Sziasztok!
Lassan végéhez közeledik az év, de mi nem állunk le. Az év végéig a következő történetek/fejezetek lesznek közzétéve:
DECEMBER 24.
All I want for Christmas - Egyrészes Delena fanfic
írta: Andi
DECEMBER 25.
Damon & Elena - XV. fejezet: A tragédia
A nap, ami mindent megváltoztat - Karácsony Delena oneshot
írta: HexiTVD
DECEMBER 26.
Élet a halál után - 5. rész: Bonyodalmak
Karácsonyi Elijah Egyrészes
írta: LadyLoss15
Mindenkinek nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kíván a két szerkesztő,
LadyLoss15 és HexiTVD
Kitalált történetek a Vámpírnaplók című sorozat alapján
Monday, December 24, 2012
Friday, December 21, 2012
1x14 Édes bosszú
Korhatár: 16
Szemszög: Külső
Figyelmeztetés: Helyenként durva nyelvezet
Jegyzet: A dalok jegyzékét a fejezet végén megtalálhatjátok :)
XIV. fejezet - Édes bosszú
Az első dolog, amit Elena meghallott, az halk zeneszó volt. Egy pillanatra ismét lehunyta a szemét és magában újra leforgatta az előző nap eseményeit, majd miután kissé magához tért, kinézett az ablakon. Igen, New York legmenőbb hoteljének legelegánsabb lakosztályának egyik hálószobájában ült. Ahogy végiggondolta, mi történt alig egy nappal korábban, ismét átjárta a boldogság. A meglepetés, amit Damonnek szánt, tökéletesen alakult: a kellemes estét az Empire State Building tetején egy legalább annyira felejthetetlen éjszaka követte.
"Valami olyat adok neked, ami soha senkinek korábban."
Elena kimászott az ágyból és felvette Damon egyik pólóját, majd hang irányába indult. Kiért a hatalmas lakosztály nappalijába, ahonnan egy tágas könyvtárszoba nyílt - onnan szűrődött ki a lassú, bonyolult zene. Ahogy belépett oda, minden világossá vált számára: Damon ült a zongoránál, meglepő ügyességgel és magabiztossággal, de ugyanakkor egy rendkívül lágy szenvedéllyel szólaltatta meg a billentyűket. Amikor meglátta Elenát, elmosolyodott, hangtalanul jelezve, hogy üljön oda mellé, mire a lány azonnal mellé suhant. Ekkor Damon váratlanul egész közel hajolt hozzá és énekelni kezdte a dal refrénjét.
Szemszög: Külső
Figyelmeztetés: Helyenként durva nyelvezet
Jegyzet: A dalok jegyzékét a fejezet végén megtalálhatjátok :)
XIV. fejezet - Édes bosszú
Az első dolog, amit Elena meghallott, az halk zeneszó volt. Egy pillanatra ismét lehunyta a szemét és magában újra leforgatta az előző nap eseményeit, majd miután kissé magához tért, kinézett az ablakon. Igen, New York legmenőbb hoteljének legelegánsabb lakosztályának egyik hálószobájában ült. Ahogy végiggondolta, mi történt alig egy nappal korábban, ismét átjárta a boldogság. A meglepetés, amit Damonnek szánt, tökéletesen alakult: a kellemes estét az Empire State Building tetején egy legalább annyira felejthetetlen éjszaka követte.
"Valami olyat adok neked, ami soha senkinek korábban."
Elena kimászott az ágyból és felvette Damon egyik pólóját, majd hang irányába indult. Kiért a hatalmas lakosztály nappalijába, ahonnan egy tágas könyvtárszoba nyílt - onnan szűrődött ki a lassú, bonyolult zene. Ahogy belépett oda, minden világossá vált számára: Damon ült a zongoránál, meglepő ügyességgel és magabiztossággal, de ugyanakkor egy rendkívül lágy szenvedéllyel szólaltatta meg a billentyűket. Amikor meglátta Elenát, elmosolyodott, hangtalanul jelezve, hogy üljön oda mellé, mire a lány azonnal mellé suhant. Ekkor Damon váratlanul egész közel hajolt hozzá és énekelni kezdte a dal refrénjét.
"I shot for the sky
I'm stuck on the ground
So why do I try?
I know I'm gonna fall down.
I thought I could fly
So why did I drowned?
I'll never know why
It's coming down, down, down..."*
A hangja gyönyörű volt és érzéki, minden karcossága ellenére is, olyannyira, hogy Elena teljesen beleborzongott. Már annyi meglepetés érte Damonnel kapcsolatban, de ez az új érzés, amit benne ébresztett, egyszerűen felemésztő volt. A dal végén már mindketten énekeltek, s Elenát szinte áramütésként érte, amikor Damon leütötte az utolsó billentyűt. Hangja még sokáig visszhangzott.
- Jó reggelt! - köszönt mosolyogva a fiú. Kék szemeiben most valami egész különleges fény táncolt.
- Nem is mondtad, hogy tudsz zongorázni - dorgálta meg őt Elena, miután magához tért a kábulatból.
- Most már tudod - vont vállat Damon. - Amúgy sem vagyok egy őstehetség, így csak a saját szórakoztatásomra szoktam néha játszani.
- Szerintem csodálatos vagy. Játszanál még valamit? - kérdezte a lány, könyörögve nézve a barátjára.
- Ha akarod... - És már fel is csendült egy újabb dallam, sőt, néhány akkord múlva Damon ismét énekelni kezdett.
"Be still and know that I'm with you
Be still and know that I'm here
Be still and know that I'm with you
Be still, be still and know..."
Ennél a dalnál Elena már a második versszakban beszállt, s kettejük énekéből és a Damon által játszott dallamból egy varázslatos egyveleg jött létre.
"If no one is standing beside you
Be still and know that I am..."*
Ahogy az utolsó hang is elhalt, úgy hallgattak el ők is teljes szinkronban, s észre sem vették, hogy mindkettejük arcán széles mosoly húzódik.
- Van itt még valami, ami illik hozzánk - kezdte Damon. - Pontosabban olyan, mintha rólam írták volna - magyarázta és belekezdett a dalba. Ez is lassú volt, de ahogy a fiú játszani kezdett, Elena azt érezte, hogy sosem tudott még ennyire átérezni egy dalban lévő szeretet, érzelmet és szomorúságot, és ez az érzés csak nőtt benne, ahogy ismét felcsendült Damon hangja.
"A drop in the ocean,
A change in the weather,
I was praying that you and me might end up together.
It's like wishing for rain as I stand in the desert,
But I'm holding you closer than most
'Cause you are my heaven..."*
És Elena ekkor ismerte fel, hogy mire is gondolt Damon. A dal egy fiúról szól, aki mindennél jobban vágyott egy lányra, akit mindennél jobban szeretett, de sosem kaphatta meg őt. Damon kitárta előtte az egész lelkét és a kezébe helyezte azt. Hiszen a dal tényleg az ő története volt, egészen idáig. A gondolat könnyeket csalt a lány szemébe, s teljesen földöntúli érzés járta át, amíg a zene szólt és még akkor is merengett, amikor Damon befejezte.
- Tudod, mit? Ez a dal nem a jelenlegi énedről szól, - közölte végül. - hanem egy múltbeli Damonről. Neked teljesült a vágyad, ha nem tévedek.
- És ez a két Damon nem azonos?
- Nem teljesen. A régi Damon nem volt ennyire őrjítően szeretnivaló és érzelmes, mint a mostani.
- Hmmm... ezt jó tudni - viszonozta a srác, egész közel csúszva Elenához, olyannyira, hogy arcuk alig pár milliméterre volt egymástól. - Na és te melyiket szereted jobban?
- Hogy a klasszikust idézzem: "Én úgy szeretlek, ahogy vagy!"
- Hú, déja vu érzésem van! - nevetett fel Damon.
- Vajon miért? - tette fel a költői kérdést Elena, majd áthidalta az ajkaik közt lévő távolságot, hogy végre megcsókolhassa szerelmét.
"Valami olyat adok neked, amit soha senkinek korábban."
- Damon - szólalt meg Elena, miután elváltak. - Szeretném, ha tudnád, hogy a tegnapi volt a létezésem legjobb éjszakája.
- Ó, ez esetben üdv a klubban - derült fel a fiú arca. - Akkor már ketten vagyunk.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - kérdezte Elena, fejét szerelme vállára hajtva.
- Hát persze - válaszolta Damon, majd egy gyengéd csókot lehelt a lány homlokára.
***
- Na, érzel valamit? - tudakolta Stefan, Indianapolis egyik kevésbé zsúfolt utcáján álldogálva.
- Egyelőre semmit - válaszolta Elijah, aki lehunyt szemmel koncentrált. - Azonban ennyi elme közül nehéz megtalálni azt az egyet. Olyan, mintha tűt keresnél a szénakazalban.
- Mi legyen?
- Keressünk egy nyugodtabb helyet, úgy hátha sikerül - vetette fel az ős. Ebben maradtak; elindultak a város utcáin, amely tömve volt emberekkel. Némi hallgatás után Stefan törte meg a csendet.
- Azt meséltem, hogy Elena úgy is meghallotta Damon gondolatait, hogy a bátyám Los Angelesben volt?
- Tessék - kapta fel a fejét Elijah.
- Jól hallottad. Elena hallotta Damont.
- De hát az lehetetlen... a mentális kommunikáció rendkívül korlátolt képesség; még a legszorosabb kapocs esetén is úgy 7-8 km távolságnál ez megszakad.
- Pedig igaz - bizonygatta Stefan. - Elena hallotta, hogy a bátyám a nevén szólítja és azt érezte, hogy szenved. Képes volt érezni a fizikai fájdalmát. Mondanom sem kell, Damon valóban szólította és tényleg szenvedett.
- Elképesztő - hüledezett Elijah. - Roppant különös, tekintettel arra, hogy Mystic Falls vagy 3500 km-re van Los Angelestől.
- Szerinted ez hogy lehetséges? - kérdezte Stefan, de az ős nem válaszolt, hanem hirtelen a fejéhez kapott és a halántékához szorította ujjait.
- Itt van - motyogta, mikor ismét felnyitotta a szemét. - Volt egy villanás...éreztem a tudatát.
- És hol van?
- Nem tudom. Szerintem váljunk szét, úgy könnyebben megtaláljuk, itt találkozzunk pontban öt óra múlva - javasolta Elijah.
- Rendben - felelte Stefan és elindult az ellenkező irányba.
***
- Téged be kéne tiltani - sóhajtott fel Elena. Már egy ideje a kanapén feküdtek és csókolóztak.
- Miért is? - érdeklődött könnyedén Damon.
- Mert amit velem művelsz, az már nem emberi.
- Hát, nem is vagyunk emberek - kuncogott Damon két csók között. - Máskülönben, az egóm így is elég magas, te pedig folyamatosan növeled.
- Tehetek én arról, hogy tökéletes vagy?
- Ezt vehetem vallomásnak, Miss Gilbert?
- Csak nyugodtan, Mr. Salvatore!
Mindketten elnyúltak a kanapén. Elena bemászott Damon karjai közé, ahol olyan biztonságban érezte magát. Csendben feküdtek egy ideig, amíg a lánynak eszébe nem ötlött egy kérdés.
- Szerinted Stefan és Elijah megtalálta már Rebekah-t?
- Nem hiszem...Stefan már biztos értesített volna róla téged.
- Miért pont engem?
- Jaj, Elena, eddig nem tűnt fel neked, hogy szinte folyamatosan téged hívogatott? - tudakolta Damon.
- Mire akarsz ki kilyukadni? - értetlenkedett Elena.
- Arra, hogy még a vak is látja, hogy még mindig téged szeret - Damon a szemeit forgatta.
- De hát ő Meredithszel van...
- Elena, te is tudod, hogy attól még egyáltalán nincs túl rajtad.
- Hát az lehet... - Elenának be kellett látnia, hogy a fiúnak megint igaza van.
- Nem lehet, hanem biztos - pontosított Damon. - De mielőtt még elkezdenél aggódni, egyáltalán nem szenved annyira.
- Ezt meg honnan veszed?
- Onnan, hogy annyira biztos nem lehet szörnyű neki, mint amilyen nekem volt, amíg ti ketten együtt voltatok.
- Szenvedtél, Damon? - kérdezte halkan Elena.
- Hé, nem kell engem sajnálni! - nevetett Damon. - Minden egyes borzalmas pillanata megérte. Ha tudtam volna, hogy egyszer együtt leszünk, lehet, hogy jobban viseltem volna - tette hozzá.
- Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked - viszonozta Elena, szavait egy csókkal nyomatékosítva. - Tudom, hogy sokáig tartott, hogy rájöjjek, mit érzek irántad..sőt, hogy őszinte legyek, szörnyeteggé kellett válnom hozzá.
- Az igazság az, hogy korábban, ha megkérdezik tőlem, mit választanék ezek közül, hogy vámpír leszel akaratod ellenére, de engem választasz, vagy ember maradsz, ahogy szeretted volna, de Stefan oldalán, akkor gondolkodás nélkül az utóbbit mondom, mert nekem csak a te boldogságod számít. Azonban most, hogy megízleltem, milyen ha én is boldog vagyok, önző módon az elsőt választanám.
- Ez az én pasim! - nevetett Elena. - Ugyanis a helyzet az, hogy már egyáltalán nem bánom annyira ezt az egész átváltozás-dolgot, mint korábban. Persze, rossz érzés szörnyetegnek lenni, de ha cserébe veled lehetek, akkor nekem már semmi más nem számít - fejezte be a lány, majd előrehajolt és megcsókolta őt.
- Elena, - kezdte Damon, felöltve komoly arckifejezését - bármint is tervez ellenünk Rebekah, nem sikerülhet neki. De ha mégis történne valami, arra az egyre kérlek, sose felejtsd el, hogy nagyon szeretlek, és örökké szeretni foglak. Az életünk minden egyes pillanatában - mondta, és egy csókot nyomott szerelme arcára.
***
Stefan már órák óta bolyongott Indianapolis utcáin, teljesen eredménytelenül. Sehol sem érezte Rebekah elméjét, s ugyan köztük egyáltalán nem volt erős kapocs, ha a közelben lett volna, akkor már szinte biztos, hogy megtalálta volna. Körülbelül a külváros összes utcáját felkutatta, az összes sikátorba és kétes hírű üzletbe bement, de sehol sem akadt az ősi vámpír nyomára. Amikor befordult egy szűk, kihalt mellékutcába, az idő már elég későre járt, és mivel elvileg néhány perc múlva találkoznia kellett volna Elijah-val, elhatározta, hogy ez lesz az utolsó utca, amit átkutat.
Minden csendes volt; a sikátorban mindössze néhány omladozó lakóépület, illetve pár elhagyatott üzletet talált. Stefan már éppen készült feladni ezt a lehetőséget is, amikor hirtelen egy apró, elenyésző zaj ütötte meg a fülét. A hang egy lerobbant, üres bárból jött, melynek törött ablakai régi koncertplakátokkal voltak betapasztva. Amikor meghallotta a hangot, Stefan ott is termett, s most valami azt súgta neki, hogy jó helyen jár. Óvatosan kinyitotta a bár nyikorgó ajtaját és belépett egy tágas, ugyanakkor sötét és rendkívül piszkos helyiségbe. A földön törött üvegek, asztalok, székek hevertek, míg a terem másik végében egy épben maradt bárpult állt - és ahogy odanézett, elakadt a lélegzete, mert az egyik széken ült valaki. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Rebekah Mikaelson.
- Stefan! - köszöntötte a rá meredő vámpírt, egy nagy adag gúnnyal a hangjában. - Micsoda meglepetés! Egy hét elkeseredett keresés után végre megtaláltál! Na és mit fogsz most tenni? Idehívod a bátyámat? Esetleg könyörögsz, hogy hagyjam meg a drága hasonmásod életét? Vagy szólsz Elenának? Mit gondolsz, így a nyakadba borul majd?
- Mit akarsz tőle? - tudakolta Stefan egy sötét pillantás kíséretében. Minden erejével igyekezett úrrá lenni a fájdalmán.
- Ó, hogy ti Salvatorék mennyire szánalmasak vagytok! Mindketten ugyanazt a lányt szeretitek...Mondd csak, mit láttok benne? - folytatta Rebekah, elengedve a füle mellett a fiú kérdését. - Komolyan, nem bírom megérteni az ízléseteket. A bátyám Caroline-t kergeti, ti pedig Elenát... Nem tudom felfogni, mi olyan érdekes bennük!
- Mit akarsz tőle? - ismételte Stefan, jóval több dühvel a hangjában.
- Kilencven év alatt ennyire elveszteni az ízlésed... - sajnálkozott tovább Rebekah. - Bárcsak látnád, mennyire szánalmas vagy, ahogy próbálod visszaszerezni Elenát..., te is meg a bátyád is. Mindketten összetörtétek a szívemet, amiatt az egy lány miatt.
- Szóval bosszút forralsz - állapította meg Stefan. - Elégtételt akarsz azért, mert a bátyám nem téged választott, és azért, mert átvert, igaz? És mit akarsz tenni, hm?
- Azt akarom, hogy szenvedjen! - válaszolta a lány. Szemében gonosz fény csillant. - És ebben te sem fogsz megállítani! - mondta, és rárontott a vele szemben álló vámpírra.
- Tudod, mit? Ez a dal nem a jelenlegi énedről szól, - közölte végül. - hanem egy múltbeli Damonről. Neked teljesült a vágyad, ha nem tévedek.
- És ez a két Damon nem azonos?
- Nem teljesen. A régi Damon nem volt ennyire őrjítően szeretnivaló és érzelmes, mint a mostani.
- Hmmm... ezt jó tudni - viszonozta a srác, egész közel csúszva Elenához, olyannyira, hogy arcuk alig pár milliméterre volt egymástól. - Na és te melyiket szereted jobban?
- Hogy a klasszikust idézzem: "Én úgy szeretlek, ahogy vagy!"
- Hú, déja vu érzésem van! - nevetett fel Damon.
- Vajon miért? - tette fel a költői kérdést Elena, majd áthidalta az ajkaik közt lévő távolságot, hogy végre megcsókolhassa szerelmét.
"Valami olyat adok neked, amit soha senkinek korábban."
- Damon - szólalt meg Elena, miután elváltak. - Szeretném, ha tudnád, hogy a tegnapi volt a létezésem legjobb éjszakája.
- Ó, ez esetben üdv a klubban - derült fel a fiú arca. - Akkor már ketten vagyunk.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - kérdezte Elena, fejét szerelme vállára hajtva.
- Hát persze - válaszolta Damon, majd egy gyengéd csókot lehelt a lány homlokára.
***
- Na, érzel valamit? - tudakolta Stefan, Indianapolis egyik kevésbé zsúfolt utcáján álldogálva.
- Egyelőre semmit - válaszolta Elijah, aki lehunyt szemmel koncentrált. - Azonban ennyi elme közül nehéz megtalálni azt az egyet. Olyan, mintha tűt keresnél a szénakazalban.
- Mi legyen?
- Keressünk egy nyugodtabb helyet, úgy hátha sikerül - vetette fel az ős. Ebben maradtak; elindultak a város utcáin, amely tömve volt emberekkel. Némi hallgatás után Stefan törte meg a csendet.
- Azt meséltem, hogy Elena úgy is meghallotta Damon gondolatait, hogy a bátyám Los Angelesben volt?
- Tessék - kapta fel a fejét Elijah.
- Jól hallottad. Elena hallotta Damont.
- De hát az lehetetlen... a mentális kommunikáció rendkívül korlátolt képesség; még a legszorosabb kapocs esetén is úgy 7-8 km távolságnál ez megszakad.
- Pedig igaz - bizonygatta Stefan. - Elena hallotta, hogy a bátyám a nevén szólítja és azt érezte, hogy szenved. Képes volt érezni a fizikai fájdalmát. Mondanom sem kell, Damon valóban szólította és tényleg szenvedett.
- Elképesztő - hüledezett Elijah. - Roppant különös, tekintettel arra, hogy Mystic Falls vagy 3500 km-re van Los Angelestől.
- Szerinted ez hogy lehetséges? - kérdezte Stefan, de az ős nem válaszolt, hanem hirtelen a fejéhez kapott és a halántékához szorította ujjait.
- Itt van - motyogta, mikor ismét felnyitotta a szemét. - Volt egy villanás...éreztem a tudatát.
- És hol van?
- Nem tudom. Szerintem váljunk szét, úgy könnyebben megtaláljuk, itt találkozzunk pontban öt óra múlva - javasolta Elijah.
- Rendben - felelte Stefan és elindult az ellenkező irányba.
***
- Téged be kéne tiltani - sóhajtott fel Elena. Már egy ideje a kanapén feküdtek és csókolóztak.
- Miért is? - érdeklődött könnyedén Damon.
- Mert amit velem művelsz, az már nem emberi.
- Hát, nem is vagyunk emberek - kuncogott Damon két csók között. - Máskülönben, az egóm így is elég magas, te pedig folyamatosan növeled.
- Tehetek én arról, hogy tökéletes vagy?
- Ezt vehetem vallomásnak, Miss Gilbert?
- Csak nyugodtan, Mr. Salvatore!
Mindketten elnyúltak a kanapén. Elena bemászott Damon karjai közé, ahol olyan biztonságban érezte magát. Csendben feküdtek egy ideig, amíg a lánynak eszébe nem ötlött egy kérdés.
- Szerinted Stefan és Elijah megtalálta már Rebekah-t?
- Nem hiszem...Stefan már biztos értesített volna róla téged.
- Miért pont engem?
- Jaj, Elena, eddig nem tűnt fel neked, hogy szinte folyamatosan téged hívogatott? - tudakolta Damon.
- Mire akarsz ki kilyukadni? - értetlenkedett Elena.
- Arra, hogy még a vak is látja, hogy még mindig téged szeret - Damon a szemeit forgatta.
- De hát ő Meredithszel van...
- Elena, te is tudod, hogy attól még egyáltalán nincs túl rajtad.
- Hát az lehet... - Elenának be kellett látnia, hogy a fiúnak megint igaza van.
- Nem lehet, hanem biztos - pontosított Damon. - De mielőtt még elkezdenél aggódni, egyáltalán nem szenved annyira.
- Ezt meg honnan veszed?
- Onnan, hogy annyira biztos nem lehet szörnyű neki, mint amilyen nekem volt, amíg ti ketten együtt voltatok.
- Szenvedtél, Damon? - kérdezte halkan Elena.
- Hé, nem kell engem sajnálni! - nevetett Damon. - Minden egyes borzalmas pillanata megérte. Ha tudtam volna, hogy egyszer együtt leszünk, lehet, hogy jobban viseltem volna - tette hozzá.
- Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked - viszonozta Elena, szavait egy csókkal nyomatékosítva. - Tudom, hogy sokáig tartott, hogy rájöjjek, mit érzek irántad..sőt, hogy őszinte legyek, szörnyeteggé kellett válnom hozzá.
- Az igazság az, hogy korábban, ha megkérdezik tőlem, mit választanék ezek közül, hogy vámpír leszel akaratod ellenére, de engem választasz, vagy ember maradsz, ahogy szeretted volna, de Stefan oldalán, akkor gondolkodás nélkül az utóbbit mondom, mert nekem csak a te boldogságod számít. Azonban most, hogy megízleltem, milyen ha én is boldog vagyok, önző módon az elsőt választanám.
- Ez az én pasim! - nevetett Elena. - Ugyanis a helyzet az, hogy már egyáltalán nem bánom annyira ezt az egész átváltozás-dolgot, mint korábban. Persze, rossz érzés szörnyetegnek lenni, de ha cserébe veled lehetek, akkor nekem már semmi más nem számít - fejezte be a lány, majd előrehajolt és megcsókolta őt.
- Elena, - kezdte Damon, felöltve komoly arckifejezését - bármint is tervez ellenünk Rebekah, nem sikerülhet neki. De ha mégis történne valami, arra az egyre kérlek, sose felejtsd el, hogy nagyon szeretlek, és örökké szeretni foglak. Az életünk minden egyes pillanatában - mondta, és egy csókot nyomott szerelme arcára.
***
Stefan már órák óta bolyongott Indianapolis utcáin, teljesen eredménytelenül. Sehol sem érezte Rebekah elméjét, s ugyan köztük egyáltalán nem volt erős kapocs, ha a közelben lett volna, akkor már szinte biztos, hogy megtalálta volna. Körülbelül a külváros összes utcáját felkutatta, az összes sikátorba és kétes hírű üzletbe bement, de sehol sem akadt az ősi vámpír nyomára. Amikor befordult egy szűk, kihalt mellékutcába, az idő már elég későre járt, és mivel elvileg néhány perc múlva találkoznia kellett volna Elijah-val, elhatározta, hogy ez lesz az utolsó utca, amit átkutat.
Minden csendes volt; a sikátorban mindössze néhány omladozó lakóépület, illetve pár elhagyatott üzletet talált. Stefan már éppen készült feladni ezt a lehetőséget is, amikor hirtelen egy apró, elenyésző zaj ütötte meg a fülét. A hang egy lerobbant, üres bárból jött, melynek törött ablakai régi koncertplakátokkal voltak betapasztva. Amikor meghallotta a hangot, Stefan ott is termett, s most valami azt súgta neki, hogy jó helyen jár. Óvatosan kinyitotta a bár nyikorgó ajtaját és belépett egy tágas, ugyanakkor sötét és rendkívül piszkos helyiségbe. A földön törött üvegek, asztalok, székek hevertek, míg a terem másik végében egy épben maradt bárpult állt - és ahogy odanézett, elakadt a lélegzete, mert az egyik széken ült valaki. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Rebekah Mikaelson.
- Stefan! - köszöntötte a rá meredő vámpírt, egy nagy adag gúnnyal a hangjában. - Micsoda meglepetés! Egy hét elkeseredett keresés után végre megtaláltál! Na és mit fogsz most tenni? Idehívod a bátyámat? Esetleg könyörögsz, hogy hagyjam meg a drága hasonmásod életét? Vagy szólsz Elenának? Mit gondolsz, így a nyakadba borul majd?
- Mit akarsz tőle? - tudakolta Stefan egy sötét pillantás kíséretében. Minden erejével igyekezett úrrá lenni a fájdalmán.
- Ó, hogy ti Salvatorék mennyire szánalmasak vagytok! Mindketten ugyanazt a lányt szeretitek...Mondd csak, mit láttok benne? - folytatta Rebekah, elengedve a füle mellett a fiú kérdését. - Komolyan, nem bírom megérteni az ízléseteket. A bátyám Caroline-t kergeti, ti pedig Elenát... Nem tudom felfogni, mi olyan érdekes bennük!
- Mit akarsz tőle? - ismételte Stefan, jóval több dühvel a hangjában.
- Kilencven év alatt ennyire elveszteni az ízlésed... - sajnálkozott tovább Rebekah. - Bárcsak látnád, mennyire szánalmas vagy, ahogy próbálod visszaszerezni Elenát..., te is meg a bátyád is. Mindketten összetörtétek a szívemet, amiatt az egy lány miatt.
- Szóval bosszút forralsz - állapította meg Stefan. - Elégtételt akarsz azért, mert a bátyám nem téged választott, és azért, mert átvert, igaz? És mit akarsz tenni, hm?
- Azt akarom, hogy szenvedjen! - válaszolta a lány. Szemében gonosz fény csillant. - És ebben te sem fogsz megállítani! - mondta, és rárontott a vele szemben álló vámpírra.
Stefan, akit váratlanul ért a támadás, hiába védekezett. Kétségbeesetten hívta Elijah-t, de válasz helyett minden elsötétült.
***
- A városnézés is megvolt - közölte elégedetten Damon és lehuppant egy padra a Central Parkban.
- Meg bizony - viszonozta Elena, amikor leült mellé. - Vagy van valami, amit még nem láttunk, de szeretnéd megnézni?
- Ami azt illeti, van - kacsintott a fiú és egész közel csúszott Elenához, aki viszont vette az adást.
- Te disznó! - nevetett. - Olyasmit otthon is láthatsz.
- Valóban? Vigyázz, mert szavadon foglak! - ígérte meg Damon és megcsókolta a lányt.
- Lassan ideje hazaindulni - jegyezte meg Elena, amint elváltak egymástól.
- Máris? - kérdezte Damon.
- Igen. Holnap suli.
- Ez most komoly? - fakadt ki a srác. - Inkább iskolába mész, minthogy velem legyél? Most halálosan megsértődtem.
- Jaj, ne mondj ilyet... Alig néhány hónap van hátra, ráadásul így is állandóan hiányzom - nyugtatta Elena. - Különben is, a teljes repülőúton a tiéd vagyok és ígérem, nem fogok aludni.
- Hát jó - sóhajtott megadóan Damon.
Egy félórát még üldögéltek, azután visszamentek a hotelba, összepakoltak, kijelentkeztek és egy taxival kimentek a repülőtérre, ahol már várta őket a megrendelt gép.
- Nem szorítom túl erősen a kezed? - tudakolta Elena a felszállás közben. - Egy picit még mindig félek ilyenkor.
- Dehogyis, bár nem hiszem, hogy bármilyen engedélyt kell kérned ahhoz, hogy megfogd a kezem - nevetett Damon, majd felhajtotta a karfáját és magához ölelte a lányt. - Így már jobb, te kis félős vámpír?
- Sokkal - felelte Elena, aki valóban megnyugodott a fiú karjaiban. - A nem gáz, hogy vámpír létemre néha még mindig félek ettől, mint egy kisgyerek?
- Ugyan már, majd hozzászoksz. Gondolj csak bele, amikor én születtem, nem is volt még repülő.
- Belegondolni is rossz. Egy vén bácsiba vagyok szerelmes.
- Hé, nem is vagyok olyan öreg! Klaushoz képest egy újszülött vagyok, elvégre ő egy igazi matuzsálem.
- Hát, vele nem is járnék - vágta rá a lány, mire Damon még közelebb hajolt és megcsókolta. Elena teljesen elfelejtette, mi járt eddig a fejében, helyette elragadta az a bizonyos bizsergető, varázslatos érzés, és ismét csak Damont látta, érezte, s képtelen volt betelni a csókjaival, szavaival, az érintésével. Ez pedig egy olyan érzés volt, amire lehetetlen volt ráunni.
- Mintha azt ígérted volna, hogy nem fogsz aludni - duruzsolta a fülébe Damon két csók között.
- Nem is tudom... talán inkább éjjelre hagyom - vigyorgott Elena, a srác ajkait keresve.
***
Stefan arra ébredt, hogy valaki gondterhelten fölé hajol és vérrel itatja. Elijah volt.
- Végre felébredtél - köszöntötte az ős, amint kinyitotta a szemét és felült.
- Rebekah - hörögte. - Itt volt...eltűnt!
- Sejtettem, de mire rád találtam, sehol sem volt.
- Mióta fekszem itt?
- Körülbelül két órája. Jó nagy adag verbénát kaphattál - töprengett Elijah. - Nem értem azonnal ide, amint hívtál, mert nem tudtalak rögtön megtalálni. De ami a legfontosabb: megtudtál valamit?
- Hát nem sok mindent: bosszút forral, pontosabban azt akarja, hogy Damon szenvedjen - magyarázta Stefan.
- És hová tart?
- Bár tudnám - válaszolta Stefan, azonban hirtelen rájött. - Te jó ég...Mystic Fallsba ment!
- Gondolod? Elvégre azt mondtad, hogy Damon és Elena New Yorkban van.
- Igen, de elvileg ma jönnek haza - Stefan idegesen turkálni kezdett a zsebében. - Elvitte a mobilom, nem tudom felhívni őket!
- Ez esetben azonnal Mystic Falllsba kell mennünk nekünk is! - rendelkezett Elijah. - Két óra előnye van, meg kell akadályoznunk abban, hogy végrehajtsa a tervét!
Azzal Elijah és Stefan kiszáguldott a bárból.
***
Damon és Elena nemsokára megérkezett Mystic Fallsba, ahol a réten már ott állt Damon kék Camaroja. Alighogy beszálltak, Elena kapott egy üzenetet.
"Megtaláltuk Rebekah-t. Gyertek a Lockwood pincébe, amint tudtok. Stefan"
A lány gyorsan megmutatta az SMS-t Damonnek.
- Végre megvan! - sóhajtott megkönnyebbülten a fiú. - Tehát oda menjünk?
- Igen - bólintott Elena, mire Damon gázt adott. Mindketten kissé nyugtalanul utaztak: Elena idegesen bámult ki az ablakon, míg Damon a kormányon dobolt, azt tervezve, hogyan öli meg az ősi vámpírt. Mivel a városban nem nagyon voltak távolságok, hamar odaértek a régi Lockwood birtok területére, melynek egy részét erdő borította. Leparkoltak egy közeli fa mellett és gyalog mentek a pincéig, amit a Lockwoodok régebben menedéknek használtak átváltozásaik idejére.
- A helyiség sötét volt és dohos, ugyanakkor nem láttak semmit, se Stefant, se Elijah-t, se Rebekah-t.
- Ez gyanús - szólalt meg Damon. - Lehet, hogy csap... - azonban nem fejezhette be, mert valaki óriási erővel nekicsapta a falnak, Elenát, aki magához sem tért a rémületből, egy ismeretlen vámpír gyorsan nekinyomta a falnak és megkötözte. A lány kapálózott, rugdosódott, de nem tehetett semmit, az erős kötelek nem engedték, hogy szabaduljon. Damon felpattant, tekintetével a támadót keresve.
- Damon, mögötted! - üvöltötte Elena, de már későn. Két másik vámpír hátulról támadott, s az egyikük nyakon szúrta Damon, valószínűleg egy verbénás fecskendővel. A fiú ordítva rogyott a földre. Elena minden erejével igyekezett kiszabadítani a karjait, melyek minden bizonnyal eltörtek, bár ez őt vámpír lévén egyáltalán nem zavarta. A kötelek azonban nem engedtek a szorításból, így a lány tehetetlenül nézte, ahogy Rebekah sétált be a pince bejáratán, miután elküldte a két vámpírt, akik rájuk támadtak, ezután pedig egy székhez láncolta a magatehetetlen Damont.
- Nagyszerű! - köszöntötte őket Rebekah, arcán gúnyos vigyorral. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz tőrbe csalni benneteket! - folytatta, Stefan telefonjával játszadozva. - Örülök, hogy itt vagytok, ugyanis már olyan régóta próbáltam megszervezni ezt a kis...találkát.
- Mit akarsz? - sziszegte Elena, béklyóival küzdve, ám ekkor észrevette, hogy azok vaskarikákhoz vannak rögzítve, így aztán végképp nem tudott szabadulni.
- Bosszút! - felelte Rebekah diadalittasan. - Mindazért, amit miattatok elszenvedtem.
- Megérdemelted, te mocskos ribanc! - üvöltötte Damon, láncait feszegetve. Erre Rebekah villámgyorsan mellette termett, és egy karót döfött a hasába.
- Hogy mondtad?
Damon eszelősen felnevetett, ahogy az ős szemébe nézett.
- Ne haragudj, rosszul mondtam. Megérdemelted, te mocskos, önző, pszichopata ribanc! - korrigált az idősebb Salvatore. Megjegyzését egy újabb karó követte, de Damon nem adta fel.
- Legalább őt engedd el! Mit ártott neked?
- Hogy mit ártott? - rikácsolta Rebekah. - Miatta rohadtam napokig egy dohos pincében, megkínozva! És ezek után még azt mered kérdezni, hogy mit ártott ő nekem?
- Én voltam az, aki átvert és kihasznált - nyögte Damon, tiszta erejéből feszítve láncait. - Hagyd őt...Kérlek.
***
- A városnézés is megvolt - közölte elégedetten Damon és lehuppant egy padra a Central Parkban.
- Meg bizony - viszonozta Elena, amikor leült mellé. - Vagy van valami, amit még nem láttunk, de szeretnéd megnézni?
- Ami azt illeti, van - kacsintott a fiú és egész közel csúszott Elenához, aki viszont vette az adást.
- Te disznó! - nevetett. - Olyasmit otthon is láthatsz.
- Valóban? Vigyázz, mert szavadon foglak! - ígérte meg Damon és megcsókolta a lányt.
- Lassan ideje hazaindulni - jegyezte meg Elena, amint elváltak egymástól.
- Máris? - kérdezte Damon.
- Igen. Holnap suli.
- Ez most komoly? - fakadt ki a srác. - Inkább iskolába mész, minthogy velem legyél? Most halálosan megsértődtem.
- Jaj, ne mondj ilyet... Alig néhány hónap van hátra, ráadásul így is állandóan hiányzom - nyugtatta Elena. - Különben is, a teljes repülőúton a tiéd vagyok és ígérem, nem fogok aludni.
- Hát jó - sóhajtott megadóan Damon.
Egy félórát még üldögéltek, azután visszamentek a hotelba, összepakoltak, kijelentkeztek és egy taxival kimentek a repülőtérre, ahol már várta őket a megrendelt gép.
- Nem szorítom túl erősen a kezed? - tudakolta Elena a felszállás közben. - Egy picit még mindig félek ilyenkor.
- Dehogyis, bár nem hiszem, hogy bármilyen engedélyt kell kérned ahhoz, hogy megfogd a kezem - nevetett Damon, majd felhajtotta a karfáját és magához ölelte a lányt. - Így már jobb, te kis félős vámpír?
- Sokkal - felelte Elena, aki valóban megnyugodott a fiú karjaiban. - A nem gáz, hogy vámpír létemre néha még mindig félek ettől, mint egy kisgyerek?
- Ugyan már, majd hozzászoksz. Gondolj csak bele, amikor én születtem, nem is volt még repülő.
- Belegondolni is rossz. Egy vén bácsiba vagyok szerelmes.
- Hé, nem is vagyok olyan öreg! Klaushoz képest egy újszülött vagyok, elvégre ő egy igazi matuzsálem.
- Hát, vele nem is járnék - vágta rá a lány, mire Damon még közelebb hajolt és megcsókolta. Elena teljesen elfelejtette, mi járt eddig a fejében, helyette elragadta az a bizonyos bizsergető, varázslatos érzés, és ismét csak Damont látta, érezte, s képtelen volt betelni a csókjaival, szavaival, az érintésével. Ez pedig egy olyan érzés volt, amire lehetetlen volt ráunni.
- Mintha azt ígérted volna, hogy nem fogsz aludni - duruzsolta a fülébe Damon két csók között.
- Nem is tudom... talán inkább éjjelre hagyom - vigyorgott Elena, a srác ajkait keresve.
***
Stefan arra ébredt, hogy valaki gondterhelten fölé hajol és vérrel itatja. Elijah volt.
- Végre felébredtél - köszöntötte az ős, amint kinyitotta a szemét és felült.
- Rebekah - hörögte. - Itt volt...eltűnt!
- Sejtettem, de mire rád találtam, sehol sem volt.
- Mióta fekszem itt?
- Körülbelül két órája. Jó nagy adag verbénát kaphattál - töprengett Elijah. - Nem értem azonnal ide, amint hívtál, mert nem tudtalak rögtön megtalálni. De ami a legfontosabb: megtudtál valamit?
- Hát nem sok mindent: bosszút forral, pontosabban azt akarja, hogy Damon szenvedjen - magyarázta Stefan.
- És hová tart?
- Bár tudnám - válaszolta Stefan, azonban hirtelen rájött. - Te jó ég...Mystic Fallsba ment!
- Gondolod? Elvégre azt mondtad, hogy Damon és Elena New Yorkban van.
- Igen, de elvileg ma jönnek haza - Stefan idegesen turkálni kezdett a zsebében. - Elvitte a mobilom, nem tudom felhívni őket!
- Ez esetben azonnal Mystic Falllsba kell mennünk nekünk is! - rendelkezett Elijah. - Két óra előnye van, meg kell akadályoznunk abban, hogy végrehajtsa a tervét!
Azzal Elijah és Stefan kiszáguldott a bárból.
***
Damon és Elena nemsokára megérkezett Mystic Fallsba, ahol a réten már ott állt Damon kék Camaroja. Alighogy beszálltak, Elena kapott egy üzenetet.
"Megtaláltuk Rebekah-t. Gyertek a Lockwood pincébe, amint tudtok. Stefan"
A lány gyorsan megmutatta az SMS-t Damonnek.
- Végre megvan! - sóhajtott megkönnyebbülten a fiú. - Tehát oda menjünk?
- Igen - bólintott Elena, mire Damon gázt adott. Mindketten kissé nyugtalanul utaztak: Elena idegesen bámult ki az ablakon, míg Damon a kormányon dobolt, azt tervezve, hogyan öli meg az ősi vámpírt. Mivel a városban nem nagyon voltak távolságok, hamar odaértek a régi Lockwood birtok területére, melynek egy részét erdő borította. Leparkoltak egy közeli fa mellett és gyalog mentek a pincéig, amit a Lockwoodok régebben menedéknek használtak átváltozásaik idejére.
- A helyiség sötét volt és dohos, ugyanakkor nem láttak semmit, se Stefant, se Elijah-t, se Rebekah-t.
- Ez gyanús - szólalt meg Damon. - Lehet, hogy csap... - azonban nem fejezhette be, mert valaki óriási erővel nekicsapta a falnak, Elenát, aki magához sem tért a rémületből, egy ismeretlen vámpír gyorsan nekinyomta a falnak és megkötözte. A lány kapálózott, rugdosódott, de nem tehetett semmit, az erős kötelek nem engedték, hogy szabaduljon. Damon felpattant, tekintetével a támadót keresve.
- Damon, mögötted! - üvöltötte Elena, de már későn. Két másik vámpír hátulról támadott, s az egyikük nyakon szúrta Damon, valószínűleg egy verbénás fecskendővel. A fiú ordítva rogyott a földre. Elena minden erejével igyekezett kiszabadítani a karjait, melyek minden bizonnyal eltörtek, bár ez őt vámpír lévén egyáltalán nem zavarta. A kötelek azonban nem engedtek a szorításból, így a lány tehetetlenül nézte, ahogy Rebekah sétált be a pince bejáratán, miután elküldte a két vámpírt, akik rájuk támadtak, ezután pedig egy székhez láncolta a magatehetetlen Damont.
- Nagyszerű! - köszöntötte őket Rebekah, arcán gúnyos vigyorral. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz tőrbe csalni benneteket! - folytatta, Stefan telefonjával játszadozva. - Örülök, hogy itt vagytok, ugyanis már olyan régóta próbáltam megszervezni ezt a kis...találkát.
- Mit akarsz? - sziszegte Elena, béklyóival küzdve, ám ekkor észrevette, hogy azok vaskarikákhoz vannak rögzítve, így aztán végképp nem tudott szabadulni.
- Bosszút! - felelte Rebekah diadalittasan. - Mindazért, amit miattatok elszenvedtem.
- Megérdemelted, te mocskos ribanc! - üvöltötte Damon, láncait feszegetve. Erre Rebekah villámgyorsan mellette termett, és egy karót döfött a hasába.
- Hogy mondtad?
Damon eszelősen felnevetett, ahogy az ős szemébe nézett.
- Ne haragudj, rosszul mondtam. Megérdemelted, te mocskos, önző, pszichopata ribanc! - korrigált az idősebb Salvatore. Megjegyzését egy újabb karó követte, de Damon nem adta fel.
- Legalább őt engedd el! Mit ártott neked?
- Hogy mit ártott? - rikácsolta Rebekah. - Miatta rohadtam napokig egy dohos pincében, megkínozva! És ezek után még azt mered kérdezni, hogy mit ártott ő nekem?
- Én voltam az, aki átvert és kihasznált - nyögte Damon, tiszta erejéből feszítve láncait. - Hagyd őt...Kérlek.
- Ó, szóval ennyire szereted, ugye? - gúnyolódott az ős. - Még meg is halnál érte, igaz? Na erre most nem lesz szükség. Ellenben áruld el, engem miért nem voltál képes így szeretni...? Én sosem törtem össze a szíved, vele ellentétben - bökött Elenára. - De a láncokat hiába feszegeted, ezek ugyanis boszorkányok által készített, különleges darabok: szétszakíthatatlanok. Még én sem tudnám széttépni őket, hát még te!
- Tehát erről van szó! - szúrta közbe undorodva Elena. - Te beleszerettél Damonbe, most pedig bosszút akarsz állni azért, mert engem szeret, nem téged!
- Nem is vagy te olyan buta, mint gondoltam - csettintett Rebekah. - Majdnem kapiskálod.
- És most mit fogsz tenni? Megölsz minket? - érdeklődött vicsorogva Damon.
- Megölni? - nevetett fel Rebekah, egész közel hajolva a fiúhoz. - Az nem az én módszerem... Azt akarom, hogy szenvedj, hogy kínzó, felemésztő fájdalmat érezz, mint én! A halál túl kegyes büntetés ahhoz képest, amit kapni fogsz, mert azt veszem el tőled, mi a legfontosabb számodra: a szerelmét! - mondta, Elenára célozva.
- Soha! - üvöltötte Elena és Damon kórusban.
- Ó, dehogyisnem - viszonozta Rebekah,és a lány felé lépdelt. - Mindent el fogsz felejteni Damonről, még azt is, hogy ismered.
- Nem! - ellenkezett Elena, makacsul leszegve a fejét.
- De! Azt akarom, hogy felejtsd el őt! - Rebekah erőszakkal felemelte Elena fejét, és mélyen a szemébe nézett. Azonban Elena erőnek erejével állt ellen, megakadályozva az igézetet.
- Elena...szeretlek...ne hagyd ezt elmenni! - nyöszörögte Damon, tiszta erejével a láncot feszegetve, ami viszont továbbra sem engedett a szorításból.
- Azt akarom, hogy felejtsd el őt! - ismételte Rebekah, immár üvöltve. Elena minden erejét felhasználta, de érezte, hogy nem bír sokáig ellenállni. Görcsösen kapaszkodott a Damon iránt érzett szerelméhez, azonban ereje gyöngült, s alig tudott tovább küzdeni.
- Elena, ne hagyj el! - ordította Damon kétségbeesetten.
- Damon...Damon - nyögte Elena. Akaratereje összeomlott. Még látni vélte Damon eltorzult arcát, s aztán kénytelen volt megadni magát.
- Azt akarom, hogy felejts el mindent Damonről: az összes emlékedet róla; minden érintését, csókját; minden közös pillanatot, sőt még a létezését is. A szerelmi háromszög soha nem létezett, te Stefannal voltál egy ideig, de szakítottatok, s te elfogadtad, hogy ő valaki mást választott. Az emlékek helyét a barátaiddal, családoddal eltöltött pillanatok veszik át, de ezekre csak homályosan fogsz emlékezni. Egy új szerelmet fogsz keresni, valami teljesen újat, és mindazt, ami itt történt, örökre elfelejted. Ezt az igézetet csak én oldhatom fel, és ha én esetleg meghalnék, az örökkévalóságig rajtad marad. Most pedig szépen hazamész, és éled tovább az életedet, mintha mi sem történt volna - igézte meg Rebekah a lányt, aki gépiesen bólintott.
- NE! - üvöltötte Damon, és minden erejét, fájdalmát, érzését összesűrítette, hogy még egyszer nekifeszüljön béklyóinak...és néhány pillanat múlva a láncok csörömpölve szakadtak szét. Damon széttépte a széttéphetetlent, de már késő volt. Elena félájultan zuhant a földre, megszabadulva köteleitől; Rebekah pedig diadalittas mosollyal elillant.
"Vesztes" - hallotta még az ős hangját a fejében.
- Elena, Elena - suttogta Damon, a lány kezét szorongatva. - Nézz rám...nézz rám!
Elena kinyitotta a szemét, és bágyadtan pislogott a könnyáztatta arcú Damonre, majd lassan ennyit kérdezett:
- Te ki vagy?
A következő rész tartalmából...
Bekövetkezett az, amitől mindenki félt: Rebekah igézetnének hála Elena összes Damonnel kapcsolatos emléke feledésbe merült. A fiú összeroppan a tragédia súlyától, de barátai Bonnie vezetésével rájönnek valamire, ami talán segíthet neki. Elena eközben zavarodott és furcsa viselkedése ad okot némi aggodalomra.
Jason Walker - Down (szerepelt a sorozat 1. évadának 6., Lost Girls című részében)
The Fray - Be Still (3. évad, 20. rész - Do Not Gentle)
Ron Pope - A Drop in the Ocean (3. évad, 1. rész - The Birthday)
A címekre kattintva meghallgathatjátok a számokat.
Élet a halál után - 4. rész
Korhatár: 12
Szemszög: Elena
IV. fejezet - A szökés
Jó érzés volt végre kimozdulni a házból kellemes, friss volt a levegő. Fényesen ragyogtak a csillagok. Damon és Jeremy előre mentek a házba, így Stefannal maradtam. Némán lépdeltünk egymás mellett, kínos csend telepedett ránk. Nem tudtam, hol kezdjem, egy hang se jött ki a számon. Aztán Stefan megállt, én is megálltam és ránéztem. Arcán a már megszokott gondterheltség volt. Tudtam, mire gondol, de nem merte kimondani. Úgy éreztem, megfolyt a csend és a feszültség, ami körülvett minket.
- Elena, ugye tudod, mi lesz most? – törte meg végre a csendet Stefan. Pontosan tudtam mire gondolt.
- El kell hagynunk a várost… - válaszoltam szomorúan.
- És szét kell válnunk. Neked pedig el kel döntened, kivel tartasz. Velem jössz, vagy Damonnel.
Szemei mélyen az enyémbe fúródtak, és a világ leggonoszabb lényének tartottam magam, amiért nem tudtam elmondani neki, mit érzek a bátyja iránt, és hogy már akkor tudtam a választ, amikor először hallottam, hogy szét kell válnunk
- Tudom - válaszoltam neki közönyösen. Az út hátralévő részében nem beszélgettünk, csak hallgattunk. Gondolkodtam, hogy mondjam el neki a döntésemet, próbáltam a legkíméletesebb verziót megtalálni, de a tényen nem változtathattam. Amikor megérkeztünk a házhoz, Stefan gondolkodás nélkül bement, csak akkor fordult vissza, amikor látta, hogy nem követem.
- Megyek, mindjárt – nyugtattam meg mielőtt aggódni kezdett volna a hogylétem felől. Bólintott, majd bement a házba.
Egy fenét megyek be. Egyedül akarok lenni, egyedül a gondolataimmal. Elindultam az ellenkező irányba és úgy futottam, ahogy csak a lábam bírta. Meg se álltam a hídig. Ide úgyse jön senki. Két baleset, egy év alatt és mindkettő velem történt. Nekidőltem a szélének és csak néztem a vizet. Hagytam, hogy az agyam zakatoljon és nem próbáltam meg elnyomni a gondolataimat. Mind Damon és Stefan körül jártak. Damon-nel meg se beszéltünk, ami köztünk történt, úgy viselkedünk, mintha semmi sem történt volna. Stefan, pedig elvárja tőlem, hogy itt és most döntsek… Nem akarok elmenni. Egyik tragédia a másik után. Előbb a baleset, és most ez... Lesétáltam a hídról és leültem az egyik fa tövébe. Fejemet a fának támasztottam, becsuktam a szememet és próbáltam megnyugodni. Épp sikerült volna, amikor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Már csak ez hiányzott. Vagy eltévedt valaki a környéken, vagy máris lebuktam és rájöttek, hova menekültem. Erősödtek a léptek és igencsak meglepődtem, amikor megláttam az előttem álló alakot.
- Szóval igazak a hírek, átváltoztál - jegyezte meg az alak egy keserű mosoly kíséretében…
- Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle – Katherine...
- Segíteni jöttem – válaszolta – Hallottam, mik történtek és úgy gondoltam, szükségetek lehet a segítségemre.
Nem igazán tudtam, mit gondoljak. Katherine, aki annyi bajt és bosszúságot okozott nekünk hirtelen segíteni akar!
- Miért akarsz segíteni? – kérdeztem tőle kétkedve, de láttam, hogy nem figyel rám. Valamit észrevett. Nézelődött minden irányba, de nem talált semmit, majd rám nézett.
- Talán ezt máshol beszéljük meg, mert nem vagyunk egyedül…- mondta alig hallgatóan. Nem igazán bíztam benne, ezért én is körbenéztem, éreztem, hogy közelednek felénk és a hangok alapján nem cseverészni akarnak… - Tűnjünk el innen. – sürgetett Kathrin. Bólintottam. Meg akartam kérdezni, hova megyünk, de ő már elindult a városból kifelé vezető úton, így utána eredtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Egy autó hangját hallottam hátulról, egyre erősödött. „Ezek szerint észrevettek…” Beértem Kathrin-t és kérdőn néztem rá, hogy most merre tovább. Irányt váltott és erdő felé futott tovább. Követtem és amilyen gyorsan csak tudtam mentem utána. Nem sokkal később lelassított és megállt az erdő szélén. Körülnézett követnek-e még minket, majd eltűnt… Pár pillanattal később mellém gördült egy sötét színű sportkocsival és intett, hogy szálljak be.
- Hova megyünk? – kérdeztem tőle miután beszálltam az autóba. Látszott rajta, hogy nem igazán van kedve beszélgetni, de azért válaszolt.
- Biztos helyre megyünk, ne aggódj. Majd onnan írunk a fiúknak, hogy velem vagy – mondta, majd tréfásan hozzá tette:
- Bár ettől nem lesznek nyugodtabbak.
Egy jó darabig nem szóltunk egymáshoz, de mégse féltem mellette, valahogy azt éreztem, megbízhatok benne. Az azonban aggasztott, amikor megláttam, hogy világosodik, és nem sokára felkel a nap, de nem akartam szóvá tenni még egy darabig.
- Nyisd ki a kesztyűtartót – mondta, amikor észrevette, hogy az eget kémlelem és ideges vagyok. – Van ott egy doboz.
Könnyen megtaláltam az említett dobozt és kinyitottam. Nagyon ismerős volt a nyaklánc, ami benne volt, de nem tudtam pontosan hol, vagy kin láttam. Kutattam az emlékeim közt, de nem jutott eszembe.
- Olyan ismerős, mintha már láttam volna valakin… - gondolkoztam hangosan. Katherine az utat figyelte, de közbe rólam se vette le a szemét.
- Még jó, hogy ismerős, Isobel-é volt. – világosított fel. Ebben a pillanatban minden beugrott. Az utolsó találkozásunk. A temető. Isobel akkor viselkedett először és utoljára anyaként velem. Aztán letépte a nyakából és...
- És ez működni fog rajtam is? – kérdeztem tőle kíváncsian, bár némi kétség is volt bennem. Megvonta a vállát és vágott egy grimaszt, erősen emlékeztetett arra, amit én szoktam csinálni, amikor nem vagyok biztos valamiben.
- Elvileg kéne neki, mivel, hogy Isobel az anyád volt, de ha nem működne csak egy gombnyomás és besötétítem az ablakokat - magyarázta. - Ha nem veszed fel sose derül ki.
Bólintottam egyet, majd feltettem a nyakláncot. Már csak várni kellett, hogy felkeljen a nap. Gondolataim elég sokszor elkalandoztak, legtöbbször Damon körül jártak. Vajon mit csinálhat? Hogy érezheti magát? Feltűnt-e már neki, hogy eltűntem? Amint megérkezünk, írok neki. Sokat gondolkoztam Katherine-n is…. Miért pont most bukkant fel Mystic Falls-ban? Honnan tudta mi történt velem és miért segített elmenekülni? Gondolkoztam, megkérdezzem-e, de gyanítottam, hogy egy kitérő válasszal elintézné az egészet, és sosem tudom meg a valódi szándékát. Arra eszméltem, hogy egyre világosabb lesz, és nemsokára megjelenik a nap a horizonton. Katherine még mindig nem mondta el, hova megyünk, mégis bíztam benne. Amikor megláttam a napot, kicsit megijedtem. Mi van ha mégse működik a nyaklánc? Végül fölöslegesen aggódtam, mert amikor elért a nap, csak kellemes meleget éreztem. Nem égetett, nem fájt, csak melegített. Hálásan rámosolyogtam Katherine-re, és az ő arcán is megjelent egy félmosoly-féleség.
- Ezek szerint működik. Akkor ez kipipálva! – mondta elégedetten – Nemsokára odaérünk. – tette hozzá és kicsit gyorsított. Egy földútra értünk és megálltunk.
- Innen gyalog megyünk tovább. Most, hogy már nem kell félned a naptól, ez nem jelent gondot.
Kellemes tempóban sétáltunk tovább, nem rohantunk. Egyre melegebb lett és határozottan élveztem, hogy nem árthat nekem a nap. Egy tóparti házhoz értünk. A vizet már egy ideje észrevettem, de nem gondoltam, hogy ház is van mellette.
- Itt is vagyunk. – mondta Katherine, majd elkezdett a táskájában kutatni és elővett egy kis kulcscsomót. Kinyitotta az ajtót, majd bement. Én megálltam a küszöbnél, nem akartam megint a „láthatatlan ajtón” koppanni. Megköszörültem a torkomat, hogy Katherine észrevegyen.
- Nyugodtan bejöhetsz, erre a házra nem vonatkozik a „beinvitálós szabály”, mert az enyém és már vámpírként vettem.
Beléptem a házba és elámultam a berendezésen. Nem igazán tudtam, milyen stílusa van Katherine-nek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen be tud rendezni egy házat. A nappali és a konyha egybe volt, elég egyszerű bútorokkal berendezve, de mégis otthonos volt. A nappali és a konyha találkozásánál volt egy lépcső, ami a felső szintre vezetett. Az emeletet azonban már nem volt időm megnézni, mert Katherine telefonjának pittyegése kizökkentett, és egy pillanatra megfeledkeztem magamról.
- Damon azt írja, estére itt lesznek – mondta, majd elkezdett a konyhában – Nem vagy éhes? - kérdezte. Eddig eszembe se jutott az evés, pedig elég rég volt, hogy utoljára ettem. Gyomrom hangos korgással jelezte, hogy igenis éhes vagyok. Katherine elnevette magát, majd kinyitotta a hűtőt, hogy megnézze, mi van benne. Meglepetésemre teljesen tele volt.
- Nem vagyok túl nagy szakács, ami azt illeti, de egy rántottát össze tudok dobni. – mondta majd elővett pár tojást és még egy-két dolgot. Utoljára egy zacskót vett elő, amiben valami piros volt. Nem éreztem az illatát, ami kicsit zavart. Kathrin elővett két poharat, majd rám nézett. – Kérsz? – kérdezte miközben töltött magának egy keveset belőle. Megéreztem az illatát és rögtön tudtam, mi az: vér.
- Ne mond, hogy még nem ittál! Valahogy át kellett változnod – mondta döbbenten.
- Damon vérét ittam eddig csak. – mondtam neki kissé megszeppenve. Katherine-nek szó szerint leesett az álla, amikor meghallotta.
- Ez most komoly? Te Damon vérét ittad, hogy befejezd az átváltozást? – kérdezte kicsit nagyobb döbbenettel, mint az előbb. Hang nélkül bólintottam, majd vártam, hogy mi fog történni. Katherine nyelt egy nagyot, töltött a másik pohárba is, majd hozzá tette:
- Ennyi elég lesz most. Nem kell túlzásba vinni.
Odatolta elém a poharat. Amint megéreztem a vér szagát, éreztem, hogy eluralkodnak rajtam az ösztöneim, és már épp rávetettem volna magam a pohárra, amikor Katherine elhúzta előlem. – Lassan, nem kell kapkodni. Próbálj megnyugodni. Attól, hogy megérzed a vér szagát, nem kell vérengző vadállatnak lenned. Csak lassan – mondta, majd visszatolta elém a poharat. – Próbáld újra… - Ezúttal lassabban hajoltam a pohár fölé. Amikor éreztem, hogy az ösztöneim át akarják venni az irányítást elfordultam és mélyeket lélegeztem. Majd újra fölé hajoltam és mélyet
szippantottam a illatfelhőből. Harmadik próbálkozásra már egész jól ment és úgy éreztem, nem fogom letámadnia poharat, így a számhoz emeltem és kiittam. Nyugtató érzés volt,a hogy a vér végig csurgott a torkomon. Más íze volt, mint Damon vérének, de nem volt rossz. Katherine újra töltötte a poharamat, majd nekiállt a főzésnek. Én pedig eljátszadoztam a vérrel és az önkontrollommal. Mire elkészült a rántotta már egész jól ment és úgy éreztem, sokat fejlődtem. Bár Katherine-től nem számítottam dicséretre. Azt azonban még mindig nem értettem, miért teszi ezt értem.
5. rész >>
Szemszög: Elena
IV. fejezet - A szökés
Jó érzés volt végre kimozdulni a házból kellemes, friss volt a levegő. Fényesen ragyogtak a csillagok. Damon és Jeremy előre mentek a házba, így Stefannal maradtam. Némán lépdeltünk egymás mellett, kínos csend telepedett ránk. Nem tudtam, hol kezdjem, egy hang se jött ki a számon. Aztán Stefan megállt, én is megálltam és ránéztem. Arcán a már megszokott gondterheltség volt. Tudtam, mire gondol, de nem merte kimondani. Úgy éreztem, megfolyt a csend és a feszültség, ami körülvett minket.
- Elena, ugye tudod, mi lesz most? – törte meg végre a csendet Stefan. Pontosan tudtam mire gondolt.
- El kell hagynunk a várost… - válaszoltam szomorúan.
- És szét kell válnunk. Neked pedig el kel döntened, kivel tartasz. Velem jössz, vagy Damonnel.
Szemei mélyen az enyémbe fúródtak, és a világ leggonoszabb lényének tartottam magam, amiért nem tudtam elmondani neki, mit érzek a bátyja iránt, és hogy már akkor tudtam a választ, amikor először hallottam, hogy szét kell válnunk
- Tudom - válaszoltam neki közönyösen. Az út hátralévő részében nem beszélgettünk, csak hallgattunk. Gondolkodtam, hogy mondjam el neki a döntésemet, próbáltam a legkíméletesebb verziót megtalálni, de a tényen nem változtathattam. Amikor megérkeztünk a házhoz, Stefan gondolkodás nélkül bement, csak akkor fordult vissza, amikor látta, hogy nem követem.
- Megyek, mindjárt – nyugtattam meg mielőtt aggódni kezdett volna a hogylétem felől. Bólintott, majd bement a házba.
Egy fenét megyek be. Egyedül akarok lenni, egyedül a gondolataimmal. Elindultam az ellenkező irányba és úgy futottam, ahogy csak a lábam bírta. Meg se álltam a hídig. Ide úgyse jön senki. Két baleset, egy év alatt és mindkettő velem történt. Nekidőltem a szélének és csak néztem a vizet. Hagytam, hogy az agyam zakatoljon és nem próbáltam meg elnyomni a gondolataimat. Mind Damon és Stefan körül jártak. Damon-nel meg se beszéltünk, ami köztünk történt, úgy viselkedünk, mintha semmi sem történt volna. Stefan, pedig elvárja tőlem, hogy itt és most döntsek… Nem akarok elmenni. Egyik tragédia a másik után. Előbb a baleset, és most ez... Lesétáltam a hídról és leültem az egyik fa tövébe. Fejemet a fának támasztottam, becsuktam a szememet és próbáltam megnyugodni. Épp sikerült volna, amikor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Már csak ez hiányzott. Vagy eltévedt valaki a környéken, vagy máris lebuktam és rájöttek, hova menekültem. Erősödtek a léptek és igencsak meglepődtem, amikor megláttam az előttem álló alakot.
- Szóval igazak a hírek, átváltoztál - jegyezte meg az alak egy keserű mosoly kíséretében…
- Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle – Katherine...
- Segíteni jöttem – válaszolta – Hallottam, mik történtek és úgy gondoltam, szükségetek lehet a segítségemre.
Nem igazán tudtam, mit gondoljak. Katherine, aki annyi bajt és bosszúságot okozott nekünk hirtelen segíteni akar!
- Miért akarsz segíteni? – kérdeztem tőle kétkedve, de láttam, hogy nem figyel rám. Valamit észrevett. Nézelődött minden irányba, de nem talált semmit, majd rám nézett.
- Talán ezt máshol beszéljük meg, mert nem vagyunk egyedül…- mondta alig hallgatóan. Nem igazán bíztam benne, ezért én is körbenéztem, éreztem, hogy közelednek felénk és a hangok alapján nem cseverészni akarnak… - Tűnjünk el innen. – sürgetett Kathrin. Bólintottam. Meg akartam kérdezni, hova megyünk, de ő már elindult a városból kifelé vezető úton, így utána eredtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Egy autó hangját hallottam hátulról, egyre erősödött. „Ezek szerint észrevettek…” Beértem Kathrin-t és kérdőn néztem rá, hogy most merre tovább. Irányt váltott és erdő felé futott tovább. Követtem és amilyen gyorsan csak tudtam mentem utána. Nem sokkal később lelassított és megállt az erdő szélén. Körülnézett követnek-e még minket, majd eltűnt… Pár pillanattal később mellém gördült egy sötét színű sportkocsival és intett, hogy szálljak be.
- Hova megyünk? – kérdeztem tőle miután beszálltam az autóba. Látszott rajta, hogy nem igazán van kedve beszélgetni, de azért válaszolt.
- Biztos helyre megyünk, ne aggódj. Majd onnan írunk a fiúknak, hogy velem vagy – mondta, majd tréfásan hozzá tette:
- Bár ettől nem lesznek nyugodtabbak.
Egy jó darabig nem szóltunk egymáshoz, de mégse féltem mellette, valahogy azt éreztem, megbízhatok benne. Az azonban aggasztott, amikor megláttam, hogy világosodik, és nem sokára felkel a nap, de nem akartam szóvá tenni még egy darabig.
- Nyisd ki a kesztyűtartót – mondta, amikor észrevette, hogy az eget kémlelem és ideges vagyok. – Van ott egy doboz.
Könnyen megtaláltam az említett dobozt és kinyitottam. Nagyon ismerős volt a nyaklánc, ami benne volt, de nem tudtam pontosan hol, vagy kin láttam. Kutattam az emlékeim közt, de nem jutott eszembe.
- Olyan ismerős, mintha már láttam volna valakin… - gondolkoztam hangosan. Katherine az utat figyelte, de közbe rólam se vette le a szemét.
- Még jó, hogy ismerős, Isobel-é volt. – világosított fel. Ebben a pillanatban minden beugrott. Az utolsó találkozásunk. A temető. Isobel akkor viselkedett először és utoljára anyaként velem. Aztán letépte a nyakából és...
- És ez működni fog rajtam is? – kérdeztem tőle kíváncsian, bár némi kétség is volt bennem. Megvonta a vállát és vágott egy grimaszt, erősen emlékeztetett arra, amit én szoktam csinálni, amikor nem vagyok biztos valamiben.
- Elvileg kéne neki, mivel, hogy Isobel az anyád volt, de ha nem működne csak egy gombnyomás és besötétítem az ablakokat - magyarázta. - Ha nem veszed fel sose derül ki.
Bólintottam egyet, majd feltettem a nyakláncot. Már csak várni kellett, hogy felkeljen a nap. Gondolataim elég sokszor elkalandoztak, legtöbbször Damon körül jártak. Vajon mit csinálhat? Hogy érezheti magát? Feltűnt-e már neki, hogy eltűntem? Amint megérkezünk, írok neki. Sokat gondolkoztam Katherine-n is…. Miért pont most bukkant fel Mystic Falls-ban? Honnan tudta mi történt velem és miért segített elmenekülni? Gondolkoztam, megkérdezzem-e, de gyanítottam, hogy egy kitérő válasszal elintézné az egészet, és sosem tudom meg a valódi szándékát. Arra eszméltem, hogy egyre világosabb lesz, és nemsokára megjelenik a nap a horizonton. Katherine még mindig nem mondta el, hova megyünk, mégis bíztam benne. Amikor megláttam a napot, kicsit megijedtem. Mi van ha mégse működik a nyaklánc? Végül fölöslegesen aggódtam, mert amikor elért a nap, csak kellemes meleget éreztem. Nem égetett, nem fájt, csak melegített. Hálásan rámosolyogtam Katherine-re, és az ő arcán is megjelent egy félmosoly-féleség.
- Ezek szerint működik. Akkor ez kipipálva! – mondta elégedetten – Nemsokára odaérünk. – tette hozzá és kicsit gyorsított. Egy földútra értünk és megálltunk.
- Innen gyalog megyünk tovább. Most, hogy már nem kell félned a naptól, ez nem jelent gondot.
Kellemes tempóban sétáltunk tovább, nem rohantunk. Egyre melegebb lett és határozottan élveztem, hogy nem árthat nekem a nap. Egy tóparti házhoz értünk. A vizet már egy ideje észrevettem, de nem gondoltam, hogy ház is van mellette.
- Itt is vagyunk. – mondta Katherine, majd elkezdett a táskájában kutatni és elővett egy kis kulcscsomót. Kinyitotta az ajtót, majd bement. Én megálltam a küszöbnél, nem akartam megint a „láthatatlan ajtón” koppanni. Megköszörültem a torkomat, hogy Katherine észrevegyen.
- Nyugodtan bejöhetsz, erre a házra nem vonatkozik a „beinvitálós szabály”, mert az enyém és már vámpírként vettem.
Beléptem a házba és elámultam a berendezésen. Nem igazán tudtam, milyen stílusa van Katherine-nek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen be tud rendezni egy házat. A nappali és a konyha egybe volt, elég egyszerű bútorokkal berendezve, de mégis otthonos volt. A nappali és a konyha találkozásánál volt egy lépcső, ami a felső szintre vezetett. Az emeletet azonban már nem volt időm megnézni, mert Katherine telefonjának pittyegése kizökkentett, és egy pillanatra megfeledkeztem magamról.
- Damon azt írja, estére itt lesznek – mondta, majd elkezdett a konyhában – Nem vagy éhes? - kérdezte. Eddig eszembe se jutott az evés, pedig elég rég volt, hogy utoljára ettem. Gyomrom hangos korgással jelezte, hogy igenis éhes vagyok. Katherine elnevette magát, majd kinyitotta a hűtőt, hogy megnézze, mi van benne. Meglepetésemre teljesen tele volt.
- Nem vagyok túl nagy szakács, ami azt illeti, de egy rántottát össze tudok dobni. – mondta majd elővett pár tojást és még egy-két dolgot. Utoljára egy zacskót vett elő, amiben valami piros volt. Nem éreztem az illatát, ami kicsit zavart. Kathrin elővett két poharat, majd rám nézett. – Kérsz? – kérdezte miközben töltött magának egy keveset belőle. Megéreztem az illatát és rögtön tudtam, mi az: vér.
- Ne mond, hogy még nem ittál! Valahogy át kellett változnod – mondta döbbenten.
- Damon vérét ittam eddig csak. – mondtam neki kissé megszeppenve. Katherine-nek szó szerint leesett az álla, amikor meghallotta.
- Ez most komoly? Te Damon vérét ittad, hogy befejezd az átváltozást? – kérdezte kicsit nagyobb döbbenettel, mint az előbb. Hang nélkül bólintottam, majd vártam, hogy mi fog történni. Katherine nyelt egy nagyot, töltött a másik pohárba is, majd hozzá tette:
- Ennyi elég lesz most. Nem kell túlzásba vinni.
Odatolta elém a poharat. Amint megéreztem a vér szagát, éreztem, hogy eluralkodnak rajtam az ösztöneim, és már épp rávetettem volna magam a pohárra, amikor Katherine elhúzta előlem. – Lassan, nem kell kapkodni. Próbálj megnyugodni. Attól, hogy megérzed a vér szagát, nem kell vérengző vadállatnak lenned. Csak lassan – mondta, majd visszatolta elém a poharat. – Próbáld újra… - Ezúttal lassabban hajoltam a pohár fölé. Amikor éreztem, hogy az ösztöneim át akarják venni az irányítást elfordultam és mélyeket lélegeztem. Majd újra fölé hajoltam és mélyet
szippantottam a illatfelhőből. Harmadik próbálkozásra már egész jól ment és úgy éreztem, nem fogom letámadnia poharat, így a számhoz emeltem és kiittam. Nyugtató érzés volt,a hogy a vér végig csurgott a torkomon. Más íze volt, mint Damon vérének, de nem volt rossz. Katherine újra töltötte a poharamat, majd nekiállt a főzésnek. Én pedig eljátszadoztam a vérrel és az önkontrollommal. Mire elkészült a rántotta már egész jól ment és úgy éreztem, sokat fejlődtem. Bár Katherine-től nem számítottam dicséretre. Azt azonban még mindig nem értettem, miért teszi ezt értem.
5. rész >>
Tuesday, December 18, 2012
Részletek a 14. fejezetből
Tudom, borzalmas vagyok. Eddig nagyjából egyszer sem sikerült betartanom a határidőket. Azonban jön az új rész, egy-két napon belül! Ízelítő gyanánt íme két részlet az eléggé izgalmasnak ígérkező részből:
"- Ó, hogy ti Salvatorék mennyire szánalmasak vagytok! Mindketten ugyanazt a lányt szeretitek...Mondd csak, mit láttok benne? - folytatta Rebekah, elengedve a füle mellett a fiú kérdését. - Komolyan, nem bírom megérteni az ízléseteket. A bátyám Caroline-t kergeti, ti pedig Elenát... Nem tudom felfogni, mi olyan érdekes bennük!
- Mit akarsz tőle? - ismételte Stefan, jóval több dühvel a hangjában.
- Kilencven év alatt ennyire elveszteni az ízlésed... - sajnálkozott tovább Rebekah. - Bárcsak látnád, mennyire szánalmas vagy, ahogy próbálod visszaszerezni Elenát..., te is meg a bátyád is. Mindketten összetörtétek a szívemet, amiatt az egy lány miatt.
- Szóval bosszút forralsz - állapította meg Stefan. - Elégtételt akarsz azért, mert a bátyám nem téged választott, és azért, mert átvert, igaz? És mit akarsz tenni, hm?
- Azt akarom, hogy szenvedjen! - válaszolta a lány. Szemében gonosz fény csillant. - És ebben te sem fogsz megállítani! - mondta, és rárontott a vele szemben álló vámpírra."
"- Nagyszerű! - köszöntötte őket Rebekah, arcán gúnyos vigyorral. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz tőrbe csalni benneteket! - folytatta, Stefan telefonjával játszadozva. - Örülök, hogy itt vagytok, ugyanis már olyan régóta próbáltam megszervezni ezt a kis...találkát.
- Mit akarsz? - sziszegte Elena, béklyóival küzdve, ám ekkor észrevette, hogy azok vaskarikákhoz vannak rögzítve, így aztán végképp nem tudott szabadulni.
- Bosszút! - felelte Rebekah diadalittasan. - Mindazért, amit miattatok elszenvedtem.
- Megérdemelted, te mocskos ribanc! - üvöltötte Damon, láncait feszegetve. Erre Rebekah villámgyorsan mellette termett, és egy karót döfött a hasába.
- Hogy mondtad?
Damon eszelősen felnevetett, ahogy az ős szemébe nézett.
- Ne haragudj, rosszul mondtam. Megérdemelted, te mocskos, önző, pszichopata ribanc! - korrigált az idősebb Salvatore. Megjegyzését egy újabb karó követte, de Damon nem adta fel.
- Legalább őt engedd el! Mit ártott neked?
- Hogy mit ártott? - rikácsolta Rebekah. - Miatta rohadtam napokig egy dohos pincében, megkínozva! És ezek után még azt mered kérdezni, hogy mit ártott ő nekem?
- Én voltam az, aki átvert és kihasznált - nyögte Damon, tiszta erejéből feszítve láncait. - Hagyd őt...Kérlek."
Tovább a fejezethez >>
"- Ó, hogy ti Salvatorék mennyire szánalmasak vagytok! Mindketten ugyanazt a lányt szeretitek...Mondd csak, mit láttok benne? - folytatta Rebekah, elengedve a füle mellett a fiú kérdését. - Komolyan, nem bírom megérteni az ízléseteket. A bátyám Caroline-t kergeti, ti pedig Elenát... Nem tudom felfogni, mi olyan érdekes bennük!
- Mit akarsz tőle? - ismételte Stefan, jóval több dühvel a hangjában.
- Kilencven év alatt ennyire elveszteni az ízlésed... - sajnálkozott tovább Rebekah. - Bárcsak látnád, mennyire szánalmas vagy, ahogy próbálod visszaszerezni Elenát..., te is meg a bátyád is. Mindketten összetörtétek a szívemet, amiatt az egy lány miatt.
- Szóval bosszút forralsz - állapította meg Stefan. - Elégtételt akarsz azért, mert a bátyám nem téged választott, és azért, mert átvert, igaz? És mit akarsz tenni, hm?
- Azt akarom, hogy szenvedjen! - válaszolta a lány. Szemében gonosz fény csillant. - És ebben te sem fogsz megállítani! - mondta, és rárontott a vele szemben álló vámpírra."
"- Nagyszerű! - köszöntötte őket Rebekah, arcán gúnyos vigyorral. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz tőrbe csalni benneteket! - folytatta, Stefan telefonjával játszadozva. - Örülök, hogy itt vagytok, ugyanis már olyan régóta próbáltam megszervezni ezt a kis...találkát.
- Mit akarsz? - sziszegte Elena, béklyóival küzdve, ám ekkor észrevette, hogy azok vaskarikákhoz vannak rögzítve, így aztán végképp nem tudott szabadulni.
- Bosszút! - felelte Rebekah diadalittasan. - Mindazért, amit miattatok elszenvedtem.
- Megérdemelted, te mocskos ribanc! - üvöltötte Damon, láncait feszegetve. Erre Rebekah villámgyorsan mellette termett, és egy karót döfött a hasába.
- Hogy mondtad?
Damon eszelősen felnevetett, ahogy az ős szemébe nézett.
- Ne haragudj, rosszul mondtam. Megérdemelted, te mocskos, önző, pszichopata ribanc! - korrigált az idősebb Salvatore. Megjegyzését egy újabb karó követte, de Damon nem adta fel.
- Legalább őt engedd el! Mit ártott neked?
- Hogy mit ártott? - rikácsolta Rebekah. - Miatta rohadtam napokig egy dohos pincében, megkínozva! És ezek után még azt mered kérdezni, hogy mit ártott ő nekem?
- Én voltam az, aki átvert és kihasznált - nyögte Damon, tiszta erejéből feszítve láncait. - Hagyd őt...Kérlek."
Tovább a fejezethez >>
Thursday, December 13, 2012
Élet a halál után - 3. rész
Szemszög: Elena
Korhatár: 12
III. fejezet - Újabb látogató
Pár pillanattal később Stefan jelent meg az ajtómban. Szemében megkönnyebbülés és öröm látszódott. Felkeltem az ágyról, mire ő szempillantás alatt előttem termett és szorosan megölelt, közben Damon tekintete szinte lyukat fúrt a hátamba.
- Jól vagy? – kérdezte tőlem, arcomat a kezei közé fogta és éreztem, hogy nagy bajban vagyok… Kibújtam az öleléséből és kicsit távolabb léptem tőle. Láttam, hogy nem igazán érti a helyzetet. Tekintete Damon és köztem járt. Leült az asztalom melletti székre. Egy tökéletes háromszög rajzolódott ki: Damon az ágyamon, Stefan a széken, én meg az ablaknál… Már megint ez a helyzet, hogy gyűlölöm én ezt!
- Jól vagyok - válaszoltam neki nagy nehezen.
- Azt hittem, mostanra már… - nem fejezte be a mondatot, de tudtam mire gondol… - Akkor ezek szerint rászántad magad az ivásra – állapította meg, de arról fogalma se volt, hogy kiből ittam.
- Muszáj volt – válaszoltam neki egyszerűen. Damon feszengett a helyén, én is feszült voltam és Stefan is az volt. Éreztem, hogy ha nem térünk a tárgyra hamarosan, bajok lesznek.
- És honnan szereztél vért? Egyáltalán hogy találkoztatok Damon-nel? – kérdezte idegesen. Témánál vagyunk, ideje belekezdeni a mondandómba. Elmeséltem neki mindent onnantól, hogy elszöktem, egészen odáig, hogy a raktárban megtámadtam Damon-t. Stefan türelmesen végig hallgatott és bár láttam rajta, hogy nehezére esik, nem kérdezett bele egyszer sem.
- De akkor végül is kiből ittál? – kérdezte türelmetlenül
- Hát belőlem – jelentette ki Damon nagy büszkén. Stefan, most először nézett Damon-re azóta, hogy itt van.
- Ugye, most csak viccelsz? – kérdezte tőle hitetlenkedve
- Nem, nem viccel. Vérre volt szükségem, ő felajánlotta az övét, én pedig elfogadtam. Így nem ártottam senkinek, mégis túléltem. – magyaráztam Stefannak. Azt persze nem mondtam el, hogy milyen jó érzés volt, és hogy utána mi történt, így is eléggé letaglózták a hallottak…
- Nem hiszem el! - már szinte őrjöngött.
- Nem értem mi itt a probléma. Elena-nak segítségre volt szüksége, én pedig segítettem rajta. – Damon se értette mi a baja Stefannak, de azért kicsit élvezte, hogy bosszanthatja az öccsét…
- De hogy találkozhatott pont veled? Az éjszaka közepén elmenekül és véletlenül pont nálad köt ki… Ez elég érdekes. Már már hihetetlen – Stefan tombolt és nem volt hajlandó lehiggadni. Végül is a végeredmény számít. Az, hogy nem haltam meg.
- Nem tudom miért pont Damon-nél kötöttem ki. Vittek a lábaim és egyszer csak odaértem. – magyaráztam neki, hisz én sem értettem, hogy történhetett, hogy pontosan oda mentem ahol ő volt.
- Talán én megadhatom a választ… - lépett be a szobába Bonnie, nem kis meghökkenést okozva…
- Nos, kedves, mindent tudó boszink világosíts fel minket – mondta Damon, némi szarkazmussal, ami jelen pillanatban kicsit oldotta a feszültséget, Stefanon kívül mindenki elnevette magát. Ő még mindig tombolt, bár már nem kiabált …
- Utána néztem és arra a következtetésre jutottam, hogy az újszülött vámpírok, esetünkben Elena, tudat alatt keresik a teremtőjüket és az előbb utóbb elvezeti őket hozzá. Ennyi lenne a nagy magyarázat. – mondta Bonnie. Bár ettől nem lett sokkal világosabb kép.
- Úgy érted, hogy Damon vérének köszönhetően változtam át és ezért jutottam el hozzá? – kérdeztem Bonnie-t meglepetten, hisz eddig nem tudtam, hogy kinek a vérétől lettem „ilyen” csak azt, hogy megtörtént.
- Meredith egyszer vett a véremből végszükség esetére, hátha kellene a kórházba. Bár nekem azt mondta, hogy van még tartaléka és nem tudtam, hogy az én véremet adta neked, bár sejtettem. – támasztotta alá Damon, Bonnie állítását. Egy pillanatra elöntötte agyamat a düh és kérdőre akartam vonni Damon-t…
- De ha tudtad, miért nem mondtad el ??? – kérdeztem tőle idegesen
- Mert akkor még nem tudtam arról, amit Bonnie mondott az előbb – válaszolta hasonló hévvel. Ettől kicsit meglepődtem, de lehiggadtam és igazat kellett adjak Damon-nek. Úgy tűnik vámpírként tényleg sokkal erősebbek az érzelmeim… Nem akartam így nekiesni, csak meg akartam kérdezni tőle… Azt hiszem jobb lesz, ha megtanulom irányítani az érzéseimet.
- És ez mit jelent a későbbiekre tekintve – kérdezte Stefan. Szerencsére kicsit lehiggadt, bár még mindig feszült volt. – Úgy értem Elena kötődni fog Damon-höz, vagy valami ilyesmi. – kérdezte Stefan, bár fogalma sem volt arról, mennyire kötődtem e pillanatban Damon-höz.
- Had feleljek kérdéssel a kérdésedre. Ti kötődtök Kathrin-hez?- kérdése letaglózta mindkét fiút, bár ez nagyon is jogos volt…
- Nem… - vágta rá Damon gondolkodás nélkül.
- Nem hiszem… - válaszolta Stefan némi habozás után. – És az, hogy a véréből ivott? – kérdezősködött tovább Stefan. Kissé unalmas volt már. Olyan volt, mintha azt keresné, mikor tud belekötni a bátyjába.
- Erre nem tudok válaszolni. Ti vagytok a vámpírok, nem én… - vágott vissza Bonnie. Kezdtem unni a vitát, egyre feszültebb voltam és nem tudtam meddig bírom még elviselni Stefan stílusát…
- Mi lenne, ha hanyagolnánk a témát? Elena egyre feszültebb és nem hiszem, hogy meg kéne várni, amíg elveszti a türelmét… - mentett ki Bonnie. Köszönetképp rámosolyogtam és biccentettem egyet.
- Rendben - mondták egyszerre a fiúk és kivonultak, majd Damon visszanézett…
- Nem lesz baj? – kérdezte tőlünk
- Ne aggódj - válaszolta Bonnie- tele vagyok vasfűvel, ha megharap elveszem tőle a kedvét, örökre. – tette hozzá egy vigyor kíséretében.
- Nem lesz gond, megígérem – mondtam kedvesen – És hálás lennék, ha senki nem hallgatna ki minket – tettem hozzá. Damon arcára egy „ne már” grimasz ült ki, de tudtam, megteszi, amit kérek. Láttam Bonnie-n, csak azt várja, hogy Damon eltűnjön és azonnal kérdések áradatát zúdítja rám. De örültem neki, hogy vele lehettem.
- Na, gyerünk, mesélj el mindent- kezdte a faggatást- Részletesen- tette hozzá.
Töviről, hegyire elmeséltem neki mindent, kivéve a Damon-os részeket, mert bár tudtam, hogy ő nem hallgat ki, Stefan-ban nem bíztam ennyire. Bonnie türelmesen végig hallgatott, helyenként kikerekedtek szemei, máskor meg elnevette magát.
- És mi van Damon-nel és veled? – kérdezte egészen halkan. Sejtette, hogy ezt nem akarok fennhangon megtárgyalni.
Egy vállrántással elintéztem a dolgot, de láttam Bonnie-n, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot…
- Előbb utóbb, úgyis el kell mondanod, és csak a vak nem látja, hogy valami van. Talán csak Stefan nem hajlandó észrevenni. Szóval?- Bonnie szavai megdöbbentettek. Nem hittem, hogy ennyire rossz színész vagyok… Végül megadtam magam…
- Történt „valami” , de nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb hely és idő arra, hogy megbeszéljük – mondtam és fejemmel a lent ülők felé biccentettem.
- Oké, de akkor is meg kell beszélnünk. Nem csinálhatod ezt tovább velük… - tudtam, hogy igaza van, de nem mondhattam el neki, hogy már választottam. Nem itt és nem most.
Éreztem, hogy a fejem elkezd hasogatni, szörnyen fájt és nem tudtam mitől lehet ez aztán rájöttem. Ne… ne most, kérlek ne most! Nem akarom megint bántani Bonnie-t. Nagy nehezen leküzdöttem előtörni készülő vérszomjamat. Torkom égett és csak most figyeltem fel rá, hogy Bonnie vérének illata betölti az egész szobát. Szemfogaim sajogni kezdtek és éreztem, hogy eltorzul az arcom… Ránéztem Bonnie-ra és bár próbálta leplezni, megijesztettem.
- Menj ki… - préseltem ki magamból a szavakat. Küzdök a vérszomjam ellen, de nem megy. - Bonnie, mozdulj már, menj innen! - gondolom. Bonnie meg se mozdult, egyre kevésbé tudtam uralkodni magamon, minden erőmet összeszedtem és rákiáltottam Bonnie-ra - Menj már! – Bonnie kiszaladt a szobából, nyílván, csak most vette észre, mennyire nehezemre esik uralkodni magamon, és hogy csak pillanatok kérdése volt, hogy nekiessek...
A következő pillanatban Damon lépett be a szobámba. Mikor meglátta milyen állapotban vagyok az ölébe rántott és egyenesen a nyakához irányított, jelezve, hogy igyak belőle.
- Ne… nem akarom… - próbáltam tiltakozni, de Damon olyan erősen tartotta a fejemet, hogy nem tudtam kitérni. Láttam, ahogy áramlik a vére az ereiben. Nem bírtam tovább küzdeni, ösztöneim legyűrték akaraterőmet, átadtam magam a vérszomjamnak és a nyakába mélyesztettem szemfogaimat. Vére íze megnyugtatott és vérszomjam is gyorsan csillapodott, így viszonylag hamar el tudtam szakadni Damon nyakától. Fejemet a vállán pihentettem, miközben gyengéden simogatta a hátamat.
- Egyre ügyesebb leszel. – törte meg a csendet, ami ránk telepedett.
- De hisz majdnem megtámadtam Bonnie-t… megint. – válaszoltam neki csalódottan.
- Először is, sokkal tovább kordában tartottad a vérszomjadat, mint legutóbb, másodszor, kizavartad a szobából, amikor úgy érezted, nem bírod tovább. Ez nagy előrelépés egy újszülött vámpírnál. – Hangja és szavai megnyugtattak, és büszke is voltam magamra egy kicsit.
- De miért lettem ilyen hamar szomjas? Hisz tegnap is ittam belőled. – Reméltem, hogy meg tudja magyarázni nekem mi a „bajom”
- Nincs ebben semmi meglepő. Az újszülött vámpíroknak nagyobb az étvágyuk, mint például nekem. – válaszolta egyszerűen. Furcsálltam azonban, hogy csak Damon rohant fel hozzám, nem mintha zavart volna, de …
- Hogy hogy csak te jöttél fel? – kérdeztem tőle kíváncsian
- Idehívhatom Stefan-t, ha akarod – mondta és éreztem rajta, hogy nem repes az örömtől, de ha kérem, megteszi. Válasz helyett, csak megráztam a fejemet.
- Inkább menjünk le – tértem ki a válasz elől és a következő pillanatban már az ajtóban álltan. Vártam, hogy csatlakozik hozzám…
- Menj csak, nem sokára megyek én is – majd eldőlt az ágyon. Bólintottam egyet felé, majd elindultam a nappaliba… Odalent feszült csend volt. Amikor leértem mindenki rám nézett, Jeremy tekintete aggódó volt, Bonnie-éban még félelmet láttam, Stefan … az övé megfejthetetlen volt … Elindultam a konyha felé, hogy igyak egy teát. Túl sokan voltak körülöttem, így nem tudok rendesen megnyugodni, főleg ha Stefan is itt van. De nem küldhetem el őket. Éreztem, hogy valaki figyel, és sejtettem, hogy ki az. Megfordultam és szembe találtam magam Stefannal. Próbált a szemembe nézni, hátha ki tud olvasni belőle valamit, de kitértem előle… Közelebb lépett hozzám, hogy ne menekülhessek tovább előle…
- Mi történt Elena? Mi a baj? – kérdezte, és a szemembe nézett. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, mi is történt valójában. Mégse vághatom a képébe, hogy a bátyját szeretem, és őt választottam… Ebben a pillanatban ugyan úgy éreztem magam, mint a „halálom” előtt, az önző nőszemély, aki nem akarja elveszíteni egyik szerelmét se… De hisz én már választottam, akkor miért nem tudom megmondani neki? Időre van szükségem, hogy feldolgozzak mindent, most nem tudok két értelmes mondatot se kinyögni.
- Csak időre van szükségem, hogy megszokjam az új életemet. Még semmiről nem tudok semmit, annyi mindent kell tanulnom, magamról… - vallottam be neki őszintén.
- Rendben, én nem sürgetlek – mondta és kisétált a konyhából.
Annyira egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, senki nem ért meg. Kezdtem kétségbe esni, amikor valaki megérintette a karomat. Ijedtemben összerándultam és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem törtem össze semmit.
- Nahát… nem tudtam, hogy egy vámpírt is meg lehet ijeszteni – mondta viccesen Bonnie.
- Csak elkalandoztak a gondolataim. – füllentettem
- Azt látom. – Bonnie látta rajtam, hogy valami nincs rendben és mindenáron ki akarta deríteni mi az. Erre azonban nem volt lehetőség, mert a ház tele volt és nem tudtam, meddig bírom ki egy légtérben bárkivel is, anélkül, hogy bajt okoznék.
- Még nem dolgoztam fel teljesen a velem történteket… - sóhajtottam
- Szeretnél kicsit egyedül lenni? – kérdezte Bonnie. Láttam rajta, hogy tudja, ezt szeretném, de a biztonság kedvéért megkérdezte.
- Lehet, jót tenne. – húztam el a számat keserűen
- Semmi gond, majd én intézkedem – kacsintott rám kedvesen, mi közbe elindult a nappali felé.
- Srácok … Elena, szeretne egy kicsit egyedül maradni, szóval szerintem menjünk át a grillbe egy időre. Aztán majd este visszajövünk. – hallottam Bonnie hangját a nappaliból és bár a fiúk próbáltak ellenkezni, esélyük se volt ellene.
- Biztos ezt szeretnéd? – kérdezte Damon a konyhába lépve. Végre előjött a szobámból… Nem tudom mire volt jó ez az egész. Talán csak lehetőséget akart adni, hogy beszélhessek Stefannal. Válasz helyett, némán bólintottam és Damon szemébe néztem.
- Rendben. – vonta meg a vállát és ő is csatlakozott a többiekhez…
- Este jövünk – kiáltotta Jeremy és Bonnie kórusban az ajtóból.
Végre egy kis nyugalom. Amióta átváltoztam most először vagyok egyedül. Szükségem van erre, hogy rendbe szedjem a gondolataimat. Járkáltam a házban, nézegettem a régi családi képeket… Megálltam az egyik fotó előtt. Anyu, apu, Jeremy és én … mennyi minden történt azóta …Kicsit elszorult a szívem, amikor a szüleimre gondoltam. Aztán az igazi szüleim jutottak eszembe, Isobell és John. Mindenki meghalt… Még én is – keserű kacaj hagyta el a számat – Továbbmentem, fel az emeletre. Jeremy szobája mellett volt a vendégszoba, bár ez már inkább Jenna szobája volt. Azóta kipakoltuk a holmijait és elkezdtük kifesteni, de ez még mindig az ő szobája volt. A szüleim szobájába is benéztem, de ott nem időztem ennyit. Végül úgy döntöttem, rám fér egy forró fürdő, így elindultam a fürdőszoba felé. Megnyitottam a csapot és
bedugtam a dugót. Amikor megtelt a kád, ledobáltam a ruháimat beleültem a forró vízbe. Kellemesen ellazultam és már nem éreztem magam annyira feszültnek. A gondolataim azonban itt se hagytak nyugodni… Még mindig nem tudtam, mihez kezdjek és, hogy mi lesz velem ezek után. Mégse élhetem tovább úgy az életemet, mintha semmi se történt volna. Az embereknek egy idő után fel fog tűnni, hogy „más” vagyok, főleg ha Bonnie ereje nem tér vissza és csak éjszaka mehetek ki. Muszáj, kitalálnom valamit…
Kiszálltam a kádból, magamra csavartam a fürdőlepedőmet és átmentem a szobámba. Jó érzés volt, friss, tiszta ruhában lenni. Eldőltem az ágyon és bekapcsoltam a rádiót. Kellemes zene szólt benne, bár az előadót és a számot nem tudtam biztosra,de ismertem és szerettem.
Észre se vettem, hogy elnyom az álom, csak amikor kulcscsörgésre riadtam fel „ Ki lehet az, Bonnie-ék a grillben vannak, másnak pedig nincs kulcsa a házhoz” Kinyílt az ajtó és hallottam, hogy valaki bejön a házba, a kopogó hang alapján arra tippeltem, hogy nő lehet az illető. Meguntam a barkobázást magammal, így felkeltem és utánajártam a dolognak. Volt egy sejtésem, hogy ki lehet az, de reméltem, hogy nem merészkedik ide egyedül. Gyanúm beigazolódott, amikor a lépcső alján Bonnie-t találtam.
- Elment az eszed? – kérdeztem tőle mérgesen – Miért jöttél ide egyedül?
- Hogy beszélgethessünk, fültanúk nélkül - válaszolta és láttam rajta, hogy most nem úszom meg, mint korábban. Leültünk a nappaliban. Igyekeztem tisztes távolban maradni Bonnie-től, bár tökéletesen éreztem magam. Rájöttem, hogy ha nem gondolok rá, nem is érzem a vére illatát, így inkább a tornácon levő virágok illatára koncentráltam.
- Szóval, mesélj! – zökkentett ki Bonnie. – Mi történt köztetek? Tudtam, hogy esélyem sincs Bonnie ellen és, hogy előbb szabadulok, ha elmondok neki mindent, így belevágtam a közepébe…
- Lefeküdtem Damon-nel… - az egy igen enyhe kifejezés volt, hogy Bonnie-nak leesett az álla. Még életemben nem láttam így kiakadni, de aztán összeszedte magát …
- Hát végül is várható volt előbb utóbb, de azért egy kicsit sokkolt. – vallotta be őszintén. Már túl volt az első sokkon, de még mindig nem dolgozta fel. Úgy gondoltam, hogy ha szép lassan elmesélek neki mindent, megérti, és talán elfogadja. Mire a mondandóm végére értem, már majdnem este volt, és egyre közeledett a napnyugta, amikor végre kimehetek…
- Hát, nagyjából ennyi lenne… - Bonnie-ra néztem és próbáltam leolvasni az arcáról, mit gondolhat, de hát attól, hogy vámpír lettem, nem lett belőlem gondolatolvasó.
- És most mi lesz akkor veletek? – Bonnie fején találta szöget, ezt én se tudtam még …
- Még nem tudom, mi lesz, hogy lesz. Azt se tudom, hogy mondjam el Stefan-nak, vagy, hogy Damon most mit érez. Azóta nem beszéltünk róla. Minden másról beszéltünk, csak rólunk nem… - nagyot sóhajtottam, mert bár szerettem volna tisztázni a helyzetet, fogalmam se volt, hol kezdjem és hogy… Bonnie látta rajtam, hogy mennyire elkalandoztak a gondolataim, így közelebb jött hozzám, és a karomra tette a kezét…
- Minden rendben lesz Elena. Ne aggódj – próbált megnyugtatni. – Sok minden történt most veled, és az lenne a csoda, ha tudnád, mit hogyan tovább. Ezt a témát egyenlőre hanyagoljuk, mert szerintem, nem sokára visszajönnek a fiúk és másról is beszélnünk kell - Bonnie hangja megkeményedett és félelmet fedeztem fel benne. Mi lehet az, ami ennyire fontos? És miért ennyire hivatalos Bonnie? Megijeszt, nem lesz ennek jó vége. Gondolataimból a bejárati ajtó hangja zökkentett ki…
- Szia, Bonnie. Anyukád üdvözöl. Elég átlátszó kifogás volt – köszönt Damon némi iróniával a hangjában. Közvetlenül utána lépett be a házba Stefan, végtelenül gondterhelt arccal, majd Jeremy, aki teljesen nyugodt volt, viszont látszott rajta, hogy semmi kedve a vitákhoz.
- Ha tudtad, hogy ide jön, miért nem állítottad meg?- vágtam vissza Damon-nek.
- Ugyan miért állítottam volna meg? Meg tudja védeni magát, és te sem jelentesz rá veszélyt jelenleg - vonta meg a vállát Damon, mintha ő tett volna szívességet nekünk. Bonnie türelmetlenül fészkelődött a helyén, látszott rajta, hogy valamit el akar mondani, de nem jut szóhoz miattunk. Aztán megunta a civakodásunkat és közbeszólt.
- Talán, ha felfüggesztenétek egy percre egymás szekálását, elmondhatnám, amiért idejöttem - feszült volt és ingerült, pedig pár perccel ezelőtt még nem volt semmi baja. Tényleg nagy baj lehet, ha ennyire ideges. Damon leült mellém a kanapéra, Stefan a fotelba velünk szembe, Jeremy, pedig továbbra is az ajtófélfát támasztotta és látszott rajta, hogy esze ágában sincs kimaradni semmiből.
- Caroline elment a városból - szólalt meg hosszas hallgatás után Bonnie. Micsoda? Mi az, hogy elment és miért? Hisz most halt meg Tyer, rajtunk kívül nincs senkije.
- Mi történt? – kérdeztem tőle meghökkenten.
- Menekülnie kellett… - Bonnie nagyot sóhajtott és elkezdte. - Caroline felhívott, hogy el kell menniük Tyler-rel a városból, mert Rick alteregója összehívta a tanácsot és elmondta, hogy mik ők Tyler-rel és hogy nincsenek egyedül. Ezért új névvel, új életet kezdenek valahol innen távol.
- De hisz Rick halott! - vágott közbe Stefan.
- Attól még tudja a tanács, hogy nem Caroline az egyetlen vámpír és először a baráti körében kezdenek el keresgélni. Onnan pedig már csak egy kis idő és rájönnek, hogy ti ugyanazok a Salvatore fivérek vagytok, akik 150 éve itt éltek. És innen már egyenes út vezet Elenához… - magyarázta Bonnie.
A helyzet egyértelmű volt, bár nem mertem belegondolni, mi lesz velünk ezek után…
- Akkor most mi lesz? – kérdeztem tanácstalanul. Damon-re néztem hátha valami kis bíztatást látok a szemében, de semmi… Stefan szemében, csak a szokásos gondterheltség volt. Mindenki tanácstalan volt, de leginkább szomorú.
- Mi lenne? – kérdezett vissza Damon. Hangja tele volt keserűséggel. – El kell hagynunk a várost még mielőtt, rájönnek, mik vagyunk. – így kimondva sokkal rosszabbnak hangzott, mint ahogy elképzeltem…
- És mi lesz Jeremy-vel és Bonnie-val? Ha kiderül, hogy elszöktünk, őket is elkaphatják. – egyre jobban féltem, nem tudtam mi fog történni, és nem akartam, hogy bárkinek baja essen.
- Miattam ne aggódjatok, visszamegyek Denverbe – válaszolta Jeremy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Csak ámulok. Az öcsém felnőtt… Nem érdekli a véleményünk, nincs szüksége segítségre… Istenem, hogy fog hiányozni! Aztán Bonnie-ra néztem.
- Velem se lesz gond. – válaszolta kedvesen és teljesen nyugodt volt. - Anyával elmegyünk valahová jó messze. A lényeg, hogy szétszóródjunk…
- Ezek szerint, nekünk is szét kell válnunk – jegyezte meg keserűen Stefan. Jaj, csak ezt ne. Ne most kelljen eldöntenem, kivel megyek. A válasz egyértelmű, de még nem készültem fel rá, hogy elmondjam mindenkinek, főleg Neki… Felemeltem a fejem. először Damon-re, majd Stefan-ra néztem. Tudtam, hogy nekik is ugyanaz jár a fejükben, mint nekem: hogy melyikükkel megyek.
- És mi legyen Elenával? Ő még csak éjszaka tud kimenni, és Bonnie, még mindig nem tud varázsolni… - kérdezte Jeremy. Ez valóban jó kérdés volt, akár mi lesz is, nappal is mennem kell, de gyűrű nélkül nem lehet.
- Így tényleg bonyolultabb egy fokkal. – sóhajtott nagyot Damon .
- Szerintem ezt inkább holnap beszéljük meg. Mindenkinek hosszú napja volt és pihennünk kéne. Főleg Bonnie-nak, ha azt akarjuk, hogy holnap varázsoljon… - Szakította félbe a gondolatainkat Jeremy.
- Igazad van Jeremy. Bonnie, menj haza és pihenj, a többit majd holnap megbeszéljük. – vette át a szót Damon – Nektek azt javaslom, gyertek át hozzánk éjszakára, hogy Jeremy is szem előtt legyen és te se legyél bezárva – hang nélkül bólintottam, majd felmentem a szobámba és összeszedtem pár dolgot, amire úgy éreztem mindenképp szükségem van. Aztán elindultunk a Salvatore ház felé.
4. rész >>
Korhatár: 12
III. fejezet - Újabb látogató
Pár pillanattal később Stefan jelent meg az ajtómban. Szemében megkönnyebbülés és öröm látszódott. Felkeltem az ágyról, mire ő szempillantás alatt előttem termett és szorosan megölelt, közben Damon tekintete szinte lyukat fúrt a hátamba.
- Jól vagy? – kérdezte tőlem, arcomat a kezei közé fogta és éreztem, hogy nagy bajban vagyok… Kibújtam az öleléséből és kicsit távolabb léptem tőle. Láttam, hogy nem igazán érti a helyzetet. Tekintete Damon és köztem járt. Leült az asztalom melletti székre. Egy tökéletes háromszög rajzolódott ki: Damon az ágyamon, Stefan a széken, én meg az ablaknál… Már megint ez a helyzet, hogy gyűlölöm én ezt!
- Jól vagyok - válaszoltam neki nagy nehezen.
- Azt hittem, mostanra már… - nem fejezte be a mondatot, de tudtam mire gondol… - Akkor ezek szerint rászántad magad az ivásra – állapította meg, de arról fogalma se volt, hogy kiből ittam.
- Muszáj volt – válaszoltam neki egyszerűen. Damon feszengett a helyén, én is feszült voltam és Stefan is az volt. Éreztem, hogy ha nem térünk a tárgyra hamarosan, bajok lesznek.
- És honnan szereztél vért? Egyáltalán hogy találkoztatok Damon-nel? – kérdezte idegesen. Témánál vagyunk, ideje belekezdeni a mondandómba. Elmeséltem neki mindent onnantól, hogy elszöktem, egészen odáig, hogy a raktárban megtámadtam Damon-t. Stefan türelmesen végig hallgatott és bár láttam rajta, hogy nehezére esik, nem kérdezett bele egyszer sem.
- De akkor végül is kiből ittál? – kérdezte türelmetlenül
- Hát belőlem – jelentette ki Damon nagy büszkén. Stefan, most először nézett Damon-re azóta, hogy itt van.
- Ugye, most csak viccelsz? – kérdezte tőle hitetlenkedve
- Nem, nem viccel. Vérre volt szükségem, ő felajánlotta az övét, én pedig elfogadtam. Így nem ártottam senkinek, mégis túléltem. – magyaráztam Stefannak. Azt persze nem mondtam el, hogy milyen jó érzés volt, és hogy utána mi történt, így is eléggé letaglózták a hallottak…
- Nem hiszem el! - már szinte őrjöngött.
- Nem értem mi itt a probléma. Elena-nak segítségre volt szüksége, én pedig segítettem rajta. – Damon se értette mi a baja Stefannak, de azért kicsit élvezte, hogy bosszanthatja az öccsét…
- De hogy találkozhatott pont veled? Az éjszaka közepén elmenekül és véletlenül pont nálad köt ki… Ez elég érdekes. Már már hihetetlen – Stefan tombolt és nem volt hajlandó lehiggadni. Végül is a végeredmény számít. Az, hogy nem haltam meg.
- Nem tudom miért pont Damon-nél kötöttem ki. Vittek a lábaim és egyszer csak odaértem. – magyaráztam neki, hisz én sem értettem, hogy történhetett, hogy pontosan oda mentem ahol ő volt.
- Talán én megadhatom a választ… - lépett be a szobába Bonnie, nem kis meghökkenést okozva…
- Nos, kedves, mindent tudó boszink világosíts fel minket – mondta Damon, némi szarkazmussal, ami jelen pillanatban kicsit oldotta a feszültséget, Stefanon kívül mindenki elnevette magát. Ő még mindig tombolt, bár már nem kiabált …
- Utána néztem és arra a következtetésre jutottam, hogy az újszülött vámpírok, esetünkben Elena, tudat alatt keresik a teremtőjüket és az előbb utóbb elvezeti őket hozzá. Ennyi lenne a nagy magyarázat. – mondta Bonnie. Bár ettől nem lett sokkal világosabb kép.
- Úgy érted, hogy Damon vérének köszönhetően változtam át és ezért jutottam el hozzá? – kérdeztem Bonnie-t meglepetten, hisz eddig nem tudtam, hogy kinek a vérétől lettem „ilyen” csak azt, hogy megtörtént.
- Meredith egyszer vett a véremből végszükség esetére, hátha kellene a kórházba. Bár nekem azt mondta, hogy van még tartaléka és nem tudtam, hogy az én véremet adta neked, bár sejtettem. – támasztotta alá Damon, Bonnie állítását. Egy pillanatra elöntötte agyamat a düh és kérdőre akartam vonni Damon-t…
- De ha tudtad, miért nem mondtad el ??? – kérdeztem tőle idegesen
- Mert akkor még nem tudtam arról, amit Bonnie mondott az előbb – válaszolta hasonló hévvel. Ettől kicsit meglepődtem, de lehiggadtam és igazat kellett adjak Damon-nek. Úgy tűnik vámpírként tényleg sokkal erősebbek az érzelmeim… Nem akartam így nekiesni, csak meg akartam kérdezni tőle… Azt hiszem jobb lesz, ha megtanulom irányítani az érzéseimet.
- És ez mit jelent a későbbiekre tekintve – kérdezte Stefan. Szerencsére kicsit lehiggadt, bár még mindig feszült volt. – Úgy értem Elena kötődni fog Damon-höz, vagy valami ilyesmi. – kérdezte Stefan, bár fogalma sem volt arról, mennyire kötődtem e pillanatban Damon-höz.
- Had feleljek kérdéssel a kérdésedre. Ti kötődtök Kathrin-hez?- kérdése letaglózta mindkét fiút, bár ez nagyon is jogos volt…
- Nem… - vágta rá Damon gondolkodás nélkül.
- Nem hiszem… - válaszolta Stefan némi habozás után. – És az, hogy a véréből ivott? – kérdezősködött tovább Stefan. Kissé unalmas volt már. Olyan volt, mintha azt keresné, mikor tud belekötni a bátyjába.
- Erre nem tudok válaszolni. Ti vagytok a vámpírok, nem én… - vágott vissza Bonnie. Kezdtem unni a vitát, egyre feszültebb voltam és nem tudtam meddig bírom még elviselni Stefan stílusát…
- Mi lenne, ha hanyagolnánk a témát? Elena egyre feszültebb és nem hiszem, hogy meg kéne várni, amíg elveszti a türelmét… - mentett ki Bonnie. Köszönetképp rámosolyogtam és biccentettem egyet.
- Rendben - mondták egyszerre a fiúk és kivonultak, majd Damon visszanézett…
- Nem lesz baj? – kérdezte tőlünk
- Ne aggódj - válaszolta Bonnie- tele vagyok vasfűvel, ha megharap elveszem tőle a kedvét, örökre. – tette hozzá egy vigyor kíséretében.
- Nem lesz gond, megígérem – mondtam kedvesen – És hálás lennék, ha senki nem hallgatna ki minket – tettem hozzá. Damon arcára egy „ne már” grimasz ült ki, de tudtam, megteszi, amit kérek. Láttam Bonnie-n, csak azt várja, hogy Damon eltűnjön és azonnal kérdések áradatát zúdítja rám. De örültem neki, hogy vele lehettem.
- Na, gyerünk, mesélj el mindent- kezdte a faggatást- Részletesen- tette hozzá.
Töviről, hegyire elmeséltem neki mindent, kivéve a Damon-os részeket, mert bár tudtam, hogy ő nem hallgat ki, Stefan-ban nem bíztam ennyire. Bonnie türelmesen végig hallgatott, helyenként kikerekedtek szemei, máskor meg elnevette magát.
- És mi van Damon-nel és veled? – kérdezte egészen halkan. Sejtette, hogy ezt nem akarok fennhangon megtárgyalni.
Egy vállrántással elintéztem a dolgot, de láttam Bonnie-n, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot…
- Előbb utóbb, úgyis el kell mondanod, és csak a vak nem látja, hogy valami van. Talán csak Stefan nem hajlandó észrevenni. Szóval?- Bonnie szavai megdöbbentettek. Nem hittem, hogy ennyire rossz színész vagyok… Végül megadtam magam…
- Történt „valami” , de nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb hely és idő arra, hogy megbeszéljük – mondtam és fejemmel a lent ülők felé biccentettem.
- Oké, de akkor is meg kell beszélnünk. Nem csinálhatod ezt tovább velük… - tudtam, hogy igaza van, de nem mondhattam el neki, hogy már választottam. Nem itt és nem most.
Éreztem, hogy a fejem elkezd hasogatni, szörnyen fájt és nem tudtam mitől lehet ez aztán rájöttem. Ne… ne most, kérlek ne most! Nem akarom megint bántani Bonnie-t. Nagy nehezen leküzdöttem előtörni készülő vérszomjamat. Torkom égett és csak most figyeltem fel rá, hogy Bonnie vérének illata betölti az egész szobát. Szemfogaim sajogni kezdtek és éreztem, hogy eltorzul az arcom… Ránéztem Bonnie-ra és bár próbálta leplezni, megijesztettem.
- Menj ki… - préseltem ki magamból a szavakat. Küzdök a vérszomjam ellen, de nem megy. - Bonnie, mozdulj már, menj innen! - gondolom. Bonnie meg se mozdult, egyre kevésbé tudtam uralkodni magamon, minden erőmet összeszedtem és rákiáltottam Bonnie-ra - Menj már! – Bonnie kiszaladt a szobából, nyílván, csak most vette észre, mennyire nehezemre esik uralkodni magamon, és hogy csak pillanatok kérdése volt, hogy nekiessek...
A következő pillanatban Damon lépett be a szobámba. Mikor meglátta milyen állapotban vagyok az ölébe rántott és egyenesen a nyakához irányított, jelezve, hogy igyak belőle.
- Ne… nem akarom… - próbáltam tiltakozni, de Damon olyan erősen tartotta a fejemet, hogy nem tudtam kitérni. Láttam, ahogy áramlik a vére az ereiben. Nem bírtam tovább küzdeni, ösztöneim legyűrték akaraterőmet, átadtam magam a vérszomjamnak és a nyakába mélyesztettem szemfogaimat. Vére íze megnyugtatott és vérszomjam is gyorsan csillapodott, így viszonylag hamar el tudtam szakadni Damon nyakától. Fejemet a vállán pihentettem, miközben gyengéden simogatta a hátamat.
- Egyre ügyesebb leszel. – törte meg a csendet, ami ránk telepedett.
- De hisz majdnem megtámadtam Bonnie-t… megint. – válaszoltam neki csalódottan.
- Először is, sokkal tovább kordában tartottad a vérszomjadat, mint legutóbb, másodszor, kizavartad a szobából, amikor úgy érezted, nem bírod tovább. Ez nagy előrelépés egy újszülött vámpírnál. – Hangja és szavai megnyugtattak, és büszke is voltam magamra egy kicsit.
- De miért lettem ilyen hamar szomjas? Hisz tegnap is ittam belőled. – Reméltem, hogy meg tudja magyarázni nekem mi a „bajom”
- Nincs ebben semmi meglepő. Az újszülött vámpíroknak nagyobb az étvágyuk, mint például nekem. – válaszolta egyszerűen. Furcsálltam azonban, hogy csak Damon rohant fel hozzám, nem mintha zavart volna, de …
- Hogy hogy csak te jöttél fel? – kérdeztem tőle kíváncsian
- Idehívhatom Stefan-t, ha akarod – mondta és éreztem rajta, hogy nem repes az örömtől, de ha kérem, megteszi. Válasz helyett, csak megráztam a fejemet.
- Inkább menjünk le – tértem ki a válasz elől és a következő pillanatban már az ajtóban álltan. Vártam, hogy csatlakozik hozzám…
- Menj csak, nem sokára megyek én is – majd eldőlt az ágyon. Bólintottam egyet felé, majd elindultam a nappaliba… Odalent feszült csend volt. Amikor leértem mindenki rám nézett, Jeremy tekintete aggódó volt, Bonnie-éban még félelmet láttam, Stefan … az övé megfejthetetlen volt … Elindultam a konyha felé, hogy igyak egy teát. Túl sokan voltak körülöttem, így nem tudok rendesen megnyugodni, főleg ha Stefan is itt van. De nem küldhetem el őket. Éreztem, hogy valaki figyel, és sejtettem, hogy ki az. Megfordultam és szembe találtam magam Stefannal. Próbált a szemembe nézni, hátha ki tud olvasni belőle valamit, de kitértem előle… Közelebb lépett hozzám, hogy ne menekülhessek tovább előle…
- Mi történt Elena? Mi a baj? – kérdezte, és a szemembe nézett. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, mi is történt valójában. Mégse vághatom a képébe, hogy a bátyját szeretem, és őt választottam… Ebben a pillanatban ugyan úgy éreztem magam, mint a „halálom” előtt, az önző nőszemély, aki nem akarja elveszíteni egyik szerelmét se… De hisz én már választottam, akkor miért nem tudom megmondani neki? Időre van szükségem, hogy feldolgozzak mindent, most nem tudok két értelmes mondatot se kinyögni.
- Csak időre van szükségem, hogy megszokjam az új életemet. Még semmiről nem tudok semmit, annyi mindent kell tanulnom, magamról… - vallottam be neki őszintén.
- Rendben, én nem sürgetlek – mondta és kisétált a konyhából.
Annyira egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, senki nem ért meg. Kezdtem kétségbe esni, amikor valaki megérintette a karomat. Ijedtemben összerándultam és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem törtem össze semmit.
- Nahát… nem tudtam, hogy egy vámpírt is meg lehet ijeszteni – mondta viccesen Bonnie.
- Csak elkalandoztak a gondolataim. – füllentettem
- Azt látom. – Bonnie látta rajtam, hogy valami nincs rendben és mindenáron ki akarta deríteni mi az. Erre azonban nem volt lehetőség, mert a ház tele volt és nem tudtam, meddig bírom ki egy légtérben bárkivel is, anélkül, hogy bajt okoznék.
- Még nem dolgoztam fel teljesen a velem történteket… - sóhajtottam
- Szeretnél kicsit egyedül lenni? – kérdezte Bonnie. Láttam rajta, hogy tudja, ezt szeretném, de a biztonság kedvéért megkérdezte.
- Lehet, jót tenne. – húztam el a számat keserűen
- Semmi gond, majd én intézkedem – kacsintott rám kedvesen, mi közbe elindult a nappali felé.
- Srácok … Elena, szeretne egy kicsit egyedül maradni, szóval szerintem menjünk át a grillbe egy időre. Aztán majd este visszajövünk. – hallottam Bonnie hangját a nappaliból és bár a fiúk próbáltak ellenkezni, esélyük se volt ellene.
- Biztos ezt szeretnéd? – kérdezte Damon a konyhába lépve. Végre előjött a szobámból… Nem tudom mire volt jó ez az egész. Talán csak lehetőséget akart adni, hogy beszélhessek Stefannal. Válasz helyett, némán bólintottam és Damon szemébe néztem.
- Rendben. – vonta meg a vállát és ő is csatlakozott a többiekhez…
- Este jövünk – kiáltotta Jeremy és Bonnie kórusban az ajtóból.
Végre egy kis nyugalom. Amióta átváltoztam most először vagyok egyedül. Szükségem van erre, hogy rendbe szedjem a gondolataimat. Járkáltam a házban, nézegettem a régi családi képeket… Megálltam az egyik fotó előtt. Anyu, apu, Jeremy és én … mennyi minden történt azóta …Kicsit elszorult a szívem, amikor a szüleimre gondoltam. Aztán az igazi szüleim jutottak eszembe, Isobell és John. Mindenki meghalt… Még én is – keserű kacaj hagyta el a számat – Továbbmentem, fel az emeletre. Jeremy szobája mellett volt a vendégszoba, bár ez már inkább Jenna szobája volt. Azóta kipakoltuk a holmijait és elkezdtük kifesteni, de ez még mindig az ő szobája volt. A szüleim szobájába is benéztem, de ott nem időztem ennyit. Végül úgy döntöttem, rám fér egy forró fürdő, így elindultam a fürdőszoba felé. Megnyitottam a csapot és
bedugtam a dugót. Amikor megtelt a kád, ledobáltam a ruháimat beleültem a forró vízbe. Kellemesen ellazultam és már nem éreztem magam annyira feszültnek. A gondolataim azonban itt se hagytak nyugodni… Még mindig nem tudtam, mihez kezdjek és, hogy mi lesz velem ezek után. Mégse élhetem tovább úgy az életemet, mintha semmi se történt volna. Az embereknek egy idő után fel fog tűnni, hogy „más” vagyok, főleg ha Bonnie ereje nem tér vissza és csak éjszaka mehetek ki. Muszáj, kitalálnom valamit…
Kiszálltam a kádból, magamra csavartam a fürdőlepedőmet és átmentem a szobámba. Jó érzés volt, friss, tiszta ruhában lenni. Eldőltem az ágyon és bekapcsoltam a rádiót. Kellemes zene szólt benne, bár az előadót és a számot nem tudtam biztosra,de ismertem és szerettem.
Észre se vettem, hogy elnyom az álom, csak amikor kulcscsörgésre riadtam fel „ Ki lehet az, Bonnie-ék a grillben vannak, másnak pedig nincs kulcsa a házhoz” Kinyílt az ajtó és hallottam, hogy valaki bejön a házba, a kopogó hang alapján arra tippeltem, hogy nő lehet az illető. Meguntam a barkobázást magammal, így felkeltem és utánajártam a dolognak. Volt egy sejtésem, hogy ki lehet az, de reméltem, hogy nem merészkedik ide egyedül. Gyanúm beigazolódott, amikor a lépcső alján Bonnie-t találtam.
- Elment az eszed? – kérdeztem tőle mérgesen – Miért jöttél ide egyedül?
- Hogy beszélgethessünk, fültanúk nélkül - válaszolta és láttam rajta, hogy most nem úszom meg, mint korábban. Leültünk a nappaliban. Igyekeztem tisztes távolban maradni Bonnie-től, bár tökéletesen éreztem magam. Rájöttem, hogy ha nem gondolok rá, nem is érzem a vére illatát, így inkább a tornácon levő virágok illatára koncentráltam.
- Szóval, mesélj! – zökkentett ki Bonnie. – Mi történt köztetek? Tudtam, hogy esélyem sincs Bonnie ellen és, hogy előbb szabadulok, ha elmondok neki mindent, így belevágtam a közepébe…
- Lefeküdtem Damon-nel… - az egy igen enyhe kifejezés volt, hogy Bonnie-nak leesett az álla. Még életemben nem láttam így kiakadni, de aztán összeszedte magát …
- Hát végül is várható volt előbb utóbb, de azért egy kicsit sokkolt. – vallotta be őszintén. Már túl volt az első sokkon, de még mindig nem dolgozta fel. Úgy gondoltam, hogy ha szép lassan elmesélek neki mindent, megérti, és talán elfogadja. Mire a mondandóm végére értem, már majdnem este volt, és egyre közeledett a napnyugta, amikor végre kimehetek…
- Hát, nagyjából ennyi lenne… - Bonnie-ra néztem és próbáltam leolvasni az arcáról, mit gondolhat, de hát attól, hogy vámpír lettem, nem lett belőlem gondolatolvasó.
- És most mi lesz akkor veletek? – Bonnie fején találta szöget, ezt én se tudtam még …
- Még nem tudom, mi lesz, hogy lesz. Azt se tudom, hogy mondjam el Stefan-nak, vagy, hogy Damon most mit érez. Azóta nem beszéltünk róla. Minden másról beszéltünk, csak rólunk nem… - nagyot sóhajtottam, mert bár szerettem volna tisztázni a helyzetet, fogalmam se volt, hol kezdjem és hogy… Bonnie látta rajtam, hogy mennyire elkalandoztak a gondolataim, így közelebb jött hozzám, és a karomra tette a kezét…
- Minden rendben lesz Elena. Ne aggódj – próbált megnyugtatni. – Sok minden történt most veled, és az lenne a csoda, ha tudnád, mit hogyan tovább. Ezt a témát egyenlőre hanyagoljuk, mert szerintem, nem sokára visszajönnek a fiúk és másról is beszélnünk kell - Bonnie hangja megkeményedett és félelmet fedeztem fel benne. Mi lehet az, ami ennyire fontos? És miért ennyire hivatalos Bonnie? Megijeszt, nem lesz ennek jó vége. Gondolataimból a bejárati ajtó hangja zökkentett ki…
- Szia, Bonnie. Anyukád üdvözöl. Elég átlátszó kifogás volt – köszönt Damon némi iróniával a hangjában. Közvetlenül utána lépett be a házba Stefan, végtelenül gondterhelt arccal, majd Jeremy, aki teljesen nyugodt volt, viszont látszott rajta, hogy semmi kedve a vitákhoz.
- Ha tudtad, hogy ide jön, miért nem állítottad meg?- vágtam vissza Damon-nek.
- Ugyan miért állítottam volna meg? Meg tudja védeni magát, és te sem jelentesz rá veszélyt jelenleg - vonta meg a vállát Damon, mintha ő tett volna szívességet nekünk. Bonnie türelmetlenül fészkelődött a helyén, látszott rajta, hogy valamit el akar mondani, de nem jut szóhoz miattunk. Aztán megunta a civakodásunkat és közbeszólt.
- Talán, ha felfüggesztenétek egy percre egymás szekálását, elmondhatnám, amiért idejöttem - feszült volt és ingerült, pedig pár perccel ezelőtt még nem volt semmi baja. Tényleg nagy baj lehet, ha ennyire ideges. Damon leült mellém a kanapéra, Stefan a fotelba velünk szembe, Jeremy, pedig továbbra is az ajtófélfát támasztotta és látszott rajta, hogy esze ágában sincs kimaradni semmiből.
- Caroline elment a városból - szólalt meg hosszas hallgatás után Bonnie. Micsoda? Mi az, hogy elment és miért? Hisz most halt meg Tyer, rajtunk kívül nincs senkije.
- Mi történt? – kérdeztem tőle meghökkenten.
- Menekülnie kellett… - Bonnie nagyot sóhajtott és elkezdte. - Caroline felhívott, hogy el kell menniük Tyler-rel a városból, mert Rick alteregója összehívta a tanácsot és elmondta, hogy mik ők Tyler-rel és hogy nincsenek egyedül. Ezért új névvel, új életet kezdenek valahol innen távol.
- De hisz Rick halott! - vágott közbe Stefan.
- Attól még tudja a tanács, hogy nem Caroline az egyetlen vámpír és először a baráti körében kezdenek el keresgélni. Onnan pedig már csak egy kis idő és rájönnek, hogy ti ugyanazok a Salvatore fivérek vagytok, akik 150 éve itt éltek. És innen már egyenes út vezet Elenához… - magyarázta Bonnie.
A helyzet egyértelmű volt, bár nem mertem belegondolni, mi lesz velünk ezek után…
- Akkor most mi lesz? – kérdeztem tanácstalanul. Damon-re néztem hátha valami kis bíztatást látok a szemében, de semmi… Stefan szemében, csak a szokásos gondterheltség volt. Mindenki tanácstalan volt, de leginkább szomorú.
- Mi lenne? – kérdezett vissza Damon. Hangja tele volt keserűséggel. – El kell hagynunk a várost még mielőtt, rájönnek, mik vagyunk. – így kimondva sokkal rosszabbnak hangzott, mint ahogy elképzeltem…
- És mi lesz Jeremy-vel és Bonnie-val? Ha kiderül, hogy elszöktünk, őket is elkaphatják. – egyre jobban féltem, nem tudtam mi fog történni, és nem akartam, hogy bárkinek baja essen.
- Miattam ne aggódjatok, visszamegyek Denverbe – válaszolta Jeremy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Csak ámulok. Az öcsém felnőtt… Nem érdekli a véleményünk, nincs szüksége segítségre… Istenem, hogy fog hiányozni! Aztán Bonnie-ra néztem.
- Velem se lesz gond. – válaszolta kedvesen és teljesen nyugodt volt. - Anyával elmegyünk valahová jó messze. A lényeg, hogy szétszóródjunk…
- Ezek szerint, nekünk is szét kell válnunk – jegyezte meg keserűen Stefan. Jaj, csak ezt ne. Ne most kelljen eldöntenem, kivel megyek. A válasz egyértelmű, de még nem készültem fel rá, hogy elmondjam mindenkinek, főleg Neki… Felemeltem a fejem. először Damon-re, majd Stefan-ra néztem. Tudtam, hogy nekik is ugyanaz jár a fejükben, mint nekem: hogy melyikükkel megyek.
- És mi legyen Elenával? Ő még csak éjszaka tud kimenni, és Bonnie, még mindig nem tud varázsolni… - kérdezte Jeremy. Ez valóban jó kérdés volt, akár mi lesz is, nappal is mennem kell, de gyűrű nélkül nem lehet.
- Így tényleg bonyolultabb egy fokkal. – sóhajtott nagyot Damon .
- Szerintem ezt inkább holnap beszéljük meg. Mindenkinek hosszú napja volt és pihennünk kéne. Főleg Bonnie-nak, ha azt akarjuk, hogy holnap varázsoljon… - Szakította félbe a gondolatainkat Jeremy.
- Igazad van Jeremy. Bonnie, menj haza és pihenj, a többit majd holnap megbeszéljük. – vette át a szót Damon – Nektek azt javaslom, gyertek át hozzánk éjszakára, hogy Jeremy is szem előtt legyen és te se legyél bezárva – hang nélkül bólintottam, majd felmentem a szobámba és összeszedtem pár dolgot, amire úgy éreztem mindenképp szükségem van. Aztán elindultunk a Salvatore ház felé.
4. rész >>
Subscribe to:
Posts (Atom)