, mi volt eredetileg - vonogatta a vállát Tamora. - De miután nálam lakik egy darabig, valahogy csak hívnom kell, nem? Eleinte nem tudtam, hogy nevezzem el, de elég... fura egy macska, és nem is értem, miért nem ugrott be azonnal, hogy tiszta Radagast-os. Komolyan - bizonygatta nagy komolyan. Elijah elmosolyodott, és elindult az ajtó felé.
- El sem hiszem... Miféle név az, hogy Radagast? - csóválta a fejét elképedve Klaus.
- Sietek vissza! - búcsúzott Elijah, nem véve tudomást a névválasztásról folytatott eszmecsere által kiváltott elképedésben megragadva motyogó Klausról. - Öcsém, kérlek, légy udvarias és segítőkész, és szórakoztasd a hölgyet, amíg távol vagyok - intett Tamora felé, aki erre erősen elpirult, és félrepislogott.
- Jól van, Elijah, nem valami neveletlen paraszt vagyok, hogy magamtól ne tenném meg! - háborodott fel Klaus, és el is felejtette tovább firtatni a Radagastot, mint macskanevet. - Jó kezekben lesz a boszi! - kacsintott Tamorára, aki elnevette magát, és még mindig tiszta vörös volt.
- Oké, oké, értékelem, hogy ilyen figyelmesek vagytok, de talán a feladatra is koncentrálni kéne - tartotta fel a kezét a lány, és jelentőségteljesen Elijah szemeibe nézett. Aztán úgy maradt pár pillanatig. Klausnak fogalma sem volt, mi folyik le köztük a néma szempárbaj alatt, de végül egyszerre kapták el a pillantásukat. Ez érdekes, jó lesz figyelni!
Elijah hátat fordított és kiment a szobából, Klaus pedig épp felállt, és szóra nyitotta a száját, mikor Tamora a fejéhez kapott, és a homlokára csapva felkiáltott:
- Elijah! Várj! - szaladt ki az ajtóhoz, ahonnan az ősi meglepetten fordult vissza feléjük. -  Majd elfelejtettem! A kapukód 96#0501. És az első emeleten az ötös számú lakás - mosolygott Tamora, és kicsit idiótának érezte magát, hogy nyugodt szívvel elengedte volna a férfit egy eléggé szükséges infó nélkül. Mondjuk tény, hogy annak sem jutott eszébe rákérdezni.
Az ősi bólintott, és minden további nélkül kilépett a hideg, szúrósan hideg levegőre, majd becsukta az ajtót, aminek hangja erős visszhangot vert a falakon. Mikor az irreálisan hangos ajtócsapódás rezgései elültek, Tamora Klaus felé fordult, és kedvesen mosolyogva, de komoly tekintettel megszólalt:
- Szóval, most, hogy megszabadultunk a bátyádtól, mesélj nekem az emlékekről!

A férfi pár másodperc tátott szájjal döbbenten bambulás után elnevette magát. Gyakorlatilag hahotázott, és csak miután jól kiélvezte a helyzetet, pacsira nyújtotta a kezét. Tamora lepacsizott vele, és elégedetten elmosolyodott.
- Most komolyan csak ezért üldözted el Elijah-t? - vonta kérdőre Klaus, és elindult a lépcsőn, fel a szobájába.
- Neem, dehogyis! - játszotta a sértett felháborodást Tamora. - Amúgy tényleg nem - komolyodott el. - Sosem hazudok, maximum füllentek - kacsintott. - De a bátyádnak mindig is igazat mondtam, nem is tudnék hazudni - jelentette ki határozottan. - Ugyanakkor tudtam, hogy ha itt van, akkor hallaná, hogy erről beszélgetünk, és te nem tudnál teljesen megnyílni. Tehát orvosoltam a problémát - vont vállat, mintha nem épp az imént rakta volna ki a világ valószínűleg második legöregebb lényét - szorosan véve Elijah nem ember - a saját házából egy ügyes kis trükkel.
- Nos, köszönöm az előrelátásodat, és hogy gondoskodtál a nyugalmamról - hajtott fejet Klaus, szándékosan eltúlozva a dolog jelentőségét.
- Ne komolytalankodj, nem azért ügyeskedtem ennyit! - legyintette meg a kézfejével Tamora a férfi mellkasát, aki erre rávigyorgott az amúgy is csupa-mosoly boszira, és előreengedte a szobája ajtajában.
Miután hellyel kínálta, mint egy igazi úriemberhez illik, csak hogy a bátyja kérésének is eleget tegyen - nem ám azért, mert magától értetődőnek tartotta az udvariasságot egy ilyen esetben - , szótlanul nézte a lányt, és valahogy nem akaródzott elkezdenie beszélni. Különben is, mit mondjon? Mi az, ami elég fontos ahhoz, hogy Tamora tudjon róla, és segíthessen ezáltal?
- Sikerült már megfogadnod a tanácsomat? - törte meg Tamora a csendet, és próbált bizalmat sugározni Klaus felé. Tudta, hogy nem egyszerű most neki, hiszen valószínűleg évszázadok óta nem nyitott rést a maga köré épített falakon, ha egyáltalán valaha megtette.
- Igen, az utóbbi két alkalommal átengedtem magam az emlékeknek - válaszolt az ősi, és nem tudta megállni, hogy ne hangozzon legalább egy kicsit dicsekvésnek. Tamora arcán felragyogott egy újabb őszinte mosoly.
- Ez szuper! - lelkendezett, és előrehajolva, izgatottan közelebb húzódott a kanapén az ágyhoz, aminek a szélén Klaus ücsörgött. - Éés? - érdeklődött.
- Hát, mentálisan teljesen fájdalommentes volt, és akkor léphettem ki, mikor akartam, miután a lényeget láttam - ismerte el a férfi, mire a lány tovább mosolygott, látszólag elégedetten. - És asszem azt is kezdem érteni, mire mennek ki az emlékek.
- Na, és mire? - faggatta Tamora, miközben biztatóan bólogatott.
- Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy az Elijah-val kapcsolatos részek azt hivatottak mutatni, hogy... izé, szóval hogy jó párost alkotunk vele - vallotta be kelletlenül Klaus, szándékosan elkerülve a 'szükségem van rá' használatát. - De azt már felfogtam, szóval az utóbbi valami új volt, noha Elijah megint benne volt.
- Elmeséled, miket álmodtál? - kérte Tamora, és mikor látta a bizonytalanságot Klaus szemében, kinyúlt, és előredőlve megfogta a férfi kezét, hogy erőt és biztatást adjon neki, megszorítva azt.
- Az elsőben az jött vissza, mikor először láttunk lovakat Elijah-val. Nekem rögtön bejöttek, de a bratyó eleinte parázott tőlük. Aztán kiderült, hogy valahol igaza volt, mert miután tanúi voltunk két példány párzásának - noha akkor még fogalmunk sem volt, mi is történt ott a mezőn - , egy ló, akit Bogyónak hívtak, csúnyán odakapott neki, szerencse, hogy nem harapta le a fél kezét - mesélte Klaus, és egyre kevésbé érezte kínosnak, hogy erről kell beszélnie. Hiszen ezek csak a gyerekkorában megtörtént események, semmi mélység. Tamora arca szánakozva megfeszült, és sajnálta a kis Elijah-t, így látatlanban is. - Emlékszem, utána hónapokba telt, mire teljesen begyógyult a seb - nosztalgiázott Klaus, majd áttért a következő rohamra:
- A másodikban rajtakaptam Mikaelt, amint anyánkat csalja, igaz, a lényeget nem láttam, szóval csak feldúlt voltam, meg zavart, de nem dühös. Az később jött. Szóval tanúja voltam egy nem az én szememnek való jelenetnek, aztán hazamentem, Rebekah megpróbált kifaggatni, mi történt, mert látta rajtam, hogy valami nem oké, de Elijah épp időben mentett ki, és utána felvilágosított, hogy az a szemét állat mit tett valójában - foglalta össze a lehető legrövidebben Klaus. - Ennek gondolom az a lényege, hogy Mikael egy kibaszott pöcs, és ez egy jó emlékeztető, pont mielőtt kinyírnánk.
Tamora mindeddig figyelmesen, érdeklődve hallgatta, de most kénytelen volt közbevágni:
- Meg sem fordult a fejedben, hogy a második esetleg mást akar a tudtodra adni? - vetette fel kétkedve. - Tudod, azt hiszem, nem a gyűlöletre játszanak rá az emlékek - jegyezte meg.
- Igazad van, szerintem sem a gyűlöletre - ismerte el Klaus. - Szerintem a családommal való viszonyomra, és ebbe bőven belefér a gyűlölet is, ha Mikaelről van szó. Még ha nem is tekintem a családtagomnak. - közölte, és a boszi elkeseredett fejrázásba kezdett.
- Nemár! Nyilvánvaló, hogy a Rebekah-val való kapcsolatodra mutatott rá. Még csak kislány volt, de már ismert eléggé, hogy tudja, baj van, kíváncsi volt mi az, és ha jól sejtem, teljes szívével segíteni akart neked - mutatott rá Tamora a dolgokra egy egészen más szemszögből.
Klaus már készült mindent tagadni, de meggondolta magát. Pont az volt a lényeg, hogy most őszintének kell lennie, és nyitottnak. Hát jó. Viszont ez esetben be kell engednie azt is az életébe, hogy a húga is szereti őt és törődik vele. És sajnos ez a két érzelem általában kölcsönös.Nála legalábbis. Ennek az elfogadásán még dolgoznia kell később, ha egyáltalán képes lesz rá.
- Jó, és tegyük fel, hogy megértettem, arra megy ki az egész, hogy tönkretegyen valaki érzelmileg - közölte Klaus. Tamora csúnya pillantására kicsit másképp fogalmazva folytatta. - Tehát arra megy ki az egész, hogy rájöjjek a család fontosságára, vagy ilyesmi. Akkor ezek most megszűnnek végre? - tette fel a legfontosabb kérdést reménykedve.
- Passz - vont vállat a boszi. - De szerintem ha egyelőre abba nem is maradnak, hiszen ne feledjük, nem elég a gyógyulás útjára térni, rajta is kell maradni, biztos kevesebb lesz belőlük - nyugtatta meg Klaust. Aki ettől azért nem tűnt kellőképp nyugodtnak és boldognak.
- Végül is - vont vállat Klaus kihúzva magát. - Ez már azért valamiféle siker - szögezte le.
- Valóban - bólintott Tamora, és mosolyogva, hirtelen indíttatásból megölelte Klaust. - Büszke vagyok rád! - veregette hátba, amitől a férfi erősen friendzone-olva érezte magát, és hálás volt ezért, mert egy pillanatra már kezdte összezavarni a lány illata, közelsége, mellkasának nyomódó mellei..... De ezzel megtört a pillanat varázsa, ami rendben is volt, ugyanis Klaus NEM vágyott kapcsolatra, Tamora meg nem tűnhet el az életéből másnap reggelre egy egyéjszakás kaland után, hiszen együtt dolgoztak. Ráadásul alkalmazottakkal soha nem kezdett. Kivéve, mikor igen.
- Whiskyt? - kínálta itallal inkább a lányt, miután kiváltak az ölelésből. Neki személy szerint igenis szüksége volt egy pohárkára.
- Köszi, elfogadom - mosolygott a lány, és visszaült a kanapéra, ahonnan valamikor az ágyra került. Klaus észre sem vette, mikor.
Miután odaadta a bíborszínű itallal töltött kristálypoharat, a férfi visszaült az ágy szélére, és belekortyolt a saját whiskyjébe. Még csak dél lesz, de már a másodikat issza. Szerencse, hogy hozzá van szokva.
- Az jutott eszembe, hogy legközelebb megpróbálhatnád mondjuk magadtól előhívni valamelyik emlékedet, hátha úgy nagyobb kontrollt szerzel felette - javasolta Tamora, mire Klaus azonnal és hevesen reagálva rávágta a határozott 'nem!'-et. A boszi számított erre, de nem adta fel, és az ősi perceken belül megadta magát.
- Jó, jó, oké, megpróbálom - adta be a derekát, és körbenézett a szobában, hátha megakad valamin a  szeme, amiről felidézhet egy emléket. Nem járt sikerrel. Tanácstalanul  keresgélt az agyában, de semmi.
Ekkor meghallotta, hogy Elijah megérkezett, noha Tamora emberi füle még nem érzékelhette. Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy ez a kíséret most csúszik kicsit, és megszólalt:
- Hazaért a bátyám.
Amint kimondta, már nyílt is a nagy bejárati ajtó, ők pedig elindultak Elijah elé, és már a lépcső tetején voltak, mire döngve bezárult az ajtó.
- Gyors voltál - jegyezte meg Tamora, és Klaus tudta, hogy nem örül, amiért nem sikerült továbbhaladniuk az emlékfelidézés terén. Ő kivételesen örült a bátyjának.
- Sziasztok - köszönt a férfi, mikor leértek mellé, és átnyújtott a boszorkánynak egy köteg lapot és térképet. - Remélem, minden itt van.
- Úgy látom, igen - futotta át a papírokat Tamora, és hálás mosolyt villantott Elijah-ra. - Köszi! Minden simán ment?
- Természetesen. Még a macskát sem izgatta fel a jelenlétem, valójában oda se bagózott - jegyezte meg a férfi.
- Akkor jó - bólintott a lány, és besétált a nappaliba, szétterítve az asztalon a papírokat. - Gyertek, álljunk neki, mert ha így folytatjuk, megöregszek, mire kész leszünk. És nem akarok a megöregedett Gandalf lenni két totál fiatal Galadriel mellett, nagyon hülyén érezném magam - térdelt le a cuccok mellé.
A két ősi csak nézte, és mindketten úgy meredtek rá, mintha megőrült volna. Tamora felnézett, és a két értetlen pasi láttán nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, mikor leesett neki, miért nem vették az utalást.
- Először Radagast, most meg ez.... ti nem láttátok nemhogy a Hobbitot, de A Gyűrűk Urát sem, mi?! - rökönyödött meg a lány.
- Hé, én láttam A Gyűrűk Urát! - tiltakozott Klaus, Elijah viszont csak a vállát vonogatta. - Gandalf neve még ismerős is volt - morogta a fiatalabb testvér.
- Ha ezt túléljük, megnézetem veletek az összes alapfilmet, őskövületek -ígérte Tamora. - És ezt vehetitek fenyegetésnek! - figyelmeztette őket.
- Először túl kell élnünk - lépett közelebb Elijah, és rövid hezitálás után letelepedett a lány mellé a földre, hiszen onnan könnyebben elérték az alacsony asztalt, és jobban átlátták, ami rajta volt. Klaus is csatlakozott a másik oldalról, és kivett egy térképet a lapok közül.
- Szóval, hová melyik kódok érvényesek? - fordult Tamora felé, és ezzel megindult a hosszú-hosszú, alapos átbeszélése és egyeztetése a tervnek. Komolyan kellett venniük, hisz az életük múlt rajta. És most már Tamorát teljesen is belekeverték.

Köszönöm mindenkinek, aki olvassa. Külön azoknak, akik kritikára is méltatják. ;) Lassan kezdenek valóban elindulni az események, azt hiszem, sokan várják már, hogy történjen valami, de eddig nem lett volna megalapozott. Most viszont: show time! :D

Összetörve - 17. rész

El is érkeztünk az utolsó előtti Összetörve fejezethez, így a szünet végére! Ráadásul ez lesz az utolsó olyan fejezet, ami Damon tolmácsolásában íródott, mert a befejező rész Elena szemszögéből lesz majd olvasható. Kicsit kaotikus lett, azt hiszem, de minden benne van, aminek benne kell lennie.
Ezúttal is választottam egy dal, mégpedig Adele egyik nagyon szép számát, a One and Only-t.
Jó szórakozást kívánok, és arra kérlek titeket, hogy ne utáljatok meg nagyon olvasás közben!

XVII. fejezet - Búcsú

Damon 

You've been on my mind
I grow fonder every day,
Lose myself in time
Just thinking of your face
God only knows
Why it's taken me so long
To let my doubts go
You're the only one that I want

I don't know why I'm scared, I've been here before
Every feeling, every word, I've imagined it all,
You never know if you never try
To forgive your past and simply be mine

Ajtócsapódás hallatszott, ahogy Elena bevágta maga mögött a konyha ajtaját. Én lélekszakadva rohantam utána, remélve, hogy meg tudom állítani.

- Elena, az Isten szerelmére, állj meg! Hallod? - kiáltottam, ő azonban úgy tetszett, elengedi füle mellett a szólongatásomat. Már a hallban járt, amikor utolértem. - Miért nem hallgatsz meg? - kérdeztem zihálva, megragadva a karját.

- Ne, Damon, hagyj elmenni - kérlelt, kiszabadulva a szorításomból. Vörös, duzzadt szemei feltűnően árulkodtak arról, hogy sírt.

- De mi van akkor, ha én nem akarlak elengedni? Miért nem beszéljük meg inkább, miért nem találunk egy megoldást ahelyett, hogy így elmenekülsz tőlem. 

- Ezen már nincs mit megbeszélni - rázta meg a fejét Elena, a kezében lévő bőröndöt fixírozva. - Amikor mindent megtettem, hogy megmentsem a kapcsolatunkat, te ellöktél magadtól. Én nem tudok így élni, nem csak azért, mert belefáradtam abba, hogy minden éjjel könnyekkel ringassam álomba magamat, hanem azért is, mert hiába adom neked az összes szeretetemet, te képtelen vagy viszonozni, és lassan már úgy érzem, hogy már meg sem próbálod. Mindkettőnknek úgy lesz a jobb, ha különválnak az útjaink - mondta, majd elindult az ajtó felé. - Majd visszajövök a többi cuccomért.

- Elena, ne menj el, kérlek, ne tedd ezt velem! - könyörögtem, elállva az útját. - Nélküled semmi se vagyok, nincs életem, nincs nyugalmam, ha te nem vagy....nem tudnálak elveszíteni.

- Már elveszítettél, Damon - felelte halkan Elena, ahogy egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán. - És ameddig nem leszel képes szeretni, el fogsz veszíteni mindenkit - búcsúzott, és játszi könnyedséggel tolta el megfagyott testemet az útból. Aztán kiment az ajtón, soha nem nézve vissza és elhagyott engem...örökre.

- Ne, Elena, ne! - kiáltottam fel, újfent verejtékben úszva ülve fel az ágyban. Az eddigi boldog, békés, szeretettel körülvett álmok egy csapásra rémséges víziókká változtak. Olyan érzés volt, mintha megfulladtam volna, mintha az összes levegőt kiszivattyúzták volna a tüdőmből. A látomás, ahogy Elena kisétál az életemből, újra és újra lejátszódott az immár nyitott szemeim előtt. Rettenetes volt, nemcsak látni, ahogy ez a földöntúli jóság maga mögött hagy engem és az elcseszett életemet, hanem érezni mindazt, ami az álombeli énem lelkében játszódott le, elég letaglózó volt ahhoz, hogy alapjaiban rázza meg a testemet. Nem, nem...ő nem mehetett el, mondogattam magamnak.
Reflexszerűen az ágy jobb széle felé kaptam, ahol Elena szokott aludni, remélve, hogy kezem az ő puha testét érinti majd. Azonban ahelyett, hogy egy csendes szuszogó Elenát találtam volna, tekintetem szétzilált, kihűlt ágyneműre esett. Ő sehol sem volt. Egyetlen pillanat erejéig magáévá tett a pánik, azt sugallva, hogy az az mégis álom túlságosan valóságos volt a maga tragédiájával együtt, de aztán észrevettem, hogy a hálószoba ajtaja résnyire nyitva van, amiből arra következtettem, hogy Elena nem ment sehová, vagyis nem messzebb a szomszéd szobánál. Vettem egy nyugtató, mély levegőt, ezzel késztetve a hevesen dobogó szívemet, hogy most már visszavehet a tempóból. Miután az befejezte kísérletét, hogy kitörjön a mellkasomból, én magam is kimásztam az ágyból, útközben felkapva a nadrágomat, amelyet még az éjszaka folyamán hagytam a földön, és Elena keresésére indultam. Legnagyobb meglepetésemre vettem észre azt, amit az elsötétített hálószobában nem láthattam: a pirkadat első halovány jeleit az éjsötét égbolton. Tehát még csak hajnal van, állapítottam meg, és a megerősítés meg is érkezett a telefonom kijelzőjének személyében, amely reggel fél hatot mutatott. Ekkor éreztem meg először a csípős, mégis gyönge hajnali szellő első, cirógató fuvallatát, ahogyan belekapott a hajamba, összeborzolva pár tincset. Ahogy elindultam az erkély irányában, ahol Elenát véltem megtalálni, még játszadozott egy kicsit hajammal, aztán el is halt.

Ő odakint állt, a fehér szállodai köntösbe burkolva, nekem háttal, a korlátra támaszkodva. Még így is, hogy az arcát nem láthattam, könnyen kivettem a testbeszédéből, hogy nem véletlenül bámul a messzeségbe, a rózsaszín álruhát öltött horizont legtávolabbi pontja felé. Halkan mögé léptem, és gyengéden átöletem, átfonva a derekát a karjaimmal.
- Korán van - suttogtam a fülébe.
- Tudom - sóhajtott fel, kicsit mocorogva az ölelésemben.
- Nem tudtál aludni? - kérdeztem, miközben fejemet a vállára hajtottam, mire ő csak bólintott. Néhány másodperc erejéig így maradtunk, csöndben kémlelve a világosodó égboltot, egészen addig, amíg a testében áramló feszültség már nekem is sokká vált. - Mi baj van, Elena? - tudakoltam, miután magam felé fordítottam őt.
- Semmi, igazán semmi - motyogta válaszul, feltűnően kerülve a pillantásomat, azonban engem ilyen könnyen nem lehetett lerázni. Egyik ujjammal óvatosan az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- Mi történt? - ismételtem, miközben egy hajtincset, amely az arcába hullott, visszasimítottam a füle mögé.
- Pár perccel ezelőtt felhívott a nagynéném, Jenna - árulta el végül. - És azt mondta, hogy tegnapelőtt megérkezett a levél, amelyben tudatják velem az ösztöndíjra beküldött pályázatok elbírálásának eredményét. - Szeme szomorkás csillogásából rögtön tudtam, mi áll fájdalmas arckifejezése mögött. Hát mégsem sikerült valóra váltani az álmot, amelyért olyan hosszú ideje küzdött.
- És ki is bontotta?
- Nem, nem tette - rázta meg a fejét Elena. - Abban a pillanatban, hogy kézbe vette, feladta postán és elküldte Rómába.
- Honnan tudta, hogy pontosan hová küldje? - érdeklődtem.
- Még régebben megemlítettem, hogy melyik hotelben szálltam meg, onnan pedig már nem volt nehéz kideríteni a címet - magyarázta.
- De akkor még van remény, nemde? - feleltem, de ő megint csak a fejét csóválta.
- Nem, nincs.
- Ezt mégis miből gondolod, ha senki sem olvasta el a levelet? - értetlenkedtem. Elena szomorkásan elmosolyodott, végighúzva ujját a mellkasomon.
- Emlékszel, amikor végzősként arra vártál, vajon melyik egyetemre vettek föl? - kérdezte. - Annyira előttem van, amikor minden reggel izgatottan néztem bele a postaládába, várva egy nagy, fehér borítékot, amelyben arról értesítenek, hogy felvettek...
- A nagy boríték - bólintottam. - Ha kis borítékot kapott valaki, azt nem vették fel.
- Pontosan - erősített meg Elena. - És amikor megkérdeztem Jennát, milyen méretei voltak a borítéknak, akkor azt mondta, hogy egy kicsi volt, mint amilyen egy átlagos boríték lenni szokott. Ez pedig csak egyet jelenthet... - sóhajtott fel.
- Elena, azért mert nem nagy borítékot kaptál, az nem jelenti azt, hogy nem sikerült!
- Eddig mindig nagy borítékot kaptam - vetette ellen. - Valahányszor lezárult egy kör, és én tovább jutottam, mindig egy nagy borítékban volt a levél. Kivéve most.
- Én...én annyira sajnálom.... - viszonoztam, újból magamhoz ölelve őt, sejtve, hogy most szüksége van a támogatásomra. Volt róla elképzelésem, milyen lehet átélni, ha egy régóta dédelgetett álom egyszeriben szertefoszlik a keze között.
- Persze, igazából erre számítottam - motyogta Elena a nyakamnak. - Azok után, hogy egy irkafirkát küldtem be az utolsó fordulóra, már nem voltak elvárásaim. Mégis...valamiért nem tudtam elengedni az utolsó reménysugarat. - Fogalmam sem volt, milyen vigasztaló szó lehetne gyógyír erre a fájdalomra, csak azt tudtam, hogy valamivel enyhítenem kell az elkeseredését.
- Hé...Ez még korántsem jelenti azt, hogy fel kell adnod az álmaidat. Mindez csupán egy akadály, amit le kell küzdeni ahhoz, hogy a végén elérd a célodat. Mindemellett pedig kizártnak tartom, hogy egy ilyen tehetség írásai fölött csak úgy átsiklana a hozzáértők tekintete. Eljön még a te időd, Elena, és akkor már úgy fogsz visszaemlékezni erre a napra, mint egy erőforrásra, ami arra ösztönzött, hogy ne add fel. - Biztatásul megengedtem magamnak egy egész halovány mosolyt, amely a szájam szélében bújt meg. Elena pedig visszamosolygott, az öröm szikráit gyújtva meg bennem, még akkor is, ha túl melankolikus volt ahhoz, hogy boldognak látszódjon, de jóval több volt, mint a semmi. Biztos volt bennem, hogy túl fog jutni ezen, és ha megadja nekem a lehetőséget, én ott leszek mellette, hogy segítsek neki.
- Köszönöm - felelte, hálásan szorongatva a kezem, és akármennyire is próbáltam figyelmen kívül hagyni a szemében fénylő, furcsa csillogást, amelyet először nem tudtam hová tenni. Aztán, ahogy elvesztem olvadt csokoládénak tűnő tekintetében, amely olyan forróságot sugárzott felém, felismertem azt az érzelmet, amelytől titkon úgy rettegtem: a szerelmet. Mégis, az az érzés, amely az én elmémben mint a legsötétebb gonosz, a lelketlen gyilkos jelent meg, az ő tekintetében olyan gyönyörűnek, olyan valódinak, szépnek és csodálatosnak tetszett, hogy egyetlen felemelő másodpercig képes voltam elhinni, hogy tényleg létezik. Addig a szempillantásnyi ideig hittem a boldogságban, a gondtalan életben, a mesebeli tökéletességben...és igen, hittem a szerelemben, ami tönkretette a múltam, a jelenem, a jövőm...abban a szerelemben, amely porrá zúzta az életemet. De aztán újból megérintett a valóság szelleme, és én visszarázódtam a megszokott tudatállapotomba, és ahogy megint belenéztem Elena szemébe, ezúttal fájdalmat éreztem. Csak bámultam rá, és megpróbáltam megérteni, mit látok, értelmezni azt a bizonyos érzés letagadhatatlanul ott ragyogott gyönyörű szemeiben. Hihetetlen volt belegondolni, hogy két ennyire különböző ember miként is képes ilyen isteni szinkronban megférni egymás karjaiban.
Mindkettőnket a szerelem tört össze, és mindkettőnk csalódása alapjaiban forgatta fel az addig megszokott világunkat, mégis, amíg engem teljesen legyalult a szerelem dühös kegyetlensége, addig őt megerősítette. Elena hitt abban, hogy mindezek után is van esély arra, hogy egyszer megtaláljuk azt, akit mellénk rendeltek az égiek, és olyan szenvedéllyel, olyan naiv odaadással dédelgette a szerelem gondolatát, mintha egyike lenne a sors kegyeltjeinek. Én, ezzel ellentétben, gyökerestül téptem ki a szerelem mérges gyomjait a szívemből, amelyek mérgezték a lelkemet, és megfogadtam, hogy soha többé nem esem bele ennek a csalfa érzésnek a jól kitervelt csapdájába, és ezzel együtt egy életre letéptem magamról a béklyókat, amelyekkel a régi életem szenvedéseihez voltam láncolva. Meg akartam őrizni azt a néhány, aprócska szilánkot, ami megmaradt a szívemből, és oltalmazni őket, hogy még élni tudjak. Az édesanyámat is tönkretette a szerelem, ugyanúgy ízeire tépte őt, mint ahogy engem is, és nem engedhettem, hogy ez az átok továbbszálljon az én gyermekeimre is. Rosszabb volt ez, mint bármilyen gyilkos kór, mert azokra a betegségekre, amelyek annyi ember életét követelték már, a fejlődő tudomány előbb-utóbb megtalálja az ellenszert, míg a szív sebeire, amelyeket a szerelem ejtett mérgezett tőrével, nincsen gyógyír.
És ott állt velem szemben Elena, ujjait összefűzve az enyéimmel, és tekintete sugárzott a szeretettől amit irántam érzett, a férfiért, aki sosem fogja megérdemelni. Újabb ármánykodása ez az aljas érzelemnek: újból belehajszolja ezt a szerencsétlen, jóságos földi angyalt egy olyan helyzetbe, ahol megint csak meg fog sérülni, mindezt azért, mert én nem vagyok képes viszontszeretni őt. Íme, ez az én életem súlyos keresztje: a jégszív, amellyel összetöröm az egyetlen olyan élő embert, aki képes arra, hogy az én elcseszett személyiségemmel, mocskos múltammal és kilátástalan jövőmmel együtt is szeressen.
- Damon, minden rendben? - rántott vissza hirtelen az itt és mostba Elena halk hangja.
- Igen, igen, persze - ráztam meg a fejem, mintha ezzel tudnám elűzni belőle a gondolatot. - Csak elgondolkodtam. - Ő némán bólintott, majd lassan kibontakozott az ölelésemből.
- Átöltözöm - mondta, mielőtt visszament volna a szobába, magamra hagyva így engem, egyedül a kavargó gondolataimmal és és a rózsaszín pirkadattal, amely egyszeriben új színt kölcsönzött a sötét városnak, ahogy a hajnal képében szépen, lassan legyőzte az éjszaka túlerejét.

I dare you to let me be your, your one and only
Promise I'm worthy to hold in your arms
So come on and give me the chance
To prove that I'm the one who can
Walk that mile until the end starts

XOXO

Amikor Elena először említette meg a reggelinél, hogy találkozni fog Stefannal, majdnem felrobbantam, mert egészen addig abban a hitben éltem, hogy vége van az afférnak az öcsémmel. Természetesen megint melléfogtam. Már ott tartottam, hogy az étterem kellős közepén, egy csomó ember szeme és füle hallatára üvölteni fog, ő, mintha megérezte volna a vihar közeledtét, nyugtatóan megragadta a kezemet, amely ökölbe szorulva feküdt a tányéron.
- Nem akarok tőle semmit - közölte. - Mindössze hajlandó vagyok végighallgatni, különben sosem tudnék megszabadulni tőle. Hidd el, hogy az nem megoldás, ha újra és újra lerázom magamról, mert akkor egyre kétségbeesettebbé, azzal együtt pedig eggyel agresszívebbé válna. - Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy Elena lassan kibontsa a még mindig ökölbe szorult kezemet. Mélyet lélegeztem, és az oxigén némiképp kitisztította a fejem, de a tehetetlen düh egy része továbbra is ott keringett az ereimben.
- Egyszerűen nem bírom megérteni, hogyan vagy képes egyáltalán hozzászólni egy olyan emberhez, aki kezet mert emelni rád - sziszegtem, miközben szabad kezemmel egyenletesen masszíroztam az orrnyergemet.
- Csupán tíz percről van szó. Ne gondold azt, hogy szívesen teszem, csak szeretném minél hamarabb eltüntetni az életemből, és őt ismerve ezt csak akkor tehetem meg, ha most megadom neki a lehetőséget, hogy magyarázkodhasson egy kicsit. - Vetettem rá egy kissé hitetlen pillantást, de aztán inkább ráhagytam a dolgot. Úgysem fogom hagyni, hogy az öcsikém miatt akár egyetlen szál haja is meggörbüljön.
- Rendben van - sóhajtottam megadóan. - Viszont én is veled jövök.
- Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet - ellenkezett Elena. - Csak rontaná a helyzetet, ha te is ott lennél.
- Mit vársz tőlem, Elena? - csattantam fel. - Azt akarod, hogy végignézzem, hogy megint megver, ha nemet mondasz neki?
- Damon, csendesebben - szólt rám Elena. - Elég kellemetlen az igazság, és nem igazán volna ínyemre, ha az egész étterem tudomást szerezne róla.
- Bocsánat - motyogtam. - Akkor sem vagyok hajlandó, hogy kettesben maradj vele.
- Majd leülünk a bárban, ott lesz elég ember körülöttünk ahhoz, hogy ne történjen semmi baj. - Habár egyáltalán nem volt meggyőzve, mégis rábólintottam az ötletre.
- Ígérd meg, hogy vigyázol vele.
- Megígérem - válaszolta ő, és még egyszer megszorította a kezem, majd felállt és elindult a gyümölcslevek felé. És akkor már tudtam, hogy valami történni fog.

XOXO

"És ameddig nem leszel képes szeretni, el fogsz veszíteni mindenkit" - zengtek a fülemben újra és újra Elena szavai, amelyeket nem bírtam kiverni a fejemből. Olyan valóságos álom volt, nemcsak a szituáció, hanem ez a tíz szó is, amelyek elhagyták Elena száját, s amik ahogy egy mondatot formáltak, sokkal félelmetesebb jelentést kaptak.

- Még egy Bourbont - mordultam rá a szolgálatkész csaposra, aki a sokadik felszólításomat teljesítve töltötte tele a poharamat. Nem láttam más kiutat az álmom okozta melankóliából, mint az alkoholt, az én örök bajtársamat. Amikor újra a számhoz emeltem a poharam, lopva a bárszekrények alatt található, hosszúkás tükörbe pillantottam, éppen csak annyira, hogy észrevehessem Elenát, aki nem sokkal mögöttem, egy fotelban ült Stefannal szemben. Már húsz percre ott ültek, holott Elena sziklaszilárdan állította, hogy a nemkívánatos találka nem nyúlik hosszabbra tíz percnél. Látni véltem, ahogy Elena engem keres a tekintetével, majd amikor észrevett, el is fordította a fejét. A nyavalyába, gondoltam, csak hallanám, mit beszélnek.

Előredőltem a bárpulton, és a kezeimbe temettem az arcomat. Utáltam tétlenül ülni, ölbe tett kézzel, amíg a pszichopata öcsém ki tudja, mivel próbálja meg elszédíteni. Idegesen csaptam le a pultra az üvegpoharat, ami táncolni kezdett talpának élén, egész addig, amíg meg nem találta a megfelelő egyensúlyt, amellyel végül megállt egy helyben. Előhúztam a zsebemből három tíz eurós bankjegyet és odacsúsztattam a pultosnak. Legalább neki szereztem egy jó napot, mivel nagyjából kétszer annyit adtam neki, mint amennyit a számla mutatott volna. Energikusan pattantam fel, és felrúgva az ígéretemet elindultam a furcsa pár felé. Szerencsémre ezúttal egyikük sem vett észre, ezért nyugodtan megálltam az egyik oszlop mögött, amely tökéletesen eltakarta a testem, és belehallgattam a beszélgetésükbe.

- Sajnálom, hogy hazudtam a bátyámról - hallottam meg Stefan hangját. - De meg kell értened, hogy soha nem volt jó a kapcsolatunk.  

- Úgy állítottad be, mint egy komplett szörnyeteget! - válaszolta felháborodottan Elena. Elvigyorodtam a büszkeségtől. Hát a kislány csak kiáll mellettem!

- Mert az is! Soha senkit nem szeretett magán és az anyján kívül, aki majdnem húsz éve meghalt. Vagy azt gondolod, hogy téged szeret? - Elena hallgatása ezúttal sok mindent elárult. Stefan megtalálta a gyenge pontját, a sarkát, ahol sebet lehet ejteni rajta. Már érezni véltem a gombócot a torkomban.

- Katherine-t is szerette - jegyezte meg Elena csendesen.

- Nem, sosem érzett valódi szerelmet iránta. És Katherine sem szerette őt sosem.

- Ezt mégis honnan tudod? - Összeráncoltam a homlokomat, azon agyalva, vajon Stefan honnan a fenéből tudta mindezt...mert hogy tőlem nem, az biztos.

- Katherine-től - viszonozta a öcsém, mintha ez magától értetődő lenne. Katherine? MICSODA?! - Tudod, ő és én...mi... - Azt hittem, menten elájulok. Olyan erősen kapaszkodtam meg a mellettem álló asztal sarkába, hogy attól féltem, letörök belőle egy darabot. Végül erőtlenül rogytam le egy székbe, még mindig zihálva a felismerés elsöprő tudatával.
Sosem gondoltam volna, hogy Katherine lesz a következő dolog, amelyet az öcsém elvesz tőlem. Pedig számára ez sem volt több puszta skalpnál, egy újabb név azon a listán, amely lassacskán a múltam fájdalmas krónikájává vált.

- Katherine veled is megcsalta Damont? - hallatszott Elena hitetlen, undorodó hangja. - És te képes voltál megcsalni engem vele? Hány nővel feküdtél le, az Isten szerelmére, amíg együtt voltunk?!

- Csak eggyel - vallotta be Stefan. - És az ő volt.

- Hát ezt nem hiszem el - horkant fel Elena, és hallottam, ahogy feláll a székből. - Ebből elegem van, Stefan. - Neki van elege? Neki, gondoltam, és akkor mit mondjak én? A barátnőm nemcsak egy beképzelt, álszent liba volt, hanem mindezekhez hozzá még egy igazi, kiképzett ribanc is. Képes volt...képes volt megcsalni engem a saját öcsémmel? Esküszöm, ha nem lettem volna emberek között, menten összetörtem volna valamit, ami az utamba kerül. - Azt hittem, hogy legalább valamennyire jóvá tudod tenni azt a rengeteg borzalmat, amit tettél, de szokásomhoz híven tévedtem. Most pedig menj el, mert tényleg nem akarlak látni többet!

- Ne, Elena, várj... - szólt utána Stefan. - Ha már látni sem vagy hajlandó, legalább egy utolsó tanácsot fogadj meg: kerüld el a bátyámat, mert sokkal súlyosabban össze fog törni, mint te azt valaha gondolnád. - Elena válaszát már nem hallottam, mert már túlságosan messze voltak tőlem addigra.

Lehunytam a szemem. Még több hazugság, jutott eszembe, még több árulás. Nem hittem volna, hogy a múltam még tartogat meglepetéseket, éppen ezért jött ez az új érvágás olyan váratlanul. Olyan haragot éreztem Katherine iránt, mint soha korábban, mert a tudat, hogy a saját testvéremmel csalt meg, aki mindent elkövetett, hogy tönkretegyen, sokkal mélyebb sebet ütött, mint az, amikor megláttam őt és Lockwoodot az ágyamban hemperegni. 

Íme, egy újabb bizonyíték arra, hogy az élet mennyire nem fogadott kegyeibe. Az ember azt gondolná, hogy ennyi csalódás után már immúnissá válik az ilyesmire, de ez hazugság. Minden egyes pofon az élettől legalább annyira fáj, a különbség csak az, hogy az idő múlásával egyre nehezebb felállni. Ez így megy egészen addig, amíg végül teljesen padlóra nem küld az értelmetlen létezés fájó ütése, és te, aki már belefáradt a sziszifuszi küzdelembe, már meg sem próbálsz ellenállni, csak hagyod, hogy a feladás erős karjai elragadjanak életed legutolsó útjára. Hát mit kell még nekem elviselnem ahhoz, hogy egyszer vége legyen? Mi mindenen kell még keresztülmennem addig, ameddig végleg össze nem roppanok? Stefannak igaza volt: sosem szerettem senkit, és pontosan ez vezetett el odáig, hogy olyan egyedül maradjak a bánatommal, mint a gyönge hangú cinege, amikor búcsúénekét dalolja az ősz végén. Nem kényszeríthettem rá Elenát, hogy velem tartson a sötétségbe vezető lejtőn. Nem, ezt nem tehettem, mert ő megérdemelte a boldogságot, amely soha nem lesz része az én életemnek.
És ekkor jöttem rá, hogy csak egyetlen kiút létezik, ha meg akarom óvni őt attól, hogy magammal rántsam a feneketlen szakadékba: el kellett engednem őt, megadni neki a lehetőséget egy szebb, jobb életre, ahol nem kell miattam aggódnia, és nem kell vállalnia azt a rengeteg kínt, amellyel az az élet járna, amit én tudnék felajánlani neki. Azonban mindenek előtt még egyszer bele kellett néznem az öcsém szemébe, hogy megakadályozhassam, hogy újból fájdalmat okozzon a lánynak, aki olyan könnyelműen képes megbocsátani.

If I've been on your mind
You hang on every word I say
Lose yourself in time at the mention of my name
Will I ever know how it feels to hold you close?
And have you tell me whichever road I choose you'll go

Miután némi életet leheltem lefagyott végtagjaimba, feltápászkodtam a székből és utánuk mentem. Legnagyobb szerencsémre Felicity, akit már akkor ki akartam nevezni az őrangyalomnak, elkapta pillantásomat és rögtön megállított.

- A lifthez mentek. Mind a ketten - mondta készségesen.

- Biztos ebben?

- Halálosan.

- Köszönöm - mosolyodtam el, és már indultam is a felvonó irányába. Idegesen járkáltam fel-alá, amíg a liftre vártam, azon gondolkozva, mennyi pénzt kéne felajánlanom Stefannak ahhoz, hogy egy életre leszálljon Elenáról. Gondolataimat a lift megérkezését jelző csengő szava szakította félbe, én pedig rögtön be is léptem, majd kiválasztottam a hatodik szint gombját. Habár a felvonó egyáltalán nem közlekedett lassan, mégis egy örökkévalóságnak tetszett, mire megérkeztem a hatodikra. Már messziről hallottam Elena ismerős, ezúttal riadt hangját, ami arra késztetett, hogy megszaporázzam a lépteimet.
- Stefan, engedj el, hallod?! - Amint befordultam a folyosóra, megpillantottam őket, ahogy egymással szemben álltak. Az öcsém karjai bilincsként zárultak Elena dereka köré, mintha erőszakkal próbálná magához húzni a tiltakozó lányt.
- Én még mindig szeretlek - bizonygatta Stefan. - Hadd mutassam meg, hogy még te is érzel valamit irántam...- És azzal, elnyelve Elena helytelenítősikoltását, megcsókolta. Éreztem, ahogy az ereimben száguldozó a fejembe tódul, ahogy a kezeim remegni kezdenek a haragtól, mégsem tudtam megálljt parancsolni a bennem ébredt vadállatnak, hanem egyenes odarohantam hozzájuk és kitéptem Elenát a szörnyeteg karmai közül. Amíg Stefan vicsorogva horkant fel, addig Elena zihálva, ijedten pislogva dőlt neki a szoba ajtajának.
- Megmondtam, hogy hagyd békén! - mennydörögtem, miközben közelebb léptem a testvéremhez. - Megígértem neked egyszer, hogy amennyiben még egyszer problémát okozol, teszek róla, hogy megbánt minden egyes sunyi ármánykodásodat!
- Nem félek tőled - lihegte Stefan, eszelős csillogással a tekintetében.
- Rosszul teszed - sziszegtem, majd azzal a lendülettel behúztam neki egyet. Az ütés erejétől Stefan megtántorodott, és hátraesett, elbucskázva a saját lábában, aztán pár métert még gurult, amíg meg nem állt. Diadalmasan álltam felé, majd megragadtam a gallérját, és annál fogva rángattam fel, hogy szemmagasságban legyen velem.
- Most pedig tűnj el, öcsi, különben az ígéretekből tettek lesznek, és nem fogsz neki örülni. És ha megtudom, hogy újra Elena színe elé merészkedsz, akkor nemcsak a hírnevedet, a státusodat és a jövődet veszem el, hanem megismertetlek mindazzal a fájdalommal, amin ő miattad ment keresztül. Megértettük egymást? - kérdeztem, mire Stefan azonnal bólogatni kezdett. Az orrából, ahol az ütés érte, ömlött a vér, és az arca néhány másik pontján is kék-zöld foltok voltak, az elvágódásának következményei. Viszont amikor újra a szemébe néztem, legnagyobb meglepetésemre tiszta, nyers félelmet láttam bennük, és akkor ért el a tudat, hogy Stefan soha többé nem jelent majd problémát nekünk.
- Meg - nyöszörögte, egy fintorral az arcán, miközben a vére a szájába csorgott. Erősen játszottam a gondolattal, hogy a szimmetria kedvéért a jobb oldalára is kap egyet, de amikor felfelé lendült a kezem, valaki megállított. Hitetlenkedve pillantottam fel, továbbra sem engedve el az öcsém gallérját, és csak ekkor vettem észre a könnyáztatta arcú Elenát, ahogy mellettem áll.
- Most már elég volt - jelentette ki szilárdan. - Engedd el. - A kezeim lehanyatlottak Stefan nyakáról, aki hörögve esett a földre. Viszont ekkor jött az, amire legvadabb álmaimban sem számítottam: Elena is térdre rogyott mellette, és óvatosan felemelte a fejét, hogy egy zsebkendővel letörölje a vért. Stefan arcán is ugyanazt a hitetlenkedést láttam tükröződni a hirtelen gondoskodás láttán, mint az enyémen. Elena, mintha észre sem vett volna, letörölte Stefan arcáról a vért, majd a zsebébe dugta a használt zsebkendőt és jól hallhatóan ennyit suttogott:
- Menj, Stefan. - Az öcsém lassan, egy roppant értelmes pillantással az arcán lassan felemelkedett, és továbbra is értetlenül pislogva lassan eloldalgott. Elena elmaszatolta az utolsó könnycseppet az arcán, majd anélkül, hogy még egyszer az öcsémre nézett volna, szó nélkül bevonult a szobába. Én homlok ráncolva figyeltem, ahogy az öcsém végül magához tért, és eltűnt a folyosó végén. Egyszerűen nem bírtam elhinni, mi történt: miután a férfi, aki megalázta, megverte és porrá zúzta,végre megkapta, amit megérdemelt, Elena képes volt megsajnálni és törődni vele. Mi több, rosszallóan nézett rám, RÁM, aki mindezt azért csinálta, hogy megvédje őt.
Egy percig álltam még a folyosón, értetlenül bambulva magam elé, egészen addig, ameddig Elena halk szipogása vissza nem térített a valóságba. Sarkon fordultam, és bementem a nyitott ajtón, készen arra, hogy kérdőre vonjam őt ezért a hihetetlen közjátékért.
- Ez mégis mi volt... - kezdtem, de a torkomon akadt a mondat befejezése, amikor megpillantottam Elenát, ahogy a fogkeféjét és egyéb más dolgokat helyez el az óriási, szinte színültig megtöltött bőröndjébe. - Ez mégis mit jelentsen? - hápogtam, híján érezve magam bármiféle racionális gondolatnak. Elena pakolt, pakolt a bőröndjébe, ami pontosan arra az egy dologra engedett következtetni, amitől a legjobban féltem.
- Elmegyek, Damon - igazolta a félelmemet Elena, miközben összehajtogatta a pulóverjeit. A szívem kihagyott egy ütemet, mire újra dobogni kezdett volna, de még így is úgy éreztem, hogy minden vér kiszivárog a testemből. Az álom...az álom valóra vált. - Nem akarok ennek a háborúnak a részese lenni - magyarázta, amikor meglátta falfehér arcomat. - Azt hittem, hogy ez a gyűlölet kettőtök között nem tud messzebbre menni, mégis, sosem hibázzátok el, ha meg kell lepni engem.
- Elena, én egyes egyedül téged védtelek! - tiltakoztam. - Láttam, ahogy rád vetette magát!
- Ez nem ok arra, hogy megverd. Hát nem érted, hogy ezzel pontosan lesüllyedtél az ő szintjére? Pontosan azt tetted, amit ő tett velem: ha valami nem tetszett neki, erőszakot alkalmazott, azaz addig vert, ameddig nem engedelmeskedtem. Te ugyanezt tetted.
- Sosem tudnálak bántani! - vágtam rá.
- Elhiszem - bólintott Elena, miközben behúzta a bőröndjét. - De én nem tudok így élni, nem akarok egy trófea lenni, amiért ti azért versengtek, hogy a másik ne kaphassa meg.
- Elena, ez nem igaz! - kiáltottam fel. - Nem használtalak ki, és minden, amit érted tettem, az azért volt, mert megérdemelted, és nem azért, mert féltékeny voltam az öcsémre. Az Isten szerelmére, hiszen egészen tegnapig nem is tudtam, hogy közötök van egymáshoz. - Elena nem felelt, csak felállította a kofferjét, majd megállt velem szemben.
- Ez az egész köztünk... - sóhajtott fel -, halálra volt ítélve már az elején. Én egy szegény, kisvárosi lány vagyok, aki kerüli a társaságot, amíg te egy országszerte elismert üzletember vagy, akinek a kegyeiért szebbnél szebb nők versengenek. Hát nem látod, mennyire mások vagyunk?
- Semmi sem lehetetlen, Elena - győzködtem. - Nekem semmit jelent az az élet, a világon semmit! Amióta ismerlek, ráébredtem arra, hogy nem a saját életemet éltem idáig, hanem azt, amit az emberek elvárnak tőlem.
- Ennek nem lenne jó vége, Damon. Előbb vagy utóbb, vagy rájönnél, hogy nem én kellek neked, vagy megint történne valami az életemben, ami lesújtana, és én téged is magammal rántanálak. Neked nincs szükséged osztozkodni a nyomorúságon. És nem akarom, hogy megtagadd magad miattam, mert ha valamit, azt megtanultam, hogy senkit sem szabad megváltoztatni, a saját képünkre formálni. Azt akarom, hogy éld az életed nélkülem, úgy, ahogy neked tetszik. - Letörtem meredtem rá, ahogy lassanként értelmet nyertek a szavai. Ő el akart engedni, még ha ki ezt nem is mondta.
- Azt mondtad, hogy szeretsz - suttogtam.
- Még mindig szeretlek - felelte Elena, gyorsan letörölve azt a könnycseppet, ami megjelent a szeme sarkában. - És ez megöl, Damon. Akárhogy is küzdök, biztatom magam, hogy kettőnk számára van remény, nem tudok hazudni magamnak. Így lesz a legjobb.
- Mióta készültél erre? - tudakoltam, a kofferjére bökve.
- Egy hete - vallotta be. Egy hete, visszhangoztam magamban a szavait. Szinte éreztem, ahogy Elena egyre távolodik, majd szépen, lassan kicsúszik a kezeim körül. A rémálom pedig, kárörvendően kacagva rám, egyre csak haladt a bekövetkezésig.
- Akkor sosem gondoltad komolyan, hogy szeretni fogsz, hogy velem maradsz?
- Azt mondtam, amire vágytam...De meg kellett tanulnom, hogy a vágyak és a valóság általában nem keresztezik egymást... - mondta Elena, lehajtott fejjel. Odaléptem elé, és megfogtam a kezeit, mintha ezzel maradásra tudnám bírni, mintha az érintésemmel magamhoz tudnám láncolni. Még mindig emlékszem rá, ahogy kis kezei elvesztek az én nagy tenyeremben, ahogy emlékszem bőrének puha, selymes érintésére is...az érzésre, amit sosem fogok elfelejteni.
- De én is arra vágyom, Elena - ellenkeztem, egyre kétségbeesettebben. - Nem akarom,hogy elmenj, értsd meg...szükségem van rád, mert...nem tudom, mit tennék nélküled - tettem hozzá, immár gyönge, rekedtes hangon. Ekkor Elena még egyszer rám emelte azt a nagy, barna szempárt, bennük a búcsú sós könnyeivel, és ennyit mondott:
- Elmegyek, Damon...hacsak nincs valami, amit mondani akarsz nekem. - Rögtön tudtam, mit akart hallani a számból, és én abban a pillanatban már tudtam, hogy elvesztettem őt. Hiszen ebben a történetben én voltam a szörnyeteg, a szívtelen, aki nem volt képes szeretni, akármennyire kívánta is, amikor karjaiban tarthatta az igazi szépséget. A szívem elfacsarodott, ahogy láttam, amint Elena szemében elhal a remény halovány lángja. Nem tudtam viszont szeretni, és ezért megérdemeltem a halálos ítéletét.
Két keze lassan, remegve kicsúszott a markomból, és én csak néztem, ahogy ő megfogja a bőröndjét, és tesz egy lépést a kijárat felé. Már nem számított semmi, se az álmok, amelyekben olyan boldogok voltunk, sem a kívánság, hogy vele lehessek életem végéig, sem az emlékek, amikor mosolyt csaltam az arcára, sem az a magányos könnycsepp, amely kicsordult száraz szememből.
- Én is így gondoltam - bólintott szomorkásan Elena, majd megindult az ajtó felé. Azonban mielőtt eltűnt volna a folyosó sötétjében, még egyszer visszafordult. - Ég veled, Damon. - És azzal örökre kilépett az életemből, nem tudva, mekkora űrt hagyott maga mögött az én szilánkos szívemben.

A rémálom pedig valósággá vált.

I don't know why I'm scared 'cause I've been here before
Every feeling, every word, I've imagined it all,
You'll never know if you never try
To forgive your past and simply be mine

XOXO

Az első félórában csak feküdtem az ágyon, színtiszta révülettel bámulva a hotelszoba plafonjára. Elena elment, ismételte az idegesítő hang az a fejemben, amelyet nem tudtam kikapcsolni. Még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy ez a csodálatos nő, aki olyan tökéletes volt a szó minden értelmében, soha többé nem lehet az enyém. Hiszen nem is volt soha az enyém, gondoltam keserűen. Elengedtem őt, hagynom kellett, hogy szabad akarata szerint cselekedjek, mert így volt jó mindkettőnknek. De ha helyesen cselekedtem, akkor miért éreztem ezt a lüktető fájdalmat a mellkasomban? Vagy az idegtépő megbánást, amely a véremmel együtt terjedt szét az egész testemben? Rettenetes volt tudni, hogy az egyetlen ember, aki igazán szeretett, már messze járt tőlem, és lehet, hogy soha többé nem látom majd, holott legszebb álmaim mind arról szóltak, milyen szép életünk lehetett volna nekünk kettőnknek. Azonban ez mind feltételes mód, rengeteg kétséggel, ellentmondással és a fájó ténnyel: mi sosem leszünk egy család. Pedig csak annyi kellett volna, hogy őszintén tudjam szeretni, ahogyan ő is képes volt engem....de nem, a sors büntetésének ki kellett teljesednie, és el kellett veszítenem Elenát. És tudtam, hogy soha nem fogom magam túltenni rajta, akármennyire akarom is.

A második félórában előjöttek az emlékek, mindaz, amit az elmúlt hetekből megmaradt, a rengeteg közös pillanat. Láttam magam előtt az arcát, amikor legelőször találkoztunk a repülőtéren; emlékeztem halk szuszogására, amikor elaludt a vállamon utazás közben; vissza tudtam emlékezni szeretetteljes pillantására, amikor először öleltem magamhoz azon az estén, amikor megtámadták, de emlékeztem reménykedő pillantására is, amikor bedobott egy pénzérmét a Trevi-kútba, azt kívánva, hogy egyszer még visszatérhessen Rómába. Aztán, ahogy az ágyon feküdtem, elkerülhetetlenül felelevenedett előttem az első együtt töltött éjszaka emléke: ahogy tökéletesen passzoltunk egymásba, a jóleső érzés, amikor aznap éjjel a karjaimban aludt el; minden egyes lágy csókja, parázsló érintése, nevetésének csilingelő hangja - mindezek olyan tisztán éltek a fejemben, hogy nem volt könnyű rájönni, hogy sosem felejtem el őket. Ő volt a tökéletes, a nő, akire mindig is vágytam...aki olyan volt, mint az anyám. Őszinte, jóságos, törődő, kedves, szeretetreméltó....ő volt minden, amiről valaha álmodtam.

De csupán a harmadik félóra leteltekor esett le az, ami már azelőtt is világos volt számomra. Mégis, ahogy felfogtam, mi is történt, olyan bénulás lett úrrá a testem minden pontján, hogy pár másodpercre a lélegzetem is elakadt, és nem tudtam megállt parancsolni két újabb könnycseppnek, amelyek kikívánkoztak a szememből: VÉGE. Elena elment. Most értettem csak meg igazán, hogy örökre elvesztettem őt....

Nem tudtam nélküle élni, mert a gondolat, hogy soha többé nem láthatom őt, jobban fájt, mint bármi más a világon, rosszabb volt, mint a hitvány test minden nyűge, vagy mint ahogy ezer apró darabra tört a szívem, mert Elena lelkemet vitte magával. Képtelen voltam elengedni őt, elképzelni egy olyan életet, amelyben ő nincs mellettem, és én nem érezhetem az érintését, nem hallhatom a hangját...és nem mondhatom el neki, mennyire szeretem.

I dare you to let me be your, your one and only
I promise I'm worthy to hold in your arms
So come on and give me the chance
To prove that I'm the one who can
Walk that mile until the end starts

Végre kirobbant belőlem az igazság, merthogy tényleg szerettem, nagyon, túlságosan is, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindvégig szerelmes voltam belé, menthetetlenül, megmásíthatatlanul, olyannyira, hogy belefájdult a szívem. Övé voltam az első pillanattól fogva, és a rögtön tudtam, hogy számomra nem lesz más, csak ő, még ha az agyam ezt nem is volt hajlandó elfogadni. Igen, rettegtem a szerelem óriási hatalmától, amelyet bármire fel tudott használni, megrémültem attól, mi lesz, ha engedek neki, de Elena elvesztése ráébresztett, hogy mennyire rosszul döntöttem. És hiába tudtam már ekkor biztosan, hogy szerelmes vagyok belém hogy szeretem őt a testem minden rezdülésével, a megvilágosodás túl későn jött. Korábban azt gondoltam, hogy jót cselekszem azzal, hogy száműzöm a szerelmet az életemből, de végül életem legrosszabb elhatározásának bizonyult. 

Elcsesztem, elcsesztem, elcsesztem, zengett a fejemben a hang, és én legszívesebben ledöftem volna magam az első konyhakéssel, ami az utamba kerül, azonban ezúttal, oly hosszú idő után hagytam, hogy a szívem vezessen. Ő pedig azt akarta, hogy hogy pakoljak össze minél gyorsabban és mentsem meg az életemet. Így is tettem: behánytam az összes ruhámat a bőröndjeimbe, meg se nézve, hogy mindenem megvan -e, majd lóhalálban végigrohantam a szállodán, egyenesen a recepcióhoz. 

- Vegyen le annyit, amennyit csak kell - közöltem Felicity-vel, miközben odadobtam neki a kártyámat. Szerencsémre a recepciós látta rajtam, hogy minden másodperc számít, ezért amilyen gyorsan csak lehet, kiállított két számlát, amelyet elláttam a szignómmal.

- Megmondtam neki, hogy a szoba ára rendezve van - mondta, csak úgy nem mellesleg, amikor visszaadta a kártyámat. 

- Nagyszerű - dörmögtem. - Van még valami?

- Igen, igen - felelte Felicity, és egy fehér borítékot húzott elő a fiókjából. - Miss Gilbert úgy elrohant, hogy ezt nem tudtam odaadni neki. Amerikából van. - Gyorsan elvettem Felicity-től a szóban forgó levelet, amely minden bizonyára pontosan az az értesítés volt, amiről reggel beszélt.

- Más? - kérdeztem.

- Csak annyi, hogy sok sikert! - tette hozzá Felicity, mire én hirtelen nem is értettem miről beszél. Aztán amikor megláttam, hogy megint fülig elvörösödött, rájöttem, mire is célzott.

- Köszönök mindent! - búcsúztam, egy mosolyt küldve felé, majd újból megragadtam a kofferjaimat. - Viszlát! És vigyázzon magára!  - Azzal már száguldottam is ki a hotelből, az első taxi felé. 

- A reptérre - utasítottam a sofőrt, miután bevágódtam mellé. - Amilyen gyorsan csak tud.

- Si, signore - bólintott, majd ahogy kértem, beletaposott a gázba.

I know it ain't easy, giving up your heart
I Know it ain't easy, giving up your heart

Nobody's perfect, trust me I've learned it

I know it ain't easy, giving up your heart

Az út maga volt a horrorfilm. Annak ellenére, hogy a taxis nagyjából az összes sebességkorlátozást áthágva hajtott a Leonardo da Vinci reptér felé, a forgalmat akkor sem tudta elkerülni. Aztán amikor kiértünk a városból, végre magunk mögött tudhattuk a hömpölygő autók tömegét, és már nem volt megállás. Végig idegesen doboltam az ablakon, miközben már szinte úsztam a verejtékben, és azon gondolkodtam, vajon mekkora rá az esélyem arra, hogy még időben érek oda ahhoz, hogy elcsípjem az első New York-i járatot. Nagyon bíztam abban, hogy a szerencse végre valahára a pártomat fogja majd, és nem kell szembesülnöm azzal, hogy Elena már rég a felhők fölött utazott.

Egy egész örökkévalóság múlva a sárga taxi leparkolt a reptér előtt, mire én, mint egy liftből szabadult klausztrofóbiás, kipattantam a kocsiból, és odadobtam egy százdollárost a sofőrnek, aki először tiltakozni próbált, de miután végzett magában egy kis fejszámolást, immár elégedetten vigyorogva búcsúzott el tőlem. 

Mint egy vérbeli sprinter, úgy rontottam be a terminálba, pillantásomat azonnal a hatalmas, "Departure", azaz "Indulás" feliratú táblára függesztve. Azonnal kiszúrtam a felsorolás legtetején lévő, New Yorkba tartó gépet, amelynek neve mellett ott villogott a "Last Call" felirat. Basszus, gondoltam, kifutok az időből. Usain Boltot megszégyenítő módon vágtattam a pult felé, ahol becsekkolni szokás, és miután félrelöktem egy tucatnyi embert, le is támadtam az első embert, akit megláttam.

- Hol tudom feladni a bőröndjeimet a New York-i járatra? - lihegtem kifulladva. A nő, aki a pult mögött ült, összezavarodva nézett rám.

- Uram, attól tartok Ön elkésett. A három óra tizenhárom perckor induló gépre most fejezték be a felszállást.

- Tessék, itt a jegyem - erőszakoskodtam. - Kérem, engedjen át. Az életem múlik rajta! - Láttam a hosszú, szőke hajú nőn, hogy megsajnál, ezért felkapott egy adóvevőt, és belehadart valamit olaszul. Szinte azonnal érkezett egy recsegős válasz, amit még annyira sem értettem.

- Sajnálom, uram, de a kaput már lezárták, és az utolsó transzferbusz is visszaérkezett már - közölte szomorúan a nő. Én azonban nem adtam fel ilyen könnyen.

- Nézze, bármit megtennék, hogy feljussak arra a gépre. Bármit! Adok pénzt, amennyit csak kell, de kérem, engedjen be!

- Nem tehetem - rázta a fejét a nő, majd a kijelzőre mutatott nem sokkal mellettünk. - A gép egy percen belül megkezdi a felszállást. Sajnos nem tudok segíteni, értse meg. - Reményvesztetten rogytam le a nagyobbik kofferem tetejére, figyelve, ahogy az indulásokat hirdető táblán pörögni kezdenek a sorok, és amikor újra visszarendeződtek, már nem láttam többé azt a bizonyos New York-i járatot. A világ forogni kezdett velem, egyre gyorsabban, és a ha nem kapaszkodom meg a check-in pult szélében, bizonyára le is szédültem volna a földre. Elveszítettem Elenát, a legnagyobb kincsemet, nyomorult létezésem egyetlen igazi szerelmét, és vele együtt a versenyfutást az idővel, beteljesítve ezzel az átkomat:

"És ameddig nem leszel képes szeretni, el fogsz veszíteni mindenkit."

Hát vége. Ennyi. Elment. Vesztettem. Az a szúró, zsibbadó érzés a szívem tájékán egyre csak erősödni kezdett, de én mégis rávettem elernyedt lábaimat, hogy kivonszoljanak a reptér bejárata elé.

És amikor kiértem a terminál teteje alól, nem messze tőlem egy repülőgép emelgetett a magasba, rajta a nővel, aki magával vitte a lelkemet, és akit akkor örökre elveszítettem.

So I dare you to let me be your, your one and only
I promise I'm worthy to hold in your arms
So come on and give me a chance
To prove that I'm the one who can
Walk that mile until the end starts
Come on and give me a chance
To prove that I'm the one who can
Walk that mile until the end starts. 

18. rész >>

Hosszú volt, nem igaz? Bizony, 6500 szóra nyúlt ez a fejezet, bár ha kicsit több időm lett volna, minden bizonnyal elérte volna a hétezret is. 

Hát, végül Damon csak rájött, hogy mit érez valójában, de már megint késő volt. Tudom, gonosz dolog volt, hogy mindez megtörtént vele, de a történetnek igazából pont ez a lényege, hogy a két főhős a fájdalom útján tanulja meg, mi is az, ami igazán fontos az életükben, és mi az, amiért megéri ÖSSZETÖRNI. Ezért is a cím. 

A befejező fejezetben még meghallgatjuk Elena érthető módon nem túl vidám gondolatait a témával kapcsolatban, és aztán el is érkeztünk ennek a kis történetnek a végéhez. *sob* De majd a tizennyolcadik rész végén lesz még pár dolog, amit elmondanék a történetről, mielőtt végleg lezárnám azt.

Remélem, hogy a szomorkás különválás ellenére tetszett a rész. Várlak vissza benneteket a legutolsó részhez is! :)